Kicsim

Álmosan bolyongok a sötét lakásban, tapogatom a falat, a padló itt-ott megnyikordul lépéseim súlya alatt. Egy résnyire nyitott ajtó előtt megállok, kissé jobban kitárom, hogy bekandikálhassak rajta. A szobából egyenletes, mély szuszogás hallatszik, és az óra ketyegése elnyomja lélegzetem ütemes moraját. Óvatosan belépek, az ablakon beszűrődő holdsugár utat mutat előttem, a kisvasút egyik kallódó kocsija mégis kettétörik léptem alatt. A polcon heverő játékok ijesztő árnyakat festenek a falakra.
Leguggolok az ágy mellé, és végigsimítok a meleg kis fejecskén, játszadozom egy kicsit a selymes fürtökkel. Mélyen beszívom testének illatát, mely olyan, mint egy csecsemőé. Babaillata van. Húsos kis karján feszül a micimackós pizsama, göndör hajacskája édesen hull tarkójának telt redőire. Megbabonázva gyönyörködöm gyermeteg lényének csodálatos látványában. Halkan sóhajt egy nagyot, és álmosan megszólal:
- Mamiii…
- Igen, kicsim – suttogom.
- Mamiii… - vékonyka hangja melegséggel tölt el.
- Itt vagyok, kisfiam…

Lassan felkel, és bizonytalanul az ablakhoz lépeget, csöpp kis kezei ügyesen, egy mozdulattal nyitják ki a zárat. A tenger sós illata egy pillanat alatt betölti a szobát. A beáramló langyos szellő lágyan lengeti a hófehér függönyt, mely simogatóan, vékony lepelként öleli át kicsiny testét. A telihold fényében úgy körvonalazódik a gyermek alakja, mint egy törékeny angyalka, ki révetegen tekint az ismeretlen felé.
Egy lépéssel átlépi az alacsony párkányt, és elindul a tenger felé.
- Kicsim… - lépek ki én is a félhomályba.
Kíváncsian nézem bizonytalan mozdulatait, amint lassan, érdeklődve halad a parton. Morajlik a tenger, nekicsapódnak hullámai a közeli szikláknak, habzik, aztán visszahúzódik. Távolban a halászhajók fénye sejlik fel, itt-ott, úgy hat kis pici pont, ahogy mozog a vízen. Csend van. Nem tudok megszólalni, csak követem némán a gyermeket, aki vissza sem néz, csak kacarászva tipeg tovább.

Leveszem én is a papucsom, és mezítláb lépek a homokra, ami selymes öleléssel veszi körül lábujjaimat. Szép lassan, nagyon messze a horizonton elkezd egy kicsit pirosodni az ég alja. Majd bíborszínben úszik minden, aztán kékes, lilás, arany és narancs, nem lehet meghatározni milyen színű. Gyönyörű.
- Kicsim… kisfiam… - szólok, de a gyerek tovább lépdel.
Lábnyomai előttem nyúlnak végig, mint valami mintás szőnyeg, ahogy kis tömzsi lábaival beleszőtte a homokba.
Szaporábbra váltom lépteimet, és igyekszem utána, de egyre csak távolodik. Nagyobbakat lépek, és már majdnem szaladok is, de csak nő köztünk a távolság. Nem értem, mi ez, hogy lehet ez?!
- Kicsim… várj! – Kisfiam, várj meg…!
Kiver a veríték, a pulzusom a halántékomon lüktet, szívembe belemarkol a félelem, elveszítem, elveszítem, édes Istenem, mit tettem, elveszítem a kisfiamat, kitépik a szívem, mintha ki akarná tépni a helyéről valami szörnyűséges ádáz fenevad, aki nem hagy békén, és kínoz és gyötör engem…
- Kicsim…!!!! – Már torkom szakadtából kiáltok, teljes erőmből rohanok, kétségbeesetten üvöltöm, hogy – Kisfiam vváááárrrjjj!!!!
A szikla tetején megáll… én is megállok…

Szőke hajkoronáján megcsillan a fény, mint egy kis pici lámpás, megjelenik a távolban a nap első próbálkozása, hogy megmutassa magát a világnak.
- Kicsim… - próbálom felé nyújtani a karom, de egész testemben remegek.
- Kisfiam… !
- Mamiii… - mondja kedvesen, és lassan, nagyon lassan felém fordul, és ó Istenem, édes Istenem!! Nem látom az arcát, nincs arca Istenem!!!
A föld megmozdul alattam, és gyors körzésbe kezd, mint ringlispír, száguld velem körbe-körbe, összemosódnak a képek, egybefolynak a színek, nem kapok levegőt, zihálok, csak kiabál valaki a fülembe – Mamii – Mamiii…!
Aztán csend. Üvöltő csend.
Elengedtelek kicsim… Elengedlek… kisfiam…