Mesteri hatalom 18.

Aznap éjjel előzetes letartóztatásban volt része, s életében először ült Mardigo börtönében. Térdeit felhúzva ült a sötét cellában, és a történteken töprengett. Dia ennyire haragszik rá? Hogy tudott ilyen kegyetlen lenni? Végig se hallgatta őt!
Egész éjjel nem jött álom a szemére. Legszívesebben sírva fakadt volna.
Mikor másnap reggel, vonakodva bár, de kiengedték, Sanyi nem tudta eldönteni, hová is menjen. Lagerfeltet értesítették a betöréséről. Tehát sehol sem számíthat megértésre, mégis Diához húzta a szíve. Egy idő után rájött, hogy nem is érdekli, mi történt tegnap. Muszáj megmagyaráznia. Egyszerűen muszáj!

Elindult hát a Gyógyintézet felé. A portás, szerencsére, éppen szundikált, s az ajtó hamar engedett Sanyinak. Sanyi halkan beosont, majd fellopózott a hatodikra. Ott tanácstalanul megállt – melyik is volt Dia szobája?
Aztán rájött. Nem kopogott. Óvatosan benyitott. Dia még aludt. Reggel nyolc óra volt.
A lány az ágyán feküdt. Haja a szemébe lógott, az ablakon beáradó napfény lágyan melegítette az arcát. Sanyi becsukta az az ajtót, és elgyönyörködött benne. Elmosolyodott.
Mivel nem akarta felébreszteni, körülnézett papír és toll után. Hamarosan rá is lelt egyre. Leült egy székre, és írni kezdett.

Szerelmem!

Nem is tudom, hol kezdjem. Arra kérlek, hogy ne higyj az újságok pletykáinak, mert semmi sem igaz. A valóság csupán annyi, hogy Bowel megkérte Hajnit, felügyeljen rám, amikor a vizsgára készülök. Ma volt a vizsga. Együtt tanultunk minden este, de nekem volt egy kikötésem: hagyjuk békén egymást. Így barátok maradtunk. Sok idöt töltöttünk együtt, de semelyikünk nem érez többet a másik iránt mint kellene. Hisz Hajni is tudja, hogy én Téged szeretlek, Dia! Csakis téged, és senki mást! És sajnálom a tegnap estét.

Szeretlek.
Sanyi

Felállt, és odatette a levelet Dia éjjeliszekrényére. Aztán a lány fölé hajolt, kisimította Dia haját a homlokából, és csókot lehelt rá.
- Szeretlek – súgta Dia fülébe, aztán, ugyanolyan csendben, mint jött, el is ment.

Mikor Dia felébredt, első gondolata az volt, hogy Sanyiról álmodott. A fiú álmában a fülébe súgta, hogy szereti. Dühödten elhessegette a gondolatot, és felült.
Először nem vette észre a levelet. Mikor felállt, és lepillantott a szekrényére, akkor látta meg.
Egyből tudta, hogy Sanyi volt a levélíró – felismerte az írását.
- Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésedre! – kiáltotta bele a szoba csöndjébe. Felkapta a levelet, hogy széttépje, de az egyik mondatot megakadt a szeme.
- Bowel? – suttogta.
Ez arra késztette, hogy elolvassa Sanyi levelét. Először csendes béke árasztotta el a lelkét, de aztán a dühe volt az erősebb. Nem tudta széttépni a fiú levelét, ezért csupán visszadobta a helyére.
- Elegem van Lawren Sándorból! – nyögött fel. Hányszor mondta már ezt? Sokszor. Mindig valami félreértés, egy véletlen szó, és vége mindennek. Mindig ezt mondta: elegem van belőle!
„Hisz Hajni is tudja, hogy én Téged szeretlek, Dia! Csakis téged, és senki mást!”
- Ne szeress! – kiáltott fel. – Ne szeress, hagyj békén!
Észre sem vette, hogy mennyire hangos. Az egyik ápoló meghallotta a kiabálását, és beszaladt hozzá.
- Dia! Mi baj?
Dia a nő felé fordult.
- Oh... semmi.- mormogta.
- Kihez beszéltél? – kérdezte az ápoló.
- Nem hallottam hangokat – nyugtatta meg Dia. – Csak... – bosszúsan elharapta a mondatot. – Nem érdekes – mondta végül.
- Én úgy hallottam, hogy kiabáltál valakivel – jegyezte meg a nő. – Dia, biztos, hogy nem...
- Nem! – vágta rá Dia, kicsit élesebben is, mint szerette volna. – Nem vagyok őrült!
- Jól van, nyugodj meg. Kérsz egy forró teát?
- Ne nyugtasson! Semmi bajom nincs! Semmi! – Dia dühödten elfordult. – Az egész annyi, hogy azt hiszi, beveszem a meséjét!

Az ápoló aggódva nézett rá. Dia felkapta Sanyi levelét, és miközben háttal állt az ápolónak, szanaszét tépkedte, majd a szekrényre szórta. – Nem és nem! Nem veszem be, akármit is mondjon! Hagyjon békén!
- Dia – kezdte az ápolónő óvatosan. – Ne aggódj, kapsz egy kis gyógyszert... és elmondod Yubal doktornak hogy most mit hallottál...
- Nem! – Dia megpördült. – Nem hallottam semmit, érti?!
- Dia, pihenj. Mindjárt hozom a teádat.
- Nem mondtam hogy kérek! – Dia annyira felindult lett, hogy mindenbe belerúgott ami az útjába akadt. Vicsorogva lesöpörte a padlóra a levél maradványait, és a sarokba hajította a tollat.
- Hozom a teát – motyogta a nő. Dia még dühösebb lett. Félrelökte a nőt, és kirontott a szobájából. Eltökélte, hogy ezúttal ő keresi meg Sanyit... és jól beolvas neki!

Terve mégsem valósult meg, mert az ápoló riasztotta Yubalt, és visszacipelték a szobájába. Yubal leült Dia ágyának szélére, és figyelmesen nézte Diát, aki az ablaknál állt.
- Elmondod, mi volt ez az egész? – kérdezte a férfi. – Éva azt mondta, hogy megint hangokat hallottál.
- Hazudott! Egy szó sem igaz az egészből!
- Valóban?
- Igen! Az egész Sanyi miatt van! És... semmi bajom nincs! Elmegyek innen! Nem érdekel, hogy mit tartanak az egészről!
Yubal meghökkent.
- Hogy micsoda?!
- Visszamegyek Lagerfeltbe – közölte Dia. – Jól érzem magam, remekül vagyok!
- De...
Dia azonban nem tágított, s még aznap este összecsomagolt, mondván, hogy másnap reggel elmegy. Yubalnak igencsak főtt a feje: ki kellett vizsgálnia, és meg kellett írnia a szükséges papírokat, igazolván Dia egészségét.
- Tessék, itt van – morogta, még mielőtt Dia aludni tért volna. A lány elvette tőle, és átfutotta a papírt.

Eme papírral igazolom, hogy Kindes Diánát egészségesnek találtam, s engedélyezem távozását Mardigo Gyógyintézetéből.

Yubal doktor, az említett gyógyultnak nyilvánított orvosa

A papíron még volt két pecsét. Dia a táskájába gyömöszölte.
- Ezt mielőtt kimész, mutasd meg a portásnak – dörmögte Yubal. – Bevallom, kissé féltelek, de mivel fény derült az elmebajodra, csak azt a gyógyszert kell szedned, ami korlátozza, hogy ismét padlón légy, ha így tetszik. Ja, és még valami – fordult vissza az ajtóból. – Azért vigyázz magadra.
- Meglesz. Köszönöm. – Dia feje alá gyömöszölte a párnáját, Yubal pedig leoltotta a villanyt.

Mikor Kindes Diána 2010. szeptember 1-jén bőrönddel megrakodva megállt a bejárati csarnokban, hasonló feltűnést keltett, mint távozásakor. A lagerfeltesek, akik szüneten voltak, megrökönyödve bámulták. Sanyi egyenlőre nem tudott róla – éppen Lovagtanon volt. Maweda kifejezte csodálatát Sanyi tehetségéről illetően.
- Fantasztikus, ez a vágás...! Sanyi, belőled olyan nagy harcos lesz, amilyenről álmodni se merek!
Érthető, hogy ezután Sanyi vigyorogva hagyta el a néhai Calistar termét.
Azonban ahogy elhaladt két negyedikes mellett, megtorpant.
- Hallottad? – kérdezte az egyik. – Kindes Dia visszatért!
- Tényleg? Mikor?
- Ma reggeltájt! Visszajött a Gyógyintézetből, teljesen gyógyultnak nyilvánítva!
- Hihetetlen – suttogta a társa.
Sanyi szíve vad kalimpálásba kezdett. Dia visszajött? Hol lehet most? Meg kell keresnie, muszáj beszélniük...

Futva indult lefelé az udvarra, remélvén, hogy ott találja, de a lány nem volt sehol.
Sanyi felrohant a fiúk tornyába, átöltözött, majd keresztül-kasul végigrohangálta egész Lagerfeltet, minden terembe benyitott, egészen addig, mígnem egy ötödikes lány fel nem világosította.
- Nem hallottál még a mesterek későbbi lakhelyéről? Azok, akik visszatértek Lagerfeltbe, mind az alagsorban laknak. Dia valószínűleg ott van.
- És hogy lehet lemenni? – nyögött fel Sanyi. Jól emlékezett még a Valakusde szakadékra, azonban, mint kiderült, ez az alagsort nem egészen ott van, ahol ő elképzelte.
- A tanárok tornyából nyílik egy átjáró – magyarázta. – Ott kell lemenni.
- Oh, köszi – nyögte Sanyi, és rohant tovább, immáron a mondott irányba.
Mikor kitárta az ajtót, egy félhomályos folyosó jelent meg előtte – vöröses fény derengett, és leginkább egy istállóra emlékeztetett. Fából készült falakkal voltak az ágyak elkerítve. Úgy tűnt, nem igazán volt lényeges, ki hol hál.
Sanyi körülnézett.
- Hahó – szólalt meg rekedten. – Van itt valaki?
Semmi válasz. Sanyi elindult az ágyak mentén. Dia sehol.

Az egyik ágyon azonban feküdt valaki, s Sanyi egyből tudta, ki az. Dia aludt. Vagy talán...
Nem. Nem aludt.
- Dia – nyögte Sanyi elképedve – Dia ugyanis sírt.
- Menj innen!
Sanyi nyelt egyet. Óvatosan közelebb lépett.
- Dia. Mi baj?
- Mondom, menj innen! Nem vagyok rád kíváncsi!
- Dia, az istenért, el tudod képzelni rólam, hogy kikezdek Hajnival?!
- Valami alapja csak van! És... és ott vannak a képek...
- Ugye nem mondod komolyan, hogy beveszed?! Leírtam már neked az igazat! Miért nem olvastad el?!
- Összetéptem. – Dia nem mondta meg, hogy elolvasta. Elfordította a fejét, felhúzta két térdét és nekivetette a hátát a falnak. – Összetéptem. Nem érdekelt.
Sanyi kétségbeesetten állt, aztán megroggyant a térde. Leült Dia ágya szélére. A lány rárivallt:
- Ne mész innen?!
- Előbb beszéljük meg.
- Menj vissza az óráidra. El fogsz késni.
- Nem érdekel! – csattant fel Sanyi.
- Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésedre. – Dia megtörölte a szemét. – És légy szives, hagyjál békén.
- Dia, a fene egye meg, komolyan gondolod amit mondasz?! Nem járok Hajnival, értsd már meg!

Dia nem felelt. Sanyi idegesen a hajába túrt.
- Oké – sziszegte, nyugalmat erőltetve magára. – Szóval te minden szót elhittél, amit azok az átkozott újságírók leírtak. Kösz a bizalmat. – felállt.
- Szívesen – hangzott a dühödt válasz.
Sanyi kicsörtetett az alagsorból, és ment órára. Legszívesebben azonnal megfojtott volna minden újságírót – és lám, egy férfi toppant elé, egy mikrofonnal a kezében.
- Lawren Sándor! Igaz a hír, hogy Kindes Diánát gyógyultnak nyilvánították?
- Hagyjon békén! – förmedt rá Sanyi, és megszaporázta lépteit.
- Lawren Sándor! – loholt utána a férfi. – Bevallja, hogy szereti Drajkó Ha...
Sanyinak ez már sok volt. Megpördült, kiragadta a mikrofont az újságíró kezéből, és a padlóhoz vágta.
- Húzzon el Lagerfeltből az undorító szemeteivel együtt! – ordította. – És ha tudni akarja: NEM szeretem Drajkót! És maguk miatt vesztettem el az imént a barátnőmet! Úgyhogy addig tűnjön el a szemem elől amíg szét nem verem a képét!
Az újságíró teljesen ledöbbent. Sanyi galléron ragadta.
- Nem hallja?! Maguk miatt ment tönkre a kapcsolatom! Maguk miatt! Mert bevette azt a moslékot, amivel az újságok lapjait beszennyezték!
- Hé, Lawren, arról ki tehet?!
- Maga, szemétláda! – ordibált Sanyi. – Maga és a kedves cinkosai! Meg ne lássam még egyszer, hogy bárkivel összehoznak újságokban, világos?! Most pedig tűnjön el a szemem elől! – nagyot lódított rajta. A férfi megtántorodott, de mielőtt bármit szólhatott volna, Sanyi már ott sem volt.

Sanyi a következő hetekben leginkább egy bombára hasonlított. Mindenkivel ordibált, veszekedett. Lassacskán Lagerfeltben már csak úgy emlegették, hogy: „A bomba”.
Alig merték megszólítani. Sanyi botrányainak és verekedéseinek a száma rohamosan megnövekedett, csaknem újra kicsapták. Többször állt Jrewalt előtt, mint azelőtt együttvéve Eleshar előtt. Tanulmányai sem voltak éppenséggel fényesek.
És hogy Kindes Diána ezalatt hol volt? Küldetésekre járt, és közben levizsgázott. Megindított egy hadsereget Jael-re és Verto-ra, ahonnét az idegroncsolókat küldték. Dia lett a vezére a mesterekből álló hadseregnek.
Mindebből Sanyi semmit sem tudott. November beköszöntével kicsit lecsillapodott, és Dia hiánya kínozta. Éjszakánként felhúzott térdekkel ült az ágyán, és kibámult az ablakon. Kezdte reménytelennek érezni Dia iránti szerelmét.

Nem tudott aludni, mert a fél éjszakát semmibe bámulással töltötte. Nappal pedig, a tanórákon, amikor a tizenhét éves nebulók között ült Varázstanon vagy éppen Lovagi történeteken, a füzetébe firkálgatott. Legtöbbször a lány nevét firkantotta bele, aztán dühödten kisatírozta. És ez így ment heteken és napokon keresztül, és Sanyi majd’ megőrült. Heves érzelmei szinte pokollá tették hétköznapjait.
- Miért csinálja ezt velem? – nyögött fel Sanyi egy hétfői, borús délután. Az ágyán ült, tenyerébe temetett arccal. – Miért kínoz? Miért?!
Felpattant, és fel-alá kezdett járkálni. Az utóbbi időben igencsak sokszor lelátogatott a mesterek lakhelyére, de a lányt egyszer sem találta ott.
Az asztalához lépett, amit abban az időben megkezdett szerelmes- és bocsánatkérő levelek halmai borítottak be. Volt ott még egy-két házi dolgozat is, amiket Sanyi nem adott be időben, s így a Jegykönyve megtelt elégtelenekkel. Mindez hidegen hagyta: a szívében dúló vihar minden figyelmét elvonta.
Leült. Pár percig azon tanakodott, mit is csináljon, aztán előhúzott egy noteszt, ami igen megkopott volt és majdnem teleírta már. Ugyanaz a notesz volt, amibe Dia két évvel ezelőtt beleolvasott.
Felvette a tollát, és a notesz fölé hajolt. Csak egyetlen szót írt bele:

2010. november

Megőrülök.

Visszalapozott egyet. Ott az volt olvasható:

2010. november

Nem bírom ki.

2010. október eleje:

Szeretem. Nem tudok élni nélküle.

2010. október 1:

Ez kibírhatatlan.

S így ment tovább egészen a veszekedésükig. Sanyi felsóhajtott, és elfordította tekintetét a noteszéről. Fájó emlék csupán ez is, mint megannyi más.
Felállt, és fel-alá járkált. Gondterhesnek, monotonnak találta az életét, amiből az összes fény kihúnyt. A hajába túrt, megállt a tükör előtt, majd leköpte tükörbeli mását.
- Balfék! – morogta. – Sose fogsz összejönni vele újra.
Úgy döntött, lebaktat az udvarra. Ott lezuttyant egy padra, és sóhajtott. Csak a lány járt az eszében. Miért kell ennyire kínoznia őt?!
- Szia, Sanyi!
Felkapta a fejét, de nem Dia volt az, hanem idei osztálytársa.
- Szia, Dalma – morogta Sanyi.
- Nagyon szomorúnak tűnsz – jegyezte meg a lány.
Sanyi rosszkedvűen megrántotta a vállát.
- Megvan rá az okom.
- Talán a... rossz jegyeid miatt?
Sanyi gúnyosan felhorkant.
- Ha csak az lenne!
- Hát akkor?
- Mindegy – dörmögte Sanyi, és elfordította a fejét. – Nem óhajtok magyarázkodni.
Dalma nem adta jelét, hogy megsértődött volna.
- Értem. Pedig örülnöd kéne. Az újságok megírták...
Sanyi sípoló-visító hangot produkált.
- ... hogy sikerült elpusztítani az idegroncsolók bolygóját.
Persze, Dalma nem olvasta a régebbi számokat. Nem érdekelte Sanyi hírneve, és talán Diáról sem tudott.
- Hát nem fantasztikus?
- De – morogta Sanyi. – Nagyon.
- Sőt, állítólag egy Lagerfeltes mester hadsereget indított Jael ellen.
Sanyi úgy összerándult, mintha megcsípték volna.
- Jael? – kérdezett vissza rekedten.
- Aha – bólintott Dalma, és eligazította a szoknyáját.
- És... és ki... ki volt a... vezetőjük? – nyögte Sanyi.
- Nem tudom – vonogatta a vállát a lány.
Sanyi mélyet sóhajtott.
- Dalma – szólalt meg pár percnyi hallgatás után. – Mondd, a lányok... ha egy fiú szerelmes egy lányba, de az nem akar hallani róla, akkor... mivel lehet kiengesztelni őket?
Dalma döbbenten nézett rá.
- Az attól függ, miért nem akar hallani róla a lány.
- Hát... ha mondjuk... tegyük fel, hogy a fiú híres, és... mindenfélét pletykálnak róla... a lány elhiszi a pletykát, és kiadja a fiú útját, akivel évekig járt... és nem akar hallani róla...
Dalma összehúzta a szemöldökét.
- Nos, hát akkor mindenképp rá kéne vennie a fiúnak a lányt, hogy beszélhessenek.
- De ha a lány nem hallgatja végig, és... és összetépi a levelet amit a fiú ír neki...
- Lehet, hogy akkor reménytelen. – Dalma megint vállat vont. – Van, amikor a szerelem reménytelenné válik. Persze, egy srác ilyenkor még pedálozik a lány után, feltéve ha tényleg belé van esve...
- Igen, igen, ha szerelmes a lányba. – Sanyi torka elszorult egy pillanatra. Idegesen fészkelődött. – Akkor... azt mondod, hiába ostromolja a lányt?
- Ha a lány nagyon sokáig elutasítja, akkor valószínűleg a fiú már nem kell neki. Persze, némely vadállatok ezt nem képesek elfogadni.
Sanyi felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. Dalma vidáman folytatta, anélkül, hogy ránézett volna.
- És ilyenkor a lányok szíve bizony kőkeménnyé is válhat. Ilyenkor sajnálom néha a pasikat!
Ekkor vette észre Sanyit.
- Sanyi...?
A fiú mélyet lélegzett. Nagy-nehezen rávette magát, hogy megszólaljon.
- É... értem.
A hangja remegett. Dalma elképedt.
- Sanyi...! Csak nem...? Jaj... Szerelmes vagy egy lányba?
Sanyi sokáig nem felelt, végül megint felnyögött.
- Attól tartok, igen – morogta.
- És... és nem akar hallani rólad?
- Nem.
- Ó. Sajnálom.
Sanyi nem szólt. Dalma közelebb hajolt hozzá.
- Nagyon?
- Szerinted?! – nyögött föl Sanyi síri hangon. – Nem, dehogy! Csak négy éve, de nem, nem nagyon! – újból a tenyerébe temette az arcát. – Miért kell kínoznia, mondd?! Miért nem áll szóba velem?!
- Régen szeretett?
- Igen, régen igen...
- Hát, akkor lehet, hogy már kiábrándult. – Dalma felegyenesedett. – Igazán sajnálom, Sanyi. Úgy tűnik, elég reménytelen a dolog.

Sanyi összeszorította a szemét.
- Reménytelen? – egyre pocsékabbul érezte magát. – A franc egye meg, reménytelen?! Miért kell ilyen kegyetlennek lennie?! Miért, amikor tudja jól, mit érzek iránta?!
- Valószínűleg nem kellesz már neki. Előfordul. De sebaj! Lépj túl rajta! Keress valakit magadnak!
- Nem megy. – Sanyi megrázta a fejét. – Nem.
- Ö... Sanyi... megmondanád, kibe vagy te szerelmes? – ráncolta a homlokát Dalma. – El nem tudom képzelni.
- Jó, ha tudni akarod: Kindes Diána a neve, és...
Dalma halkan felsikkantott. Ismerős volt ez a név.
- Kindes Diánába vagy szerelmes? Jaj... Sanyi, én... nem is tudom mit mondjak.
- Miért? – kérdezte Sanyi gyanakodva.
- Azt hiszem, ő az, aki a hadsereget vezeti. Nem is biztos, hogy visszajön L... Lagerfeltbe.
Sanyi rémülten nézett rá.
- Hogy érted ezt?!
- Rengeteg időt vesz igénybe a küzdelem. Ott nagyon sok jaeli van.
Sanyi érezte, hogy összerándul a gyomra.
- Én... én feleségül akartam venni – nyögte, s ezúttal már teljesen hatalmába kerítette a rettegés.
Dalma felnevetett.
- Feleségül akartad venni?! De hát még csak tizennyolc éves vagy!
- Csak pár év múlva! – csattant fel Sanyi, majd halkabban hozzátette: - Ha egyáltalán élek még...
- Miért ne élnél?
- Talán azért, mert belehalok ebbe! – Sanyi hangja megtörtté vált. – Én... én megbolondulok.
Tekintete maga volt a reménytelen üresség. Látszott rajta, hogy összeomlott benne a világ.
- Sanyi... tényleg nagyon sajnálom.
- Kösz. – Sanyi felállt. Elege volt. Hát akkor valóban reménytelen.
Elköszönt Dalmától, és visszamenekült a szobájába, további értelmetlen órákat élve át.

Karácsony este magányosan bandukolt az udvaron. A csillagok sápadtan fénylettek a mélykék égen. Sanyi egy sálat tekert a nyaka köré, egy farmerben, egy melegítőfölsőben és egy kopott edzőcipőben sétált, léptei alatt vígan ropogott a hó. Arcát a hideg szélnek fordította, és behunyta a szemét.
Már tudta, hogy semmi értelme őrlődnie. Talán meg kéne várnia, míg Dia visszatér.
- Dia – suttogta bele a csendbe. A többiek az iskolában voltak, s valószínűleg az egymástól kapott ajándékokat nézegették. De Sanyinak nem volt kit megajándékoznia.

Megállt az egyik fa árnyékában. Ez alatt a fa alatt heverészett annak idején Fekete Tamás, aki Dumnón életét vesztette. Sanyi abban az időben éppen amnéziás volt egy szerencsétlen kimenetelű küzdelem miatt, és Dia ápolta őt. Mire visszatértek Lagerfeltbe, egészen felépült.
Megpróbálta elhessegetni az emlékeket. Ne gondolj Diára. Ne gondolj...
Körülbelül egy óráig bolyongott a hó borította téren. Már-már azt kívánta, bár sose találkoztak volna...
- Hát te?
Sanyi behunyta a szemét. Jaj ne! – gondolta.
Hajni felzárkózott mellé.
- Zsebredugott kézzel sétálgatsz Szenteste kint? Nahát.
Sanyi nem mondott semmit.
- Valami baj van? – érdeklődött Hajni.
- Lehet.
- És...?
- Ha olvastál újságot mostanában, te magad is rájöhetsz.
Hajni lassan bólintott.
- Á, igen. Ez a bajod?
- Dia szakított velem emiatt – közölte Sanyi halkan.
- Ezért? Uram isten, hát... elég fura dolgai vannak. Ezért szakítani! Mondtad, hogy nem tehetsz róla?
- Mondhattam én bármit.
- Jaj, Sanyi, hát te tényleg ennyire vak vagy?!
Sanyi rámeredt. Hajni folytatta:
- Dia játszik veled! Ez az egész cirkusz is csak arra volt jó, hogy kidobjon! Már nem szeret téged. Ennyi az egész.
- Nem hiszem – jelentette ki Sanyi.
- Kihasználta, hogy te reménytelenül belezúgtál. Nagyon könnyen kihasználhatnak téged, Sanyi! Erre vigyázz, mert Dia sem kivétel!
- De hát... biztosan szeret, csak azt hitte...
- A vak is látja, hogy ez az egész, amit kettőnkről írtak, egy nagy kamu. Ezt senki nem veszi be, mert inkább elmegy szennyesnek vagy kabarénak. Csak a hecc kedvéért, tudod. Elég gyenge az a mese, hogy Dia ezeket elhitte.

Sanyi eltöprengett. El kellett ismernie, valóban ésszerű magyarázat Dia viselkedésére az, hogy nem szereti már. De hát... akkor valóban hiába minden?
- Szerinted mit tegyek? – fordult a lányhoz.
- Hát, először is, felejtsd el. Keress magadnak valakit.
Sanyi a halántékához illesztette a kezét. Megint megfájdult a feje.
- Semmi kedvem újra ismerkedni valakivel – morogta. – Én csak Diával akarok járni!
- Tudom, de láthatod, hová fajult ez az egész.
- Nem tudom elfelejteni. – Sanyi búsan végigsimította a fa törzsét. – Minden hozzá köt.
- Ugyan, ezt csak bemeséled magadnak.
- Hajni, most komolyan: te voltál valaha nagyon beleesve valakibe?
- Lehet – felelte a lány kitérően. – De azt hiszem, nem – válaszolta meg a kérdést hirtelen.
- Akkor nincs miről beszélni.
- Jaj, Sanyi, miből gondolod, hogy számodra Kindes Diána lenne álmaid hercegnője? Tizenkét éves voltál, amikor megismerted! Kamaszszerelem hamar kihűl.
- Ez nem kamaszszerelem! – jelentette ki Sanyi dühödten.
- Honnan tudod?
- Mert... tudom, és kész! Mint mondtad, az hamar kihűl. De ez nem hűlt ki!
- Dehogynem. Dia részéről már biztos.
- Én még erre sem veszek mérget...
- Jaj de makacs vagy – morgott Hajni. – Így aztán ne is csodálkozz rajta, ha kinevetnek a hátad mögött! Bocsáss meg, hogy ezt kell mondanom, de te igencsak balfácán vagy – már ami a lányügyeidet illeti.
- Kösz, de erre nincs szükségem! – horkant föl a srác. – Bárkitől végighallgathatom ezt!

- Sanyi, mikor fordítasz végre több időt a lányok lelkének tanulmányozására?! Nem olyan nagy kunszt kijönni velük, hidd el nekem. Te például, észrevételeim szerint, egészen jól el tudsz beszélgetni a dolgokról, legyen az bármi. Elvégre szád van, beszélni tudsz... már csak több megértés és ravaszság kéne! Több volt osztálytársam két vagy három lányt is szédített egyszerre, mígnem rátalált egy negyedikre, akivel azóta is együtt van! Használd már ki a férfias megjelenésedet! Minden lány olyanról álmodik, mint te! Ki mondta, hogy le kell ragadnod az elsőnél?!
- Te voltál az első – jegyezte meg Sanyi fanyar mosollyal.
Hajni türelmetlenül legyintett.
- Mindegy, de nálam nem maradtál sokáig.
- Én szabad vagyok – közölte Sanyi hűvösen. – Annál maradok, aki úgy kezel, ahogyan elvárom.

Ez talált - Hajni arcán megbántottság árnya suhant át. Sanyi nem foglalkozott vele.
Pár pillanatra feszült csönd ereszkedett közéjük – most még fagyosabb volt a levegő, mint egyébként. Sanyi a hóra nézett, és akaratlanul is Lednar jutott eszébe. Két évvel ezelőtt Lednar bolygóját kellett megmenteniük. Ott volt hó, amit aztán Saradon megolvasztott, valóságos tengert varázsolva.
Mi lehet Lednarral? – tűnődött Sanyi.
- A lényeg – szólalt meg újra Hajni -, hogy nem kellene évekig egy lány után folyatni a nyálad, mint egy szeretetre éhes kiskutya.
- Mi?! – csattant fel a fiú. – Befejeznéd a sértegetésemet?! – Lagerfelt felé mutatott: - Menj vissza, és sértegess mást! Ott is megteheted! Ha csak ezért jöttél...
- Nem ezért jöttem. Szeretném, ha végre észbekapnál. A lehetőség ott van előtted.
Sanyi rámeredt; a füle már vörös volt a hidegtől, lélegzete kis párafelhőként jelent meg az arca előtt.

- Most meg mire célzol? – kérdezte rekedten. – Csak nem újra akarod kezdeni?
- Újrakezdeni? Mit? Veled...? – Hajni halkan felnevetett. - Szó sincs róla.
- Márpedig nekem nagyon úgy tűnik – sziszegte Sanyi.
- Ha ez lenne a szándékom, nem gondolod, hogy már rég megcsókoltalak volna?
Sanyi hátrahőkölt.
- Úgyse mernéd – mondta fagyosan. – Egyébként is: túl gyáva vagy te ehhez...
- Egy magányos ifjú, aki elvesztette a szerelmét... aki ráadásul jóképű deltás legény... nehogy azt hidd, hogy átnéznének rajtad. Vagy akár én.
Sanyi nyelt egyet.
- Vagy te? – szólalt meg végül kiszáradt szájjal. – Szóval mégis... – megint hátrált egy lépést. – Sanyi – sóhajtott fel a lány. – Nagyon gyerekesen viselkedsz. Fel kéne nőnöd, és úgy viselkedni, mint minden normális tizennyolc éves srác, akit sokkal jobban érdekelnek a lányok, mint valaha egész életében.
- Á, szóval szerinted nem vagyok normális?! – hördült föl Sanyi.
Hajni megint nevetett.
- Ami azt illeti, nem látom, hogy olyan megszállottan érdekelnének a nők.
Sanyi karbafonta a kezét.
- Vagy úgy – bólintott gúnyosan.
- Például – folytatta Hajni, lassan sétálgatva Sanyi mellett -, gyanítom, hogy a legtöbb srác ilyenkor pont az ellenkezőjét csinálja, mint te.
Sanyi most már kezdett igencsak begurulni. Hajni mosolyogva rásandított.
- Látom, dühös vagy.

A fiú nem felelt.
- Van egy ajánlatom – kezdte Hajni. – Mivel nagyon úgy fest, hogy elvesztetted Diát, megtanítalak a normális viselkedésre.
Sanyi megtorpant.
- Ez alatt meg mit értsek?
- Mondjuk, megtanulhatod, hogy milyen belevetni magad egy új kapcsolatba... például... akár így is. – azzal odalépett közvetlenül Sanyi elé, a fiú arcához hajolt, és lágyan megcsókolta.
Mikor hosszú percek múlva eleresztette Sanyit, a fiú megkövülten bámult rá. Hajni csilingelő hangon felnevetett.
- Látod? Ennyi az egész.
Sanyi érezte, hogy a szíve vad tram-tram-okba kezd. Alig kapott levegőt. Megbénultan állt.
- No mi az? – szólalt meg Hajni. – Csak nem félsz?
Sanyi most sem válaszolt.
- Megcsókoltál – szólalt meg, enyhén csodálkozó hangon. – M... miért?
- Látod, ez a baj veled. – Hajni felsóhajtott. – Állandóan félsz. Diával vége, és te még mindig... egy normális srác ezellenben már rég visszacsókolt volna.

Sanyi hirtelen feleszmélt. Hát persze. Hogy is lehetett ennyire balfék? Ott van előtte a lehetőség, hogy új életet kezdjen. Hogy új...
De nem jutott el a gondolat végég. Azon kapta magát, hogy megragadja Hajni karját, és durván megcsókolja – és aztán nem érdekelte többé, mit írnak róla – új életet akart kezdeni, és el akart feledkezni a szerelméről. Ezeket a lehetőségeket pedig mind-mind a Hajnival való kapcsolata felkínálta számára. Miközben vadul csókolóztak, Sanyi végleg elhatározta, hogy igazán férfi lesz – és ebben senki nem állhat az útjába.

Kindes Diána egy haldokló mellett térdelt, és vizes borogatást helyezett a férfi homlokára.
- Ettől majd jobb lesz – mondta, és lemosolygott a sebesülre.
A férfi hálásan pillantott fel rá.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg...
- Nem szükséges – felelte Dia. Verto-n voltak – nagyon sok vertói ártalmatlanul esett áldozatául a Lagerfeltes mesterek és a vertói hadsereg küzdelmének. Dia körülnézett, aztán visszafordult a férfihoz, a feje alá csúsztatta a kezét, és óvatosan felemelte.
Mikor becipelte a férfit az orvosi épületbe, rögtön visszarohant.
- Kindes! – kiáltott oda neki egy mester, és előremutatott. – Sikerült előretörnünk!
- Remek – mondta a lány. – Hamarosan vége lesz... – mormogta.

Lobogó köpennyel elsietett két vertói holtteste mellett, miközben robbanások rázták meg a bolygót. Egy épület kigyulladt, s ezzel egy időben egy rémült gyereksikoly hatolt a levegőbe.
Dia az épület felé rohant – kardjával futtában leszúrt egy harcost -, s a tűzzel viaskodva beküzdötte magát az ajtón.
A kisgyerek a szoba közepén ült, a lángok között. Dia hátratántorodott a tűz melegétől, a füsttől köhögőroham tört rá.
Köpenye ujjával eltakarta az arcát, hogy védje a melegtől.
Kikerült egy lángoló széket, és a kislányhoz támolygott, azonban mielőtt lehajolt volna érte, rögtön átterjedt a tűz a padlóra, közvetlenül a gyerek előtt.
A kislány felsikított, és hangosan zokogott. Dia habozás nélkül rávetette magát a lángokra, és meghempergőzött benne. A gyerek még ijedtebb lett.
Dia felszisszent a fájdalomtól, de tudta, hogy most nem érhet rá a fájdalommal foglalkozni. Felült, megragadta a kisgyermek karját, és maga felé rántotta. Karjába vette a kislányt, és már sietett is kifelé. Kezével utat tört maguknak, habár mire kimenekítette a vertói gyermeket, számos enyhébb égési sérülést szenvedett el.
Ezután még három sebesültet látott el, és vagy háromszáz vertói harcossal végzett.

Végül kimerülten dőlt hátra az űrhajójuk ülésében, és mélyet sóhajtott.
- Ez kemény harc volt – jegyezte meg az egyik mester, miközben bekötötte a kezét. – De két nap alatt elintéztük őket.
- Hogy haladunk Jael-nél? – kérdezte Dia behunyt szemmel.
- Egyenlőre még folynak a harcok. – a mester leült Dia mellé. – Az biztos, hogy nem végzünk könnyen.
Dia felsóhajtott.
- És ami a legrosszabb – folytatta Cornius -, hogy állítólag megalakult a Jaelek Szövetsége is.
- A... micsoda? – Dia kiegyenesedett.
- Jaelek Szövetsége – ismételte Cornius, és elhúzta a száját. – Természetesen ránk tekintettel alakult meg; csupa olyan jaeliből áll, akiket a legerősebbnek tartanak. Eléggé megéheztek, és attól tartok, Mardigót szánják főfogásnak.

Dia felnevetett, de hangjában szemernyi öröm sem volt.
- Mi jöhet még? – nyögte síri hangon.
- Nem tudom. Ennél rosszabb aligha. – Cornius előrehajolt.
- Hogy érted ezt? – kérdezte Dia rosszat sejtve.
- Hát úgy – felelte Cornius -, hogy a szövetségiek úton vannak Mardigo felé.


Folyt. köv.