Alvenglar arra eszmél, hogy testét tűz égeti, fagy marja, ezernyi kín járja át minden szegletét. Olyan gyenge, alig él, mégis dacosan emeli fel a fejét. Ha ma elmúlni nem lehet, hát élni fog, daccal, és haraggal. Szíve könyörtelen lesz, sziklakemény. De erőtlen, így egy kemény kéz könnyen nyomja vissza fejét.
- Nyughass fiú, ezer éves lehetsz, mégis olyan ostoba, mintha ma születnél. Örülj, hogy élsz!
Szívében a dühöt felváltja a szégyen, szemébe az emlékek könnye szökik.
Linala... nélküled minek? Ez a gondolat gyötri, mikor elszoruló torokkal, vicsorogva feljajdul, könnye arcát áztatja.
- Bosszút fogok állni érted... Linala!
Azzal zokogni kezd, hangosan, szánná bárki, ha látja.
Nem úgy az öreg nekromanta. Bűbája a testet és a lelket is fürkészi, látja a elf fájó emlékeit, ám sötét lelke nem érez semmit a szenvedő fájdalmából. Azért választotta a halál mágiáját, mert nem tartja sokra az élőket, miért foglalkoztatná oly botor érzelem, mint a szerelem? Hisz mire jó az, amit elveszíthet? A lelkébe börtönzött démon, kiből hatalmát szipolyozza elégedetten kárörvend ott benn, mélyen, élvezi az elf szenvedését.
- Persze, hogy bosszút állsz, ezért hoztalak vissza. De ne hidd, hogy könnyű lesz!
- A haragomtól a hegyek is megremegnek, előlem senki sem menekül!
Ordítja, s eszét ismét elönti a düh, ám testébe fájdalom mar, közel még a halál emléke.
- Ó, szóval senki sem menekül? Akkor tudd meg, ellenfeled maga a kárhozat, sötét világok ura. Kinek neve...
És elsuttog egy szót, egy nevet, melynek hallatán az istenek ellen is lázadni hajlandó elf szívében a harag helyén lemondó kétségbeesés támad.
- Sok sikert hozzá, hegyes fülű barátom!
Szól a holtidéző, s éonok óta először, keserűen felkacag.