Mesteri hatalom 25.

Másnap reggelre Lednar szerzett Diának egy fehér dumnói ruhát, és egy mardigói papot is odavonszoltak az esemény erejéig. Sanyi egész reggel ordibált, morgott, Diát többször elkapta a sírógörcs reggelizés közben. Kindesné és Lawrenné aggódva kapkodták a fejüket gyerekeik arcáról a másikra. Zsigmond egyszer sem emelte fel a fejét, némán kanalazta a hideg levest. Niki gépiesen tuszkolta le a szenvicsét a torkán, Gyula viszont egy falatot sem evett.
- Kérlek, Sanyi, legalább ma próbálj elfeledkezni a körülményekről! – kérlelte Lawren András fiát, miután félrevonta őt. – Tudom, hogy nagyon kivagy, de hát pár óra múlva mégiscsak az esküvőd lesz...
- Hát épp ez az! Hogy legyek boldog, amikor lehet hogy vissza kell mennie a...
- Csss, ne olyan hangosan! És különben is, lehet hogy nem olyan súlyos a helyzet. Igyekezz elfeledni ezt! Rendben?
Sanyi megrántotta a vállát.
- Oké... majd lesz valahogy – morogta.

Lawren András megveregette a vállát, majd csöndesen így szólt:
- Na gyerünk, öltözz át. A többit bízd ránk.
- De Apa, én nem tudok...
Apja azonban már nem figyelt rá. Sanyi beharapott szájjal figyelte, ahogy Diát kikísérik a szállásról, Nikiék is vele mentek, csak Zsigmond és Gyula maradt ott.
- Légy ügyes – morogta Zsigmond. Kissé feszültnek tűnt. – És koncetrálj a mosolygásra, tudod, ahogy kell. Ne az járjon az eszedben, hogy temetésen jársz...
- Kösz. Majd észben tartom. – Sanyi felvette a kölcsönkapott öltönyt, és megkötötte a nyakkendőjét, majd cipőt húzott. Barátai nem fogytak ki a tanácsokból:
- És tedd amit a pap mond.
- És tegyél úgy végre, mintha szerelmes lennél, mert az sem árt. – tette hozzá Gyula.
- Ezt meg vidd magaddal! – Zsigmond egy selyemkendőt dugott Sanyi öltönyének mellső zsebébe. – Na. Pofásan nézel ki.
- Bár nem ártana egy kis fésülködés... és ez az esküvő mardigói hagyományokkal történik, ugye, tudod?

Sanyi ökölbe szorította a kezét.
- Nem fogok úgy tenni, mintha szerelmes lennék! Mert az vagyok még mindig, csak... – dühösen elharapta a mondatot, s elfordult.
- Na jól van! – csapott a vállára Zsigmond. – Elhívunk egy pofa sörre! Na? Mit szólsz hozzá?
A Lagerfeltes mester felvonta a szemöldökét.
- Sörre? Dumnón? Hülye vagy?
- Csak egy ötlet volt – védekezett Zsigmond. – Meg amolyan kedélyjavító izé. De az is jó, ha csak képzeletben iszogatod...
- Elegem van belőletek – közölte Sanyi, miközben megpróbálta megfésülni a haját. – Ez az én esküvőm, semmi közötök hozzá. Nekem nem kell sör. Boldog leszek anélkül is.
Gyula és Zsigmond összenéztek.
- Mi ezt is szeretnénk!
- Remek. Akkor hagyjatok békén. – Sanyi letette a fésűt, és szembefordult a két férfival. – Egyet viszont elvárok – bökött rájuk. – Azért ti is nézzetek ki valahogy.
- A ti esküvőtökön? Naná!
- Számíthatsz ránk – bólogatott Gyula.

Sanyi megigazította a nyakkendőjét, és idegesen fel-alá kezdett járkálni.
- Nyugi! – emelte fel a kezét Zsigmond. – Azért ennyire nem kell... – hangját azonban elnyomta Sanyi egyre erősödő mormogása.
- Boldogok leszünk, nem lesz gáz, boldogok leszünk, nem lesz gáz, boldogok leszünk...
- Szerintem be fog golyózni – fintorgott Zsigmond, és leült.
Gyula elmosolyodott, majd az órájára nézett.
- Nos, kedves barátom, ideje szedelőzködnünk. Az esküvő fél óra múlva elkezdődik.
- M-micsoda?! – dadogta Sanyi. A vér kifutott az arcából. – F-fél óra múlva?!
- Igen, Sanyi, fél óra múlva, úgyhogy mi mentünk is. Azért próbálj meg odatalálni. Na viszlát! – azzal Gyula megragadta Zsigmond vállát, és kituszkolta az ajtón.
Sanyi megkövülten bámult utánuk, aztán remegni kezdett a térde, úgyhogy gyorsan leült. A hajába túrt (ami ettől rögtön felvette szokásos alakját), és a padlóra meredt. Fél óra... úristen... harminc perc... fél óra...
Magában számolta a másodperceket. Elvileg már csak huszonkilenc perc van az indulásig. Már csak huszonnyolc...

Dia vajon hogy érzi most magát? – töprengett. (már csak huszonnyolc perc). – Vajon sír-e, vagy fel tudták vidítani? Remélem igen – gondolta, de ettől csak még idegesebb lett. Ezt tetézte, hogy a percek hihetetlen gyorsasággal peregtek, és Sanyinak végül fel kellett állnia. Reszkető lábakkal az ajtóhoz vánszorgott, és utoljára végignézett a házon. Legközelebb már Dia férjeként fog belépni ide...
Mikor a kijelölt térre ért, amit Dumno többi részéhez hasonlóan friss hó borított, elállt a lélegzete. Mindenütt asztalok, székek, és hatalmas tömeg, meg egy rögtönzött lépcső, és egy színpadnak kinéző magasított tér... úristen, ez fél Mardigo... mintha Gwedmirt látná ott, Jrewalttal... de lehet hogy csak képzelődik... jaj, ott van Yubal, már messziről felismerni az ápolójaival... de hol van Dia?
- Á, itt van Sanyi! – kurjantotta valaki mikor meglátta a közeledő férfit. Üdvrialgás, üdvözlések áradata áradt Sanyi felé. Keresztültörtetett a tömegen, miközben igyekezett minél több embernek odamormogni valamit. Végre a „színpad” lépcsőjéhez ért...
- Nana! Arra még nem! – valaki megragadta a karját, és megállította. – Még csak az hiányozni, Lawren úr!

Sanyi megütközve nézett rá. Egy másik ember a kezét szorongatta, egy harmadik pedig vállon veregette. Sanyi teljesen össze volt zavarodva. Itt volt fél Mardigo, még olyanok is, akiket életében nem látott, és, úristen, még a dumnóiak nagyrésze is, ebben a tömegben lehetetlenség Diára akadni...
Nyugtalanul álldogált a lépcsőnél. Az ördögbe is, meddig kell még elviselnie az emberek vigyorgó arcát? Mindenki bámulja, mint egy látványosságot...
Bosszankodását egy éles kürthang szakította félbe. Összerándult az újabb tapsra, de ez nem neki szólt. Megzavarodva és dühösen fordult meg...
... hogy aztán még jobban elsápadjon, és megdobbanjon a szíve, és forróság öntse el, de úgy, mint még soha...

Lawren András kísérte Diát, aki gyönyörűen festett a dumnói fehér ruhában, hosszú barna haja a vállára omlott, és sokkalta nyugodtabbnak tűnt mint reggel. Sanyi tátva felejtette a száját, amint meglátta, és összes kételye eltűnt, mint a kámfor, már nem számított semmi, még az sem, ha kicsit megviselték őket az eddig történtek...
Nem vette észre, hogy valaki már fél perce bökdösi a hátát, hogy menjen fel.
- Sanyi! Sanyi, menj már oda! – sziszegte Lawrenné. – Sanyi!!
- Höh?

Ekkor látta meg azt a mardigói papot is, aki a tervek szerint összeadja őket, de ennek a férfinek a látványa megállásra késztette. A pap ugyanis szőke hajú volt, nagy szakállal, és élénkbarna szemekkel. Egy pillanatra Sanyiban rekedt a levegő, de aztán felvonszolta magát az emelvényre, és még melegebb lett hirtelen...
Alig mert Diára nézni, akinek azonban eltakarta az arcát egy fátyol, s Sanyi emiatt mérges lett egy kicsit. Na jó, majdcsak leszedik róla...
Még egy kürthang jelezte az esemény kezdetét. Az izgatott csevejek és mormogások elhaltak, és most már mindenki az emelvényen zajló dolgokra figyelt. A pap mellett most megjelent a gyűrűs ember is.

A pap megköszörülte a torkát, és megszólalt. Hangja bezengte az egész teret, mély basszushangjától Sanyin különös érzés lett úrrá.
- Lawren Sándor. Akarod-e feleségedül az itt álló Kindes Diánát, leszel-e társa jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ?
- Igen. Akarom – nyögte ki Sanyi.
A pap most Diához fordult.
- Kindes Diána, akarod-e férjedül az itt álló Lawren Sándort, leszel-e társa jóban-rosszban, míg a halál el nem választ?
- Igen – felelte Dia.
- Akkor ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket. Húzzátok föl a gyűrűt egymás ujjára, és csókoljátok meg egymást.

Sanyi Dia ujjára húzta a gyűrűt, aztán felemelte a fátylat. Niki elmosolyodott. Sanyi két kezébe fogta Dia arcát, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.
Ujjongás tört ki. Dia Sanyi nyaka köré fonta a karjait. Kindesné kifújta az orrát, Gyula büszkén nézte őket. Zsigmond átkarolta Niki vállát.
Dia a közönség felé fordult; esküvői csokrát a tömegbe dobta. A csokrot Zsigmond kapta el, s vigyorogva felmutatta, hogy mindenki lássa.
- Hogy-hogy nem lány kapja el? – súgta Kindesné Lawren úr fülébe.
- Mardigón nem szokás – súgta vissza a férfi. – Itt férfinek kell elkapnia, s aki elkapja, az házasodik meg leghamarább. Diának továbbá meg kellett mondanunk, hogy ne háttal dobja a csokrot, mint a Földön, mert az itt illetlenség.
- Valóban? – csodálkozott Kindesné.
Zsigmond közben Niki felé fordult.
- Már régen meg akartam kérdezni – kiáltotta, hogy az ünneplőktől Niki hallja, amit mond -, bár gyűrű még nincs, de addig is: hozzámjössz feleségül?
- Igen! – kiáltotta Niki boldogan, s Zsigmond nyakába ugrott. Sanyi és Dia megtapsolták őket a tömeggel együtt.
Kindesné odasietett hozzájuk.

- Gratulálok – motyogta könnyes szemmel. – Ez igazán...
- ... csodálatos? – Gyula lépett oda hozzájuk. Egyik kezét Dia, másikat Sanyi vállára tette.
- Igen, igen – motyogta Kindesné. – Jaj istenem, el sem hiszem, hogy a lányom férjhez ment!
- Vigyázni fogok a lányára – mosolygott Sanyi, Diára pillantva. – Apropó, akarom mondani, vigyázok a feleségemre! – nevette el magát. – Életemben először vagyok feleségnél!
Dia is elnevette magát.
Niki lépett oda hozzájuk, igencsak kipirultan.
- Dia, Sanyi, még egyszer gratulálok – mondta, és mindkettőjüket megölelte. – Aztán majd mondjátok, milyen a házasélet, mielőtt belevetném magam!
- Oké, meglesz – vigyorgott Sanyi. Az öltönye zsebébe csúsztatta a kezét, és Zsigmond felé nézett. – Szerintem hasonlóan ellesztek, mint mi. Legalábbis ami kettőnket illeti...
Niki elmosolyodott.
- Sose hittem volna, hogy egyszer Sanyi felesége leszel – mondta Diának.
- Mit gondolsz, én igen?!
- Gyertek, igyunk az ifjú párra! – rikkantotta egy férfi. Mindnyájan asztalhoz indultak, s valamennyien felemelték poharukat.
- Lawren Sándorra, az ifjú férjre, és Kindes Diánára, a még ifjabb feleségre!

A tömegen nevetés hullámzott végig. Gwedmir rámosolygott Diára. Mikor a tömeg szétszéledt, s ki-ki ment a maga társaságát keresni, odalépett a lányhoz.
- Dia, gratulálok – mondta. – Sosem hittem volna, hogy még az esküvőtökön is részt veszek. Sok boldogságot kívánok nektek. Hol van a férjed?
Dia értetlenül nézett rá, aztán elnevette magát.
- Ja, hogy Sanyi? Hát... – körülnézett. – Az előbb még itt volt. Nem tudom, hová lett – vallotta be tanácstalanul.
- Megkeresem – mondta Gwedmir, és otthagyta a lányt.
Dia a következő fél órában a gratulációkat és jókívánságokat fogadta mindenkitől.
- Köszönjük – biccentett oda egy lelkes mardigóinak, aki fél percen keresztül a kezát szorongatta. – Micsoda megtiszteltetés, micsoda megtiszteltetés! Kindes Diána esküvőjén lenni!
- Köszönjük – bólintott Dia újra, és végre valahára megszabadult a mardigóitól – hogy újabbat fogadjon.

Sanyi eközben Gyulával és Zsigmonddal beszélgetett nem messzire.
- Sanyi!
Sanyi megfordult.
- Gwedmir mester, üdvözlöm – mondta.
- Csupán szeretném átadni a jókívánságaimat nektek.
- Köszönöm – mosolygott Sanyi.
Gwedmir leült.
- Na és milyen házasembernek lenni?
- Egyenlőre semmilyen – nevetett Sanyi. – Nem igazán szoktam még meg, hogy Dia már a feleségem.
- Én még jól emlékszem elsős korotokra. Állandóan együtt voltatok.
- Dia a legjobb barátom volt – mondta Sanyi.
- Igen, tudom. A szemem láttára nőttetek fel, és szerettetek egymásba. Jó ilyet látni. Nem is tudom, mit tettem volna, ha Cal... – elhallgatott. Sanyi érdeklődve nézett rá, de a nő elfordult.
- Cal? – kérdezte végül Sanyi. – Úgy érti, Calistar mester?
Gwedmir összerándult, és a férfira nézett.
- Kérlek, Sanyi, hagyjuk ezt. Legalább mára hagyjuk.
- Sajnálom – mondta Sanyi gépiesen.

Gwedmir nem szólt semmit, de a szemét könny borította el.
- Öhm... tudta, hogy megkértem Niki kezét? – fordult hozzá Zsigmond. A nő megdermedt, aztán erőltetett mosollyal megrázta a fejét, de rémisztően közel állt hozzá, hogy elsírja magát, így Sanyi jobbnak látta, ha elköszön.
- Bocsásson meg, mester... azt hiszem, megkeresem D... szóval, a feleségem.
Azzal gyorsan továbbállt.
Lelkiismeret-furdalása volt amiatt, hogy visszakérdezett, amivel Gwedmirnek még nagyobb bánatot okozott. Remélte, hogyha megtalálja Diát, megnyugodhat valamelyest.
A lányra még mindig gratulálok gyűrűjében talált rá.
- Lawren úr!
Sanyi nem hallotta, hogy szóltak hozzá. Egy ötévesforma kisfiú megrángatta a nadrágja szárát. Lehajolt hozzá, felemelte, és rámosolygott.
- Lawren úr! Uram!
Sanyi végre megfordult, és letette a gyereket. Egy tizenhat éves fiú állt előtte.
- Uram...
Dia is észrevette a fiút, de mindenki legnagyobb döbbenetére elkapta férje karját, és visszahúzta.
- Vigyázz!
- M-mire?
- Ez egy jaeli! – jelentette ki Dia. – Tudom, hogy az! – maga mögé lökdöste Sanyit, és elindult a kamasz felé.
- Takarodj innét!

A fiú hátrahőkölt. A vidám beszélgetések elhaltak és síri csönd lett.
- Semmi keresnivalód nincs itt! – közölte Dia.
Az idegen elképedve állt, és nem tudott kinyögni egy szót sem. Dia egyre közelebb ért hozzá, végül torkon ragadta és felemelte a levegőbe.
- Dia! – kiáltott fel Niki rémülten.
- Dia, mit... – hebegte Sanyi.
- Ereszd el!
Mindenütt rémült kiabálás hallatszott. Yubal felfigyelt a zúgolódásra, és utat tört magának Dia felé, aki vicsorogva fojtogatta a fiút.
- Tűnjetek – el – innét!
Aztán összehúzta a szemöldökét.
- Várj csak... Te mérgeztél meg engem!
- Én... én... nem... – nyögte ki a kamasz. – Én...
- Dia, engedd el! – kérlelte Sanyi kétségbeesve.
- Hallgass, Sanyi!

Yubal megállt a férfi mellett.
- Mi történik itt?
- Dia azt hiszi, hogy az a fiú mérgezte meg – nyögte Sanyi.
- Dia – szólalt meg Yubal. – Dia, kérlek...
Ebben a pillanatban Dia elengedte a fiút, és a hóba lökte.
- Tűnj el innét, amíg meg nem öllek!
A fiú feltápászkodott, vetett még egy borzadó pillantást a Lagerfeltes mesterre, majd elszaladt.
Dia izzó tekintettel figyelte.
- Dia! - Sanyi odafutott hozzá. – Istenem, ez meg mire volt jó?! Az nem egy jaeli volt!
- De igen. Ő támadt meg engem.
Sanyi Yubalra pillantott, aztán átkarolta felesége derekát, és egy székhez kísérte.
- Gyere, ülj le... nincs semmi baj, oké? Semmi gond. Jól van emberek! – kiáltott oda a tömegnek. – Igyanak egyenek, beszélgessenek csak! Semmi gond!
Yubal odahajolt Diához.
- Nem azt mondtad, hogy egy férfi támadt meg?
Dia nem válaszolt.
- Dia – suttogta Sanyi.
- Azért jött ide, hogy megöljön! – robbant ki a lányból, és felpattant. – Azért jött! Tudom! Érzem!
- De hát az csak egy srác volt, aki valószínűleg csak gratulálni akart...
- Nem! Nem!
Sanyi kétségbeesve nézett Yubalra.
- Dia... ez... hülyeség!
- Nem! Nem! Tudom hogy nem! Meg akart ölni, hát nem érted?!
A férfi arcára mérhetetlen szomorúság ült ki. Elfordult. Nem bírta elviselni ezt. Még az esküvőjükön is...
Zsigmond odalépett hozzá, és az asztalok felé terelte.
- Gyere, kajálj valamit.
- Nem vagyok éhes.
- Akkor is... muszáj enned... no gyere már...
- Nem vagyok éhes.
- Bánom is én! Itt vannak dumnói ínyencfalatok, kóstold meg, garantáltan jobb kedved lesz tőle!
- Nem kérek semmit!

Zsigmond a kezébe nyomott egy szalvétát, tele süteménnyel. Elindultak az asztalok mentén, és jóformán mindenből tett Sanyi kezébe. De a mester végtelen csüggedtsége nem tűnt el. Félrevonult, egy fához vonszolta magát, és a hóra bámult. Nem is tudta, meddig állhatott ott; a sütemények még mindig a kezében voltak, nem is evett belőlük. Üresnek érezte a lelkét. Mit tegyen most? Mit? Most, mikor úgy tűnik, Dia valóban beteg?
- Tudom, mit érzel – szólalt meg egy hang. Kindesné odaállt mellé.
Sanyi hallgatott, végül ezt felelte:
- Nem, nem tudja.
- Miért?
- Én tudom, milyen sors vár a feleségemre. Én beszéltem Yuballal. Senki más nem tudja, csakis én.

Kindesné fürkésző pillantást vetett rá.
- Hogy érted ezt? Mit mondott Yubal? Mi... mi baja van a lányomnak?!
Sanyi az asszony felé fordította a fejét, és mélyen a szemébe nézett.
- Yubal azt mondta, Diát nem támadták meg.
- Hogy...
- Csak beképzelte az egészet – folytatta Sanyi kíméletlenül, nem törődve Kindesné egyre fehérebb arcával. – Hallucinált. A jelek szerint ezúttal komolyabb dologról van szó, mint legutóbb. Lehet, hogy Dia igazából elmebeteg, de az is lehet, hogy üldözési mániája van.
Kindesnének földbe gyökerezett a lába.
- Yubal szeretné kivizsgálni. – Sanyi lassan járkálni kezdett az asszony mellett. – Én beleegyeztem.
Szünetet tartott, tekintete akaratlanul is a tömegre tévedt.
- A háború miatt ez a vizsgálat késni fog. Azt mondta, ha találnak valamit, kénytelenek lesznek újra felvenni őt a Gyógyintézetbe.

Újra Dia édesanyjára nézett.
- Van kérdése?
- Miért nem mondod el ezt neki?! – támadt rá az asszony. – Tudnia kéne róla, hogy mit akarnak tőle!
- Majd ha visszamehetünk Mardigóra – válaszolta a Lagerfeltes mester. – Addig semmiképpen nem akarom, hogy ideges legyen. Értse meg, így lesz a legjobb. Neki és és nekünk is.
Kindesné égő torokkal meredt a férfira.
- Ne higgye hogy én nem félek ettől a vizsgálattól! Hiszen április környékén születik meg a gyerekünk, öt hónap múlva! Én is tisztában vagyok vele, milyen hatással lenne Dia kezelése az életünkre. És... én sem szeretném, ha tényleg betegnek nyilváníthatnák.
Egymásra néztek. Sanyi várta, mit szól ehhez Dia édesanyja, de amaz nem szólt semmit. Némán bólintott.
- Csak ne mondja el Diának – mondta Sanyi. Az asszony újra bólintott, aztán összébbhúzta magán a ruháját, és sietős léptekkel visszament. Sanyi elgondolkozva nézett utána.

A háború tovább eltartott, mint gondolták. Lednar rögtön az esküvő után visszautazott Mardigóra, Yubal pedig megbízta Sanyit azzal a feladattal, hogy figyelje meg Dia viselkedését. Ez egyszerűbb volt mint hitte, a lány ugyanis feltűnően hallgatag, zárkózott lett. Nem igazán ment el sehová, csak feküdt az ágyon, és hallgatott. Bár igencsak romlott a közérzete is, és növekedett a pocakja. Sanyi ideje javarészét azzal töltötte, hogy öklének támasztott fejjel ült a lánnyal szemben, és gondolkozott.

Így telt el egy egész hónap. Lassan közeledett a december, és a háborúról nem kaptak hírt. Kezdték feladni a reményt, hogy valaha visszatérhetnek. Megszokták Dumno havas tájait, megbarátkoztak a dumnóiak furcsa szokásaival. Gyula és Zsigmond a két mardigói fiatallal együtt néha sikerült rávenniük Sanyit arra, hogy kimenjen velük egy kis sétára, addig pedig Niki beszélgetéseket kezdeményezett Diával – sikertelenül.
Kindesné Sanyi szüleivel ismerkedett. A mardigóiak ezalatt a dumnóiakat mustrálgatták, és megtanultak néhány dumnói szót is.

Karácsony estéjén tüzet raktak, és valamennyien körbeülték. Nem ajándékozott senki senkinek semmit, csak imádkoztak, hogy a Jaelek visszavonuljanak. A feszültség minden egyes nappal nőttön nőtt, és ott lebegett a fejük felett.
- Lednar már egy hónapja elment. – Niki megpiszkálta a tüzet, és sóhajtva belebámult. – És semmi hír.
- Lehet hogy meghalt – morogta Lawren András.
- Jaj, Andris! – fakadt ki Lawrenné.
- Márta, mindenki tudja, hogy ez a háború könnyen válhat reménytelenné.
Lawrenné megcsóválta a fejét.
- Anya – szólalt meg hirtelen Sanyi. – Beszélhetnék veled?
- Hogyne – bólintott Lawrenné kicsit meglepetten.
Elindultak sétálni a sötétben.
- Mi a baj, Sanyi? – kérdezte az asszony halkan.

A férfi felsóhajtott.
- Aggódom Diáért és a gyerekünkért.
- Megértem. Dia valóban rémesen néz ki mostanában.
Sanyi a földet bámulta.
- Amióta összeházasodtunk, még rosszabb lett minden. Nem beszél velem, Anya. Lehet, hogy már nem is szeret igazán.
- De hát ez badarság, Sanyi!
- Nem biztos. Dia megváltozott. Megérezte, hogy furcsának találjuk a kirohanását azzal a szerencsétlennel szemben. Megérzi az ilyesmit. Bizonyára sejti, hogy Yubal gyanakszik valamire.
- Lehet – hagyta rá az édesanyja.
- Kindesnével is beszéltem – folytatta Sanyi. – Kibukott, de megtartotta a szavát, és nem szólt semmit.
Lawrenné fia karjára tette a kezét.
- Ne aggódj annyit, kisfiam. Minden rendben lesz.
- De lehet hogy nem!
- Lazíts! Vagy ha nagyon félsz, próbáld elhívni Diát sétálni. Jobb, ha megbeszélitek a dolgot. Higgy nekem. Apáddal ha valami feszültté vált, mi is megbeszéltük és sokkal jobb lett. A házasságban ez... ez már sokkal komolyabbá válhat. Éreztesd vele, hogy fontos neked, és mellette álsz. Amennyiben nem érzi ezt, valóban el fog zárkózni, és a vége a válás lesz. Nem mondom, hogy helyeslem azt, hogy húsz éves korodban megházasodsz, mert nagyon korai és meggondolatlan döntés, de bízom az érettségedben.
- Azért házasodtunk össze ilyen hamar, hogy mire megszületik a gyerekünk... – védekezett Sanyi.
- Rendben, én ezt megértem. Csak azt mondtam, hogy nem tartottam túl jó ötletnek. Viszont elég sok ideje együtt vagytok már...
- Egészen pontosan öt éve. Még amikor meghaltam, utána is hű maradt hozzám.
- Igen, tudom, és ez nagyszerű. De vigyázz! Még nagyobb felelősség, amikor már egy lány nem a barátnőd, akit akármikor otthagyhatsz, hanem a feleséged. Dia a feleséged, Sanyi, hát állj ki mellette, és szeresd teljes szívedből. Különösen most fokozott törődést igényel, de nem a barátaitól, hanem tőled. Együtt sokkal könnyebb megoldani a problémákat, mint egyedül, külön-külön.

Sanyi fejében még lefekvéskor is édesanyja szavai jártak. Átfordult a másik oldalára, és felsóhajtott. Dia sötét sziulettje mozdulatlan volt. Ismét rátört a szomorúság, így behunyta a szemét – hogy aztán kimerülten álomba zuhanjék.

***

- Dia, attól félek, hogy elválsz tőlem... nem, ez nem jó! Dia, én... én nagyon szeretlek, kérlek, mondd el mi baj... áh! Még egyszer... Dia, amióta összeházasodtunk, úgy érzem, elzárkózol tőlem... de hát a férjed vagyok vagy mi, jó lenne ha...
- Ha?
Sanyi összerándult, és megpördült. Dia állt az ajtóban, beesett arcán átsuhant valami, amitől Sanyi még nyugtalanabb lett.
- Ahogy hallom – lépett beljebb a lány -, beszélni szeretnél velem.
- Öö... mióta vagy itt?
- Amolyan két perce. Körülbelül a felét végighallgattam, hogyan készülődsz, tehát azt javaslom, vágjunk bele.
Sanyi nagyot nyelt. Dia becsukta az ajtót maga mögött, majd odasétált hozzá, és megállt vele szemben.
- Hallgatlak.
- Én... én csak...

A Lagerfeltes mester felvonta a szemöldökét. Sanyi a cipőjét bámulta.
- Ennyi az össz mondanivalód? Az előbb bőbeszédűbb voltál.
Sanyi nem szólt semmit, még mindig a cipőjét nézte, és zavartan megvakarta a fejét. Dia erre még közelebb lépett hozzá, és kezével felemelte Sanyi állát.
- Így már jobb. Szóval?
A férfi megint nyelt egyet.
- Én... én csak azt... azt szeretném tudni, haragszol-e rám.
- Tévedés; nem csak erre vagy kíváncsi.
- Akkor meg minek kérdezed?
- Tőled szeretném hallani.
- Öh... jó. Hát... szóval... – Sanyi mély levegőt vett. – Aggódom érted.
Dia karbafonta a kezét, és figyelmesen nézte.
- Aztán meg... az esküvőn történtek... kicsit azok is aggasztanak. És... megváltoztál. Biztosan van valami, ami... ami nem hagy nyugodni téged, legalábbis minden reakciódból erre következtetek, ezenkívűl pedig attól tartok, nem szolgáltam rá túlságosan a bizalmadra, és ezért nem beszélsz velem, pedig engem igenis érdekel mi van veled, mindig is szerettelek, nem akarom hogy elválj tőlem, ezt meg kell beszélni, és szeretném ha megbíznál bennem, jó, tudom, sok hülyeséget elkövettem meg minden, de...

Mondandója itt elakadt. Dia halványan elmosolyodott. Kinyúlt, és megsimogatta Sanyi arcát.
- Örülök hogy így gondolkodsz.
Sanyi lélegzetvisszafojtva várta, hogy folytassa.
- Talán akkor üljünk le – javasolta Dia.
Sanyi leereszkedett az egyik ágyra, Dia mellé. Azonban a lány nem szólalt meg. Pár percig csend ült a házra. Végül felsóhajtott.
- Igen, ezt meg kell beszélni mindenképpen. Akartam is... mármint, akartam veled beszélni, de aztán... Sajnálom, hogy nem vettem rólad tudomást. Hiba volt. Főleg az esküvőnk után...
Sanyi megpróbálkozott egy mosollyal.
- Csak tudod... teljesen... olyan érzésem lett, mintha összebeszélnének a hátam mögött.

Amikor ott volt az a fiú, olyan fura lettél... Mondd, miért nem hittél nekem?
Sanyi zavarba jött a fürkésző szempártól. Sarokba szorították. Most mit mondjon? Nem beszélhet félre újra...
Jó időbe telt, mire összeszedte magát. Megfogta Dia kezét.
- Figyelj rám, Dia, nagyon figyelj rám. Olyat fogok neked mondani, ami eléggé meg fog rázni, lehet, hogy árulónak fogsz titulálni, miegyebek... előbb-utóbb mégis elmondtuk volna.
- Mit?
- Én... Emlékszel arra, amikor Yuballal veszekedtél?
- Hogyne emlékeznék!
- Az jó – bólogatott Sanyi.
- Nem akarta megmondani, hogy meg fogok halni. Persze hogy veszekedtem vele...
- Dia – vágott közbe a férfi gyorsan. – Nem fogsz meghalni.
- Hogy?!
- Nincs szer, Dia. Nincs méreg. Nem itattak meg veled semmit.
Dia összevonta a szemöldökét. Sanyi még erősebben fogta a kezét, és folytatta:
- Rögtön azután hogy elmentél, behívott magához.
- És?!
- Azt mondta... – Sanyi lehajtotta a fejét. – Azt mondta, hallucináltál. Beképzelted az egészet.
Felpillantott. Felesége rámeredt.

- Kérlek, ne haragudj, hogy eddig nem szóltam. Ez az igazság...
- Igazság? – Dia hangja remegett. Kiszabadította a kezét, és dühtől vörös arccal Sanyira meredt. – Te ezt igazságnak nevezed?!
- Ne izgasd fel magad! – csitította a férfi. – Még nincs vége...
- Eddig miért nem szóltál?!
- Yubal ki szeretne vizsgálni – hadarta Sanyi, eleresztve a füle mellett a kérdést. – Mert hát... az esküvőn amit tettél...
- Szóval nem vagyok normális?! – Dia felpattant. – Azt állítod, hogy nem vagyok normális?! Be akarsz dugni abba az átokverte helyre?! Hogy megszabadulj tőlem?! Igenis megtörtént! Igenis megmérgeztek! Honnét veszitek hogy nem?! Te ott se voltál, mert a drágalátos Mardigódat előbbre tartottad mint a mennyasszonyodat és a gyerekedet! És Yubal...
Sanyi hátrahőkölt a durva szavaktól. Erre nem számított.
- ... és Yubal se volt ott! A hasára üt és beállít őrültnek! Köszönöm szépen ezt a szerelmi ajándékot!
Sanyit mellbevágta Dia gyilkos indulata.
- Igazán szeretetreméltó ahogyan előadod a meséidet! Ó, én őrült vagyok, gyorsan bedugnak a Gyógyintézetbe, amikor mondtam már, hogy NEM akarok visszamenni! Miért nem lehet ezt felfogni?!
- De Dia, lehet, hogy beteg vagy!
- Beteg?! Inkább te vagy a beteg! Meg Yubal! Nektek ment el az eszetek, nem nekem, világos?!
Sanyi most már egy szót se bírt kinyögni. Dia zihálva nézett rá, aztán körülnézett, felkapott egy poharat, és teljes erőből a padlóhoz vágta.
- Ennyit rólad! – kiabálta, aztán sarkon fordult, feltépte az ajtót, és kicsörtetett. És nem is jött vissza többet.

Folyt. köv.