Kalózvér 5. Rész

Thomas fél órán belül visszatért egy sárga, előlgombolós ruhadarabbal. Könyékig feszes ujja volt, onnan pedig kis fodrokban végződött. Nem volt nagyon terebélyes, főleg hogy abroncs sem volt rajta.
Haját csak egyszerűen hátrafogta egy szalaggal.
Miután Beth azt hazudta, hogy ő Lord Sinclair lánya, Reeve tábornok lesápadt, és elhebegte, hogy azonnal értesíti édesapját a történtekről, és a lehető legjobb kiszolgálásban lesz része. Elizabeth egy cseppnyi lelkiismeret furdalás nélkül hagyta, hogy mindenki körülötte forogjon.
Most éppen egy szobában ült, ami tele volt jelentésekkel, térképekkel, és sok kacattal. Fegyverről nem is beszélve.

Valamit tennie kell! Nem ülhet itt ölbe tett kézzel! „A fenébe, hiszen minden vágyad az volt, hogy megszabadulj tőlük, hát, tessék itt van, nem ez kellett?” „De igen… csak nem így!” Valahogy jóvá kell tennie! Ki kell szabadítani őket! Hogyan is élhetne tovább azzal a tudattal, hogy több tucat ember halálát okozta, akik még csak szóval sem bántották, nem hogy tettel? A tükörbe se lenne képes nézni!
Pillantása megakadt az asztalon, pontosabban a papírok között megbúvó, flintán. A fegyver tompán verte vissza a gyertyák fényét.
Beth felállt a székről, majd az asztalhoz lépve, kezébe vette a fegyvert. A hideg test, hűvösen simult tenyerébe, mely annyira izzadt, hogy azt hitte, kicsúszik belőle. Ujjaival szorosan tartva, megemelte, majd közelebbről is megvizsgálta. Töltve volt, de még a belekarcolt feliratot sem tudta elolvasni, annyira remegett a keze. Hátborzongató érzés volt egy ilyen fegyvert tartani a kezében.

Lehunyta szemeit. Újra felidézte magában az arcokat, és ezekből merítve erőt, felsóhajtott, majd az ajtóhoz sétált. Cipőjének sarka szinte elsüllyedt a szőnyegben. A flintát szoknyájának redői közé bújtatta, majd kinyitotta az ajtót. A Thomasnak nevezett férfi az ajtaja előtt állt, egyik keze kardjának markolatán.
- Uram?
Thomas megfordult, majd minden figyelmét a lányra fordította.
Elizabeth csak sejteni tudta, hogy ennek a Sinclair alaknak mekkora hatalma és befolyása lehet, mert olyan módon engedelmeskedtek, és ugrottak minden szavára, mintha maga a királynő lenne.
- Hozna nekem egy másik cipőt, kérem? Ez túlságosan is kicsi, alig bírok benne menni.
- Természetesen hölgyem! Csak maradjon itt!
- Rendben! Hova is mehetnék?
A férfi elsietett onnan, Beth arcáról pedig eltűnt a bűbájos mosoly. Kilépett a folyosóra, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nem sokkal ezelőtt, eljátszotta, hogy mennyire fél a kalózoktól, Thomas pedig készségesen elmondta, hogy merre van a börtön, és hogy mennyire védett, így nem kell attól tartania, hogy megtámadják. Így arra indult, amerre a férfi mondta.
Balra fordult egy elágazásnál, ott pedig lesurrant a lépcsőn. A fegyvert készenlétben tartotta. Hallgatózott az ajtónál de nem szűrődött ki semmi zaj, így benyitott.

Egy újabb folyosón találta magát, ami egy lefelé vezető lépcsőben végződött. Gyorsan végigszaladt a folyosón, majd lerohant a lépcsőn. Újra egy ajtónál találta magát. A fára szorította fülét, és furcsa, artikulátlan, de halk hangok ütötték meg fülét. Torkában dobogó szívvel benyitott, de a sötét folyosón, egy lélek sem járt. Becsukta maga mögött az ajtót, majd követni kezdte a hangokat, amik lassan kiáltássá erősödtek. Elizabeth zaklatottan ismerte fel Valerie elkeseredett hangját, és Nathan kétségbeesett kiáltozását.
Nagyot nyelt, és a falhoz lapulva, óvatosan benézett az ajtórésen.
Egyedül csak Nathant látta oldalról, akit a falhoz láncoltak. Csuklóin jó’ nyolc centi széles, és egy centi vastag vasbilincs volt, ami felsebezte bőrét, vére pedig lefojt kezeire. A bilincseket lánc fogta össze, ami a falhoz volt rögzítve. Láthatóan remegett, és próbálta kiszabadítani magát, de ezzel csak saját magának okozott még nagyobb sebeket, és fájdalmat. Csak a térdnadrágja, és csizmája volt rajta, felsőtestén kék-zöld foltok, nyílt sebek éktelenkedtek, arcát pedig alig lehetett látni a vértől, és a sebektől. Mégis állandóan csak előre ment volna, de a lánc mindig visszarántotta.
- Hagyd békén, te állat! – állt fel újra, de egy férfi gyomorszájon térdelte, és kárörvendően nevetve, elment onnan. Nathan összegörnyedve, fejét a földre hajtva nyögte Valerie nevét, akinek Beth most már csak a zokogását hallotta.
- Nathan…
- Itt vagyok… - suttogta a férfi.
Valerie felsikoltott, Nathan pedig, mintha csak a fájdalmát érezte volna meg, ő is felkiáltott. Elizabeth nem bírta tovább, kinyitotta az ajtót, a fegyvert pedig a férfira szegezte.
Valerie egy koszos ágyon feküdt, kezei az ágy támlájához láncolva. Alsóruhája már csak cafatokban lógott rajta, arca feldagadt, alsóajka is felrepedt, itt-ott pedig vértől, és könnytől maszatos volt. A férfi a két lába között térdelt, és láthatóan élvezettel nézte, hogy a nő szabadulni próbál, de a nadrág még fenn volt rajta. Mindkét keze a lány combjait markolta.
- Szálljon le róla! – szólította meg a férfit, aki döbbenten kapta felé fejét.
- Miss Sinclair…
- Azt mondtam, szálljon le róla! – emelte meg hangját Beth, és kibiztosította a fegyvert. – Most!
A férfi láthatóan nem tudta mit tegyen. Sötét szemeit Elizabethen tartotta, miközben elengedte Valerie egyik combját, és a háta mögé nyúlt.
- Ne! Beth, vigyázz! – kiáltotta Valerie, és Elizabeth még annyit látott, hogy a férfi előrántja a fegyverét, mielőtt ő meghúzta a ravaszt.
A golyó fejen találta el a férfit, aki üveges tekintettel dőlt le az ágyról. Elizabeth soha sem látott annyi vért, és elborzadt a látványától. Kezei már annyira remegtek, hogy csoda volt, hogy meg tudta tartani a pisztolyt.
- Beth… - nyögte Nathan, és minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon térdelni. – Szabadíts ki!

Elizabeth rögtön odafutott, de kulcsok nélkül semmire se ment. Kétségbeesve pillantott fel az összetört arcú férfira, aki könyörögve pillantott vissza rá.
- Kérlek… - lehelte.
Beth fogai közé harapta alsóajkát, és felállt, majd zihálva egyre közelebb ment a vértócsában ázott testhez. Erősebben harapott ajkába, mikor belelépett a vérébe, és lehajolt. Szemeit csak a derekán tartotta, nem mert fentebb nézni. Lassan kitapogatta a zsebét, de nem volt ott. Elborzadva ragadta meg a nadrágot, hogy átfordítsa a hullát a másik oldalára. Öklendezni kezdett, mikor beletenyerelt a vérbe, de összeszorította szemeit, és úgy kezdte el tapogatni a vértől ragacsos zsebet. Reszkető ujjakkal halászta ki onnan a kulcsokat, majd úgy rohant el onnan, mintha maga az Ördög feküdne ott.
Térdre vetette magát Nathan mellett, majd eloldozta. Amint a férfi szabad lett, felállt, de összeesett, annyira remegett a lába. Beth segített neki, de amint biztosan meg tudott állni, Valeriehez lépett. Elizabeth odarohant, hogy a lányt is elengedje. Valerie hagyta, hogy Nathan a karjaiba vegye, és megkönnyebbülten karolta át nyakát.
A férfi Bethhez fordult.
- Ki kell szabadítanunk Rhyst.

A lány bólintott, és az ajtóhoz lépett. Kilesett, nem e jön valaki, de a sötét folyosó, még mindig néptelen volt. Kilépett hát, majd visszafordult Nathanhoz.
- A többieket is ki kell engednünk! – suttogta.
- Tudod, hogy hol van? – kérdezte Nathan. Beth bólintott, és állandóan kapkodta a fejét, nem e lát meg valakit, aki feléjük tart.
- Hátsó kijárat is van?
- Szerintem, kell lennie! – suttogta hadarva, és idegesen lengette maga előtt a flintát. – Ha egy szinttel feljebb mentek, és ott balra fordultok, ott van egy ajtó… szerintem az lesz az!
- Rendben. Add ide a kulcsokat! Én kiengedem őket, te addig keresd meg Rhyst.
Beth nyújtotta felé a fegyvert. Nem akart mást, mint megszabadulni ettől a szörnyűségtől.
- Nem, tartsd magadnál! Én majd elveszem a másikat…
A lány már majdnem megkérdezte, hogy milyen másikat, de eszébe jutott a halott férfi.
- Ha jól tudom, Playmouthban vagyunk… ha nem sikerülne összefutnunk, menjetek a Hét Szirénbe. Ott biztonságban lesztek!
- Rendben… - suttogta Elizabeth, és tovább sietett.

Szörnyű sötétség volt… csak minden hetedik méternél világított egy fáklya. A bűz is rettenetes volt, ami a cellákból eredt. Elizabeth próbált úgy menni, hogy ne csapjon zajt, de lehetőleg gyors is legyen. Több méternyi osonás után, végre elért egy elágazáshoz. Óvatosan kikémlelt a sarkon, és jobb oldalon egy őr állt, egy cellaajtó előtt. Hatlépésenként haladt jobbra, majd megfordulva, ismét hat lépést tett. Ez pedig így ment folyamatosan, mint valami ördögi kör.
A lány megvárta, míg lelépi felé az utolsó lépést, és mikor hátatfordított neki, kilépett a folyosóra, majd gyorsan a háta mögé lépett. Magasba emelve a fegyvert, tarkón vágta a mit sem sejtő férfit a flinta végével. A férfi, mint valami rongybaba, összeesett, és hangos puffanással földet ért. A muskétát kiejtette a kezéből, a kulcs zörgése pedig olyan volt Beth fülének, mint egy mennyei dal.
Gyorsan leakasztotta a férfi zsebéről a kulcsot, majd kinyitotta a zárat, és belépett a hűvös helyiségbe.

Csak egyetlen fáklya világított, de az is elég volt, hogy mindent lásson. A férfit, ugyan úgy, mint Nathant, láncra verték, horzsolások, sebek fedték. A fal mellett térdelt, hátrakötött kezekkel, előregörnyedve. Feje előrebukott, haja pedig véres, koszos csomókban tapadt bőréhez. Vállából még mindig szivárgott a vér. Elizabeth csak imádkozni tudott, hogy ne fertőződjön el.
Odalépett a férfi elé, majd letérdelt.
- Rhys… - szólította meg, de az meg sem rezzent. Semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta volna. – Rhys… - ragadta meg épp vállát, és gyengéden megrázta. A férfi még mindig nem reagált.
Nyelve egyet fogta meg mindkét kezével az arcát, majd megemelte. Újra elfogta a sírhatnék, mikor az arcára pillantott. Szemei csukva voltak, és láthatólag mindent megtettek a „törvény emberei”, hogy a halál és az élet között lebegjen.
Felmarkolta a kulcsot a földről, majd kinyitotta a bilincseket.
A férfi erőtlenül dőlt volna előre, ha Beth nem tartja meg. Tudta, hogy minél hamarabb el kellene tűnniük innen! Nem volt jártas az emberek leütésében, így nem tudta igazán, hogy mennyi időre tette hatástalanná az őrt.
- Rhys! Ébredj fel, hallod? – suttogta a lány a másik fülébe. – Rhys! Ki kell innen jutnod!
Beth megpróbálta a mozgatással magához téríteni, de nem sokra jutott. Kétségbeesésében elsírta magát.
- Rhys kelj már fel! Az Istenért, csak egyszer hallgass már rám! Rhys!
A férfi morgott valamit, de ez inkább volt jelzés, hogy eszméleténél van, mint hogy értelmes szót akart volna mondani. Beth ennyivel is megelégedett, újult reménnyel fogta át a férfi derekát, és próbálta felállítani.

Most már több hajlandóságot mutatott a mozgásra, de még így sem volt az igazi. Mindenegyes mozdulatával, mikor a bal karját akarta használni, mély, fájdalmas nyögések törtek fel a torkából. Eszméletlenül fájhatott neki, mégis megragadta a nő derekát, azon próbált valami támaszt keresni. Végül csak úgy sikerült, hogy Beth saját hátát vetette neki a falnak, hogy ő is segítséget kapjon, így is alig bírta a férfit megtartani.
Rhys lehelete, ami a nyakát csiklandozta, forró volt, akár az egész teste, ami lázban égett. A lány tudta, hogy a seb miatt, ezért is kellene minél hamarabb kezelésbe venni.
- Mennünk kell… - nyögte ki nagy nehezen, és hagyva, hogy a férfi rátámaszkodjon, átkarolta a derekát, és az ajtó felé lépkedtek.
A folyosó egy végtelennek tűnő alagútnak tűnt. De végül sikerült. A többiek nem menekültek ki, hanem megvárták, hogy a Kapitányt is magukkal vihessék. Beth átadta Rhyst két férfinak, Nathan pedig próbálta meggyőzni, hogy menjen velük, de a lány visszautasította.
- El kell terelnem a figyelmüket, amíg ti megszöktök. Aztán találkozunk ott, ahol megbeszéltük!

Beth legnagyobb szerencséjére, visszaúton sem botlott bele senkibe. Mikor visszatért a szobába, villámgyorsan bezárta az ajtót, felvette a köpenyét, amit még Thomas hozott, ha esetleg fázna, a flintát viszont nem tette vissza, hanem kabátjának zsebébe rejtette.
Egy tükörben megigazgatta a haját, arcáról és kezéről lemosta a vért és a port, majd újra az ajtó felé szaladt, de azt hamarabb kinyitották, mint ahogy odaért volna.
Thomas lépett be, arcán határtalan megkönnyebbüléssel.
- Hölgyem, már azt hittem elnyelte a Föld!
- Sajnálom, csak egy kis… frissítőért indultam… - pihegte Beth szempilla rebegtetve, de gyorsan komolyra váltott.
- De most már mennem kell! Egy percig sem maradok egy épületbe zárva ezekkel a… ezekkel a barbárokkal! Mit képzelnek, ki vagyok én?
Thomas hápogva állt arrébb, hogy a lány ki tudjon menni az ajtón.
- De Hölgyem! Az apjának már levelet küldtünk! Nem sokára itt lesz Önért! És…
- Nem maradok itt! – kiáltotta és dobbantott egyet lábával, ahogy azt Fanny előszeretettel tette, minden egyes alkalommal, mikor ellent mondanak neki. – Tudja egyáltalán, hogy mit éltem át azon az átkozott hajón? Nem, nyilván fel sem tudja fogni! – harsogott, és tovább ment. – Ilyen idegállapotban, nem tudok tisztán gondolkodni, viszont szükségem van a pihenésre!
- Hölgyem, Mr. Harper bármelyik pillanatban megérkezhet, már nincs mitől félnie!
Elizabeth azt hitte rosszul hall. Térdei megremegtek, és csak nagy erőfeszítés árán tudta visszatartani magát, hogy az arcára ne üljön ki a félelme.
- Engem… engem nem érdekel Mr. Harper! Mondja meg neki, hogy nagyon hálás leszek, ha ezeket a kalózokat, végleg bezárja valahova, de én egy percig nem maradok itt tovább! Mindent elmondtam, ami hasznukra válhat, és úgy érzem, semmi dolgom itt, ráadásul ezek is itt vannak egy épületben velem! Nem maradok itt!
- Akkor megmondom Mr. Harpernek, hogy egy hozzátartozója elvitte innen Önt!
- Nagyon helyesen teszi, Tom! Lekötelez!
Úgy sietett ki a főbejáraton, mintha a Sátán loholna a sarkában. Kisietett a kovácsoltvas kapun, majd a belváros felé vette az irányt.

Már világos volt, úgy hat óra felé járhatott az idő. Alig jártak az utcán, csak néhány koldus, vagy kétes kinézetű férfi.
Csak egyszer állt meg, hogy megkérdezze, merre van a Hét Szirén. Igaz, hogy elég messze volt a flottától, azért nem kellett legyalogolnia a lábát.
Az épület barokk stílusú volt, halványrózsaszín és vanília színű falakkal. Tíz fokos lépcsősor vezetett fel a bejárathoz. Beth gondolkodás nélkül felment, majd belépett a most még csendes szalonba.
Szemkápráztató volt az a fényűzés, amit odabent talált. A falakat vérvörös, és mélybordó tapéták borították, és arany stukkók díszítették. Jobb oldalra, egy több méter hosszú, pult helyezkedett el, mögötte pedig italos szekrény. A másik sarokban egy fekete zongora állt egy kisebb színpadon. A többi helyet pedig asztalok, és székek foglalták el. A bejárattal szemben, egy lépcső vezetett fel az emeletre.
Elizabeth elindult a lépcső felé, de egy vékonyka hang megállásra késztette.
- Te vagy Elizabeth? – suttogta.

A nő, lepillantott, majd a pult mögött észrevett egy barna hajú kislányt, aki unottan néz rá. Beth bólintott, és megvárta, míg a lány odasétál hozzá, megfogja a kezét, és maga után kezdi húzni.
A lány felvitte az emeltre, ahol azonban elengedte, és elfutott.
A folyosó csendes volt, senkit sem látott.
Elindult, hogy megkeresse a kalózokat, hiszen nyílván itt lehetnek… ha egyáltalán sikerült nekik. Újra kétségbeesett a tudatlanságtól. Mi van, ha ő épségben kiért, de mindegyiket elfogták, és visszahurcolták a börtönbe?
Csak úgy tudhatja meg, ha megnézi, itt vannak-e.
Benyitott az első ajtón, de az üresen állt. Akárcsak a második és a harmadik is. Elkeseredetten nyitott be a negyediken, ahol viszont megtorpant.
Három ember hajolt az ágy felé. Az egyik Nathan volt, de a nőt, és a másik férfit még életében nem látta.

Nathan megfordult az ajtó nyitódására, és ijedten pillantott a lányra, mert azt hitte, valaki más. Mikor felismerte Elizabethet, megkönnyebbülten sóhajtott, és elindult felé.
Beth csak annyit látott, hogy Rhys hason fekszik az ágyon, és a másik férfi, nyílván az orvos, egy csipeszszerű szerszámmal kiveszi a golyót. Mielőtt többet láthatott volna, Nathan állta el a képet.
- Hogy van? – kérdezte Beth remegő hangon, és felpillantott a férfira, akit már elláttak. Az arcán, a legtöbb seb, csak horzsolás volt, de volt egy vágás, amit össze kellett ölteni. A bal szemöldökébe futott, és éppen csak elkerülte a szemét. Egy egyszerű fehér ing, és tiszta nadrág volt rajta.
- Az orvos szerint, ha átvészeli az éjszakát, életben marad. A golyó nem ért létfontosságú szervet, bár nem kellett sok hozzá – válaszolt a férfi csendesen.
- Valerie?
Beth látta, ahogy a férfi szemei elsötétülnek egy pillanatra.
- Ő is jól van, csak kimerült. Nincs rajta maradandó sérülés… - halkult el a hangja, Elizabeth pedig tudta, hogy mit értett ez alatt. Annak a férfinak nem sikerült megerőszakolnia.
- És a többiek? – kérdezte a lány.
- Bill meghalt.
A nő összeszorította szemeit, és hátrált egy lépést. Olyan erősen tört rá a fájdalom, hogy azt hitte, belepusztul. Meghalt… miatta…

Mikor kinyitott szemeit, mert megérezte Nathan kezét a vállán, elsírta magát.
- Nem a te hibád… - mondta csendesen. – Ez így volt megírva… nem tehetünk most már semmit.
Elizabeth megrázta a fejét, lerázta magáról a férfi kezét, majd elsietett onnan.
Nem tudta merre megy, vagy hol fog kikötni, de nem akart azok között az emberek között lenni, akiknek csak fájdalmat okozott. Nem bírta elviselni a tekintetüket, és azt, hogy megpróbáltak vele úgy viselkedni, mintha valami csodát követett volna el. Ő csak egy könyörtelen, önző alak, aki csak a saját érdekeivel foglalkozik. Soha többet nem tud majd tükörbe nézni…
Elérte a folyosó végét, ahol letekinthetett az ébredező városra. Az árusok már pakolták ki az árujukat, és szekereken szállítgatták a megrendeléseket.
A Nap már teljesen felkelt, elűzve a sötétséget… csak a lány érezte úgy, hogy egész lelkét egy fojtogató köd lepte el…

Átkozta magát a perc miatt, mikor úgy döntött, megszökik. Mikor odaállt a férfi elé, és kérte, hogy vigye magával. Nem csak hogy Rhyst, és a legénységét sodorta bajba, de még Morgan Kapitányt is.
Ha Brightonban marad, mindenkinek sokkal jobb lett volna. Hiszen kéthajónyi ember is, szabadon, sértetlenül tenné a dolgát, nem pedig összeverve, megalázva pihennének egy bordélyban.
Megpróbálta kezébe venni a sorsát, és most, tessék. Ez lett belőle. Majdnem azoknak a halálát okozta, akiknek szándékukban sem állt bántani. És cserébe ő ennyit adott…
Biztosan soha többet nem akarják látni… hogyan is akarnák? Elizabeth megértette őket. Ő sem szívesen lenne egy olyan ember közelében, aki elárulta, és kiszolgáltatta őt más embereknek, akik a halálát akarják.

Az lesz a legjobb, ha elmegy innen. Csak bajt hoz mindenki fejére. Persze még meg akarja tudni, hogy Rhys életben marad-e. Nem akarja úgy leélni az életét, hogy bizonytalanságban van a férfit illetően. Ha életben marad, legalább egy kicsit könnyebb lesz a teher, ami most rászabadult.
De addig is megpróbál minden tőle telhetőt, ami jóváteheti a dolgokat. Persze ezt már nem lehet eltörölni csak úgy.
- Elizabeth?
A lány megfordult a mély hangra, és Timmel találta szembe magát. A hatalmas férfi, félmeztelenül állt előtte, sötét bőrén, szinte virítottak a hófehér kötések. Jobb karja fel volt kötve, bordáit vastagon borította a fehér szövet.
- Igen?
- Azt mondták, hívjam be – bökött fejével a szoba felé, ahol Rhys feküdt. Gyomra idegesen összeszorult. Lehet, hogy meghalt?

Tim észrevehette idegességét, a sápadtságáról nem is beszélve. Könnyedén felnevetett, már amennyire tudott, mert látszott, hogy még érzékeny a bordáira.
- Nyugodjon meg, a Kapitány nem az a fajta, akit ilyen könnyen ellehet tenni láb alól! Makacs, mint egy öszvér. A fél karomat teszem rá, hogy nem hajlandó még elmenni erről a világról!
A lány halványan elmosolyodott, miközben követte a nagydarab férfit az ajtóhoz. A szobában már behúzták a függönyöket, így félhomály uralkodott. Csak egy gyertya égett az ágy melletti kis asztalon, ami mellett még kötszerek, és üvegek voltak. A férfi még mindig a hasán feküdt, és amennyire csak tudták lemosták róla a rászáradt vért, és koszt.
Beth biztos volt benne, hogy a férfin most egy darab ruha nincs, csupán a takaró fedte a derekától lefelé.
A doktor, Nathan, és az idegen, idősödő nő, halkan beszélgettek. Mindhárman felkapták fejüket, mikor hallották az ajtó nyikorgását.
- Jöjjön csak kedvesem! – szólalt meg a doktor, és magához intette. Elizabeth engedelmeskedett.
- Magára bízhatnám a beteget, erre a pár napra, míg távol leszek? A fiatalembernek pihennie kellene, még egy szemhunyásnyit sem aludt, pedig mindjárt összeesik, a Madamnak pedig vezetnie kell az üzletét.
- Persze! – bólogatott a lány.
- Rendben. Az asztalon hagytam egy kis ópiumtinktúrát és morfiumot, hogy aludni tudjon, erre most nagy szüksége van. A láza már jó ideje fenn van, sikerült egy kicsit lentebb vinni, és jó lenne, ha tartani tudnánk ezt a hőmérsékletet. A vizes borogatással könnyedén tartani tudja. Vigyázni kell majd, ha esetleg lázálma lenne, hogy ne szakítsa fel a sebet. Ha nem bír vele, kérjen segítséget, de mindenképpen akadályozzák meg, hogy még nagyobb kárt tegyen saját magában!
- Úgy lesz…

Az orvos gyöngéden megveregette a vállát, majd táskáját magához véve, elhagyta a szobát. A nő is elment, mire csak hárman maradtak bent. Nathan a lány felé fordult.
- Itt leszek a szomszéd szobában. Rögtön szólj, ha baj van.
- Ígérem! – mondta őszintén, majd tekintetét az ágyra szegezte. Hallotta még, ahogy az ajtó becsukódik, és újra félhomály borul a helyiségre. Az ágy mellé húzott egy széket. Mielőtt leült volna rá, tenyerét a férfi homlokára helyezte. Úgy érezte, magát az eleven tüzet tartja a kezében. A kis asztalon, rendet csinált, majd feltette rá a tálat, amiben jéghideg víz fodrozódott. Belemerített egy rongyot, majd kicsavarta, és a férfi homlokára helyezte. Egy másikat is bevizezett, majd törölgetni kezdte vele a nyakát, és lassan letért a hátára, kikerülve a vállát védő kötést.
Rhys a száján vette a levegőt, furcsán szaggatottan. Beth leszedte a homlokáról a borogatást, ami átmelegedett, majd újra a vízbe mártotta.
A hűvös ronggyal kisimította haját az arcából, majd letörölgette.
Jóvá fogja tenni… Mindent, amit elkövetett ellene…


A nap csendesen telt. Elizabeth nem nagyon mozdult el a férfi mellől, csak annyira, hogy néha átnézhessen Valeriehez, de a lány még mindig aludt, Nathan pedig mindvégig mellette maradt.
Este fél kilenc felé viszont, az épület csendessége, lassan kezdett felbomlani. Tíz órára, hangos nevetések, vidám zongorajáték, üvegcsörömpölések, és a lányok ujjongása hallatszott fel az emeletre.
Bill halála mindenkit megviselt. Ő volt a legidősebb mindenki közül, de egyben őt szerették a legjobban. Mindig fel tudta dobni a társaságot a múlt történeteivel, és tudták, hogy a legtöbbje igaz is.
Beth, tegnap óta, egyetlen kalózzal sem futott össze, Nathanen kívül. Olyan érzése volt, mintha kerülnék, bár ezt megértette, de a férfi erre csak annyit mondott, hogy téved, csupán mindenki pihen, és gyógyul a sérüléseiből. Ráadásul félnek attól, hogy elveszítik a Kapitányukat. Elmagyarázta neki, hogy mennyire fontos egy legénységnek, hogy egy olyan ember irányítsa őket, akire felnézhetnek, és akinek odaadhatják kezébe az életüket. Hogy megbízzanak benne, és ha kell, az életüket áldozzák érte.

Legtöbbször, ha a Kapitány meghal, a legénység feloszlik, és már bandához csatlakozik, de van olyan eset is, amikor maguk közül választanak embert. Ez azért is veszélyes, mert a kalóz, egy önző lény, és mindenki magát választaná, már csak a busás jutalom miatt is, hiszen a zsákmány legnagyobb részét ő kapja. Jó ideig marakodnak, az egész biztos, hogy verekedésbe torkollik, a végén pedig megegyeznek, de az már közel sem olyan biztos, hogy jó lesz. Hiszen aki hirtelen lesz kapitány, megváltozhat, rossz irányba is akár.
Beth felkapta a fejét, mikor hangokat hallott.
Rhys, annak ellenére, hogy derékig vizesborogatás fedte hátát, és homlokát, lázas volt. Bőre úgy fénylett az izzadságtól a gyertyafényben, mintha most lépett volna ki egy kád vízből. Haja nedvesen tapadt nyakához, és arcához. Nehézkesen vette a levegőt, szemei néha megrándultak.

A lány kicserélte a borogatásokat, és óvatosan megemelte a kötést, de a seb gyönyörűen gyógyult, nem piroslott be körülötte szerencsére. Fertőzésnek nyoma sem volt. Tehát elértek a lázálomhoz…
Felállt a székről, majd az ágyra ült a férfi dereka mellé. Nehogy még véletlenül úgy forduljon, és leesen. A vizes ronggyal simogatta arcát, ami láthatólag nyugtatóan hatott némileg a férfira.
Mikor érthetetlen szavakat kezdett el motyogni, keze megállt egy pillanatra.
- Jane… gyere… velem…
Beth összevont szemöldökkel hallgatta a férfit, miközben próbálta lentebb vinni a lázát.
Beth ráharapott alsó ajkára, és azt próbálta kitalálni, hogy ki lehet ez a Jane. Lehet, hogy a szeretője.
A férfi megmozdult, majd majdnem a bal vállára fordult, de a lány gyorsabb volt, és visszanyomta. Félt, hogy kárt tehet magában, de nem tudta, hogyan szólhatna Nathannek, anélkül, hogy itt hagyná a férfit.
Most a jobb oldalára fordult, Beth pedig már nem bírt vele, hiszen a bal vállát kellett volna megrántania, hogy újra a hasán feküdjön, így inkább hagyta, hogy a másik, egy nyögés kíséretében a hátára forduljon, majd mély álomba zuhanjon.
A lány nem akart újabb meglepetéseket, így dörömbölni kezdett a falon. Csak remélni tudta, hogy Nathan meghallja.
A kalóz megemelte a fejét, és félig lehunyt szemekkel meredt előre, de hamar visszaejtette fejét a párnák közé.
- Hol vagyok? – kérdezte teljesen berekedve.
- Most már biztonságban! – válaszolt halkan Beth. Újra az ágyra ült, és kisimította volna a férfi haját az arcából, de az elkapta a fejét.
- Ki a… franc vagy te? – kérdezte nyögve, és megemelte volna a bal karját, de a lány megakadályozta a mozdulatot. Nem értette miért nem ismeri fel a férfi, bár lehet, hogy a sérülése és a láz miatt nem tud tisztán gondolkodni.
- Majd később megbeszéljük, de most pihenned kellene! – tegezte le halkan, és a homlokára tette kezét. Aggódva nyúlt a borogatásért, mert a férfi bőre szinte lángolt.
- Hol van… a lány?

Elizabeth az arcára pillantott, és már tudta, hogy róla van szó. Azért mégis rákérdezett.
- Milyen lány?
A csendben úgy hatott a hangja, mintha ordított volna. A férfi ismét lehunyta szemeit, de nem aludt el újra. Mellkasa fel-le emelkedett, ahogy a levegőt vette. Bőre fénylett az izzadtságtól. Szemhéja meg-megrebbent, nyílván az erőlködéstől, hogy ébren tartsa magát. Szája megmozdult, és halkan motyogott valamit. A lány egészen közel hajolt hozzá, hogy hallja.
- Hol van… Beth… elment? – lehelte, és újra megemelte volna a karját, de a lány ismét lefogta.
- Nem… nem ment el. Ő is itt van! – válaszolt tétovázva, és megtörölgette a másik nyakát.
Rhys feje most felé fordult, szinte majdnem a lány combjaira fektette.
- Mondja… mondja meg neki… hogy… hogy sajnálom… nem kellett… nem kellett volna…
- Megmondom neki! – szakította félbe remegő hangon. – De most ne beszélj többet! Pihenned kell!

Rhys láthatóan nyelt egyet, majd a másik oldalra fordította fejét, nagyot sóhajtott, majd szuszogása lassan, egyenletessé vált. Beth alsóajkába harapott, és kicserélte a borogatásokat.
Ki ez az ember, az Istenért! Kalóz, rabol, embereket öl, de egyetlen csókért bocsánatot kér… hogy igazodjon ki egy olyan alakon, aki ennyire ellentmondásos?
Pillantása lentebb siklott az arcáról, és a gyenge fényben, észrevette a halvány, alig látható forradásokat, amik néha keresztezték egymást, vagy a másikba futottak. Rengeteget harcolhatott… ölhetett…

Beth megrázta a fejét. Nem tudja az okát, hogy miért állt kalóznak, tehát nem ítélheti el! Most tanúja volt annak, hogy mennyivel rosszabbak a „rendes, törvény szerint élő emberek” mint ők. Csak azt nézték, hogy kinek van rangja, ezért nem bántották. De Isten a tudója, hogy mit tettek volna Valerievel, hogyha nem állítja meg azt az embert. Pedig ő is nő! A kalózok pedig… „Sohasem tudnék bántani nőt!” emlékezett vissza a Kapitány szavaira. „Sokszor jobbak vagyunk, mint bármelyik más férfi, aki úriembernek mondja magát… és főleg nem nőkön töltjük ki a haragunk. Az nem is férfi, aki bánt egy nőt…”
Mindent elrontott azzal, hogy csak azt nézte, hogy ezek az emberek, egytől egyig kalózok. A külső mögé sem vetett egy pillantást, rögtön elkönyvelte őket barbároknak, akik élvezik, ha másnak szenvedést okozhatnak. Hogy mennyire vak volt!

Az éjszaka csendben telt el, Rhys példamutató egy beteg volt, nem mocorgott, csupán a láza szökött fel néha, akkor viszont csak érthetetlen szavakat motyogott össze-vissza. Beth néha elkapott belőle egy-két szót, mint: Jane, muszáj, elrabol, a lány.
Az álmosság rajta is erőt vett, mégsem merte egy pillanatra sem lehunyni szemeit. Mindig attól tartott, hogy pont akkor tesz valami őrültséget, és már nem lesz ideje megakadályozni.
Már nem tudja mióta ült egyhelyben, a széken, rákönyökölve az ágyra, és figyeli a férfi arcát. Minden rezdülését, mozdulatát. Elmerengve cserélgette a borogatásokat, néha a kötés alá pillantott, hogy minden rendben van-e a sebbel.
Végtagjai már elzsibbadtak, úgy érezte, szempilláira tonnás súly nehezedik. Észre sem vette, hogy feje lebicsaklott, végül pedig elnyomta az álom.



Rhys égető fájdalomra ébredt. Azt hitte, széthasad a feje, de még ez is tompa fájdalom volt ahhoz képest, amit a vállában érzett.
Megemelte volna a bal karját, és nem csak azért állt meg, mert belenyilallt a fájdalom, hanem mert megérzett valamit rajta. Egy nagy levegő vétel, és nyögés kíséretében oldalra hajtotta fejét, és várta, hogy teljesen kitisztuljon a látása. Annyiban viszont bizonyos volt, hogy nő „fekszik” mellette, mert érezte a keze tapintásából, amelyik az alkarját fogta. Többször is pislognia kellett mire élesen látott mindent.
A nő fekete haja csak egy szalaggal volt összefogva, ami már alig tartotta a hosszú, hullámos tincseket, melyek beterítették hátát, és az arcába is hullott. Egy sárga ruha volt rajta, ami már agyon volt gyűrve. Az egyik kis kéz a karját fogta a másik pedig, az arca alatt pihent. Mikor a lány kifújta a levegőt, Rhys jólesően megborzongott, mert a meleg levegő az oldalán simított végig.
Nem hitte volna, hogy Elizabeth mellette marad.
Az utolsó, legtisztább emléke az az, amikor megbilincselték a cellában, majd egy jó’ két méteres férfi, állon vágta. Biztos volt benne, hogy a fal adta a másikat, különben nem vesztette volna el az eszméletét ilyen hamar. Ráadásul vérzett is, és már jócskán szédült, amikor partra szálltak.
Csak azért örült az eszméletvesztésnek, mert legalább nem érezte, hogy mit csináltak vele. Nem volt ennyire gyáva, csupán tudta, hogy bármennyire is erőlködött volna azon, hogy visszavágjon, nem tudott volna, hiszen meglőtték, ráadásul megbilincselték. Egyáltalán nem volt becsületes a játszma, de hát mit várjon egy martalóctól?

Már előre látta a halálát. Tudta, hogy nem vitték volna Londonba, hiszen nem akkora „kutya” ő, hogy ekkora felhajtást csináljanak miatta. Nem, dehogy! Még legalább egy hétig játszottak volna vele, addig verték volna, amíg ő maga nem könyörög a halálért, aztán végigvonszolták volna az utcákon, hogy a végén bitófára akasszák! Gyönyörű befejezés!
Tudta, hogy a kalóz élet miatt nem várhat jobbat, és valahol már bele is törődött az egészbe. Mégis annyira váratlanul érte a lány felbukkanása, hogy először el sem akarta hinni. Nem emlékezett mindenre, csupán a hangjára, és a törékeny testére, amely hozzásimult. Mennyivel kisebb volt nála! Mégis sikerült neki kiszabadítania, holott, minden vágya az volt, hogy megszabaduljon tőle! Ki érti a nőket?

A plafonra emelte tekintetét, és nagyot sóhajtott, mire a lány is csatlakozott. Újra lepillantott rá, és figyelte, ahogy a lány felnyitja szemeit, és egy kis ideig csak előre mered. Aztán nyögve egyet lassan felült. Fáradtan végigsimított saját arcán, s a férfira pillantott, aki szintén őt nézte. Látta a lányon, hogy meglepődik, majd elvörösödik. Megköszörülte a torkát.
- Hogy érzi magát? – kérdezte fátyolos hangon, és a vállára kapta tekintetét.
- Voltam már jobban – préselte ki magából rekedten a szavakat, a végén pedig felnyögött az újabb fájdalom-hullámtól.

Beth levette homlokáról a már megszáradt rongyot, és a vízbe tette. Kezét a férfi homlokára tette, Rhys pedig végig kereste a lány tekintetét, de az nem mert a másik szemébe nézni. Jól esett a hűvös érintés, mégis úgy érezte, hogy ettől csak felforr a vére…
- Szerencsére már lement a láza… - mondta halkan Beth, és elvette a kezét, Rhys pedig majdnem utána szólt, hogy tegye még egy kicsit vissza. – Nem vesz be egy kis fájdalomcsillapítót? – kérdezte végre a másik szemeibe nézve.
A férfi lassan megrázta a fejét.
- Attól csak tompul az agyam…
Sokáig csak meredtek egymásra, végül Beth felállt, megpróbálta elsimítani szoknyáján a ráncokat – nem sok sikerrel – aztán arcán, zavart mosoly terült el.
- Én… szólok Nathannek. Mondta, hogy azonnal értesítsem, mihelyt magához tér!

Rhys nem szólt, csak némán nézte, ahogy a lány az ajtóhoz sétál. Nem aggódott amiatt, hogy végleg elmegy. Látta a nő szemeiben a lelkiismeret furdalást. Már szabadon kimondhatná, ha akarná, hogy egy kissé… sikerült magához láncolnia a lányt… azon kívül pedig volt még egy kis elintéznivalójuk…