Messze, túl messze van

Alvenglar letérdelt a hóba, tekintetét a déli horizontra emelte. Se ember, se elf szeme nem nézhet át a távol hófelhőin, melyek a végtelent takarják. De Alvenglar szeme most átlátott a köd, és a felhők homályán, át a hatalmas távolságon. Az otthonát látta. Nézte a lerombolt házakat, a porig égett erdőket, a számtalan holtat. A pusztítás felfoghatatlan, ép ésszel nem kibírható. És a mezőn, ahol egykor az örök szerelmesek élvezték a Végtelen Időből nekik járó boldogság pillanatait, meglátta őt. A kedvesét, Szépszemű Linalát.

A fiatal nő, a fényes éjfekete hajával, mosolyával, ami az acélt is ellágyítja, nevetése, mi a legszebb hang a világon. Arca, annyira szép, az elfek között is olyan nemes vonásúnak számított, hogy sokan ránézni sem mertek, mert féltek, hogy az istenek átka sújtja azt, ki meglesi a csodát, amit csak ők alkothatnak. Ez a tökéletes, gyönyörű lény, ki életét Alvengaréval kötötte egybe, hogy örökké együtt legyenek, meghalt. Arcát és testét sebek borítják, haja megégett, testét az eső mossa. Nyitva a szeme. Tekintete még most is drágakőként csillog. Észak felé néz, mintha csak kedvesét kutatná, várja, hogy visszatérjen, és rendbehozza azt, amit nem lehet rendbehozni sohasem.

Alvenglar lecsukja szemét, szája vicsorba torzul, torkából a fájdalomtól olyan sikoly fakad, amit nem lehet hallani. Csak érezni. Nem a test sikolya, hanem a szellemé. Aztán az elf tekintete hirtelen ismét dél felé fordul. Szája szóra nyílik, szeméből egy könnycsepp gördül alá. Az apró vízcsepp fagyott jégkristályként hull a jeges földre. Az északi szél magával rántja az elsuttogott szavakat .... Jövök kedvesem! .... A férfi lassan előhúzza pengéjét, kezét a markolatra kulcsolja, a kard hegyét a mellkasához emeli... A test nem érez fájdalmat. A lélek már nem sír. A kihűlő tetemet lassan elfedi a hó, csak az elf arcát hagyva szabadon. A halott tekintet dél felé néz...