Karcsai nagyvőfély gyűjtemény - Előszó Menyasszony beköszöntővel

Előszó


Ezt a gyűjteményes kötetet nagyapa, Szabó István emlékére írtam.
Valamikor híres vőfély volt Bodrogközben, hívták is gyakran a lakodalmas házakhoz. Mivel saját fia nem született, előbb idősebbik, majd fiatalabbik unokája folytatta e nemes hagyományt.
Nagyapa valamikor uradalmi kocsis volt, bár kitanult mesterséggel rendelkezett. A föld államosítása után hosszú évekig Miskolcon dolgozott, ennek köszönhetően nagyobb látókörű, műveltebb, érzőbb szívű ember lett, jelleme nélkülözte a paraszti büszkeséget és keménységet.
Hál’ istennek! Talán ezért volt annyira népszerű családja, s az idegenek körében, s ezért állt hozzám is annyira közel. A többi rokon még az évszázados avult, maguk által alkotott szabályokhoz kötötten előítéletekkel terhesen élt és gondolkozott.
Nagyapa volt egyedül, aki magamért szeretett. Mai napig fáj, hogy végső búcsút tőle nem vehettem.
Elítélem a látszat-gyászolókat, akik majd mindennap a temetőbe járnak,
de bennük már halott madár éneke gyönyörű hangja. Akit örökké gyászolunk, nap, mint nap eszünkbe jut egy-egy gesztusa, mondata, ilyenkor szívünk megtelik hálával irántuk. Iránta is, aki csak egy idősárgította – hajdani rózsaszín – füzetet hagyott reám, lelki kincstárának töredékét, s úgy döntöttem, másokkal is osztozom a kincseken.
Remélem, sikerült hűen visszaadni a karcsai nyelv kevély „ízességét”, s egy árnyalattal szebben énekel általa „dalos” nyelvünk.


Jöjjetek be isteneknek áldott embereji!


Mikor Jákób öreg és üdős ember vala,
Kíváni, hogy az ő fija megházasoggyon,
De aszt egyátaján nem akarja, hogy a
pogányoknak karjai közül vegyen magának
feleséget, hanem az ő nemzeccségéből akar
magának menyet, az ő nemzeccsége pedig lakozik
Mezsau patánájának Ráchon nevű városában.
Elküldi hát Jákób Izsákot,: „Eregy el fijam és
ott válasz magadnak feleséget!” Izsák el is
ment két bizalmas emberével és még a tevéjit is
magával vitte. Mikor a város alá értek, a város
alatt vala egy kútfő, ahol a barmokat itatyák,
ők ott letelepedének megpihenni és látnak
egy lejányzót a városból kifele jönni. A lejányzó
odaért és illedelmesen köszönt és lehajlott az ő
vedrit megmeríteni, ekkor Izsák megszólítá:
„Ugyan te lejányzó, aggyál nékem egy ital vizet a
te vedredből.” A lejányzó szívesen cselekedé és még a
tejént is megitatá és akor a város felé indultak,
szalad és megmongya az ő apjának, hogy
idegen útasok vadnak, szállást kérnek, eléjen
ki is ment és ezekkel a szavakkal fogadta őket:
„Jöjjetek be istenek áldott embereji!” Ezek be menének
és egyenesen a lány kéréshez kesztek.
Mi is aszt akarjúk kedves nagy jó barátajim
Magoktól megtúdni, hogy magok a magok lejányzojokat
akarják é mint idegen útasokkal elbocsátani.
És akor elészer rájok kérte istennek szent áldását.
„ Én is aszt kívánom erre a két fijatal házaspárra, hogy
úgy szájjon rájok az istennek szent áldása, mint
nyári éjszakán száll a harmat a virágkejhekre.
Aszt kívánom.” És akor elindulának és
elészer útánok méne ezeket a szavakat mondata
nekik: „Jöjjetek vissza istenek áldott embereji, jel nélkül,
vagy pantaló nélkül el ne indújjatok, nehogy útatakban
elfogjanak.”
„Tehát mi is aszt akarnánk kedves jó barátajim,
hogy a mi menyasszonyúnk fonásából, szüvéséből
felpasztaloszkodván nehogy utúnkban elfogjanak.
Nagyon szépen megköszönjük e mi menyasszonyúnk
szíves ajándékát, kívánjuk, hogy aggyon neki az
kender szeműben sok nagy jó termést, hogy sokat
fonhasson, sohat szőhessen, de ijenre többet
szüksége ne legyen, aszt kívánom.”