Mátrix - Forradalmak: Neodammerung

Itt állok a Gépek Városában. Egyedül. Csak furcsa fényeket látok. Megindulok előre, bár nem tudom, merre visz az út. Hallom, hogy valami mozog a hátam mögött. Mintha egy alagútban lennék. Aztán a fényből tornyok épülnek, egy egész városnyi. Hallom, hogy dörög az ég, és , hogy minden mozgás megszűnt. Hirtelen hatalmas zaj támad, elképzelésem sincs, hogy mi lehet. Valami fölemelkedik elém. Olyan, mintha maga a Nap lenne előttem. Megint mozog valami. Több ezer valami. Körbefognak. Nincs mit vesztenem, elmondom, mit akarok. "Csak el akarom mondani, amiért jöttem, aztán tedd, amit jónak látsz. Én nem gátollak benne." Egy öblös, mesterséges hangot hallok: "Beszélj." Felhozom az egyetlen lehetőséget, amivel megmenthetem Ziont."

A Smith program kicsúszott az uralmad alól. Hamarosan ezt a várost is megszállja, úgy, ahogy a Mátrixot. Nem állíthatod meg. De én igen." Üvöltözés. De olyan, hogy majd’ kiszakad a dobhártyám. "Nincs szükségünk rád! Nem kell semmi!" Nem fogadja el, bármi is legyen. Érzem, hogy még erősebben közrefognak. Nem adhatom fel ilyen könnyen. "Ha ez igaz, akkor tévedtem, és máris megölhetsz" - így szólok. Amik eddig körbekerítettek, most hirtelen visszavonulnak. Sikerült. Meggyőztem. Újra hallom mesterséges hangját: "Mondd, mit akarsz?" Nincs más válaszom: "Békét" Most a lábamnál mozog valami. Kötelek? Csápok? Valami azt súgja, hogy lazuljak el. Felemelnek a lábamnál fogva, majd megtámasztanak a hátamnál. Mintha lebegnék. "És ha elbuksz?" - kérdezi ismét a hang. Elbukni. Valószínű. Smith eszméletlen túlerőben van. Nem jövök vissza élve. Mégis ezt válaszolom: "Nem fogok." Őszintén remélem.

Esik. Sőt, zuhog. Az utca, melyen járok, megtelt vízzel. Végig a járdán három sorban állnak Smithék. Nem élem túl. Tekintetem a hatalmas épületekre téved. Százával néz le rám ugyanaz az arc, minden egyes emeletről. Borzasztóan félek. Az egyikük a járdáról kilép az utca közepére. Miért csak egy? Nem értem.
- Mr. Anderson - mondja - isten hozta! Már hiányoltuk. Hogy tetszik ez az új dizájn?
- A játszmának vége! - válaszolom. Ezzel próbálom elkergetni a félelmem.
- Tudom én is, hiszen már láttam. Ezért hagyom, hogy a többiek páholyból nézzék ezt a műsort, mert tudom előre, hogy én nyerem meg ezt a meccset!

Még mindig nem értem. Mit látott ő? Honnan tudja ennek az egésznek a végét? És miért csak ő egyedül száll harcba? Ezen most nem érek rá gondolkodni. Egyenesen felém fut, és én is ezt teszem. Vajon melyikünk indult előbb? Mindjárt találkozunk. Lendítem az öklöm, hogy egyből leüssem, így kis időt nyerek addig, amíg a következő megindul. Ő ugyanazt a mozdulatot teszi, és kivédi az ütést. Mintha tudta volna, hogy mit karok! Megsorozom a mellkasát, jobbegyenes az állára, majd elhúzódok az ő ütése elől. Mintha semmi kárt nem tettem volna benne. Kölcsönösen adjuk és kapjuk az ütéseket. A legtöbbet kivédem, de ha egy eltalál, az olyan, mintha egy sziklát vágnának hozzám. Minden erőmet összeszedem egy jobboshoz, és megcélzom a fejét. Igazából nem fogom fel, hogy ő is ugyanazt csinálja. Egyszerre találjuk el egymást.

Érzem, hogy elszakadok a földtől. Látom az eget és a házakat, amik fejjel lefelé vannak. Zuhanás közben összeszedem magam, hogy a végén talpra essek. Legalább ez sikerül.
A szememmel azonnal Smith-t keresem. Ő is akkorát repülhetett hátra, mint én, de becsapódott az aszfaltba. Felugrik...Nem. Ez nem ugrás. FelREPÜL! Ahelyett, hogy végiggondolnám az egészet, szinte reflexszerűen én is felszállok. Ismét szembemegyünk egymással. Majd újabb meglepetés. A gyorsaságunk miatt az eső és az utcán levő víz mind az égbe szökik, olyan, mintha egy medencében úsznék. A víz visszaesik a földre. Egymásnak rontunk. Miközben ott ütöm Smith-t ahol csak érem, fölfelé szállok, és az egész világ forog velem. Forgás közben Smith megfogja a vállam, lefejel, majd teljes erejéből az egyik épület felé hajít. Alig fogom fel, hogy mi történik. Szédülök és félek. Fáradok. A hátammal nekiütközök valaminek....egy falnak. Átszakítom. Végre földet érek. Valami nagy szobában vagyok, de ez nem érdekel. Megint Smith-t keresem. A lyukon keresztül, ahol az imént betörtem ide, meg is találom. Ő is lát engem, és eszméletlen sebességgel közelit a lyuk felé. Még épp időben ugrok fel ahhoz, hogy belém ne jöjjön. Lebegek. Van egy másodpercem szétnézni. Ez a hely úgy néz ki, mint egy pajta. Egy pajta a huszadik emeleten? Mielőtt elgondolkozhatnék ezen, a tudatom visszahív a jelenbe. Smith velem szemben lebeg. Úgy döntök, nekimegyek, hátra ki tudom ütni. Csinálok egy hátra szaltót a falhoz, majd elrugaszkodom attól, egyenesen Smith felé. Ő is megindul, s ismét kölcsönösen kiütjük egymást. A falhoz csapódok, majd a földre esem. Kész vagyok. Felnézek Smith-re, aki azóta felállt, és felém jön. Hallom, hogy mond valamit. "Érzi ezt, Mr. Anderson? Ahogy vészesen közelít? Ó, én igen! - a kezemmel megvizsgálom magam. A számból vér folyik - Igazából, azt hiszem köszönetet kéne mondanom magának, mivel maga tanított meg rá, hogy mi az emberi élet értelme. Az az értelme, hogy véget érjen."

Trinity meghalt. Most hasít belém a fölismerés. Nincs többé. Ha ez a szemét nincs, még mindig élne! - legbelül tudom, hogy ez nem igaz, de valakire rá kell fognom a fájdalmat. Nem is találhatnék erre alkalmasabb személyt. "Az az értelme, hogy véget érjen." Visszhangzik a fejemben ez a mondat. "Hogy véget érjen." Mindenki meghal. "Hogy véget érjen." Még én is. Kiköpöm a vért a számból, minden erőmet összeszedem, és felállok. Felállok, hogy harcoljak. Hogy bosszút álljak.

Smith felém indul, én is felé. A fejét célzom az öklömmel, be is találok. Megrúgom, majd tőle elrugaszkodva megrúgom még egyszer. Ezúttal a nyakát. Leérkezem, de abban a pillanatban már fel is ugrom fordulásos rúgáshoz. Elhajol előle. Még egyszer. Megint elhajol. Immár a földön állva rúgom a törzsét és a fejét. Felém üt, de én kivédem, s míg a védésemmel van elfoglalva, hasba rúgom. Ettől vagy fél métert hátrahőköl. Felugrom, de megint elhajol a lábam elől. Leérkezve megpróbálom a lábát kirúgni, de ő fölugrik. Még egy a feje irányába - ez sem jön be. Mintha mindig előre tudná, hogy mire készülök. Alaphelyzetbe kerülök. Ő ezt kihasználja, és a karomnál fogva megpördít. Mikor újra talpon vagyok, három rúgást viszek be neki. Fej, has, fej - mind telibe. Most háromszor a fejét - még vért is köp. Fordulatból, minden erőmmel hasba rúgom. Kiszáll az ablakon.

A törött ablakhoz megyek. Sikerült lefékeznie magát, és kint lebeg az utcák fölött. Iszonyúan dühösnek látszik. Felém repül - automatikusan én is megindulok. A víz megint az égbe szökik, de ezúttal a házak ablakai is szétrobbannak. Ütjük - verjük egymást, miközben eső és üvegszilánkok közt repülünk egyre feljebb. Elhagyjuk a legmagasabb házak tetejét is. Egy villám kettéválaszt minket, de aztán egyből egymásnak rontunk. Olyat üt a hasamba, hogy szaltózva elszállok tőle. Mihelyt sikerül fékeznem, teljes erőmből belé megyek. Legalább olyat kapott tőlem, mint én az előbb tőle. Ő jóval messzebbre ment, mint én. Ő is teljes gőzzel indul meg.
Egyre közelebb ér, de valami iszonyatos sebességgel. Megint előtör bennem a félelem. Felkészülök az ütésre. Mindjárt ideér... Még pár méter...

Zuhanok. Nem tudom, hol vagyok. Felfelé nézek, és Smith-t látom az égben, diadalittasan. Egyre távolodok tőle...

Valami megfogott, és lefelé visz. Valószínűleg Smith az. Egyre gyorsabban megyünk lefelé. Már látom a felhőkarcolókat, amiknek a tetejei villámgyorsan mennek fölfelé....Aztán hatalmas robaj....Aztán síri csend.
Az eső veri a szemem. Megpróbálom kinyitni. Egy fél másodpercre sikerül is. Smith-t látom, ahogy fölém tornyosulva áll. Valami kráterben vagyok. Már értem. Biztosan becsapódtunk az aszfaltba. Mindenem fáj. Zakatol a fejem. Arrébb kúszok a sárban. Hallom Smith hangját. Bár a fülem tele ment vízzel, ezt nem lehet nem hallani.
- Miért, Mr. Anderson, miért? Miért? Miért csinálja? Miért kel föl? Miért harcol tovább? - tovább kúszok, minél messzebb tőle - Talán azt hiszi valami többért küzd most, mint a saját élete? El tudja mondani mi az?! Tudja egyáltalán?! - ki innen, csak érjek ki innen - A szabadság? Igazság? Talán a béke, esetleg a szerelem? Illúziók, Mr. Anderson, az észlelés játékai! A labilis emberi elme ideiglenesen kivetülő délibábjai, amikkel próbal megalapozni egy valójában értelmetlen és céltalan létet! Valamennyi pontosan olyan mesterséges mint maga a Mátrix, noha, olyan bárgyúságot mint a szerelem, csak az ember teremthet.
Trinity. Meghalt. Miattad halt meg! Nem megyek sehová.
- Ön bizonyára látja, Mr. Anderson. Bizonyára tudja már, hogy nem nyerhet, tehát értelmetlen a harc! - csak azért is fölállok - Miért, Mr. Anderson, miért?! Miért ilyen makacs?!
Fölálltam. Befejezem a dolgom. Bár tudom, hogy nem sikerülhet. Smith kérdésére így felelek: "Mert így döntöttem." Smith ezen a mondaton láthatólag fölhúzta magát. Látom, hogy felém tart. Látom, hogy lendíti a karját. Én kivédem azt. A másik karját is. Hatalmasat üt a hasamba. Föl is emelkedek tőle. Mit tegyek? Még egy ütés. Bevillan Trinity képe. A fekete haja, a szép szeme, a gyönyörű arca.... Smith még egyet üt. Ezt már éberen védem. Belenézek a szemébe. Miatta halt meg.... Végeznem kell vele.
Jobb karomat hátralendítem. Az összes energiámat ebbe az ütésbe teszem. És betalálok. Smith felüvölt. Egy pillanatra elveszti az eszméletét. Kihasználom az alkalmat. Beviszek neki még egyet. És még egyet. Már láthatóan alig van magánál. Szédeleg. Sötéten ránézek még egyszer. Majd a két karommal egyszerre a hasába ütök. Ő bevágódik a kráter falába, és eltűnik benne. Kis híján összesek. Minden erőmet kiadtam. Fölnézek az ég felé... A gödör széle tele van Smith másolataival. Meredten néznek rám. Szinte félelemmel. Valami mást vártak.
Hirtelen megmozdul a föld. Mintha földrengés lenne. A kráter falából jön....Smith. Nem igaz! Vége. Nincs tovább. Ha ez elő tud jönni onnan, akkor semmi nem állíthatja meg. Akkor végem. Megöl. Ki is tör a földből. Felszáll az égbe, majd így szól: "Ez az én világom! Csak az enyém!" Nagy erővel felém tart. Meg se próbálok védekezni. Elterülünk a sárban. Öklével arcon vág. Majd megfogja a vállam, és felemel. A nyakamnál fogva tart maga fölött. Egy kézzel. A másikat lendíti felém. Felkészülök arra, hogy 100 méterre elüt innen. De a hasamat célozza, így csak a földre esem. Kész. Nem megy. tegyen velem amit akar, nem érdekel. Hallom, hogy közelít. Aztán megáll, de ezt alig fogom föl.
- Várjunk csak! - mondja - Ezt már láttam! Eljött hát, ez itt a vég. Igen, pontosan ott hevert, úgy mint most, és én.... Én itt állok, pontosan itt, és, és valamit mondanom kellene! Azt mondom: "Minden, aminek kezdete van, véget is ér, Neo.
Egyszerre minden megvilágosodott. Soha nem hívott Neónak. Ezt a mondatot pedig az Orákulum mondta. Ez a Smith nem más, mint az Orákulum. Hát persze. Ezért volt olyan erős, és ezért tudott repülni. Valamiért most összezavarodtak.
- Mi? - folytatja - Mit mondtam az előbb? - Ismét fölállok. Már tudom, mit kell tennem. Egyszerű. De még mindig félek.
- Nem, nem ez nem helyes, - mondja tovább - nem így történik! - teljesen összezavarodott. Felállok, és szembenézek vele. Megijed tőlem.
- Menjen innen! - üvölt rám, s hátrahőköl.
- Mondja, mitől fél?
- Ez csak trükk!
- Igaza volt, Smith. Mindig igaza volt. Ez így szükségszerű.
Felém ront, és jobb karját a mellkasomba süllyeszti. Hagyom, hogy felülírjon. Egész testemet elárasztja a hideg. Nem tudom, hogy mi fog történni. Te azt tudom, hogy ezt kell tennem. Hagynom kell, hogy megöljön. A hideg már a nyakamnál tart. Szinte olyan, amikor hozzányúltam a tükörhöz, az meg teljes egészében beborított. Már az arcomnál tart. Érzem, hogy innen már nincs visszaút. Meghalok. Utoljára még bevillan Trinity....Istenem, de szép! Aztán csend. És sötétség.

Valami átfut rajtam. Áram, vagy ilyesmi. Borzasztóan fáj! Mintha szétszakadnék! Érzem a fejemen a kendőt a szemem helyénél. Hát kijöttem a Mátrixból. De mi történik?! Felüvöltök. Mintha kiadnám magamból a lelket is. Fájdalom. Iszonyú fájdalom... Aztán csend.