Kij Johnson - Árboc

A parányi mentőkabinban végeláthatatlanul, szakadatlanul dugnak, ő és az űrlény.

Mindkettejüknek vannak ki- és bemenetei. Az övéi a szokásosak: szem fül orrlyuk száj pina segg. A kimenetek is mindennapiak: ujjak, kezek, lábfejek és nyelv. Karok. Lábak. Dolgok, amiket bele lehet dugni más dolgokba.
Az űrlény nem emberszabású. Nem is kétlábú. Csillószőrei vannak. Nincsenek csontjai, vagy talán mégis, csak ő nem tudja kitapintani. Az izmai, illetve azok a dolgok, amik az izmai, gyűrűk és nem rostok. Bőrének színe mint az alkony, ráadásul takonyízű, vékony, átlátszó nyálka borítja. Nem ad ki semmilyen hangot. Szerinte az űrlénynek olyan a szaga, mint télen a nedves leveleknek, azonban egy idő után nem tud visszaemlékezni többé arra az illatra, sem a levelekre, sem akár a télre.

Az űrlény be- és kimenetei változnak. Vannak sötét hasítékok és állandó dudorok, amelyek néha megduzzadnak, de mindig új kimeneteket növeszt, új bemeneteket mélyít. Éppoly könnyen hasít, mint ahogy hasad.
Ezerféleképpen hatol belé. Ő is az űrlénybe.
A mentőkabint nem embereknek szánták. A levegő túlságosan meleg, a fény túlságosan kevés. Az egész túlságosan kicsi. Nincsenek képernyők, se könyvek, se figyelmeztető feliratok, se hangok, nincs ágy, se szék, se asztal, se vezérlőpult, se toalett, se sokatmondó felvillanások, se órák. A kabin zümmögése állandó. Nem változik semmi.
Nincs hely. Kénytelenek egymáshoz érni. Egymás lélegzetét szívják be...már ha az űrlény lélegzik - a nő képtelen megállapítani. Mindig van egy kimenet és egy bemenet, valami körbevesz egy másik valamit, hullámzó, feszülő és elernyedő hús kinn és benn. Helyet csinálnak. Helyet csinál.
Ő egyfolytában nedves. Képtelen megállapítani, vajon az űrlény bőréről való nyálkáról van szó, a saját bőrének verítékéről, az ő kifújt levegőjéről, vagy a mentőkabinéról. Vagy az orgazmusok eredményéről.
Szivárog a teste. Amikor csak tudja, fejben eltávolodik ettől az egésztől. Csakhogy nincs semmi más, és amikor a semmi nem foglalja le az elméjét, akkor túl sokat gondolkodik. Az űrlénnyel dugni sokkal kevésbé szörnyű.
Nem emlékszik az elsőre. Kényelmesebb úgy hinni, az űrlény kényszerítette.
A hajótörés teljesen véletlenszerűen történt: az űr közepén összeütközött egymással az ő járművük és az űrlényé, ami egyszerre statisztikai lehetetlenség és tény. Garyvel épp csak annyi idejük volt, hogy bekapcsolják a vészjelzést és bemásszanak az űrruhájukba, mielőtt a hajójuk kettétört. A mentőkabinjuk pörögve szállt el a messzeségbe. Az ő mágneses csizmái hozzátapadtak a roncshoz. Garyé nem. Elváltak egymástól.

Törmelékdarab hasította végig Gary űrruhájának lábát: csontig hatolt, azon is áthatolt. Ő sikoltott. Gary nem. Vér meg zsír meg izom dagadt elő a ruhából a légüres térbe. Kimenet.
Az űrlény hajója is darabokra tört, a mentőkabinja elszakadt onnan, a gépkarok kinyúltak, és behúzták a nőt a zsilipbe. Bemenet.
Miért mentette meg? Hajósbecsületből? Úgy véli, az űrlény nem tudja, hogy ő életben van. Ha tudná, megpróbálna valamiképpen kommunikálni vele. Nagyon is elképzelhető, hogy nem megmentett hajótörött. Űrből kifogott maradvány, vagy gazdátlanul hányódó törmelék.
A jellegtelen mentőkabinban lévő két kemény betüremkedés közül az egyikből, egy merev csőből szívja ki a táplálékot. A másikat - egy másik csövet - arra használja, ami kijön a testéből: a szarára, hugyára és okádékára. De az orgazmusa nyomán a combját a térdéhez ragasztó nedvre nem.
Sokat öklendezik. Az űrlény nem érzékeli a torka mélységét. Ki- és bemenetek.
Van olyan időszak, amikor olyan erővel sikít, hogy bevérzik a torka.
Megpróbál szavakat tanítani neki.
- Mell. - mondja. - Ujj. Pina. - Ebben a helyzetben kevés szóhoz tud élményt társítani.
- Figyelj rám! - mondja. - Figyelj. Rám.
Van ennek az izének füle?

A dugás nem lesz sem jobb, sem rosszabb. Az űrlény semmit sem tanul abból, hogyan tehet a kedvére. Ahogy ő sem arról, mi esik jól a lénynek: ha tehetné, sem tanulna. Miért is? Ugyan miként lehetne a fű kedvére tenni, és miért akarna ilyesmit egy ember? Egyszerre eszébe jutott a fű, élénk illata és tökéletes zöldje, a hűs, tiszta, puha érzés csupasz tenyere alatt.
Felizgatja a fű érzete a tenyerén, mert régóta ez az egyetlen dolog a gondolatai között, ami nem az űrlény vagy Gary vagy a ki- és bemenetek. De lehet, hogy a puha fűszálak az ujjai alatt épp olyannak tűnnének, akár az űrlény csillószőrei. Apródonként elveszíti a képességét, hogy összehasonlítson valamit másvalamivel, mert nincs mihez hasonlítani.
Belül mindenütt érzi az űrlényt, az orrlyukában mocorgó, a dobhártyájának feszülő, a szemzugánál összetekeredett csápokat. Beburkolózik vele.
Amikor egy kimenet belékúszik, és megérinti bizonyos helyeken, hátradönti a fejét és nyögdécsel, és úgy tesz, többről van itt szó puszta véletlennél. Gary az, szeret engem, az űrlény szeret, az űrlény egy férfi. Nem az.
A kommunikáció a kulcs, gondolja.
A nő nem tud kommunikálni vele, de megpróbál értelmet találni az űrlény cselekedeteiben.

Mégis minek tartja őt? Szexuális játékszernek, szobanövénynek? Egy hajótörött norvég, aki osztozik egy árbocon egy kizárólag saját nyelvét beszélő portugállal? Társnak? Szokásnak, amilyen a körömrágás, vagy a kényszeres önkielégítés? Lehet, hogy a szex a kommunikáció, ő pedig egyszerűen nem érti a nyelvet.
Vagy talán nincs is semmiféle másik lény. Nem arról van szó, hogy nem tudnak kommunikálni, és hogy ő képtelen rá - inkább arról, hogy az űrlénynek nincs tudata, amivel kommunikálni lehetne. Szexuális játékszer csupán, szobanövény, egy szokás.
Az űrhajón, amelynek már nem emlékszik a nevére, Gary könyveket olvasott fel neki. Tudományos-fantasztikumot, Melville-t, verseket. Elméje képtelen felidézni a cselekményeket, a szavakat. Csak egy szonett néhány sorára emlékszik: ,,Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer akadályt!’’...Valami, valami, valami...,,az örök fárosz maga ő, nézi a vihart s nem ing semmi vészben; minden vándor hajók csillaga ő...’’ Ezt szavalja: fájdalomcsillapítóként hat egy ideig, mígnem a szavak elvesztik jelentésüket. Simára koptatta őket, többé nem akadnak meg egyáltalán az elméjében. Végül aztán a hangzásukat sem tudja felidézni már.
Megfogadja, ha esetleg eszébe jutna még egy sor, nem teszi tönkre. Kuporgatja majd. lehet, hogy korábban megfogadta már ugyanezt, aztán elfelejtette.
Nem emlékszik Gary hangjára. Különben a francba vele! Halott, ő pedig itt van egy űrlénnyel, aki a méhnyakához préselődik.
A lényt nyálka borítja. A nő úgy véli, akárcsak a varangyos békák esetében, ez a nyálka is valamiféle enyhe tudatmódosító anyagot tartalmazhat. Ugyan honnan tudná, hogy éppen hallucinál? Ebben a világban hogy nézne ki az? Például napraforgók egy asztalon, vagy Gary áthajol egy uzsonnáskosár felett, hogy frissen sült kenyeret tegyen az ő szájába. A kenyér volt az első dolog, ami tisztának érződött a szájában, és még csak nem is volt igazi.
Gary, amint kenyérrel eteti és kacag közben. Idővel aztán a kenyér ízéből ,,a kenyér íze’’ lesz, aztán a szavak puszta hangokká válnak és megszűnnek jelenteni bármit is.
Bár aligha valószínű, hogy ezzel bármin is változtat majd, átdugja a nyelvét a csillószőrökön, a szájába veszi, és tisztára szopogatja őket. Fogalma sincs róla, számít-e ez valamit. Mostanra a véget nem érő, bűzlő kúrásban élt egy örökkévalóságon át.
Volt még valaki más is az űrlény hajóján? Volt ott is egy Gary, aki az űrbe veszett? Vajon gyászol? Azért dugja őt, hogy felejtsen, vagy mert már elfelejtette? Esetleg hogy büntesse önmagát, amiért túlélte? Vagy a másikat, amiért nem?
És ő önmaga egyáltalán?
Amikor nincs elég bemenete az űrlény kimeneteinek, a lény újakat nyit. Ő vérzik egy ideig, majd meggyógyul. Úgy tesz, mintha ilyenkor megerőszakolnák. A nemi erőszakot legalább képes felfogni. Ez valami interakció. Szándékot feltételez. Arra utalna, hogy a lény gyűlöl, esetleg fél vagy kíván valamit. A nemi erőszak azt jelentené, hogy a nő több közönséges borospohárnál, amelyet a lény kitölt önmagával.
Mindez kölcsönös. Néha ő is erővel utat tör magának. A keze pengeként szakít új bemeneteket. A haragja addig csépeli a másikat, amíg azt érzi, a lény belseje megpuhul az ökle alatt, akárha a csontok, az izom vagy a porcok széthullanának és valami lágyabbá változnának.
És amikor beleerőlteti a kezét az űrlénybe? Amit ő tesz, az legalább erőszak, vagy az lenne, ha a másik érezne egyáltalán valamit, ha akármilyen módon reagálna rá. Legtöbbször olyan, mintha egy falat verne ököllel.

Magába csúsztatja az ujjait, mert azt legalább tudja, hogy mi az ő szándéka.

Előfordul, hogy figyeli, amint az űrlény dugja, a testét döfölő kimenetein földrengésként végigszaladó különös hullámzást, és ez begerjeszti és elrémíti - de legalább nem Gary az. Gary, aki itthagyta ezzel, aki itthagyta, aki elhagyta.
Egy alkalommal érzi, amint valami elszabadul az űrlényben, de azonnal kartávolságon kívülre kerül. Amikor messzebbre nyújtja a kezét, hogy megragadja a letört darabot, záróizom feszül rá szorosan a csuklójára. A karját kitolják. A csuklója körül karperecszerű horzsolás talán úgy egy-két hétnyi ideig.
Képtelen megállni, hogy hozzáérjen a horzsoláshoz. Az űrlény bármikor képes lett volna megállítani a testében lévő öklét. Ez azt jelenti, eldönti, megállítsa-e őt, még olyankor is, amikor addig üt-ver egyes dolgokat benne, amíg egészen megpuhulnak.
Ez az egyetlen alkalom, amikor értelmezhető reakciót kapott. Inger: válasz. Sokszor próbálkozik újabbat kiváltani. Beletolja a kezét, rúgja, megpróbálja fogával letépni a csillóit, töredezett, koszos körmével karmolja az űrlény bőrét. De soha többé nincs benne a törött valami, soha nincs karperec.
Egy ideig önmagának okozott zúzódásokkal méri az időt. A táplálócsőhöz csapja a lábszárát, és amikor elmúlik, újra megteszi. Becslése szerint tizenkét nap kell egy zúzódás gyógyulásához. Idővel abbahagyja, mert nem emlékszik már rá, hányadik zúzódásnál tart.
Megmenekülésről álmodik, de nem tudja elképzelni, hogyan történhetne az. A csodálatos módon életben maradt Gary kihúzza, a szemében könnycseppek csillognak, ,,szeretlek’’, mondja, ajka a szemhéján, a csókja a nyelve a szájában az ő kezei benne a férfiban. Csakhogy ez az űrlény. Gary halott. Neki volt kimenete.
Előfordul, hogy azt gondolja, a menekülést az jelenti, ha kinyitja a mentőkabint az űrre, de nem képes rájönni, hogyan működik a légzsilip.
A haragja végeláthatatlan, szakadatlan.
Gary hozta ide, aztán elment, és itthagyta ezzel az izével, ami nem beszél, vagy nem tud beszélni, vagy nem érdekli ez az egész annyira, hogy beszéljen, vagy nem olyasminek látja őt, amihez beszélni kellene.
A harmadik randevújukon elmentek egy üres parkba: bor, sajt, friss kenyér, kosárban. Ragyogó nap és hűvös levegő, fű és egy pléd, amire leheveredhetnek. Gary magával hozta Shakespeare-t.
- Ez tetszeni fog - mondta, és felolvasott neki.
Ő egy csókkal állította meg.
- Beszélgessünk! - mondta a férfinak. - Bármiről.
- De hát beszélgetünk - jött a válasz.
- Nem, olvasol. Elnézést, nem igazán szeretem a verseket.
- Azért, mert még senki sem olvasott fel neked verset - mondta Gary.

Végül azzal állította meg, hogy kivette a könyvet a kezéből, a hátára lökte, a tenyere a fűben, és a férfi beléhatolt. Később aztán mégis elolvasta neki a verset.
Bárcsak ennyi lett volna az egész!
Még csak nem is Gary szavai voltak azok, és most már nem jelentenek semmit, már a fejében sem számítanak beszédhangoknak. Most pedig itt van ez az izé, ami képtelen meghallani őt, vagy nem dönt úgy, hogy odafigyel, amíg ő többé már nem is próbál meg elérni hozzá, csak belenyúl, püföli őt is, önmagát is, úgy kísérel meg reakciót, valamiféle választ kapni.
-Baszottul utálok itt, veled - mondja. -Utálok baszni itt, veled.
A mentőkabin lassít. Fém csendül fémen. Tömítések zárnak.
Feje felett nyílik a zsilip. Ott a fény. Szemét akaratlanul is könnyek futják el, minden csupa verőfénnyé és bizonytalan körvonalú, sötét alakokká változik. A levegő száraz és hideg. Elhúzódik.

Az űrlény nem reagál a fényre, a zord időjárásra. Ott marad benne és körülötte. Egymásba gabalyodtak. Ezerféleképpen hatolnak egymásba. Itt meleg van, pontosabban nincs hideg: félig-meddig beleveszett a lény testébe, nedves a saját bemeneteitől, és az ő kimeneteitől. Itt nincs túlságosan világos.
Sötét valami körvonalazódik a nyílás előtt. Kétlábú. Hangokat ad ki: szavak. Ember? És ő az? Vannak még csontjai, hangja? Oly régóta nem használt már semmit.
Az űrlény az övé - ő a lényé. Nem változik semmi.
Nem. Kiszabadítja magát a csápjaiból, és mászni kezd. A kimenet felé.