Magical Mystery - 6. rész: Angyali csók

Hosszú hét állt a fiúk mögött. Sheichi épphogy meggyógyult máris harcba kellett szállnia Kaito újabb gonosz teremtményével. Mindemellett szép lassan közeledtek a vizsgaidőszakhoz is így nem csak Kaitora de tanulmányaikra is igencsak oda kellett figyelni.
A két fiú persze mindent megtett, hogy minél jobb eredményt érjen el, még akkor is, mikor Kaito napjában többször is megpróbálta megtámadni őket. Több- kevesebb sikerrel, mint azon a hűvös októberi estén is. Az a nap is pont úgy kezdődött, mint a többi…

Sheichi álmosan mászott ki az ágyból, ránézett az órára, majd kibaktatott a konyhába Aianhoz. Szombat volt, a fiúk nem igazán terveztek különösebb programot mára, és igazából kedvük sem volt kimozdulni ilyen időben a lakásból. Leültek hát a tévé elé és csak bámulták az aznapi filmek tömkelegét. Aian már kicsit unta magát ezért úgy döntött kimegy, kiszellőzteti a fejét. Sheichit sem igazán kötötte le a sokadik film, ő is csatlakozott hát barátjához, s vitt neki egy bögre kávét a teraszra:
- Azon gondolkodtam – kezdte Sheichi – mi lenne, ha kiruccannánk a vidámparkba? Rég voltam már ott és most valahogy kedvem lenne kicsit újra gyereknek érezni magam.
- Ahogy akarod –lépett hozzá közelebb Aian, a fiú vállára tette a kezét és rámosolygott.
Négy óra fele indultak el a vidámparkba. Nem kellett sokat autózniuk, már messziről látták amint az óriáskerék hatalmas kabinjai komótosan szelik át az eget. Sheichi imádta az óriáskereket, odafent mindig nagynak és erősnek érezte magát, így hát első útja egyből odavezette. Csodálatos volt fentről a város. Sheichi csak bámult ki a kabin ablakán és elmerengett azon, ami eddig történt vele, s egy könnycsepp gördült végig lassan az arcán.
- Jól érzed magad Shei… - akadt el a kérdésben Aian, mikor meglátta a fiú szomorú tekintetét – Mi baj? – ült hozzá közelebb.
- Semmi, csak hiányoznak a szüleim… Nézd azokat a gyerekeket… Boldogok, a szüleikkel lehetnek, de… Nekem senkim nincs… - mondta elhaló hangon, majd arcán ismét egy könnycsepp gördült végig.
- Én itt vagyok neked Sheichi – törölte le a fiú arcáról a könnyeket Aian – lehet nem pótolhatom a szüleidet, de tudnod kell, rám mindig számíthatsz, bármiben. – mondta s egy csókot lehelt a fiú homlokára. Sheichi mélyen belenézett Aian csillogó mélykék szemeibe, megnyugodott, Aian rámosolygott, majd átölelte őt. – Megígérem neked…
Már esteledett. Sheichi boldogan járta végig a vidámparkot Aiannal. Ismét gyereknek érezte magát.

- Nézd! – kiáltott fel Sheichi – A szellemvasút… Van kedved egy körre beülni?
- Persze menjünk! – mosolygott a fiú.
Sheichi előre rohant és már a kocsiból várta Aiant. Aian beszállt a fiú mellé, valami rossz érzés kerítette hatalmába. Nem tudta mi lehet az, körbenézett. Semmit nem látott, rajtuk kívül még két ember ült a Szellemvasút kocsijaiban, ekkor az ajtók bezáródtak s a vonat lassan elindult befelé a barlangba. Alig haladt a kocsi előre három termet, hirtelen lefékezett és megállt. A teremben gomolygó füst szálldogált, félhomály volt. A kocsik ajtaja ekkor kicsapódtak, Aian rosszat sejtett, kipattant a székből. A hátul ülő utasok eltűntek.
- Sheichi, gyere ide… Valami nem tetszik itt nekem!
- Azt mondod ez nem a műsor része?
- Nem hiszem… A mögöttünk ülők egyszerűen eltűntek… - mondta, ekkor egy árny suhant el mellettük, majd nem sokkal később egy másik is. Démonok voltak. Nem sokkal a két fiú előtt megálltak. Aian nézte őket, emberiek voltak, de tudta ők is Kaito újabb csatlósai. Feszülten várakozott…
- Nézd csak ezt a két majmot – vihogott az egyikük.
- Milyen nevetségesek istenem… felnőtt létükre Szellemvasutaznak… - gúnyolódott a másik.

- Kik vagytok? – kérdezte Aian.
- Ja igen… Na jó akkor legyünk udvariasak… - mondta nem törődöm hangon az első – Mi vagyunk a Kreuzen fivérek… - vigyorogtak egyszerre. – Ő itt Kai a fivérem, jómagam Sai vagyok… így megfelel?
- Családfa is jár a folklór műsorhoz? – érdeklődte gúnyosan Aian.
- Hmm, nem vagy abban a helyzetben, hogy gúnyolódj varázshasználó! Inkább küzdjünk meg!
- Legyen! Sheichi maradj mögöttem!
- Hmhm milyen viccesek vagytok! Akkor kezdjük! Kai!
- Harcmező kérés! Igazolt! A halál völgye! Aktiválva! – kiáltotta, majd a körülöttük lévő táj egy kihalt erdővé vált, mindenhol korhadó fákkal övezve, s a talaj teljesen kiszáradt.
- Mi a franc ez? – nézett körbe Aian.
- Ó hát nem tudod varázshasználó? – vigyorgott Sai. – Ez a mi kis játékterünk… Ha nem tűnt volna, fel nem vagyunk közönséges démonok…
- De feltűnt… Ám legyen! Kezdjük!
- Ennyire sietős a halál? Tudod, itt van egy szabály… A harcoló fél sérüléseit a társa szenvedi el… Jól gondold meg…Ha a társad meghal a játékban, egyedül maradsz, a harc befejeződik, de a kis barátod nem lesz más, mint egy üres, érzelmek nélküli bábú…- vigyorgott Kai.
- Ne pofázz, nem kértem mesét! Kezdjük el… Bízz bennem Sheichi, megígértem, hogy megvédelek, ez most is így lesz… - Sheichi bólintott.
- Szánalmas… kezdjük hát!
- Végre!
- Tűzlabda, jöjj elő hívásomra, égess fel mindent mi még él és mozog ezen a kihalt tájon! Támadj! – adta ki a parancsot Kai és kezei közül egy hatalmas tűzgolyó száguldott ki, nyílegyenesen Aian felé.

- Védekezés! Jégpáncél! – kiáltotta, s egy jégburát vont maguk köré, amint a tűzet elnyelte a jégbúra szétrobbant. – Ügyes kezdés nem mondom, de akkor most én jövök…
- Lássuk mire vagy képes varázshasználó!
- Nincsen rózsa tövis nélkül, gyertek hát harcba hívásomra – mormolta s az apróra hullt jégdarabkák hegyes tüskékké meredtek – Támdás! – mondta majd milliónyi hegyes szilánk indult útjára – Villámok, csapjatok le! – erre az igére a semmiből három villám csapott le, egyenesen Saira, majd a tüskék az egyik közeli fához szegezték a démont.
- Ezért megfizetsz te szemét!
- Azt hiszed nem volt dolgom hozzád hasonlókhoz? Átvertelek! Te is olyan öntelt vagy, mint a többi volt! – vigyorgott Aian. Sheichi csendben figyelte az eseményeket, s bántotta, hogy nem segíthetett.
- Na jó akkor nem cicázom tovább… Éjfekete föld mélyén nyugodalmad nem zavarj semmi még, most szólítalak téged Angyal, hívásomra felelj haláldallal…- hangzott az ige, majd a földből egy feketeszárnyú angyal bukkant elő és támadni kezdett…A halál dalát énekelte. Aian nem bírta elviselni ezt a hangot, a földre esett, ekkor az angyal abbahagyta az éneket és újra támadt egy csókot küldött a két fiú felé, ezzel fának szegezve Sheichit. Sheichi hatalmas fájdalmat élt át, az angyal csókja nemcsak a fához szegezte őt, hanem egyenesen a szívét célozta meg. A fiú hatalmas fájdalmat érzett mellkasában, majd eszméletét vesztette…

- Sheichi! – kiáltotta Aian.
- Még nem halt meg – vigyorgott Kai – még…
- Na várj csak démon! Mélyből nyert életet, csak a mélyből nyert élet vehet el, halld hát szavam te ki a sötétben rejtezel, itt az idő, hogy megmutasd, ádáz indáidat s az Angyalnak végső nyugalmat adj! Támadj! – kiáltott, s a földből előtörtek a vastag indák, lerántva ezzel az angyalt a mélybe, örökre elnyelve őt… A következő inda pedig egyenesen Kait célozta meg.
- Légbúra, védő állás! – üvöltötte Kai hasztalan… Az inda áthatolt a burán, átdöfve ezzel Kai bal vállát. Ugyanebben a pillanatban Sai vállán is megjelent a seb. – Nem rossz… de jobban kéne céloznod, így nem nyerhetsz… Habár az Angyal megsemmisült csókja még mindig a te kis cimborád szívét nyomja… - nevetett hangosan. Aian hátrafordult, Sheichi még mindig eszméletlen volt és arca fájdalomtól elgyötörten nézett a föld felé. Aian aggódott. Nem érdekelte mi lesz vele, de Sheichit féltette.
- Nos, varázshasználó, netán feladod?
- Soha!
- Te akartad! Ezüst nyilak előre! – adta ki a parancsot Kai.
- Reflektálj! – kiáltotta Aian, s egy pajzs jelent meg előtte, amint a nyilak elérték a pajzsot azonnal visszafordultak, s idézőjük felé vették az irányt – Indák! Támadás! – hagyta el Aian ajkát az újabb parancs. A varázslat célba ért. A nyilak megsebesítették Kait, így az inda egyenesen a szívébe fúródott. A játéknak vége lett. A két démon kudarcot vallott. A harcmező eltűnt, újra a Szellemvasút barlangjában voltak.
- Most ti nyertetek… de találkozunk még! – üvöltött Kai, majd karjában Saival eltűnt a semmibe.

Sheichi még mindig eszméletlenül feküdt a földön. Aian odaszaladt hozzá és a karjába vette. Ekkor a barlang bejárata felől lépteket hallott, majd zseblámpák fényei jelentek meg. A személyzet.
- Jól vannak?
- Igen! De a barátom eszméletét vesztette, a fékezésnél.
- Sajnálom, Az irányító pult elszállt, és a biztonsági rendszer működésbe lépett.
- Értem.
- Jöjjön, odakint van orvos!
- Köszönöm.
Sheichi hamarosan magához tért odakint. Egy sátorban volt, emberek nyüzsögtek körülötte. Aian is köztük volt. A fiú felült. Aian odaült mellé.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva Sheichi.
- Ezt inkább nekem kéne megkérdeznem tőled – fordította el arcát a fiú. – Sajnálom ami történt, nem lett volna szabad bele mennem, majdnem elveszítettelek…
- Semmi rosszat nem tettél… - ölelte át a fiú derekát Sheichi és fejét annak vállára hajtotta – Semmit nem érek, csak a bajt hozom rád mindig… - suttogta s arcán ismét könnyek gördültek végig. Aian megfordult s a fiút nézte.
- Menjünk haza…

Este tíz lehetett mikor beléptek az ajtón. Sheichi bement a nappaliba, majd leült. Szemei megteltek könnyel, nem akart többé csalódást okozni Aiannak. Aian is bement a nappaliba, a villanyt akarta felkapcsolni, de Sheichi nem engedte.
- Kérlek, ne… - hallatszott a fiú szomorúsággal teli hangja. Aian odatérdelt elé. Sheichi lesütötte a szemét és fejét elfordította. Aian megfogta a fiú állát s fejét maga felé fordította.
- Nézz rám kérlek – mondta, de Sheichi nem tette – Na, ne butáskodj…- mosolygott Aian. Sheichi Aianra nézett, szemei ismét megteltek könnyel.
- Sajnálom…
- Nincs mit sajnálnod…
- De csak nyűg vagyok neked, én… én semmit nem érek… - sírta el magát Sheichi.
- Bolond! – ölelte magához Aian őt, majd leült a fiú mellé. Sheichi eldőlt a kanapén, fejét
Aian ölébe hajtotta, majd nem sokkal később elaludt. Aian óvatosan kimászott mellőle, hozott neki egy takarót és betakarta, csókot lehelt a homlokára, s visszaült mellé, ismét ölébe véve a fiú fejét. Csodálatosan szép volt odakint az ég. A telihold fénye bevilágított mindent a csillagok pedig, mint megannyi kis ékkő ragyogtak mellette. Aian felsóhajtott, ölbe vette Sheichit és bevitte a szobájába. Ma este nem merte a fiút egyedül hagyni. Hozott magának egy párnát és egy takarót, majd ő is lefeküdt aludni. Búcsúzóul még úja megcsókolta a fiú homlokát, befeküdt az ágyba és ő is álomba merült…