Lelepleződik a titok

- Talán már minden kérdésére válaszoltam - mondta mosolyogva John, - de ha megengedi, én is kérdeznék valamit.
Szerda délután, az irodában voltak, mert Linda még tisztázni szeretett volna néhány dolgot a kertésze diplomáival kapcsolatban. Szerencsére a férfinek súgtak, így elég gyorsan és helyesen tudott válaszolni minden kérdésre.
– Csak tessék – egyezett bele Linda, – hallgatom! Mire kíváncsi?
– Rendben. Amikor először jártam ebben a dolgozószobában, észrevettem – persze csak akaratlanul – egy levelet a nyomtatóban.
– Oh, valóban – döbbent meg az asszony, és zavarában igazított a tökéletes haján.
– Igen. Egy levél, egy kórháznak címezve, valamint egy csekk 20 000 dollárról.
– Ha arra gondol, hogy indokolatlanul adtunk ki annyi pénzt, hogy támogassunk egy klinikát, téved – kapta fel a vizet a nő.
– Nem akartam megsérteni, vagy valami, és azt sem akarom, hogy azt gondolja, a pénzére fáj a fogam. De érdekelne, hogy ki volt az a kislány, aki a levélben említve van? Tudja, csak kíváncsiságból.

Linda mély levegőt vett, az ablak felé fordult.
- Nehéz erről beszélnem. Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre. Rettenetes volt – hangján a fájdalom hallatszódott.
Fején találtam a szöget. A dátum szerint nem Lindáról van szó, és nem is az anyjáról. Várjunk csak...Vivien. Ő most tizenhét, rá illene. Hét évvel ezelőtt csak tíz éves volt. Akkor amiatt viselkedne ennyire furán? – a kertész agya egyre gyorsabban kattogott.
- Akkor elnézést kérek, nem akart...
- Elmondom – vágott a szavába határozottan a nő. – Miért is ne tudhatna róla?
- Ahogy akarja – nézett a zavart nőre a kissé ijedt férfi. Nem gondolta, hogy erre a kérdésre ennyire feldúltan fog reagálni.
- Jean! – ordította Linda. Erre nem csak a mellette álló kertész, hanem az ajtóban álló komornyik is összerezzent, de összeszedte magát, és közelebb ment az asszonysághoz.
- Igen?
- Hívja ide kérem Vivient.
Talált, süllyedt! No, kit mondtam? No, kit? És még rám mondják azt, hogy gélezett. Mondjuk ez egy részből igaz, - ismerte el magában – de nem vagyok hülye!
- Igenis, asszonyom – mondta Jean fejet hajtva, majd elment.
- Szerintem menjünk át a szalonba, ott kellemesebb lesz a beszélgetés – vetette fel az ötletet Linda, majd elindult. John követte.

Mire odaértek, addigra Vivien is megjelent. Ő egyáltalán nem tudta, – vagy nem is akarta – leplezni durva ábrázatát.
- Megint az jön? Elérkezett a pillanat? – kérdezte gúnyosan az anyjától.
- Fogd vissza magad, ha megkérhetlek, neki is joga van megtudni.
- Miről van szó? – kérdezte John zavartan, miközben tekintetét mindig a beszélőre emelte. Úgy érezte magát, mintha egy aláaknázott területen sétálgatna.
- Mindjárt megtudja, üljünk le – mondta Linda, majd előre engedte őket.
Miután helyet foglalt mindenki, el is kezdett mesélni.
- Az egész 2006 tavaszán kezdődött, akkor volt Vivi tíz éves – nagy sajnálattal nézett végig lányán.
- Már megint... - csóválta a fejét a másik. - Nem tudom, mi történt a kórházba kerülésem előtt. Nem emlékszem rá, – mondja mérgesen Vivien – akkor még kicsi voltam! Nem értem miért kell ezt mindig kibeszélni, ha eljön hozzánk valaki! – teszi hozzá dühösen.
- Rettenetes volt! Két hét alatt teljesen leépült, és fogalmuk sem volt arról, mi történik vele – folytatta Linda. - Legelőször az volt a feltűnő, hogy abbahagyta a tanulást. Nem írt egy házi feladatot sem, és nem tanulta meg a verseket, amiket feladtak neki. Elkezdett rossz jegyeket hozni az iskolából. Amikor kérdőre vontuk, azt mondta, hogy nem tud tanulni, mert nagyon fáj a feje!
- Értem – reagált John, és hallgatta tovább Vivien történetét.
- Először azt hittük, hogy csak szimulál, ezért leültem vele tanulni, – folytatta Linda – de egyáltalán nem figyelt arra amit mondtam neki. Sokszor, engem otthagyva, egyszerűen felment a szobájába.
- A férje erre hogy reagált? – érdeklődött John.
- Robert veréssel fenyegette, hogy egy picit motiválja, habár én nem értek egyet a gyerekek eme fenyítési stílusával, de nem tudtam mit tenni. A következő napokban egész nap csak a tévét nézte. A szobájába vitettem fel neki az ételt, mert egyáltalán nem jött le. Később azt vettük észre, hogy még csatornát sem vált. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző! A férjem engem hibáztatott, mert én döntöttem Vivien mellett a gyermekotthonban, és – kitörölte a még ki sem buggyant könnyet a szeméből - elkezdtünk veszekedni. Azt mondta, hogy egy hitvány gyereket választottam, és hogy ki tudja...
- Hallottad? Hitvány gyereknek nevezett, a múltkor semmirekellő voltam – súgta oda a kertésznek Vivi, majd újból elcsendesedett, és hallgatta az anyját.
- ...mit adtak ott be neki, hogy csak néhány évig éljen rendesen és most? Kérdezte tőlem és rámutatott a kislányunkra, aki az ágyán ült és tízévesen éppen a déli híreket nézte - a visszaemlékezés nem tett jót Lindának. Elkezdett pityeregni. Látszott rajta, nagyon megviseli, de vett egy mély levegőt és folytatta – Robert tehetetlenségében általában megivott valamit, és akkor is ezt tette. Eléggé ittas állapotban felment Vivi szobájába, és elkezdett vele ordibálni. Kijelentette a kislányunknak, hogy ez így nem mehet tovább, ha nem áll fel az ágyról és nem mosdik meg, akkor visszaküldjük az árvaházba.
- Vivi erre mit mondott? – érdeklődött John.
- Semmit. Őt valahogy ez teljesen hidegen hagyta. Még csak az apjára sem nézett, és ezek után már egyáltalán nem beszélt, csak elvétve mondott egy igent vagy egy nemet, és aztán – Linda nem tudta befejezni. Könnyek között, orrát fújva kért bocsánatot, amiért ilyen gyenge, de azok az események nagyon megrendítették. Mert azután, ahogy mondta, jött csak a rettenet.
- Ha gondolja, folytatom asszonyom – szólalt meg halkan a komornyik, akit addig észre sem vettek. Az ajtó mellett állt, és várt az úrnője bólintására.
- Mindezek után a kishölgy már a házat sem ismerte meg, ha kijött a szobájából, nem talált oda vissza. Olyan volt, mintha emlékezet kiesése lenne. Fogalma sem volt arról, hogy hol tartózkodik. Senkit sem ismert fel. Azt hitte, hogy csak kirándul, és nemsokára hazamegy. A házban úgy járt, mintha először látta volna, mindent megnézett, megcsodált és megdicsért. Ez számomra is eléggé abszurdnak tűnt, hiszen én... – akarta volna folytatni, de Linda félbeszakította.
- Köszönöm Jean! – a komornyik fejbiccentéssel, és egy lépéssel az ajtó felé jelezte, hogy végzett.
- Az illemhelyre járással is gondjai voltak...
- Jaj, anya! – rikkantott fel Vivien – ezt már annyi embernek elmesélted! Tíz évesen összehugyoztam magam, és akkor mi van? – majd fogta magát, kiszaladt a szobából becsapva az ajtót maga után.
- Vivien! Hát látja, mennyire nem lehet bírni vele! Pedig nem az ő hibája! A betegséget bárki elkaphatja – mondta Linda.
- Orvoshoz mikor mentek el? – kanyarította vissza a szót John. Ilyet betegségről eddig még nem hallott, és látva a lány szétszórtságát válaszokat keresett.
- Először még csak az interneten keresztül próbáltunk keresni valamilyen betegséget, ami a kórjaira jellemző. Meg is találtuk, de nem gondoltuk, hogy ez a betegség ilyen korán is fel tud bukkanni! A Szklerózis multiplex!
- De hát az.... – kezdte John, de Linda folytatta.
- Igen, gyógyíthatatlan!

John úgy gondolta, hogy ezzel mindent megtudott. Később majd utánanézek a neten – döntötte el – vagy kérdezzek rá? Úgy hallotta, hogy az SM autoimmun betegség, amit az idegrendszer gyulladása okozza. A tünetek is ültek: fejfájás, emlékezet kiesés, vizelettartási nehézség, feltűnő fáradékonyság, egyensúlyzavar, eszméletvesztés, vakság. Hát nem hiába hívják ezerarcú kórnak – gondolta.
- Hála az Istennek, nem ez volt a baja! - szólalt meg Jean, mintha lelőne ezzel egy rossz poént.
- Jean, hogy mondhat ilyet! – teremtette le Linda - Talán az jobb, ami most van neki? Habár, igaza van, ez legalább egy bizonyos szinten gyógyítható – vette le a hangerőt.
Micsoda? Akkor nem az? Mit hülyítenek? Ha nem mondják el, nem tudom, nem vagyok én orvos! – gondolta John dühösen és várta a folytatást.
- Rettenetesen megijedtünk Roberttel, és amilyen gyorsan csak tudtuk, elmentünk a kórházba és a legjobb orvost kerestük neki a neurológián. Szó szerint berontottunk az ajtón azzal, hogy a kislányunk akut beteg. Mindegy mennyit kell fizetni, csak vegyék be! Meg is tették azonnal – vett egy mély levegőt, és gyorsan folytatta.
- Elmondtunk nekik mindent, hogy hogyan változott a viselkedése, hogy miket csinál mostanában, és miket nem. Az orvosok pedig kérdezgették a lányom, de ő egy szót sem szólt! Közöltük, hogy már néhány napja ilyen. Nem mond semmit, és még az iskolát is kerüli! Végül ott kellett maradnia a kórházban vizsgálatokra.
- És mi lett az eredmény? – kérdezte John egy kicsit sürgetően. Nagyon érdekelte, hogy miért viselkedik úgy Vivien, ahogy.
- Két hétig tartottak a vizsgáltok. Nem tudták, hogy mi okozhatja a tüneteket. Rengeteg orvos megfordult nála, de csak találgattak. Elvitték mágneses rezonanciára is az én kislányomat, és azután tudtuk meg, hogy gyulladások vannak az agyában.
- Szent szar! – döbbent meg a kertész. Hát persze! Az agya! Annyira egyértelmű! – képzeletben homlokon csapta magát. – Elnézést.
- A diagnózis: agyszövet-gyulladás, röviden ADEM.
- Azt mondták, hogy ez olyan ritka betegség, hogy az orvosok 95%-a egész praxisa során sem találkozik vele – tette hozzá Linda – de a legrosszabb csak ezután jött –mély levegőt vett – mert a kezelést el is kezdték, és ezek után az én Drágaságom kómába esett!
- Te jó ég! Mennyi ideig? – érdeklődött John. Rettenetes dolog egy tíz éves kislány számára ilyen betegség.
- Olyan 9 napig. Május 8-án este rendesen elaludt, és nem kelt fel csak 17-én délben. Úgy nézett ki, mintha már nem élt volna – közölte újfent könnyezve. Jean odament hozzá, rátette kezét a bal vállára, jelezve, együtt érez vele.
- Az orvosok kijelentették, hogy kómába esett, és fennáll a veszélye annak, hogy talán már nem is fog felkelni. Közölték a rossz híreket, hogy ez a betegség halálos, és hogy még ők sem találkoztak ilyennel. Infúzióra kötötték, orvosságokat adtak neki, pelenkázták, mosdatták, tornáztatták. Figyelmeztettek, hogy ha fel is ébred, lehet, hogy vegetatív állapotba kerül. Akkor egész életében ápolásra lesz szüksége. Ezen volt időm gondolkodni, de képes voltam feladni a munkámat, hogy gondozhassam! A városban is elterjedt a hír, gyűjtést szerveztek, a templomokban elmondtak egy imát érte az istentiszteleteken, miséken. Felbolydult a nép, újságírók táboroztak a kórház előtt, várva a legfrissebb híreket, emberek tüntettek a lányom lelkéért, gyertyákat gyújtottak, mintha már nem élne!
- Az emberek mindenben látnak valami okot a tüntetésre, sztrájkra. Köszönöm az információkat – mondta John halkan.