Nem elég hinni, tudni kell!

Félelem! Bennem volt, mert nem hittem, hogy képes vagyok rá. Kétely! Bennem volt, mert nem hittem hogy velem akarja. Fájdalom! Bennem volt, mert többet jelent, mint régebben. Vágy! Bennem volt, mert akartam Őt.
Lassan nyitottam ki a szemem. Tudtam, hogy már ébren vagyok, de mégis hagytam, hogy az éjjeli melegség átjárja testem-lelkem. Hangokat halottam, miket tudtam értelmezni, de nem kívántam velük ott és akkor foglalkozni. Magam mellett éreztem Őt. Éreztem, hogy dobog a szívem, mikor magamban nevét emlegetem. Jóleső érzést keltett bennem. Egy új, furcsa és szokatlan érzést.

Mintha hosszú sötét álomból ébredtem volna. Hagytam gondolataim, had menjenek szabadon. Élvezzék ezt a furcsa örömteli életérzést. Tudtam mi ez és egy percig sem féltem elfogadni. Volt bennem már korábban is ilyen, de nem ennyire erősen. Félelmem csak abból adódott, hogy nem tudtam Ő miként áll hozzám. De ez ott és akkor nem érdekelt. Átadtam magam az érzésnek, és hagytam minden gond nélkül, hagy ápolja lelkem. Kétely volt bennem, mert nem tudtam viselkedését miként értelmezni. Egy eszköznek éreztem magam, kényelmi szolgáltatásnak és ezt meg kívántam beszélni vele. Nem kellett! A szemeknél őszintébb szó nincsen. Búcsúzáskor belenéztem szemébe és megkaptam a választ mindenre, mi eddig fogva tartott. Szólni szólt, de hangja nem igazán jutott el tudatomig. Csak a szeme létezett akkor, de csak, mint közvetítő elem. Hasonló melegség áradt szét bennem, mint reggel, pedig igen cudar volt az idő már akkor.

Mikor hazaértem, már nem volt bennem se félelem, se kétely, se fájdalom. Csak a vágy maradt. De az mindennél erősebben lüktet szívemben. Eddig csak hittem, de most tudom is. Szeretem Őt és Ő is szeret engem!