Mesteri hatalom 2.

Másnap reggel Jrewalt idegesen dobolt a széke karfáján.
- Már itt kéne lennie! Elaludt tán?!
Gwedmir és Bowel a homlokukat ráncolták. Gwedmir éppen meg akart szólalni, amikor velőtrázó sikoly verte fel a szoba csöndjét.
A három felnőtt összerándult. Jrewalt felpattant.
- Mi történt?!
Gwedmir és Bowel kirohantak a folyosóra. Egyre több sikoly hallatszott. Mire az udvarra értek, már az egész diákság ott topogott.
- Mi történt?! – a három tanár utat tört magának a tömegben. Mikor meglátták a földön heverő lányt, Gwedmir megtántorodott, Bowel meghökkent, Jrewalt elsápadt.
- Úristen... – nyögte. Letérdelt Diához, és a hátára fordította. – Úristen... nem... ez nem lehet...
- Meghalt? – hallatszott egy sírós hang.

Jrewalt még mindig nem tért magához a döbbenettől. Pofozgatta Diát, egyre kétségbesettebben szólongatta.
- Dia! Dia! Dia!
- Kindes!
- Dia!
- Mi történt?
- Úristen! Kindes Diána meghalt?!
Jrewalt végül sápadtan felnézett a toronyra, ahol nyitva volt az ablak. Rögtön felküldte az egyik diákot, aki le is hozta Dia búcsúlevelét.
Jrewalt döbbenten eresztette el a papírt, s csak ennyit mondott:
- Uram isten... Öngyilkos lett.
- Micsoda?!

Gwedmir a szájára szorította a kezét.
- De ha egy mester öngyilkos lesz...
- Még fel lehet támasztani! – kiáltott fel valaki. – Biztosan...
Jrewalt összeszorította a száját.
- Nem hinném – suttogta rekedten. – Hiszen megölte... megölte magát...
Néhány gyerek sírni kezdett.
- És most mi lesz?! – kérdezte egy egyik.
- Kiugrott az ablakon?! De hát halhatatlan, vagy nem?
Ezt István kérdezte, aki ijesztően sápadt volt, és nyugtalanul pislogott Diára.
- A Lagerfeltes mesterek akkor tudnak meghalni – fordult felé Bowel -, ha öngyilkosok lesznek.
- De... – István döbbenten tátogott. – Akkor... tényleg... tényleg meghalt?!
- Most jöttem rá.... – szólalt meg halkan Maweda, és felpillantott kollégáira. – Dia depressziós volt.
Meglepett pillantások találkoztak, de aztán Jrewalt felnyalábolta az élettelen lányt.
- Elviszem a Fehér Toronyba – mondta. – Talán még fel lehet támasztani.
- Dia öngyilkos lett, Jrewalt. Nem lehet... – Gwedmirnek megcsuklott a hangja – elnézést kért és elfordult.
- Dehogynem. Igaz, hogy százból kilencvenkilenc százalékban tényleg meghalnak, talán kezünkben az utolsó egy. Ha együttes erővel próbáljuk megmenteni... A Rendnek szüksége van Kindes Diánára.

- És ha mégsem sikerül?!
Erre senki se felelt. Jrewalt elrohant, de a tömeg még mindig nem oszlott fel.
- Tegnap beszélgettünk vele! – fakadt ki István sírva. – Tegnap még...
Flóra a körmét rágta.
- Azért ez elég durva – vélekedett. – Mindent gondoltam róla, csak ezt nem.
- Én se – mondta borúsan Zénó.
Felnéztek az égre, s mindnyájan egyazon kérdést tettél fel magukban: vajon Kindes Diána már onnét néz le rájuk?

Hat Lagerfeltes mester térdelt Kindes Diána holtteste körül, Jrewalt a lány medálját szorongatta.
- Mindent meg kell tennünk érte – zihálta. – Nem minden mester halt meg, amikor öngyilkos lett.
- Ez igaz – bólintott egy másik mester komoran. – De elég magasról ugrott le.
- Nem törte ki a nyakát – zihálta Jrewalt. Verejték gyöngyözött a homlokán.
- Ha fel is tudjuk éleszteni, mi a biztosíték arra, hogy nem próbálkozik később meg újra? – kérdezte egy ősz hajú férfi.
- Azt hiszem újra kárt tenne magában, ha visszakerülne Lagerfeltbe – morogta Jrewalt.
- De miért ölte meg magát?
- Nem is tudom... bizonyára a barátja halála volt, ami legfőképp rávette, de...

Mindnyájan Dia fölé hajoltak, s megpróbáltak átadni valamicske életet a lányba.
Hosszú percek teltek el így. Mindegyik mester egyre jobban gyengült, s mindnek az az érzése támadt, hogy hiábavalóan fáradoznak.
Jrewalt volt az első, aki nem bírta tovább – ájultan zuhant a földre. A többi mester Dia homlokára tett kézzel erőlködött. Körülöttük nehéz volt a levegő. Semelyikük nem szólt.
Végül egyszercsak az egyik mester elengedte Diát.
- Nem... nem bírok... többet... átadni – zihálta.
Már csak ketten maradtak, mire a kíséreties csendbe az egyik mester felkiáltott:
- Sikerült!
Dia valóban újra lélegezni kezdett. Jrewalt-ot magához térítette az egyik mester, aztán odavonszolta magát Diához.
- Kindes...?

***

Sötétség, majd hangok. Ismerős hang. Vajon ki lehet az?
Dia érezte a mesterek forró lehelletét az arcán, s érezte, hogy valaki megpofozgatja az arcát. Azonnal eszébe jutott végzetes éjszakája, s zokogva nyitotta ki újra a szemét.
- Hál’ Istennek! – sóhajtott fel az egyik mester. – Végre!
- Kindes! – Jrewalt csaknem nevetett. Két kezébe fogta Dia arcát:
- El sem hiszem! Miért tetted, mondd?! Miért?!
Dia nyelt egyet.
- Miért nem hagytak meghalni?
- Úristen, Dia, ne beszélj ostobaságokat! Még szép, hogy nem hagytunk!
- Miért?! – zokogott fel a lány.
- Dia, nyugodj meg.
- Meg akarok halni...!
- Nyugodj meg. Nem szabad ilyeneket mondanod.
Dia tetőtől-talpig remegett. Két mester a karjánál fogva felsegítette, de rögtön visszarogyott a padlóra.
- Hagyjanak meghalni...!

A mesterek egymásra néztek.
- Nagyon ki van készülve – morogta Jrewalt.
- Azt hiszem... – kezdte habozva az egyik, miközben Dia megmarkolta a köpenye szélét, és könyörgött, hogy hagyják meghalni -, ... hogy talán gyógyításra szorul.
Egyetértő mormogás.
- Dia – szólalt meg Jrewalt, és talpra állította a lányt, kezébe nyomva egy zsebkendőt. – Ne hagyd el magad ennyire! Szedd össze magad!
- Én... nem... nem akarok élni!
- Kindes – szólalt meg egy másik. – Rettentő szerencse, hogy életre tudtunk kelteni. Kérlek, ne élj vissza a lehetőséggel!

De Dia meg sem hallotta – megpróbálta kitépni magát a mesterek markából. – Eresszenek el, meg akarok halni!
- Mardigón van kórház, és van, ahol efféle embereket kezelnek – mondta az egyik Jrewaltnak. – Ha oda beszállítjuk, talán javul valamicskét az állapota.
- Nem nagyon örülnék ilyesminek – mormogta Jrewalt. – De el kell ismernem, Dia állapota igen súlyos. Ma ment volna küldetésre – de ilyen helyzetben még az utcára se engedném ki...
- Meg akarok halni!
- ...úgyhogy tényleg ez az utolsó lehetőség – folytatta Jrewalt szomorúan. – Hiába: úgy tűnik, idegileg teljesen kikészült.
- Eresszenek el!
- És mi lesz a tanulmányaival? – vetette közbe egy mester.
Jrewalt a fejét csóválta.
- Semmi. Felfüggesztjük a tanítását. Legfeljebb, ha felépül, később vizsgázik, mint szokás.

A mesterek nyugtalanul nézték Diát, aki lassanként elcsendesedett, és reményveszetten meredt a semmibe. Lassan kétségbesett kiabálása motyogássá halkult.
- Hát akkor induljunk – sóhajtott fel az egyik mester. – Jrewalt, megkérhetem, hogy szedesse össze mindazt, amire szüksége lehet?
- Persze – bólintott az igazgató, s már el is sietett, Diát pedig bevitték a Mardigói Gyógyintézetbe.

***

Egy hét telt el azóta, hogy Diát megtalálták az udvaron. Az első napok voltak a legelviselhetetlenebbek Dia számára. Sok nyugtatót és gyógyszert kapott. Nem volt ablak a szobáján, ahonnét kiugorhatott volna, s nem volt semmilyen fegyvere sem. Pedig minden lehetőséget meg akart ragadni – de hiába panaszkodott a mardigói orvosoknak.
- Nem akarok élni! Miért nem lehet ezt megérteni?! Nekem nincs már dolgom a Földön, nincs semmi reményem. Hát akkor minek éljek?
- Kindes Diána, öngyilkossági kísérlet miatt kerültél ide – felelte az orvos. – Biztos vagyok benne, hogy többször megpróbálnád még. De engedd, hogy segítsünk! Örülni kell az apró dolgoknak!
- Hogy örüljek, amikor még aprók sincsenek?! – Dia szeme könnybe lábadt; elfordult. – Meghalt a barátom. Az életem maga lett a kín. Nincs értelme élnem. Nincs kiért. Nincs itt semmi boldogság!
- Dehogynem – mondta rezzenéstelen arccal a férfi. – Van. Sok is. Például annak is örülhetsz, hogy életben maradtál.

- Hát nem értik?! – csattant fel a lány. – Miért örüljek, ha az életem minden napja gyötrelem? Én már nem bírom tovább! – dühösen letörölte kicsorduló könnyeit, s remegő szájjal ökölbe szorított kezére meredt. – Ne akarjanak nekem segíteni, mert úgy sem tudnak már. Rajtam senki se tud segíteni. Hiába próbálkoznak. Az életkedvem úgysem adhatják vissza többé!
- Mi azért mégiscsak megpróbáljuk, rendben?
Dia elrántotta a fejét, és nem válaszolt.
- Mit szeretsz enni?
A lány erre visszakapta a fejét, és értetlenül meredt a férfira.
- Mit szeretek enni? Hogy jön ez ide?
- Kérlek, válaszolj.
- Semmit! Nincs étvágyam.

A mardigói orvos felsóhajtott.
- Azért csak van, amit szeretsz, vagy szerettél!
Dia csaknem felordított dühében, de ehelyett csak még hevesebb sírógörcs fogta el.
- Nem... nem tudom... – szipogta.
Az orvos végigsimított az állán, de aztán előrehajolt.
- Mit szerettél régen? Mik voltak azok, amiktől boldog voltál?
Dia egyből Sanyira gondolt. Tőle volt boldog. Csakis tőle.
- Meghalt minden bennem. Minden emlék fáj. Nincs olyan, amitől boldog voltam, mert halott.
Yubal a homlokát ráncolta.
- Tehát a barátodtól voltál csak boldog?
Dia szótlanul bólintott.

Yubal komoran nézett a lányra, végül összekulcsolta a kezeit, s halkan így szólt:
- Nem gondolkoztál még azon, hogy esetleg... meg kéne találnod az apró örömöket az életben?
- Apró örömöket?! – Dia hangja remegett. – Apró örömöket?! Mondjon nekem egyetlen dolgot is, amit még nem szennyezett be valami szörnyűség ezen a világon!
- Dia, a világ nem annyira szörnyű, mint amilyennek feltünteted. Tudom, hogy borzalmas dolgokon mentél keresztül, s bizonyára igen nehéz ezek után megtalálni a boldogságot. De nem szabad mindig csak lefelé nézni! Gondolj arra, hogy te túlélted a háborút, és te még tudsz örülni a...
- De Sanyi nem! – vágott közbe Dia.
- Ő nem. De te igen. Keresd az apró örömöket! Most pedig, azt ajánlom, pihenj egy kicsit. – az orvos felállt, és visszakísérte a szobájába.

Mikor elment és bezárta az ajtót, Dia az ágyához támolygott. Iszonyú dühös volt, ordítani szeretett volna.
Az ágyára vetette magát, és merengőn bámult a padlóra. Mennyivel lesz jobb neki itt, ahol betegként kezelik?
Estefelé egy ápolónő jött be a szobájába, hogy a vacsoráját odaadja. Csirkecomb, egy üveg víz, és rizs fatálcán. Az ápolónő letette Dia ágyára a tálcát, és kedvesen így szólt:
- Jó étvágyat kívánok!
Dia nem felelt. A nő elment, de Dia nem nyúlt az ételhez, pedig a gyomra igencsak korgott már. Végül sóhajtva nekilátott az evésnek. Az orvos szavain rágódott, de értelmüket alig fogta fel. Gondolatai egyrecsak egy irányba szédelegtek – a biztonságot jelentő örök sötétség felé, ami most elérhetetlenné vált számára. Ó, miért is nem tudott rosszabbul a földre érkezni?!

Mikor lefeküdt aludni, nem jött álom a szemére – fejgörcse volt, ami egyre gyakrabban gyötörte.
Maga sem tudta, mikor aludhatott el. Mikor reggel felébredt, s az ápolók hozták a reggelijét, Yubal bejött hozzá.
- Látogatód érkezett – mondta mosolyogva.
Dia meglepetten eresztette le a poharát.
- Ki?
Yubal erre félrehúzódott. Egy ismerős fiú állt az ajtóban.
- Lénárd! – kiáltott fel Dia elképedve. – Mit keresel itt?
- Eljöttem meglátogatni – felelte Lénárd. Yubal becsukta az ajtót.
- De... minek?

Lénárd közelebb lépett hozzá.
- Hallottam, mi történt – mondta csendesen.
Dia nem felelt, csak eltolta magától a tányérját, és letette a tálcát az éjjeliszekrényére.
Lénárd leereszkedett az ágya végébe, és a lányra függesztette a tekintetét.
- Még mindig az öngyilkosságon jár az eszed?
- És ha igen?
- Mit oldanál meg vele, Dia? Idegszanatóriumba kerültél. Itt nem tudsz meghalni.
Dia elfordította a fejét.
- Megszököm, és meghalok.
- De hát megszökni se tudsz!
- Megtalálom a módját.
Csend telepedett rájuk. Lénárd az ajkát harapdálta.
- Kapsz gyógyszereket? – kérdezte végül.
Dia felhorkant.
- Rengeteget belémtömnek, és folyton beszélni akarnak velem. Azt hiszik, így jobb lesz. Nem értik meg, hogy sose lesz már jobb. Csak a halálnak van értelme. Az életnek nincs, és soha nem is lesz. Itt már...
- Egy hete vagy bent, és továbbra is így gondolod? Ahelyett, hogy minél előbb igyekeznél felépülni?
Dia talpra szökkent.
- Lénárd! Ölj meg!

A fiú döbbenten nézett rá.
- Tessék?
- Csak te tudsz! – kiáltotta Dia, és egyből megtapogatta a fiú zsebeit. – Kérlek, segíts rajtam... – már-már zokogva odatérdelt Lénárdhoz, és megragadta a kezét.
- Ölj meg, nem tudok másképp elkerülni innen! Ölj meg... a halál vár már rám...
- Ne marháskodj! – Lénárd kiszabadította a kezét. – Nem öllek meg!
- Akkor megteszem én! – jajdult fel Dia, és keserves zokogásban tört ki. – Meg... megteszem...
Csak... add ide... a...
- Dia, ezt hagyd abba! – Lénárd összehúzta magán a köpenyét. – Nem azért jöttem ide, hogy aztán megöld magad.
- Nem bírok élni, értsd meg!
- Nem értem meg!
Dia nem törölte le a könnyeit. Szipogva az éjjeliszekrényéhez botorkált.
- Senki se akar segíteni! Csak gyógyszerek, gyógyszerek, üres szavak! Én ettől... megőrülök! Hagyjanak meghalni!
- Nem fognak. Szedd már össze magad!
Dia remegve leroskadt az ágyára.
- Vigyél ki innen... – nyöszörögte. – Lénárd... te vagy az utolsó reményem...
- Dia, akarj már egy kicsit is élni!
- Rajtam már csak a halál segít, akkor minek akarjak élni?
- A halállal nem oldasz meg semmit, az ördögbe is!
- Miért, talán az élettel igen?!
- Dia, nagyon kérlek, ezt hagyd abba!

Azonban ebben a pillanatban Diára valóságos idegroham tört rá; Lénárd rémülten menekült ki a szobából, s szerencsére az orvosok hamar közbe is léptek. Dia nem sokkal később álomba merült, de állapota a következő napokban egyre romlott. Rengeteget sírt, gyakran őrjöngését eszméletvesztés váltotta fel. Egyre közönyösebbé vált számára a világ, nem érdekelte már semmi. Volt, mikor orvosaira is rátámadt, s csak nehezen tudták megnyugtatni.
Lénárd nem ment el többet meglátogatni, de folyamatos beszámolót kért az orvosoktól, s a megtudott híreket megosztotta Jrewaltékkal.
- Mi lesz ennek a vége? – sóhajtott fel Jrewalt egyik alkalommal. – Elmebeteg lesz?
- Az orvosok azt mondják, már semmi se lehetetlen – csóválta a fejét Lénárd. – Azt mondják, Dia állapota rohamosan romlott a két hét alatt. Egyszer állítólag megkéselte az egyik ápolót, s majdnem az ereit is felvágta.

Jrewalt aggódon ráncolta a homlokát.
- A depressziója úgy tűnik, átcsapott idegbajba. Öngyilkossági kísérlet már második alkalommal. Sírógörcsök. Agresszió. Nem hiszem el. Az egyik legerősebb diák Lagerfeltben, egy kitűnő mester. Hogy történhetett meg ez vele? Hogy fog így felgyógyulni?
- Szörnyű – sóhajtotta Gwedmir.
- Gwedmir mester, talán ha meglátogatná Diát, az esetleg feldobná a kedvét – fordult oda a nőhöz Jrewalt hirtelen ötlettel. – Mit szól hozzá?
- Nem is tudom... – motyogta Gwedmir.
- Ha az orvosok megengedik, szerintem valóban segítene valamit Dián – jegyezte meg Lénárd.
Gwedmir elgondolkozott, végül belegyezett, hogy meglátogatja tanítványát.

***

A mardigói idegszanatórium épülete igen barátságosnak hatott. Gwedmir szorosan összehúzta magát, ahogy a csendes folyosókon lépkedett. Yubalt az irodájában találta meg.
- Gwedmir mester! – állt fel a mardigói, és kezetfogott a nővel. – Isten hozta! Rég nem láttam.
- Jónapot, Yubal doktor. Dia hogy van?
A mardigói felsóhajtott, és intett Gwedmirnek, hogy foglaljon helyet.
- Rosszul. Nagyon rosszul. – szomorúan átlapozta az iratokat az asztalán, végül kihúzott egyet, amin feljegyezték a lány pillanatnyi viselkedését. – Nagyon ki van borulva, nem győzünk neki gyógyszereket írni. Most már alig van ébren szinte, mert ha ébren van, képes valami őrültséget elkövetni. Egy szó mint száz: aggódunk miatta.
Gwedmir lehajtotta a fejét.
- Az igazgató szerint talán ha meglátogatom, jót tesz neki.
- Meglátogatni? Igen merész dolog, de egy próbát mindenképp megér. Ámde vigyázzon, mert igencsak könnyen megvadul. Alig lehet megnyugtatni.
- Vigyázok – ígérte Gwedmir. Yubal elkísérte a mestert Dia szobájához, aztán sok szerencsét kívánt, és visszasietett az irodájába.
Gwedmir kinyitotta az ajtót, és halkan belépett a szobába. Gyorsan bezárta, majd a szoba belseje felé fordult.

Dia szobája ablak nélküli, de barátságos volt. Csak egy ágy, egy éjjeliszekrény, s egy íróasztal volt található benne.
Dia az ágyban feküdt, lehunyt szemmel. Nyilvánvalóan aludt. Gwedmir a köpenye zsebébe rejtette a szobakulcsot, aztán odahúzott egy széket Diához. A régen vidám, és boldog lány arca most betegesen sápadt, nyúzott volt. Egy kisebb seb éktelenkedett a homlokán.
Kindes Diána már csak egy beteg ember volt, semmi több.
Dia fél óra múltán ébredt csak fel. Mikor meglátta Gwedmirt, meghökkent. A szeme alatti karikáktól még ijesztőbb lett a külseje.
- Ki maga? – kérdezte kiszáradt szájjal, s idegesen az éjjeliszekrényén matatott kancsó után, hogy igyék.
- Hagyd csak – szólt Gwedmir, s öntött a lánynak, majd a kezébe adta.
-
Ki maga? – kérdezte Dia újból. Nagyot kortyolt, a víz még a szája sarkából is kifolyt.
- Gwedmir mester. Hát nem emlékszel rám?
Dia felnyögött, mert ismét megfájdult a feje. Töprengve bámulta volt mesterét, aztán lassan bólintott.
- De. Azt hiszem, igen.
- Mit csináltál a homlokoddal? – mutatott Gwedmir a sebre.
- Csak elestem – felelte Dia könnyedén, és lerakta a poharát.
Gwedmir beharapta az ajkát. Sosem gondolta volna, hogy legjobb tanítványát egyszer még idegszanatóriumban fogja látogatni.
- Na és... hogy vagy? – kérdezte kedvesen.
Dia mosolya lehervadt.
- Ezt most miért kérdezi?
- Csak gondoltam, megkérdezem. De... ha gondolod, nem muszáj válaszolnod.
- Ha őszinte akarok lenni, elegem van ebből a világból. Haza akarok menni. L... Lagerfeltbe. Itt...
Elhallgatott. A fejét rázta.

- ... Itt nincs semmi érdekes. Mindig ugyanazok, mindig ugyanolyan emberek, mindig ugyanolyan napok. Idejét sem tudom már, mikor nevettem legutoljára.
- El szoktak vinni sétálni?
- Igen, persze, de csak szigorú felügyelettel.
- Na és mit szólnál most egy sétához? – ajánlotta Gwedmir. Nagyon igyekezett, el ne sírja magát, látván Dia szenvedését.
- Megint örülnöm kéne a napnak? – sóhajtott fel a lány lemondóan. Gwedmir meglepett arcát látva magyarázatképp hozzátette: - Az orvosok mindig ezt mondják.
- Nem azért. A friss levegő csak jót tesz!
- Talán – felelte Dia mogorván, de azért kikászálódott az ágyból.
- Várj egy pillanatot, kérlek – szólt gyorsan Gwedmir. – Megmondom Yubal doktornak, hogy elmegyünk sétálni.

Yubal nem fogadta kitűnő örömmel a dolgot, de belegyezett. Megmutatta Gwedmirnek a parkot, ahová elviheti Diát.
- Közel maradjanak, hogy szükség esetén segíthessünk! Rendben?
- Rendben – bólintott Gwedmir mester. Visszament Diához, és mosolyogva a lány vállára terítette a Lagerfeltes köpenyét.
- Így ni. Mehetünk is.
Dia belekarolt Gwedmirbe, s kisétáltak a parkba.
- Szép időnk van – jegyezte meg Gwedmir.
Dia szótlanul bólintott.
- Mikor kerülhetek vissza Lagerfeltbe? – kérdezte.
Gwedmir sóhajtott.
- Addig biztosan nem, amíg fel nem épülsz. Viszont... támadt egy ötletem. Mi lenne, ha megkérném a mestereket, hogy járjanak utána, miként tudnánk feltámasztani Sanyit?
Dia összerezzent.
- Micsoda? Fel... feltámasztani Sanyit...?! – csaknem beleszédült.
- Igen. Nemrég értesültem az Élet Vizének Barlangjáról. Állítólag ott régen fel tudták támasztani a halottakat.
- Komolyan mondja?! – Dia szeme hosszú idő után végre először csillant fel, s mintha megviselt külseje ismét a régivé vált volna. Aztán köhögés fogta el – Gwedmirnek meg kellett támasztania, úgy rázkódott a köhögéstől.

- Beteg vagy, Dia? – kérdezte homlokráncolva.
- Néha rámjön a köhögés – felelte a Lagerfeltes mester, mikor levegőhöz jutott. – Na és hol van ez a Barlang?
- Túl messze ahhoz, hogy eljuthassunk oda, még azt sem tudom pontosan, hol találhatnánk meg. Dia! – komoran szembefordult a lánnyal, és megfogta mindkét karját. – Tudjuk, hogy nagyon beteg vagy, és próbálunk segíteni neked. Kérlek, az előbbiek reményében, próbálj küzdeni! Még biztosan van boldogság a világon.
- Biztosan, csak nem nekem – válaszolta Dia, s szemét újra elárasztották a könnyek. – Amíg nem tudom, Sanyit fel lehet-e támasztani, nem reménykedek. Nem akarok csalódni. De az élet úgyis kegyetlen – nem fog sikerülni, és itt kell maradnom életem végéig. De ha egyszer – folytatta, miközben a virágokat nézte -, sikerülne végre megölnöm magam, akkor lennék a legboldogabb.

- Jaj, ne beszélj ilyeneket. Biztosan van...
- Nem, nincs – vágott közbe Dia, miközben leheveredett a fűbe, és letépett egy szál virágot. Gwedmir leereszkedett mellé. – Ez a világ túl rossz nekem. Már senki nem ért meg. És egyébként is – csattant fel váratlanul -, biztos, hogy nem akar áltatni engem, mester?!
Gwedmir meghökkent.
- Szó sincs áltatásról!
Dia elfordította a fejét.
- Ha Sanyi feltámadna, akkor se történne semmi – motyogta. A következő percben már zokogott. Gwedmir odanyújtott neki egy zsebkendőt, de a lány nem fogadta el.
- Elegem van ebből az életből! – mélyet lélegzett. – Megőrülök. Érzem, hogy megőrülök. – nyelt egyet. – Semmi nem... semmi nem tud... vigaszt nyújtani. A sötét sokkal csábítóbb már. Nem érdekel se a nap, se az ég, se a felhők. Nincs se menny, se pokol – csak Élet és Halál.
- Dia... – suttogta Gwedmir kétségbeesetten, de a lány folytatta:
- Mindenki idejön tyutyujgatni, kedveskednek, miközben csak még többet ártanak, mint amennyit az élet. Nem bírom mááár...!
Azzal ismét felzokogott. Gwedmir magához ölelte Diát, és csitító szavakkal nyugtatta.
- Semmi baj nincsen, Dia. Lesz még jobb is. Hidd el. Lesz...
Megdermedt. Dia meglátta a tőrt az övébe tűzve, s vérszemet kapva kapott utána. Gwedmir gyorsan lefogta őt.

- Hát ennyire halálvágyad van, Dia? – kérdezte halkan. – Ennyire nem kívánod már az életet?
- Csak szenvedés, ó, jaj! – jajdult föl a lány, s elfordult. – Semmi esély a halálra, nincs! Nincs senkiben könyörület...!
- Dia...
- Miért nem öl meg, Gwedmir mester?! – kérdezte Dia, könnyes szemmel nézve a nőre. – Hát miért nem segít nekem? Miért okoz csalódást?!
- Sajnálom Dia – suttogta a mester. – Annyira sajnálom... de nem tehetem.
Kinyújtotta a kezét Dia felé, de a lány elrántotta a fejét.
- Azt hittem, azért jön, hogy segítsen – hallotta Gwedmir a hangját. – Hogy végre megtegye.
- Soha nem tennék ilyet – válaszolta csendesen Gwedmir. – Soha.

- Adja ide a tőrét. Nem akarok szenvedni.
- Dia...
- Nem adja? – Dia megtörölte a szemét. – Hát jó. Ne adja. Egyszer csak sikerül mégis!
- Dia, ilyeneket ne...
- Nem érdekel! Inkább... inkább most vigyen vissza a szobámba.
- Ahogy akarod – felelte Gwedmir csendesen.
Dia visszafeküdt. Megint köhögött.
- Azt hiszem, én inkább megyek is – motyogta Gwedmir. Úgy érezte, ha még tovább marad, elsírja magát. Szörnyű volt látnia a lányt ilyen állapotban, aki olyan reményvesztett ember lett, aki már csak az örökös halálvágytól szenved, komoly öngyilkossági szándékkal.
- Sajnálom, hogy nem tudok segíteni – mondta szomorúan, és felállt. Dia behunyta a szemét.
- Ki tud egyáltalán? – kérdezte.
Gwedmir nem is tudta, mit mondhatna erre.
- Nem tudom – felelte. – De valaki biztos.
Dia elmerengve bólogatott, s inkább magának, semmint Gwedmirnek motyogta még:
- Talán igen.

Gwedmir nyelt egyet, aztán fejét ingatva kilépett a szobából. Levert hangulatban hagyta el a szanatóriumot. Gondolatai egyrecsak tanítványa körül jártak. Még útközben jutott eszébe az Élet Vizének Barlangja. Úgy érezte, utána kell járni ennek a dolognak – hátha Sanyit fel tudják támasztani, s Dia is felépülne annyira, hogy visszatérhessen az iskolába.
A tervnek megfelelően nem ment vissza Jrewalt dolgozószobájába, hanem inkább a Fehér Toronyba sietett, hogy előadja a mestereknek ötletét.
Hat főméltóságú mestert talált ott.
- Á, Gwedmir mester! – biccentett Sandar. – Mi szél hozta felénk?
- Üdvözletem, Sandar mester – bólintott a nő. – Éppen Kindes Diánától jövök.
Dainos mester előrehajolt.

- Hogy van?
- Beszámoltam neki egy ötletemről – kezdett bele Gwedmir. – Bizonyára önök is hallottak az Élet Vizének Barlangjáról.
- Igen.
- Nos, Diának felvetettem, hogy esetleg megpróbálhatnánk Lawren Sándort életre kelteni benne.
Döbbent csend fogadta a kijelentést. Végül Masios, Dainos mester testvére homlokráncolva így szólt:
- Az Élet Vizének Barlangján ősrégi átok ül. Nem lehet megközelíteni. Mit gondol, nem támasztottuk volna fel réges rég Lawrent, Calistart és a többieket, ha be tudnánk lépni oda?
- De igen – felelte Gwedmir kicsit lelombozódva. – Csak... reméltem, hogy Kindes Diánának segítene, ha valamilyen úton-módon...
- Lawrent feltámasztani nem lehet – vágott a szavába Sandar ridegen.
- Értem – bólintott gyorsan Gwedmir.
- És Kindes hogy van? – ismételte meg sürgetően a kérdést Dainos mester.
- Nem jól – felelte a nő szomorúan. – Elvesztette minden reményét, fokozott halálvágya van, és gyűlöl élni. Gyűlöli az egész életét. Reméltem, hogy az ötletemtől boldog lesz, de csalódnom kellett, mert azt válaszolta, akkor se történne semmi. Már... már nem tudunk mit csinálni vele. Teljesen összeomlott.
Nadizar mester összevonta a szemöldökét.
- Mit állapítottak meg nála az orvosok?
- Idegbetegség... depresszió... többízben rohamok... öngyilkossági kísérletek, agresszionizmus... sok nyugtatót kap, de mit sem segít.
- Tehát elvesztettük – sóhajtott fel Sandar. – Épp ma fogjuk mesterré avatni az egyik régi diákunkat. Még meg kell beszélnünk vele kapcsolatban néhány dolgot. Köszönjük a híreit, Gwedmir mester, de ha most megbocsát...
- Hogyne – bólintott a nő idegesen. – Akkor hát viszlát. – azzal suhogó köpennyel az ajtóhoz sietett, azonban ekkor az egyik mester megköszülte a torkát.

- Gwedmir mester?
A nő megfordult. Nadizar felkelt a helyéről, odalépett hozzá.
- Válthatnánk néhány szót odakint?
- Természetesen – bólintott Gwedmir. Kimentek a toronyból, és megálltak egy fa alatt.
Nadizar mester egy harmincas évei elején járó férfi volt, barna szakállal és kerek arccal. Mindössze két éve avatták mesterré, de Gwedmir úgy hallotta, bámulatos a varázsereje.
- Én nem tartom annyira rossz ötletnek ezt a barlangos dolgot.
A nő levegőt is alig mert venni.
- Tudja, Kindes Diána igen értékes ember. Nem szabad hagyni, hogy ennyire belebetegedjen a gyászba. Az Élet Vizének Barlangjában azonban csak húsz évente egyszer lehetett életet teremteni.

- Húsz évente?! – rökönyödött meg a mester.
- Igen. Egyszer egy férfi egy Jael-t vitt a barlangba, amivel beomlasztotta, majd olyan átkot szórt rá, amit csak három Lagerfeltes mester életével lehet föloldani. Persze, az elmúlt időkben voltak vállalkozók, de úgy hírlik, a Barlangban egy olyan személy lakik, aki pontosan megnevezi, hogy kit akar.
- És ha nem azok, akik odamentek?
- Azok közül választ – felelte Nadizar. – De ez még nem minden. Ha Kindes Diána el tudna menni ide néhány mesterrel, nem csak efféle áldozatot kell hoznia. Ugyanis a Barlangban található a Szabadság kesztyűje.
Gwedmir meglepetten hátrahőkölt.
- Az micsoda?
- A Szabadság kesztyűjével lehet elpusztítani végleg azt a személyt, aki természetfeletti hatalommal rendelkezik. A kesztyűt pedig csak a kijelölt személy húzhatja fel. Valószínűleg Dia lenne az.

Gwedmirnek kiszáradt a szája.
- A kesztyű jelenleg a barlangban tartózkodó személy hatalma alatt áll. Sok csapda és veszély van arrafelé, de egy próbát mindenképp megér. Lawren Sándorral sokat nyerhetünk vissza, de ennek az egésznek a legnagyobb titokban kell maradnia. És önkéntes jelentkezőket keressen, Gwedmir mester. Kettőt. A többi a mi dolgunk.
Gwedmir szóhoz sem jutott, annyira meghatotta Nadizar segítőkészsége.
- Köszönöm, mester! – suttogta.
- Még ne köszönje – vágta rá Nadizar komoran. – Ez igen veszélyes küldetés.
- Értem... de akkor is, nagyon...
- Egyenlőre a két diákot válassza ki, és beszéljen Kindessel is. Remélem azért még beszámítható.
- Beszélni fogok vele, és az orvosaival is – bólintott Gwedmir, s úgy érezte, repülni tudna a boldogságtól. – Mindent köszönök, és viszlát, Nadizar mester!
A férfi bólintott, azzal sarkon fordult, és otthagyta a nőt.

Jukasi Lénárd éppen befordult egy folyosóra, amikor összetalálkozott Gwedmir mesterrel.
- Gwedmir mester! Volt Diánál?
- Igen, Lénárd, voltam. De te mit keresel itt? Küldetésed van, nem?
- Ma indulnék.
- Aha – bólintott a nő elgondolkozva.
- Hogy van Dia? Minden rendben van vele?
Gwedmir sóhajtott.
- Nem igazán. Nem volt agresszív, inkább lemondó. Viszont támadt egy ötletem.
Azzal elmesélte a tervet. Lénárdot láthatólag izgatta a dolog.
- És ki lesz az a két ember?
- Még nem tudom. Olyat kéne keresni, aki tényleg jó kapcsolatban van Diával, és szeretné, ha...

- Mester, én szívesen segítek! – kiáltott fel Lénárd. – De tényleg! Egyébként is be akarom bizonyítani Diának, hogy nem akarok az ellensége lenni!
Gwedmir habozott.
- Lénárd, biztos vagy benne?
- Teljesen, mester! – bizonygatta a fiú.
- Hát... köszönöm a segítséged. Viszont akkor le kéne mondanod a küldetésed...
- Nem szükséges, majd megkérek valakit, hogy ugorjon be helyettem. Elvihetem a hírt Diának, mester?
- Most?!
- Nem, holnap reggel. Addig a mester beszélhetne Yubal doktorral.
- Hát... rendben, nem bánom. És... szólj kérlek, ha tudsz még valakit, aki vállalkozna a feladatra, rendben?
- Meglesz – bólintott Lénárd csillogó szemekkel. – Máris megyek, megkérek valakit, és beszélek Jrewalttal. Viszlát!
- Lénárd... – kezdte Gwedmir tétovázva, de a fiú már ott sem volt.

Másnap az ápolónő mosolyogva vitte be Dia reggelijét.
- Jó reggelt, Dia.
A lány kinyitotta a szemét.
- Jó reggelt – motyogta, és felült.
- Meghoztam a reggelidet.
- Köszönöm, majd eszem.
Az ápolónő letette a tálcát, rápakolta Dia gyógyszereit, de aztán nem ment el, hanem leült a Dia ágya melletti székre.
- Nemsokára látogatód jön. Ugye nem bánod?
- Ki? – nyögött fel a lány.
- Jukasi Lénárd úrfi.
- Jaj, ne! Mit akar már megint?
- Azt nem tudom, de próbálj meg vele kedves lenni. Hiszen láthatod, mennyire figyelmes...
- Szerelmes belém, és ezért lóg folyton a nyakamon. De az őrületbe kerget már!
- Azt mondta, elég fontos lenne.
- Elegem van belőle! Nem érdekel mit akar mondani! – csattant fel Dia.
- Ne izgasd fel magad. Előbb hallgasd meg őt, majd aztán meglátod, miért jött. Délután Yubal doktorhoz kell menned, tudod, ugye?
- Igen, tudom. – Dia ingerülten félresöpörte a gyógyszerét, és nagyot kortyolt a vizéből. – A csudába is, meddig kell itt sínylődnöm még?! Teljesen ki vagyok szolgáltatva mindenkinek, mint valami játékszer!
- Csak addig leszel itt, amíg meg nem gyógyulsz. Na, de nekem mennem kell tovább, még sok az éhes gyomor. Jó étvágyat!
Dia nem szólt semmit. Az ápoló kiment, ő maga pedig lerúgta a takarót magáról.
- A fenébe! – szitkozódott. Fel- alá járkált. Semmi étvágya nem volt. Csak az járt az eszében, hogy Lénárd megint eljön hozzá. Ha Sanyi itt lenne...
Megtorpant, mikor kopogtak. Karba fonta a kezét.
- Tessék.

Lénárd belépett a szobába. Mikor meglátta Diát, elmosolyodott.
- Helló! Bejöhetek?
- Mit akarsz? Lénárd, megmondtam már, hogy én...
A fiú azonban nem hagyta, hogy befejezze. Odaugrott hozzá, és megragadta Dia kezét.
- Dia! Sanyit fel fogjuk támasztani!
- Tessék?!
- Üljünk le, elmesélem a tervet.
Dia kétkedve hallgatta.
- És miből gondolod, hogy kiengednek engem innét? – kérdezte végül.
Lénárd az ajkát harapdálta.
- Gwedmir beszél az orvosokkal – felelte.
- De hát azt se tudjátok, hol van az a barlang!
- Majd kiderül. Hát nem örülsz?
Dia elhúzta a száját.
- Örülnöm kéne, hogy a halálba akartok rángatni három mestert? Miért nem lehet, hogy én...
- Nehogy azt mondd, hogy meg akarsz halni! – figyelmeztette Lénárd. – Sanyit feltámasztjuk, és még csak nem is vagy boldog, Dia?!
- Nem, nem vagyok boldog – vágta rá a lány zordan. – Semmi értelme. Úgyse fog sikerülni.
- Legalább higgy bennünk!
- Értelmetlen az egész! Felesleges erőfeszítés minden. Sanyi meghalt.

- És ha esélye van arra, hogy éljen?!
- És ha nincs?! – vágott vissza Dia.
Lénárd idegesen túrt a hajába.
- Figyelj – kezdte, nyugalmat erőltetve magára. – Egyenlőre szedd össze magad, és próbáljuk meg.
- Csak arra megy ki a játék, hogy velem lehess, igaz?
Lénárd meghökkent.
- Mi?
- Azért akarod, hogy elinduljak veletek, mert addig is veled kell lennem. Ezt szeretnéd, így van?
- Dehogy! – tiltakozott a srác.
- De igen. Tudom. Azért akartál elhívni sétálni is. Szeretsz engem!
Lénárd egy szót se tudott kinyögni.
- D... De... én... nem...
- Dehogynem. Legalább ne tagadd! De most és utoljára közlöm veled: egész életemben egyvalakit szerettem, és bár egy éve halott, még mindig szeretem, ő a mindenem, és te egyáltalán nem érdekelsz – hogy finoman fejezzem ki magam. Remélem, világos. Ja, és még valami: nem, nem fogok elmenni se Gwedmirrel, se veled semmilyen barlangba. Nem hiszem, hogy Sanyit fel tudná bárki támasztani!
- De hát...
- Nem érdekel. Miért nem lehet engem békénhagyni?!
- Dia, ez egy esély! Miért látsz emögött is rosszat? Így sose fogsz kikerülni innen!
Dia arca kivörösödött a dühtől.
- Vedd már észre magad! – kiabálta Lénárd. – Már mindenki elmebetegnek tart téged! És egyre inkább azt hiszem, hogy...
- Hogy?!
- ... hogy igazuk van! Nem is akarod, hogy segítsünk, igaz?! Sajnáltatod magad! És mindenkire rátámadsz! Hát így várnád el, hogy térden csúszva könyörögjünk neked, hogy örömöt szerezhessünk?!

Dia elfordult. Mikor megszólalt, Lénárd meghökkent.
- Lehet, hogy igazatok van – mondta fagyosan. – De senki nem tiltotta meg nekem, hogy eldöntsem, mit akarok.
- Igen?! És mit akarsz?! Öngyilkos lenni újra?! Nem gondolkoztál még azon, hogy talán nem kéne ennyire gyászolnod Lawrent?! Istenem, nézz már körül egy kicsit is! Ha nem kell Lawren, akkor legalább másra nézz rá!
- Például rád?!
- Nem azt mondtam!
- Aha, gondolom! És különben is, ki mondta, hogy elmebeteg vagyok?
- Mindenki! Gwedmir, a mesterek, egész Lagerfelt, az orvosaid, én! Mert tényleg nem vagy normális már! Őrült vagy!
Dia szótlanul bámult Lénárdra. Lénárdra, aki az előbb az arcába ordította, hogy elmebetegnek tartják őt. Elmebetegnek.

Azon kapta magát, hogy felkapja a poharát az éjjeliszekrényről, s Lénárdhoz vágja. A pohár ripityára tört a padlón. Lénárd elképedve, sőt, rémülten nézett fel Diára.
- Ez most miért volt jó?! – kiáltotta szinte kétségbeesve, de Dia nem hallotta már. Tányérját, tálcáját, mindenét a fiúhoz vágta, remegett az indulattól.
- Hé! Hagyd már abba! – kiáltott rá Lénárd, de a reakció csak egy újabb repülő tárgy volt.
- Úristen, te... te tényleg megőrültél! – nyögte a fiú, karját felemelve. – Fel se foghatom, Sanyi hogy...
- KI NE EJTSD A NEVÉT!
Mivel minden eldobható tárgy elfogyott a tálcáról, Dia heves dühvel nekirontott Lénárdnak. A fiút váratlanul érte a támadás, ideje sem volt, hogy védekezzék. Dia nekilökte a falnak. Lénárd megpróbálta lefogni, de ez lehetetlennek bizonyult. Dia annyira megvadult, hogy úgy tűnt, képes akár ott helyben végezni Lénárddal – mintha teljesen elfelejtette volna, kivel beszél.
Lénárd ellökte magától a lányt, feltépte az ajtót, és kirohant.
- GYERE VISSZA! – ordított utána Dia. Aztán kirohant az ajtón, Lénárd után. Az egyik szobából kirontott Yubal, Gwedmirrel a sarkában. Kimeredt szemekkel nézték, ahogy a lány ordítva kergeti Lénárdot.
- Dia...! – nyögte Yubal.

Végül Dia megállt, és dühödtében felordított. Gwedmir ereiben megfagyott a vér. S a lány úgy őrjöngött, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A falat öklözte, a fejét fogta, majd keserves zokogásban tört ki, és a falnak dőlt.
Gwedmir és Yubal odasiettek hozzá. Gwedmir megfogta Dia karját.
- Dia...! – szólt halkan.
- Gyere, Dia, feküdj le – mormogta a fülébe Yubal. – No gyere már...
Visszavezették a szobájába, lefektették. Yubal vizet hozatott, és nyugtatót adott be Diának.
- Elegem van... – nyögte ki Dia könnyei közt. – Elegem...
- Csss, semmi baj, Dia. Aludj, és jobb lesz.
Dia azonban hangos jajgatásban tört ki, és valami érthetetlen mondatot kiabált.
Yubal és Gwedmir megrettenve néztek össze. Pár perc után Dia végre elaludt.
Az ápolónő betakarta, s Gwedmir segített összeszedni a reggeli maradványait.
- Egyszerűen nem értem – csóválta a fejét a nővér. – Néha nem szól hozzá senki, és máris dühkitörései vannak, de ilyen még soha nem volt.
Gwedmir nyelt egyet.
- Rosszabbodik az állapota, igaz? – kérdezte nagysokára, mikor Yuballal már az irodában ültek.

A mardigói orvos nem felelt; elgondolkozva rendezgette a papírjait az asztalán, aztán felállt, türelmetlenül járkálni kezdett, majd megállt, és kibámult az ablakon.
- Igen. Rosszabbodik.
A mester lehorgasztotta a fejét.
- Lénárd hol van? – kérdezte.
- Nem tudom. Bizonyára lemossa az arcát.
Ekkor kopogtak. Lénárd volt az; igencsak letörtnek tűnt.
- Az én hibám – motyogta megsemmisülten.
- Ugyan már. Dia beteg, ezt mindnyájan tudjuk.
- Közöltem vele, hogy elmebeteg! – fakadt ki a fiú. – Én... én azt hiszem, joga van tudni.
- És gondoltad, ettől jobb lesz – mormogta Yubal. – Hát, fiam, tévedtél.
- De nincs igazam?! Mindenki elmebetegnek tartja!
- Dia valóban megőrült, de még van remény. Néha már vannak aggasztó tünetek, de olykor tiszta a tudata. Még...

Gwedmir felsóhajtott.
- Azt hiszem, lefújhatjuk az akciónkat – motyogta. – Képtelenség, hogy Dia velünk jöjjön.
- Egyetértek – felelte Lénárd, és a tenyerébe támasztotta a fejét.
Pár percig egyikük se szólalt meg. Végül Lénárd beharapta a száját, és Yubalra nézett.
- De azért meg tudják gyógyítani, ugye?
- Reméljük, igen. Azt javaslom, várjunk még egy hetet, addig ne látogassák meg. Lehet, hogy csak a gyakori látogatások zavarják.
- Elképzelhető – bólintott Gwedmir. – Addig is van időnk felkészülni az útra.
- Még mindig hisz Lawren Sándor feltámasztásában? – kérdezte Yubal.
- Igen, hiszek. És tudom, hogy másképpen Dia nem tudná összeszedni magát. Sanyi nélkül kizárt dolog.
- De hát mi a biztosíték arra, hogy sikerül Lawrent feléleszteni?
- Még semmi, de lehet, hogy később lesz.

Yubal összevonta a szemöldökét, aztán az órájára nézett.
- Ha Dia felébredt, beszélni próbálok vele, de most mennem kell egy másik beteghez. Ő már gyógyulófélben van, hála az égnek.
Gwedmir bólintott, és felállt. Lénárd is felemelkedett.
- Minden jót – búcsúzott az orvos, mikor kezetfogtak vele.
- Viszont – morogta Lénárd, és követte Gwedmirt az utcára, de nem is figyelte, merre mennek – most érezte igazán, hogy Dia szavai mennyire szíven ütötték.
- Mi a baj, Lénárd? – kérdezte Gwedmir.
- Hm? Ja... semmi. Vagyis hát... nem tudom, mit tehetnék.
- Nem vagy egyedül. – Gwedmirnek láthatólag föl sem tűnt, hogy Lénárd a Diához fűződö kapcsolatára utalt.
A fiú a homlokát dörzsölte.
- Mindig csak Lawren, Lawren, Lawren...
Gwedmir fáradtan elmosolyodott.
- Dia szerette Sanyit.
- Jó, tudom, hogy szerette, de... ha egyszer meghalt, miért nem tud túllépni rajta?!
- Azért ez nem megy ennyire könnyen.
Lénárd legszívesebben kibökte volna, hogy Dia fontos lenne számára, de nem merte, így csak mély hallgatásba burkolózott. Gwedmir sem tűnt épp felhőtlenül boldognak, de neki sikerült erőltetett mosollyal visszamenni Lagerfeltbe.

Folyt. köv.