Mesteri hatalom 17.

Egy nappal később, délután négy órakor érték el Mardigót. A pilóta leengedte a rámpát, Yubal kifizette az útjukat, majd mindnyájan lesétáltak.
Az utcán lebzselő mardigóiak döbbenten néztek Sanyira, aki vidáman integetett nekik.
- Szevasztok! De jó újra itthon!
- Wiq yik gozo? – vakkantotta egy negyvenév körüli férfi.
- Fi Tormen meillon hoen – felelte Yubal.
- Tormin meillon hoen?! Fi?!
- Ri – mondta Sanyi, elégedett mosollyal.
- Boreti, jop... – kezdte Yubal, Gwedmir azonban intett. – Menjünk. Nincs időnk mindenkinek egyenként megmagyarázni, hová mentünk.
- Nekem vissza kell mennem a Gyógyintézetbe – jelentette ki Yubal. – Kindes Diána... – kezdte habozva, a lányra pillantva. – Azt hiszem, a kezelés... nos...

Dia beletörődve odament hozzá. Sanyi karba fonta a kezét.
- Akkor majd találkozunk később – mondta a lánynak, majd Gwedmir felé fordult. – Lagerfeltbe megyünk?
- Sanyi!
- Mi az? – fordult vissza a fiú Diához, aki megragadta a karját. – Jael... menj el Jaelre...
- Jaj, Dia, ne fárassz...
- Menj el! – kiáltotta a lány, miközben elindult. – Menj!
Sanyi bosszúsan megállt. Yubal és az ápolók hamarosan eltűntek a szeme elől.
- Igen, Lagerfeltbe megyünk – mondta Gwedmir a háta mögött, és szelíden az iskola felé terelte a fiút. – Gyerünk, Sanyi. Még rengeteg elintéznivalónk van.

Zsigmond, Gyula, Leila, Kinga, Niki és Botond követték őket, de aztán Botond elhabogott valamit a sürgős tennivalójáról.
- Oké, menj csak! – kiáltott utána Zsigmond. – Úgyse érdekelsz senkit!
Niki felnevetett.
Némán tették meg az út további részét. Sanyi, bár igyekezett palástolni, igencsak izgatott lett. Végre visszamehet Lagerfeltbe!
Mikor a vár körvonalai felbukkantak, Sanyi szíve már úgy kalimpált, hogy a mellkasára tette a kezét.
- Mi van, Sanyi? – nézett rá Gyula.
- Semmi – felelte a srác, és elvette a kezét. – Csak... beszorult a levegő.
Gyula felvonta a szemöldökét. Sanyi rávigyorgott, aztán tovasietett.

Elérték Lagerfelt bejáratát. Gwedmir kitárta a kaput, és betessékelte a társaságot. Sanyi már akarattal sem tudta csitítani a szívverését. Olyan volt, mintha hat dobot tettek volna a mellkasába. Arca kipirult, haja szanaszét állt. Köpenyben is elég ziláltnak tűnt.
Aztán egy lány felsikoltott. Varázstani öltözéket viselt, feltehetőleg volt varázstani foglalkozáson. Barátnője szintén szájtátva nézte Sanyit.
- Sziasztok! – mondta a srác. – Hazajöttem!
Egy kisebb csoport tódult ki az étkező ajtaján. Mikor meglátták Gyuláékat, megtorpantak, aztán egyszerre kezdtek beszélni.
- Gwedmir? Dágos Gyula?! Hogy kerülnek ide?!
- Az ott nem Zsigmond?
- Ott van Niki!
- Ki az a szakállas srác?
- Gwedmir mester! – futott oda egy tizenhét év körüli, szőke fiú. – Hol van Kindes? Nem Lawrent mentek feltámasztani?

Gwedmir szó nélkül felsietett a lépcsőn. Diákok egyre növekvő gyűrűje vette körül őket. Sanyi sokszor megállt, bemutatkozott, integetett.
- Aha, megjöttem, feltámasztottak a...
- Sanyi!
Gwedmir ingerülten kikerült két másodikost.
- Tényleg te vagy az? Lawren?
- Igen, én, most jöttem...
Gwedmir megragadta Sanyi karját.
- Nincs időnk erre! Ti meg, menjetek a dolgotokra! – szólt oda a diákoknak.
Sanyi belátta, hogy egyenlőre nem dicsekedhet el a nevével, így hát folytatták útjukat Jrewalthoz. Közben Kinga és Leila elköszöntek tőlük, s visszasiettek a szobájukba.

Az igazgató a székében ült, és éppen egy könyvet olvasott. Mikor Gwedmir bekopogott, felkapta a fejét.
- Tessék!
- Jónapot, igazgató úr – mondta Gwedmir, azzal félreállt, s Sanyi, Gyula, Niki és Zsigmond felsorakoztak egymás mellett az íróasztal előtt.
- Te Szentséges...! – szaladt ki a férfi száján. – Dágos Gyula?! Lagerfeltes mester?!
A férfi üdvözlésképp biccentett.
- Ő az a mester, akit felkértek Dia helyére – mondta Gwedmir. Jrewalt tekintete most Nikin pihent meg.
- Hmm... Dobra Nikolett, jól sejtem?
- Dia barátnője – magyarázta Gwedmir.
- Bálint Zsigmond? Ő mit keres itt?
- Nos... – Gwedmir habozva a fiúra nézett. – Őt még akkoriban Dia kérte fel, hogy tartson velük, s eleget is tett a kérésnek.

Jrewalt ekkor felállt a székéből, és Sanyihoz lépett.
- És ő kicsoda?
Sanyi felszegte az állát. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.
- Az új igazgató? Üdvözletem – nyújtotta ki a kezét. – Lawren Sándor vagyok.
Jrewalt hátralépett egy lépést, mintha megtántorodott volna.
- Jesszusom – nyögte ki. – Te vagy Lawren?! A feltámasztott?! De hát... az Élet Barlangja...
- Az átkot feloldotta egy jaeli – mondta Gyula.
Jrewalt a fejét rázta.
- Ti nem tudjátok? Valaki megvitte a hírt az újságoknak, hogy az Élet Barlangja újfent beomlott, s visszafordíthatatlan károkat okozva...
- Nem! – fakadt ki Sanyi. – Nem lehet!
- ... megakadályozza, hogy bárkit Lawren Sándoron kívűl feltámasszanak az elkövetkezendő húsz évben. Még tegnap reggel történt.

A barátok összenéztek.
- Nos, nos... akkor kérnéd a szobád kulcsát, nem igaz? – dörmögte Jrewalt, szemlátomást még mindig hitetlenkedve, hogy egy feltámasztott van az irodájában. Zavartan babrálni kezdett az asztala fiókjával. Kirántotta a helyéről, és kotorászni kezdett benne. Zsigmond érezte, hogy Sanyi megremeg mellette.
- Hova is tettem, hova is tettem? – mormogta Jrewalt.
- Mióta ön az igazgató? – szólalt meg Sanyi. Gwedmir összeszorította a száját. Niki Sanyira pillantott.
Jrewalt felpillantott.
- Hogy mondod?
- Azt kérdeztem, mióta ön az igazgató – ismételte meg Sanyi.
- Oh. Hát a Mardigói Nagy Háború óta.
- Az elég régen volt – jegyezte meg a fiú szárazon.
Jrewalt felnevetett.
- Lawren, én csak harminc éves vagyok, pedig két évvel idősebb lehetnék, de mesteri létemnek köszönhetően nem igazán öregszem. Néhai igazgatótok, Eleshar azért volt olyan öreg, mert nem rendelkezett a mi hatalmunkkal. De erről Kindes Diána is tud mesélni. Ő a barátnőd, nem igaz?
Sanyi bólintott.
- Apropó, Kindes... ő hol van?
- Visszament a Gyógyintézetbe – felelte Gwedmir.
- Á. Értem. Nahát, itt a kulcsod, Sanyi. – Jrewalt átnyújtotta Sanyi kulcsát. A fiú elvette tőle, és boldogan zárta markába.
- Szólni fogok a tanároknak, hogy szeptembertől folytathatod a tanulmányaidat. Éppen ma pótvizsgáztak a diákok Varázstanból. Talán fel is kereshetnéd Boewl professzort.
- Bowel? Az meg ki?
- A Varázstan oktatója.
- De hát... mi van Baebarral? – értetlenkedett a fiú.
- Meghalt.
- Meghalt? Mikor? – csodálkozott Sanyi.
- Még a háborúban – felelte Gwedmir.
- Aha. Jó tudni. Akkor... megyek is. Viszlát! – Sanyi mosolyt erőltetett az arcára, aztán kisietett Jrewalt szobájából, leszáguldott a bejárati csarnokba, s fél órát azzal töltött, hogy válaszolt valamennyi diák kérdéseire. Ezután felrohant a fiúk tornyába.
Mikor elérkezett a szobájához, meghökkenve látta, hogy az ajtón díszeleg egy felirat.

Lawren Sándor
(1992-2008)
Béke poraira

Sanyi megtorpant.
- Mi a fene ez?! – nyögött fel. Kinyitotta az ajtót...
... és szinte mellbevágta a szobája látványa.
A padlón fekete szőnyeg terült el, egy zenedoboz pedig rázendített a gyászindulóra:
- Ó, hősi szív, ha megáll,
Lélek szakad meg, s nincs már remény,
Elfogy a kenyér,
Ha háboru köde
Lesz hősünk szemfödele...
Az éneklő hang ekkor áriába kezdett. Sanyi ordítva a fülére tapasztotta a kezét.
- Hagyd abba! – ordította, azzal nekivágta a kulcsot a doboznak, ám az tovább zajongott. Sanyi felkapta, és a padlóhoz vágta.
- Elegem van! – dühöngött. Félrerúgta a fekete szőnyeget, és lezuttyant az ágyára.
- Mi ez a... – a fiú, aki belépett, hátrahökőlt Sanyi láttán – aztán a szemei kifordultak, és hanyattvágódott a padlón.
- A... hé! – Sanyi felugrott, behúzta a fiút, majd bezárta az ajtót.
- Hé, haver! – letérdelt, pofozgatni kezdte. – Térj már magadhoz! Ilyen rémisztő vagyok, vagy mifene?
A fiú nem válaszolt.
- Nyisd már ki a szemed! – nógatta Sanyi. – Vagy leöntselek egy pohár vízzel?

Mivel a fiú nem mutatott sok hajlandóságot az észheztérésre, Sanyi beszaladt a fürdőszobába, megtöltött egy műanyag poharat vízzel, aztán visszatért, majd annak rendje és módja szerint lelocsolta a lagerfeltest.
A fiú köhögve felült.
- Na végre. – Sanyi eldobta a poharat, leguggolt, és megfogta a fiú vállát.
- Minden okés?
- L... Lawren... Sándor? – nyögte ki a fiú.
- Ja, az. Muszáj ennyire dramatikusan felfogni?!
- Nem, csak...
- Mi a neved?
- R... Rafael.
- Rafael? – visszhangozta Sanyi, és gonosz vigyorra húzta a száját. – Ez jó... Ki tette ide azt a micsodát, ami belekornyikált a fülembe? – mutatott a a zenedoboz maradványaira.
- É-Én.
- Minek?
- Hát... annyi mindent vittél véghez... gondoltam, megérdemelsz egy kis tiszteletet.
Sanyi elnevette magát.
- Jól van... értem. De legközelebb ne ilyet hozz, oké? Na, erről jut eszembe, nekem mennem kell... aztán csak ügyesen!
Rafael hüledezve bámult utána.

Sanyi végigszáguldott a folyosókon. Nem törődött vele, hogy a háta mögött össze súgnak-búgnak, vagy ujjal mutogatnak rá. Addig rohant, mígnem el nem érte a varázstantermet.
Lélekszakadva berontott, kopogtatás nélkül.
- Jónapot, professzor... – kezdte, majd elakadt. Bowel Baebar asztalánál ült. A padokban ingben és nyakkendőben diákok ültek, egy-egy papír fölé hajolva.
- Nocsak – fordult Bowel Sanyi felé. – Késtél, fiam! És hol az egyenruhád?
- Én...
- Na nyomás átöltözni! De tüstént, mielőtt egyest kapsz! Van öt perced! És legalább fésülködj meg! Úgy nézel ki, mint aki hat hete nem látott borotvát!
- De kérem, én...
- Gyerünk! – mordult rá Bowel. Mit lehetett tenni, Sanyi visszaballagott a szobájába. Rafael már elment. Sanyi elgondolkozva előcibálta a szekrényből az ingét és a nyakkendőjét, lerúgta magáról a csizmáját, és átöltözött. Vállára kanyarította a köpenyt, berohant a fürdőszobába, kapkodva megfésülködött, majd pálcáját előkeresve sietett vissza. Ezúttal kopogott is, remélvén, hogy lesz ideje megmagyarázni, mi ügyben jött.
- Ez hat perc volt – jelentette ki Bowel hűvösen, mikor Sanyi megállt a küszöbön. Odalökött a fiúnak egy feladatlapot.
- Ha már megadom a második esélyt, akkor legalább ne késs el! Nesze.
Sanyi bizonytalanul nyúlt a lap után. Megnézte, aztán megrázta a fejét, és újra felpillantott a tanárra, aki már újra egy könyv mögé rejtette az arcát.
- Bowel professzor, az a helyzet, hogy én...
- Ülj már le! Mindjárt lejár az idő!
- De...
- Azt mondtam, ülj le! – csapott az asztalra Bowel. – Mi bajod van, édes fiam?! Meztelencsigát ettél reggelire, vagy mi?

Sanyi zúgó fejjel keresett padot magának. A vizsgázó diákok fel sem néztek a munkájukból, mikor végül egy ablak melletti székre leereszkedett, és letette a lapot.
Majd feltette a kezét.
- Mit akarsz?
- Nincsen tollam – mondta Sanyi.
- A macska rúgja meg, hát azt se hoztál?! – Bowel felkapott egy tollat az asztaláról, és egy gyors mozdulattal odavágta Sanyinak, aki alig tudta elkapni.
- Köszönöm – morogta.
- Ne köszönd – dolgozz! Már csak negyed órád van!
Sanyi felsóhajtott. Beletörődve a sorsába kezébe vette a tollat, és elolvasta az első feladatot.

Hogy lehet függönyt varázsolni?

Sanyi csaknem elnevette magát. A többi kérdés és hasonlóan könnyű volt, így hát mire Bowel szólt, hogy lejárt az idő, már ő karbafont kézzel ült.
A professzor elkezdte beszedni a lapokat. Mikor Sanyihoz ért, megállt a keze félúton.
- Máris kész vagy?
- Igen – felelte a srác. – Baromi könnyű volt.
- Ugyanazek a feladatok voltak a vizsgán is! Miért nem tudtad akkor megcsinálni, he?! – Bowel felkapta a feladatlapot, és továbbment.
- Na tűnés – intett, és visszaballagott az asztalához. – Ne raboljátok az időmet.
A diákokon nem látszott, hogy helytelenítették volna a bánásmódot. Kimentek: már csak Sanyi maradt ott.

Bowel nem vette észre: a táskájába gyűrte a vizsgalapokat. Sanyi felállt, és megköszörülte a torkát.
- Öhm... Professzor.
Bowel felnézett.
- Még mindig itt vagy?! Nehéz a felfogásod?! Tűnés kifelé!
- De uram, én nem...
- Nem érdekel! Kifelé!
Sanyi mély levegőt vett, hogy közbevágjon, de a professzor már ordítva lökdöste kifelé.
- Kifelé!

Sanyi kimenekült a tanteremből. A folyosó végén megállt. Mit tegyen? Ezzel az öreggel lehetetlen két normális szót váltani! Még azt se várta meg, hogy elmondja, mit akar!
Kinyílt a terem ajtaja, s Bowel lépett ki rajta. Sanyi rögtön odaszaladt hozzá.
- Professzor!
A tanár arca eltorzult a dühtől.
- Már megint?!
- Professzor, hadd magyarázzam meg.
- Mit kéne megmagyarázni?! Mihasznák vagytok, akiket egyáltalában nem érdekel se a tanulás, se a...
- Engem igenis érdekel!
- Késő bánat, fiacskám, a vizsgánál kellett volna!
- Még nem is vizsgáztam!
Egymásra meredtek.
- Bowel, nagyon kérem.
- Hogy merészelsz...?
- Bocsánat. Bowel úr, beszélni szeretnék...
- Nem kapsz jobb jegyet, mint amit megérdemelsz! Ezt elmondtam a többinek is! Nem kivételezek! Senkivel!
- Engem nem érdekel, kivel kivételezik és kivel nem! Sőt, a nyomorult vizsgája se érdekel!
- Persze hogy nem, a ti fajtátoknak nincs szüksége erre!
- Én csak folytatni szeretném a tanulmányaimat!
- Hát folytatni szeretnéd, de inkább megszakítod ezzel! Ahelyett hogy meghunyászkodnál végre, neveletlen kölyök!
- Na de...
- Ennyi, nem óhajtok több szót erre vesztegetni! – Bowel megpróbált elsietni Sanyi mellett, a fiú azonban útját állta.
- Kérem!
- El az útból! – reccsent rá a tanár, és elsietett. Sanyi kimerülten nézett utána.

Sanyi a következő napokban nem találkozott Bowellel, mígnem Gwedmir fel nem világosította a professzort, Sanyi kicsoda-micsoda.
- Miért nem szóltál, hogy te vagy Lawren?! – mordult rá a fiúra. – Ezentúl minden délután itt fogsz ülni, és tanulsz! Megértetted?!
- De hát... mit?!
- Behozod a lemaradásodat. Adok pár könyvet, és nekiállsz tanulni. Szeptemberre levizsgázol.
Sanyi megrökönyödve bámult rá.
- D-de... tanár úr, én...
- Vita nincs! Ma este hétkor gyere ide vissza, és várd meg, amíg elhozom a könyveidet. Aztán nekiállsz. Kilencig!
- Mi?!
- Jól hallottad. Addig is jó pihenést!
- De...
- Egyenruha és pálca kötelező! Úgy fogsz viselkedni, mintha órán lennél, világos?!
- Ugyan már, Bowel professzor!

Bowel azonban már nem figyelt rá. Faképnél hagyta a fiút, aki letörten ment ki az udvarra.
Este hétig céltalanul lézengett hol a várban, hol az udvaron. Mikor hétkor bevonszolta magát egyenruhájában a Varázstanterembe, Bowel már türelmetlenül dobolt az asztalán.
- Na végre! – mordult föl. – Minél többet fogsz késni, annál később engedlek el.
Sanyi ahhoz a padhoz vánszorgott, ahol a pótvizsgán is ült. Bowel hét könyvet csapott az asztalára:
- Nesze! Hamarosan beküldök valakit, hogy felügyelje a tanulásod.
Sanyi egyre jobban felháborodott.
- Figyeljen, tanár úr, ez már kínzás!
- Lawren, az összes tantárgyból nincs egy vizsgád sem, úgyhogy csend legyen!
- Magánál már levizsgáztam!
- Azt nem veszem figyelembe, mivel téves volt.
Sanyi ordítani tudott volna dühében. Bowel kiment, ő pedig nekiállt a könyveknek.

***

Arra riadt, hogy valaki megsimogatja az arcát. Összerándult, és kinyitotta az egyik szemét. Csak egy homályos fehér valamit látott, aztán lassan azonosítani is tudta: egy fehér csésze volt az, s Sanyi észrevette, hogy gőzölög.
- Ébresztő! – szólalt meg a feje fölött egy nagyon is ismerős hang. Sanyi megemelte a fejét, és felsandított, majd gyorsan behunyta a szemét, remélve, hogy csak káprázott a szeme.
- Sanyi!
Már este volt; az ablakon át bevilágított a hold. Sanyi ólomsúlyúnak érezte a tagjait. Drajkó Hajnalka nevetve nézte, és közben a kezébe adta a gőzölgő csészét.
- Ettől majd felébredsz.
Sanyi megnyalta az ajkait, átmozgatta a karjait, megmasszírozta a nyakát, majd újból felnézett a lányra.
- Kösz.
Átvette a csészét, és kortyolt egyet.
Hajni felült a pad szélére. Sanyi az ajtó felé pillantott, s csalódottan látta, hogy csukva van. Tehát egyedül vannak.
- Hogy kerülsz ide? – kérdezte végül.
- Hogy-hogy hogy? Bowel küldött. Én vagyok a felügyelő tanárod, ha úgy tetszik.

Sanyi ennél szörnyűbbet el sem tudott képzelni. Hajni volt az első barátnője Dia előtt – akkoriban mindkét lány közeledett felé. Hajnival felszínes kapcsolata volt, s nem tartott két napnál tovább; mégis, Sanyit mindig rettegés fogta el, amikor rá gondolt.
- Na ne – nyögte.
Hajni felnevetett.
- Ahogy látom, nem sokat tanultál. Lássuk csak... – felvette a könyvet, amin eddig Sanyi a fejét pihentette. – Acles használata és megszűntetése? Másodikos tananyag.
Sanyi bosszúsan nézett a lányra.
- Ismételek – morogta.
Hajni megint elnevette magát.
- Nem sokat változtál, pedig már... mennyi idős is vagy?
- Tizennyolc.
- Á. Telik az idő. Ha nem tudnám, ki vagy, én se ismernélek föl, mint ahogy Bowel tette.
- Miért téged küldött? – fakadt ki Sanyi. – Miért nem... valaki mást?
- Peched van – felelte Hajni. – Bowel által elismert tehetség vagyok a Varázstan terén.

Beszéd közben megragadta Sanyi nyakkendőjét. Sanyi kiszabadította magát, és felpattant.
- Megmondom annak az őrültnek, hogy nem tudok veled tanulni. Kész. Ennyi.
- Ugyan már! Ülj le. Kezdjük el, jó?
- Mondom, nem tudok tanulni veled! – ismételte Sanyi ingerülten. Hátralökte a székét, az ablakhoz csörtetett, és kitámaszkodott.
- Miért nem?
- Mert jártam veled, azért! Nem tudok olyannal tanulni, aki... akihez közöm volt – fejezte be végül.
- Jaj, Sanyi, hol van az már? Te mindössze tizennégy voltál, én meg tizenhat! Négy év alatt csak túl tudsz lépni rajta!
Sanyi válaszul újfent az eget kémlelte.
- Sanyi, ülj már le! – hallotta a háta mögött Hajni hangját. A homlokát ráncolta. Ez a hangnem megkívánta, hogy hátranézzen.

Már Hajni is állt. Zöld szemei egyenest Sanyiéba mélyedtek, szőke haja sötétebbnek tűnt a sötétben. Sanyi arra gondolt, Dia mit szólna, ha megtudná, hogy Hajnival este kilenckor kettesben tanul...
- Te ezt... nem értheted – mondta végül. – Nekem... nincs szükségem segítségre.
- Dehogynem nincs! Két évig halott voltál, ha pontosak az információim.
Sanyi lassan visszasétált Hajnihoz, és megállt a lánnyal szemben.
- Oké – sóhajtotta megadóan. Talán túléli ezt is... valahogy. - Mit kell csinálnom?
- Vedd elő a pálcád.
Sanyi engedelmeskedett.
- Párbajozni fogunk – közölte Hajni, és ő is felemelte a sajátját. – Divald!
Sanyi gyorsan hátrált egy lépést, és pajzsot varázsolt maga köré. Ezután ő támadott, Hajni védekezett.

- Yolo! – kiáltotta Hajni, s Sanyi fejjel nekicsapódott az ablak szélének.
- Sanyi!
Hajni odafutott a fiúhoz, aki a tarkóját dörzsölgette.
- Azt hittem, védekezel majd – térdelt le a lány.
Sanyi ránézett.
- Én meg nem hittem, hogy ilyet használsz. Tulajdonképpen... – kezdte, miközben a fejét tapogatta, és megállapította, hogy vérzik -, ... miféle varázsige volt ez?
- Az egyik legerősebb taszítás. – Hajni a pálcájával begyógyította a sebet, majd megfogta Sanyi karját, és talpra állította.
- Megtanítalak rá. Bowel ezt is fogja kérni.
Odaállt Sanyi mögé, megfogta a fiú csuklóját, és bemutatta a mozdulatot.
- Próbáld meg rajtam. – szembeállt a fiúval, Sanyi pedig engedelmesen előrébblépett, és elkiáltotta magát:
- Yolo!
Tudta, hogy sikerült, mert a lány egyből védekezni volt kénytelen.
- Nagyszerű. Lássuk csak... a Pegarpo-t ismered?
Sanyi megrázta a fejét.
- Akkor azt is bemutatom. Ez a legerősebb pajzs, nem hatol ezen át semmi.
- Az jó – morogta Sanyi. Lassan kezdett felengedni, amikor látta, hogy Hajni nem közelít hozzá.

Már fél tíz is elmúlt, mire Hajni úgy vélte, ennyi mára elég lesz.
- Megmondom Bowelnek, hogy remekül teljesítettél – mondta Hajni, miközben Sanyi hóna alá vette a könyveit, és együtt kimentek a teremből. – Igazán jól haladsz.
- Kösz.
Megálltak. Hajni Sanyi arcát figyelte. A fiú higgadtan nézett vissza rá.
- Meddig kell még gyakarolnom? – kérdezte végül Sanyi.
- A nyár végén lesz a vizsgád Bowelnél – felelte Hajni. – Szeptembertől pedig, ahogy a végzősökhöz illik, tanulsz tovább. Fokozatosan be fogod hozni a lemaradást.
Sanyi elgondolkozva nézte.
- Aha. Hát... egészen jól tanítasz.
Hajni elmosolyodott, majd megint elindultak a kihalt folyosókon.
- Hogy vagy mostanság? – érdeklődött Sanyi. – Jársz még Milóval?
Hajni értetlenül megállt.
- Hm?
- Lajtor... tudod...
- Ja... nem, dehogy! Isten ments! De hol volt az már?!
- Igaz – mondta Sanyi csendesen. – Hol volt az már?
- Úgy hallottam, te viszont Diával még mindig együtt vagy.
Sanyi összerándult.
- Igen – sóhajtott fel. – Együtt vagyunk még. Igen.
- És? Hogy bírod a gyűrődést? Úgy tudom, Dia elég instabil lelkiállapotú mostanság.
- Igen, valóban. Vissza is ment a Gyógyintézetbe.
- Tulajdonképpen mi baja?
Sanyi vállat vont.
- Mindenáron el akarja tenni magát láb alól. Az az ostoba Yubal, Dia állítólagos orvosa mindenfélét összehordott nekem, miféle gyógyszereket tesztelnek majd rajta.
- Nehéz lehet – jegyezte meg Hajni színtelenül.
- Aha – válaszolt bambán Sanyi. Egyre inkább lelankadt a figyelme.
Hajni már vagy öt perce beszélt hozzá, mikor felocsúdott.
- Öhm... bocs, mit is mondtál? – kérdezte megzavarodva.
Hajni mosolygott.
- Csak annyit, hogy nagyon kitartó vagy.
- Miért is?
- A helyedben már vagy ötször otthagytam volna Diát.
- Szeretem. – Sanyi csak úgy egyszerűen kimondta. Nem érdekelte, Hajni mit tart erről, és úgy vélte, ez az egyetlen szó elég ahhoz, hogy tudassa a lánnyal elhatározását.

Hajni csilingelő hangon felnevetett. Szemlátomást mulatatta a fiú mondata.
- Még mindig? Hihetetlen.
- Igen, még mindig. Én... – Sanyi elakadt, küszködött a szavakkal. – Én lefeküdtem vele.
Hajni megtorpant. Sanyi a lány felé fordult, és folytatta.
- És feleségül fogom venni.
Hajni úgy nézett rá, mintha kételkedne Sanyi épelméjűségében.
- De hát Dia... őrült, nem?
- Nem. Az csak egy jaeli műve volt. – Sanyi megigazította a könyveket, nehogy kicsúszzanak a kezéből, és folytatta: - Csupán a depressziójával van gond. Ennyi. Egyébként teljesen egészséges.
- Hát... nem is tudom, Sanyi. Te vagy az első ilyen kitartó ember, akivel találkoztam.
Sanyi nem felelt. Közeledtek a tornyokhoz.
- Holnap találkozunk, este hét – intett búcsút végül Hajni. Sanyi bólintott, és felment a szobájába, hogy ezúttal rendesen kialudja magát – és, ami a legfontosabb volt: a saját, régi ágyában.

Eseménytelenül teltek a napok. Sanyi és Hajni minden nap gyakarolták a varázstant, így Sanyi csakhamar érezte, hogy kezd egészen belejönni. Diáról nem volt híre, Gyula küldetésre ment, Nikivel és Zsigmonddal pedig jószerivel alig találkozott. Beköszöntött az augusztus – Sanyinak meg kellett jelennie a Fehér Toronyban.
Gondosan megborotválkozott, lenyíratta a haját, felvett egy farmert fehér inggel, és elsétált a toronyig. Mikor felért, a mesterek mosolyogva fogadták.
- Lawren Sándor!
- Üdvözletem – felelte Sanyi tartózkodóan.
- Az első, és sajnálatos módon az utolsó feltámasztott.
- Igen, sajnos így van.
- Nos... van-e híred számunkra?
Sanyi meghökkent.
- Hírem?
Gharan bólintott.
- Sajnálom, nem tudom, mire gondol – morogta Sanyi. Kényelmetlenül érezte magát: egyik lábáról a másikra állt.
- Hogy haladsz a tanulmányaiddal?
- Jelenleg egy vizsgára készülök – mondta Sanyi. – Szeptemberben folytatom egyébként a tanulást.
- Értem – mondta Gharan, és karba fonta a kezét. – Akkor hát gyere vissza jövő júniusban.
- Miért?
Sanyi, alighogy kimondta, rájött, milyen illetlen volt. Már éppen bocsánatot akart kérni, amikor Gharan testvére megválaszolta a kérdést.
- Kíváncsiak vagyunk, megérettél-e arra, hogy mester légy.
- Oh – nyögte a fiú.
- Most menj. Hamarosan találkozunk.
Sanyi bólintott, s a mesterek tekintetétől kísérve elhagyta a tornyot.

Sanyi számára egyre nagyobb kínszenvedés volt a varázstanra tanulás. Bár Hajnival jól elvoltak, az órák végén mindig elmentek sétálni vagy bohóckodtak, a lány kemény tanító volt, mint az kiderült. Sanyi cseppet sem örült ennek: hamarosan egész seregnyi varázsigét tanult meg, de mindezt hosszú nappalokon és estéken szenvedte végig.

Mardigo és Lagerfelt lakói nehezen szokták meg újra az ifjú lovag visszatértét. Egyesek hetekig mutogattak Sanyira, de volt olyan is, aki boldogan üdvözölte.
Lénárd halálát mégsem sikerült feldolgozniuk a diákoknak. Niki addig ismételgette a történetet, mígnem küldetésre nem ment, így Zsigmond vette át a helyét, majd mikor neki is távoznia kellett, Sanyira hagyta ezt a becses feladatot.
- Nem tudom, hogy halt meg, csak annyit, hogy az anyagyík ölte meg – ismételte egy negyedikesnek.
- És hol a holtteste? – érdeklődött a negyedikes barátja.
- Gondolom, felfalták – vont vállat Sanyi, majd a rémült tekinteteket látva hozzátette: - Áá, nem. Niki eltemette. Ott nyugszik, örök békében...
- Őt miért nem lehet feltámasztani?
- Olvasd el az újságot! – vetette oda Sanyi, majd kimenekült a kérdezősködők gyűrűjéből, magában átkozva Zsigmondot.

Pár hét múlva beszökött az ősz. Falevelek hulltak a földre. Sanyi az ágyán hasalt, és épp varázstant tanult, amikor tekintete megakadt az ablakon. Felkelt, és lenézett.
Egy falevél éppen akkor szállingózott az udvaron. Sanyi elmosolyodott. Szerette az őszt. Valami különleges érzést lopott a szívébe.
Hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a könyvét, és lesétált az udvarra. Leheveredett az egyik fa alá, és úgy tanult tovább, ámbár sokszor elkalandozott, és már egy falevél hátán repült, a magas hegyek irányába...
Álmodozásából egy hang zökkentette ki:
- Mit csinálsz?
Sanyi a hang felé fordult. Aerti Leila támaszkodott neki a fának, ami alatt heverészett.
- Szia... tanulok. – felmutatta a könyvet. Leila lassan bólintott.
- Akkor nem is zavarok.
- Zavarhatsz – mondta Sanyi, és letette. – Nem igazán tudok erre figyelni.
- Miért, hol jár az eszed?
- Egy falevélen, amit lefelé jövet láttam – felelte Sanyi nevetve.
- Á. Ez igen érdekes lehet.
- Az is! Na és veled mi a helyzet?
- Semmi különös – vonta meg a vállát a lány. – Diáról tudsz valamit?
- Nem sokat – vallotta be Sanyi.
Leila sóhajtott.
- Én sem. Holnap elseje van, ugye, nem felejtetted el?
- M-mi? – dadogta Sanyi, majd kiejtette a kezéből a könyvet, amit újra a kezébe vett. – Ma vizsgázom Varázstanból! Bocsi, de mennem kell! – azzal, mielőtt Leila bármit szólhatott volna, hanyatt-homlok berohant. Egész hamar rálelt Hajnira.
- H-Hajni – zihálta. – Ma vizsgázom... igaz?
Hajni felnézett, majd felállt abból a fotelból, amiben két éve Dia ült, amikor Leilával beszélt. – Igen, ma vizsgázol. Már tegnap is mondtam neked, de úgy tűnik, nem figyeltél rám.
Sanyi megdörzsölte a homlokát.
- Hánykor lesz?
- Fél hatkor – válaszolta a lány, végigmérve Sanyit. – Azt hiszem, egész jól felkészültél.
- Gondolod? – grimaszolt Sanyi, majd lezuttyant Hajnival szemben. – Igazad van, nincs miért paráznom.
- Azt azért nem mondtam... – jegyezte meg Hajni óvatosan. – Tény, hogy sokkal jobb vagy, mint voltál, de... nem árt vigyázni.
Sanyi a száját harapdálta.
- Oké, oké... csak el ne felejtsem...
Hajni félrebillentette a fejét.
- Úgy nézel ki, mint akinek még levegőtvenni sincs ideje.
- Miért, talán van?
- Biztos van, csak még te nem vetted észre.

Sanyi elgondolkozva nézett rá.
- Érdekes. Azt hiszem, teljesen félreismertelek.
Hajni felnevetett.
- Vagy csak más vagyok, mint azelőtt.
- Lehet – hagyta rá Sanyi.
Mondani akart még valamit, de mielőtt kinyithatta volna a száját, egy dühös hang csendült a háta mögött.
- Sanyi!
Sanyi és Hajni felnéztek. Niki állt előttük.
- Á, Niki! – állt fel a fiú. – Visszatértél a küldetésedről?
- Igen, vissza. – Niki remegett a dühtől. – Most pedig gyere velem, de azonnal!
- M-mi baj? – nyögte Sanyi. – Bocs, Hajni, azt hiszem...
De nem tudta befejezni, mert Niki már be is vonszolta egy terembe. Ott előszedett a köpenye zsebéből egy halom újságot, és kiterítette őket a fiú előtt.
- Nos?
Sanyi értetlenül az újságokra nézett – majd hátrahőkölt. Az egyiken ez volt olvasható:

DRAJKÓ HAJNALKA & LAWREN SÁNDOR

Egy másikon ez:

LAWREN NEM TUD DÖNTENI: KINDES DIÁNA VAGY DRAJKÓ HAJNI?

- Na és ehhez mit szólsz?! – Niki egy harmadik cikket lökött Sanyi elé.

LAWREN SÁNDOR MÉGISCSAK DRAJKÓT SZERETI?

Egyre többen figyelnek fel a Lawren-Drajkó párosra. A két fiatal egyre többet van együtt. Lawren Sándor (18), aki köztudottan Kindes Diána barátja, úgy tűnik, kavar Drajkó Hajnalkával (20)! Hajni korábban már járt a Remény fiával, mint az kiderült, de semmi komolyabb nem volt köztük. Most azonban, míg Kindes Diána Mardigo Gyógyintézetében tartózkodik, Sanyi és Hajni mintha újból egymásrataláltak volna.
„Azt hallottam, Bowel megkérte Hajnit, hogy tanítsa, így bizonyára sokat lehettek együtt. Valószínűleg Lawren nem tudta tűrtőztetni magát, és újból kavarni kezdett Hajnival. Szegény lány!” – sajnálkozik egy szemtanú.
„Biztosra veszem, hogy Lawren beleszeretett Hajniba!” – jelenti ki egy lagerfeltes. „Csak Kindest sajnálom. Remélem, ha ezt olvassa, láthatja majd, hogy mi mellette állunk a nehéz pillanatokban.”

S hogy mi az igazság ebből? Újságírók ezrei vetik rá magukat Mardigo legfiatalabb hősének magánéletére, aki bizonyára igyekszik takargatni Drajkó iránti érzelmeit, ami, valljuk be, elég nyilvánvaló. A lagerfeltesek többsége határozottan állítja, hogy Sanyi vonzódik a nála két évvel idősebb lányhoz. De mi lesz Kindes Diánával, aki Lawrent szereti? Kit választ az álomlovag?

- Most mit higgyek?! – kérdezte Niki, mikor Sanyi sápadt arccal felemelte a fejét. – Dia teljesen ki van bukva! Egy csomó ember bement hozzá, és az orra alá dugta ezeket! Egész Mardigo rólatok beszél! Mit gondolsz, hány újságíró lézeng ebben az épületben?! Rengeteg! Mindenkit érdekeltek, és simán bejönnek azzal, hogy Lagerfeltet akarják reklámozni! És ami a legszörnyűbb, hogy itt a bizonyíték! – mutatott arra, amerre Sanyi ült az imént. – Teljesen elment az eszed?! Drajkóval kavarsz?!
- Hé, ez nem igaz! – Sanyi kétségbeesetten az újságokra mutatott. – Honnan tudhatnám, ki újságíró és ki nem?! És azt honnét tudhatnám, hogy a cikkeikben elkezdenek fantáziálni?!
- Most nagy bajban vagy! – Niki egy negyedik cikkre mutatott. Egy kép volt benne Sanyiról és Hajniról, ahogy az udvaron sétálnak. – Meg ez... – újabb kép. Sanyi épp jókedvűen nevetett a képen. – Mire véljük ezt?!
- Figyelj, én... én nem járok Hajnival! Annak már rég vége!Annyi az egész, hogy segít nekem a vizsgámra felkészülni. Semmi sincs köztünk!
- Akkor ezt beszéld meg Diával, de jobb, ha viszel védőfelszerelést! – sziszegte Niki. – Sok szerencsét! – azzal faképnél hagyta Sanyit, aki egyedül maradt az újságokkal.

Sanyi alig bírt a vizsgájára koncetrálni. A tudat, hogy holmi rosszindulatú pletykák miatt elvesztheti Diát, nem hagyta nyugodni. Vajon hány cikket írtak még? És melyik az, amelyik a leghihetőbb?
Mikor egy óra múlva töprengve letette a tollát, letette dolgozatát Bowel asztalára, és kirohant a teremből. Át sem öltözött. Rohant kifelé a várból, amilyen gyorsan csak bírt. Rálépett a köpenye szélére, és hasraesett. Az egész környék egy merő sár volt, így igencsak szánalmasan festett, mire lefékezett Mardigo Gyógyintézetének ajtaja előtt. Ott dörömbölni kezdett.
- Nyissák ki, nyissák ki!
- Ki az? – kérdezte a portás, és résnyire nyitotta az ajtót.
- Édes fiam, tudja mennyi az idő?! Fél nyolc van! Ilyenkor már nem fogadunk látogatókat!
- Beszélnem kell Kindes Diával! Nagyon fontos!
- Sajnálom, de nem fogadhatunk látogatókat. Majd holnapután jöjjön!
- Nem érti?! – kiabálta Sanyi. – Elveszthetem a barátnőmet, ha nem beszélek vele azonnal!
- Hát mondja meg a barátnőjének, hogy nem tudott vele beszélni.
- Nem érti?! Dia a barátnőm! – Sanyi már ordított. – Vele kell beszélnem!
- Értem én, fiatalember, de meg kell értenie...
Sanyi ekkor ellökte, és berontott.
- Hé, álljon meg! – kiáltott fel a férfi, Sanyi azonban nem figyelt rá. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, bár fogalma sem volt róla, Dia hol lehet.
- Segítség! Betolakodó! – hallotta a portás rémült kiáltását.
Sanyi zihálva megállt az első emeleten. Szobák mindenütt. Találomra berontott az elsőbe.
- Hol van Dia?
Aztán elakadt. Egy nő felemelte a fejét, aztán velőtrázóan felsikított.
- Jaj... bocsánat – nyögte ki a fiú. – Én csak a barátnőmet...
A nő tovább sikítozott. Sanyi kihátrált, és bevágta maga után az ajtót. Egyre kétségbesettebb volt. Mit csináljon?!

Felrohant a második emeletre. Itt bekopogott, és benyitott – volna. Az ajtó zárva volt.
Sanyi szitkozódva rohant tovább. Közben megszólalt a riasztó.
- Mi ez?
- Mi történt?
- Betőrö?!
Efféle hangok hallatszottak mindenhonnét. Sanyi a hajába túrt, és felért a harmadikra. Semmi értelme itt rohangálnia. Őrültek és beteg emberek között nem biztos, hogy segítségre lel.
Már a hatodikon járt, amikor elesett. Kinyílt az egyik szoba, és egy öregasszony nézett ki.
- Betörő!
- Nem, kérem, én... – kezdte Sanyi.
- Mi történt?
Sanyi szíve megdobbant: az egyik szobából maga Dia dugta ki a fejét, és lenézett Sanyira – aztán ő is megszólalt, éles, szinte rikoltó hangon.
- A hatodikon van!
Majd bevágta az ajtót.

Sanyi kétségbeesetten nézett hátra. Már hallotta is a lábdobogást. Biztosan biztonsági emberek.
Dia volt az utolsó reménye. Majdnem újból elesett, amikor megzörgette az ajtót.
- Dia, engedj be! Engedj be, kérlek! Beszélnünk kell!
Semmi válasz.
A biztonságiak már nagyon közel lehettek. Sanyi hallotta a beszédüket is. Mardigóiak.
- Dia! – próbálkozott ismét.
Addig dörömbölt, mígnem a rendőrök fel nem értek az emeletre. Sanyi rémülten nézett rájuk – s ekkor kinyílt az ajtó, mielőtt észrevehették volna. Egy kéz megragadta a gallérját, és behúzta a szobába.
- D-Dia – kapkodott Sanyi levegő után. Dia becsukta az ajtót, és dühösen meredt rá.
- Megőrültél?! – sziszegte. – Le fognak tartóztatni, te kelekótya! Muszáj itt bohóckodnod az ajtóm előtt?!
- Én csak... veled akartam beszélni – nyögte Sanyi. A biztonsági őrök közben megkérdezték az első lakót, látott-e egy fiút. – A... a hírekről...
- Hiába – felelte Dia, és elfordult tőle. – Semmi értelme beszélnünk. Ezzel az erővel nyugodtan fel is adhatod magad.

Már a második embernél jártak...
- Nem foglak elbujtatni – hallotta Dia hűvös hangját. – Ne is álmodj róla.
- Dia, kérlek... ne adj rendőrkézre.
- Sajnálom – mondta Dia ridegen, és újra szembefordult Sanyival. – Te betörtél ide.
- Dia – jajdult fel Sanyi. Tudta, most már igazán nagy bajban van. – Ne csináld ezt!
- Majd Hajni segít kijutni – mondta Dia, azzal kitárta az ajtaját. A rendőrök persze odasiettek, s meglátván Sanyit, egyből megragadták.
- Le van tartóztatva betörésért.
- Dia! – kiáltott fel Sanyi. – Dia, segíts! Mondd meg nekik...
- Betört a szobámba – közölte Dia a mardigói férfiakkal.
- Nem, nem! Én ismerem őt! – kiáltozta a fiú, de hiába – az ajtó becsukódott, Sanyit pedig kivonszolták az épületből.


Folyt. köv.