Lélegzetvételnyi élet

Lélegzetvételnyi élet (sci-fi)
- írta: Vörös Vaszics



Ezekben, a percekben, órákban, napokban és ki tudja még hány kőbezárt egységében az időnek a Nothingfos űrbázis rabja vagyok.
S kinek hátra tán egy másodperce sincs életéből, igyekszik számbavenni, hogy milyen úton s módon került a csillogó sivárság zord kapujába, s talán elmélázik azon is, hogy az egyén, mint önálló individíum (mint saját mikroklíma, azonos be s kijárattal) létezése papírgalacsinként mozgosítható-e a tudomány kétesen anyagilag felülbírált programján.
Az én esetem legalábbis talán gondolkodóba ejt néhány elmét, persze nem a csillagporból is tőkét kovácsoló feletteseimet, akik csalfa modorukkal s gonosz ügyvédeikkel, a dimenzió legalljasabb próbájának vetettek alá.
Ám amíg tart az oxigénpalack lelke, bepötyögöm e kis számítógép emlékei közé e néhány sort, ha nem is lesz ki majd elolvassa, legalább nem töltöm haszontalanul a végső kétségbeesés óráit.
Hol is kezdjem történetem? Megelőlegezem magamnak azt a szerencselutrit, hogy a legelején kezdem, bízván, hogy az oxigénpalackban megtestesült múzsa elég kegyes lesz hozzám, s kellő ideig velem marad...


Nevem Macs Tura. A MISA Űrközpontban dolgozom Kijevben, mint kozmoszesztéta, amit annyit tesz, hogy minden látványért, praktimumért és hangulatért én felelek.
Én állítom össsze szimpátia alapján az űrszondák legénységét én alakítom ki a járművek belsejét, én választom ki a számítógépek háttérképeit, én szabom meg, hogy munka közben hol milyen zene szóljon.
A negédes olvasó joggal kérdezheti, hogy miért épp rám bízták e roppant felelőségteljes posztot. A válasz egyszerű: én vagyok a világ legjobb ízlésű embere, és ezt minden szerénytelenség nélkül állítom.
Az Ízlés tulajdonképpen nem más mint egy adatcsomag, ami minden ember DNS-ében megtalálható bizonyos százaléban.
Az átlagember ízlésszázaléka 23-39%, az enyém 100%. Csupán ez a különbség.
Ezért van az, hogy egy gyenge ízlésszázalékkal bíró ember szereti például a káposztás tésztát, ami köztudottan az ételek paródiája és aki e groteszk ételt jóízzel le tudja nyelni, az már viszont sajátmaga paródiájává válik.
Egy nap felkeresett irodámban a MISA kutatási igazgatója, Ernest Nágás:
- Jó hírem van Tura úr! - vicsorgott főnököm
- Végre kihajítja ezt az émelyítően borzasztó narancssárga zakót, amit mindig visel?
- Nézze, tudom, hogy ami az ízlést illeti én fényévekkel alacsonyabb rendű vagyok mint ön, de egy kis tisztelet viszont igazán kijárna nekem, mint munkáltatójának...
- Persze, de csak formálisan. Még ebben a hónapban előadja a mondandóját? - érdeklődtem kedvesen mosolyogva
Nagyot sóhajtott.
- A napokban furcsa jeleket fogtunk be az Excellencica bolygóról, méghozzá a Nothingfos bázisról, tudja, ahová a Rendelleneseket száműztük a Földről. Lázadástól tartok, ígyhát egy expedíciót kell küldenem a helyszínre, melynek maga lenne a vezetője...
- Miért éppen én?
- Nem is tudom... de állítólag a lusta emberek minden problémát meg tudnak oldani...
Nyeltem egyet.
- Hát jó. Három Sztyupidó rakéta, és a bolygó atomjaira bomlik. Ezzel a lázadás leverve, a korcsok megsemmisítve s nekem ehhez még csak fel sem kell kelnem a bőrfotelemből!
A vezér cinikusan csóválta a fejét.
- Tudja jól, hogy a Tyukmánti Egyezmény kizár minden hasonló lépést. Maga Tura úr, holnap reggel fél tízkor utnak indul kilenc fős legénységével, megtudja mi van ott, jelenti majd vár a parancsomra! Végeztem!


Másnap reggel már egy perccel az indulás előtt az űrcirkáló fedélzetén voltam. A másodtiszt Tipetto, örömmel köszöntött:
- Uram, a személyzet hat fővel készen áll! A hőmérséklet 30 Fahrenheit, a légköri nyomás öt Bar, uram!
- Annyi baj legyen! - nyugtáztam a jelentést. Indulás harminc másodperc múlva, kérjen engedéjt a toronytól!
- Hahó torony! Itt a Skymájer, indulásra engedélyt kérünk.
- Menjenek csak... - recsegett vissza egy borízű hang.


Az út hosszú és kimerítő volt. Legalább százhúsz percet vett igénybe az életemből. A gépek monoton zúgását és a képernyők sistergő villogását esélylatolgatással próbáltuk fűszerezni. Naptyatka felé fordultam, aki az egyetlen nő volt köztünk és egészen a tizedes rangig küzdötte fel magát.
- Mit gondol mire számíthatunk, ha leszállunk? - kérdeztem
- Bármi megeshet. - felelte álmodozva.
Ez hülye, gondoltam magamban.
- Na de mégis... mit jelenthet az a kódolt üzenet? És miért nem válaszolnak azóta?
- A fene jobban tudja... - nézett rám szomorúan.
Köptem egyet az ezüstösen csillogó brit acél padlóra, majd Tibchy ezredeshez fordultam.
- És ön szerint?
- Egyszerű ez uram, mint a seggrepacsi. Ha valóban fellázadtak a Rendellenesek, és sikerült átvenniük a hatalmat, akkor valószínűleg minket is lemészárolnak. Ha meg csak valamiféle technikai hiba lépett fel náluk, csak nem tudták még kijavítani, akkor teljesen felesleges dolgot csinálunk jelen pillanatban.
Ez igen valószínűen hangzott. Chef Lifthez, az ellátmányfelelős tiszthez fordultam:
- Kérem a vodkát!
- Igen uram! - nyújtotta felém a fekete üveget
Miután ittam és lecsillapodtam, intettem Naptyatka felé, hogy jöjjön a kabinomba tanácskozás céljából.
Ahogy beléptünk a szobába, azonnal magunkra zártam az ajtót, letéptem a melltartóját, s a szájába adtam, ami odavaló...
Ennek a nőnek kevesebb esze van, mint egy félbevágott kőnek, de ami az orális kényeztetést illeti, nincs párja!
Hamarosan végzett is.
- Most pedig itt maradsz, ha jövünk visszafelé, még szükségem lesz rád. - nevettem rá kielégülten. Ja, és töröld meg a szádat!


Kezd fogyni az oxigénem... érzem, hogy kezdek álmosodni. Mostmár tényleg csak a lényegre fogok szorítkozni elbeszélésem során.


Visszatértem embereim közé, akik unottan végezték dolgukat. Rágyújtottam egy szivarra, öntöttem egy fél vodkát és elégedetten hátradőltem parancsnoki székemben és az ablakon keresztül a csillagokban gyönyörködtem.
Füstszagra ébredtem, és azt láttam, hogy fehér por lep be mindent. Később kiderült, hogy a szivar kiesett a kezemből, felgyújtotta az űrhajónaplót és kis híján az egész csészealjat.
Embereim megvető tekintetéből nem sok jót olvastam ki, ezért elhatároztam, hogy amint visszatérünk, felmondok nekik.
Végre megérkeztünk, és leszálláshoz készülődtünk. A leszállópálya csodásan ki volt világítva, szinte csak úgy izzott a vérvörös fényben.
Akadály nélkül suhantunk át a léggáton, az áramlatzsilip hangtalanul csukódott be utánunk, s leparkoltunk az űrkomppal.

Kiszálltunk, s a Stadionba találtuk magunkat. A stadion kb. kétezer stadionnyi fedett terület, egy kis részében a Rendellenesek élnek, a nagyobbik területén, ahol most is vagyunk az őrök, a filozófusok és az esztéták.
Nem is szóltam még a Rendellenesekről. Ők is emberek biológiailag, de már olyan szinten elkorcsosultak, hogy komoly veszélyt jelentettek a Föld lakossága számára, antiszociális viselkedésük folyamatos közfelháborodást váltott ki a tisztességes, jóérzésű polgárokból.
S mivel megölni nem akartuk őket ide lettek száműzve, ahol szinte paradicsomi körülmények veszik körül e galerit.
Vannak köztük egyetemisták, focirajongók, óbégató, lebutított pártaktivisták, olyan emberek, akik más izzadságából palotát építettek maguknak.
Egy teremtett lelket sem láttunk sehol. Síri csend és "hullaszag".
A helyi távbeszélő egy krómozott falba volt beépítve. Odaléptem a készülékhez és tárcsáztam a 00-át, ez volt a Nothingfos Államügyelet központi száma.
Kicsengett. Hosszan, hosszan kicsengett, majd nagy sokára beleszólt egy illuminált hang:
- Mi a tök van?
- Micsoda hang ez, kérem! - játszottam a szigorú bürokratát, miközben kezdtem élvezni a helyzetet - itt Macs Tura kozmoszesztéta tábornok úr beszél, maga kicsoda?
- Nagyon jól tudjuk, hogy ki maga, vén, hibbant gazember, ma már ne játssza ezt el többet, takarodjon vissza a helyére, vagy szólok az erősfiúknak, he!
Nem hittem a fülemnek.
- Ezt még nagyon megfogja bánni! Kábítószer hatása alatt áll? Adja nekem azonnal Yuen Jian Ca főparancsnokot!
- Meg két nyugtatót szódával...
- Na megállj te csirkefogó, elrágom a nyakad, te fattyúültetvényes kerékbe tört gombostű! És a mézeskalács meg szív! Te heringintelem!
Hol a kút a rónán? Hát nem kétszáz éves már a Tölgy? Egy nap, s lehull minden szirom? Ember ember alatt, ember felett, ember mellett, húsz irányból egyre-egyre, visíts, csak nyenyere, hahh, hahh!
Villák, lakóparkok, medencék... nádkunyhó, fagy, kaparó torok, merev végtagok, hulló csillag, hol jó csillag?!
Vedd le rólam kezed, uccu seprűnyél... mit szúrsz belém kopasz agy?


Megint ugyanaz a szoba. S a fekvő, csíkos arcú csikós arcok, borostált metéltek vizenyős szemei. Végtagjaim nem mozdulnak, szíjak feszülnek minden erőlködésnél.
Fehér ruhás copf vihog rám, kezében gőzöket tart.
- Retök bácsi, ugye már jobban van. Miért mindig azt a szegény portást ijesztgeti? Most is kikapta a kezéből a kagylót és sületlenségeket kezdett el üvöltözni. Nem leszünk így jóban, öreg. Ezt a poros írógépet meg adja már ide. Jól van, azt még fejezze csak be. Na, egyen szépen jól megcukroztam magának a káposztás tésztát.


Már csak egy utolsó levegővételnyi oxigén van a palackban.
De már az sem...