Kalózvér 4. Rész

- Ez kész őrület!
Elizabeth hagyta, hogy Valerie az utolsó hajtűt is beletűzze hajába, majd hátra lépett, hogy megcsodálhassa munkáját. Néhány órával ezelőtt kötöttek ki Cherbouryban. Késő délutánra érték el a partot, a Nap már lemenőben volt.

Mielőtt befutottak volna, mindenki, szinte átváltozott… A szakadt, koszos, rongyos ruhákat ledobálták magukról, és mindenki elővette az elegáns, sokkal bizalomgerjesztőbb ruhadarabjaikat. Igazából senkinek nem volt kedve eljátszani a tisztes, jól nevelt matrózokat, akik csak elkísérték Alexander Berthier gazdag ültetvényest, és kedves jegyesét, aki személyszerint Beth lett. Vagyis immáron Scarlotte Sinclair.
Nagy szerencséjére Valerie, és Nathan is eljön, így legalább nem kellesz elviselnie a Kapitány állandó fürkészését, és idegtépő modorát…
- Ugyan már! Szerintem jó szórakozás lesz! Főleg hogy franciabálra megyünk, ami alapból nem semmi! – válaszolta Valerie, és hangjában észre lehetett venni a szórakozottságot, s izgatottságot. Ő már rég megcsinálta a saját haját, és már fel is öltözött. Egy halványzöld ruha volt rajta, ami nagyon jól kiemelte alakját. Ahhoz képest, hogy férfiak között élt, harcolt, és egész nap megállás nélkül dolgozott, karcsú, igazi nőies alakja volt… emellé még szép is.
- Nekünk mi lesz a dolgunk? – kérdezte Beth, egyre jobban beletörődve.
- Csak érezd jól magad, drágám! Ha pedig a Kapitány végzett, indulunk is tovább!
- És a franciák beveszik ezt az álcát?
- Hát persze! Azok mindig csak azt látják, ami a szemük előtt van! Sőt… - kuncogott a nő. – Néha még azt sem!
Beth kénytelen volt elmosolyodni, és megpróbálta a dolgok jó oldalát nézni… nem volt nehéz. Elvégre… ma már igaz, hogy vagy századszorra mondogatta magában, de itt nem bántja senki. Azon kívül, hogy néha megmondják neki mit tegyen. Na és? Máskor is megmondták. De itt nem egész nap kell szolgálnia és lesnie más kívánságát… Ha úgy veszi, szabad ember lett.

Egy királykék ruhát választott neki Valerie. Beth előre szólt neki, hogy ne feltűnőt… hát ez minden volt csak nem visszafogott. A ruha vállát egészen leeresztették, csak a fűző tartotta a könnyű anyagot. Ujjai feszesen simultak karjához, a könyökéig, onnan pedig kör alakú fodrokban hullámzott. A ruha alja, hatalmas uszályban végződött, s a rengeteg anyag, csak úgy sziszegett, akármilyen kis mozdulatot tett. A hófehér, bársonykesztyűt viselt, csuklójára pedig ezüst karkötőt tettek, amiben apró, alig észrevehető, kék kövek csillogtak.
- Csodálatos vagy! – mosolygott őszintén Valerie.
- Ugyan már… - pirult el egy kicsit, majd ő is visszamosolygott. – De te sem panaszkodhatsz! – vigyorogni kezdett. – Nathan biztosan odalesz érted!
Valerienak arcára fagyott a mosoly. Csak egy pillanatig tartott az egész, végül gonoszkásan rámeredt.
- Ezt majd akkor mond, ha reggelre nem lesz összeborzolva a hajad, és szétkenve a sminked, drágám!
- Hogy? – akadt Bethben a levegő, és a nevető nő után ment. – Ezt hogy érted?
Valerie csak visszapillantott rá a válla fölött, egy mindent tudó vigyor kíséretében, majd fellépkedett a fedélzetre.
A csillagok már fenn voltak az égen, a Hold fényesen ragyogta be az egész hajót. Beth amint felért, szemeivel, talán tudatlanul de a Kapitányt kereste. Nem volt a hajón. Vajon már a parton van?

Valerie vidám kacagása törte meg a csendet. A hang felé fordult, majd meg is látta a párost.
- Utálom a parókát… - morogta Nathan, és hagyta, hogy Valerie megigazítsa rajta a rizsporos hajkölteményt. Nem valami feltűnő, de elegáns volt. Mélybordó kabát volt rajta, melynek szegélyét, arany hímzések díszítették. A magasan visszahajtott kabátujj mögül, előtűnt, fehér, csipke ingének vége. Egy kicsit élénkebb színű bordó mellény volt rajta, és egy fekete nadrág, s csizma. Egy kardot szorongatott, amit az oldalához erősített.
- Mehetünk, Uram? – kérdezte Valerie elvékonyított hangon.
Nathan felvette a játékot. Színpadiasan meghajolt, majd karját nyújtotta a nő felé.
- Ahogy kívánja, hölgyem.



Mint utóbb kiderült, a Kapitány már a városban volt. Nathanre volt bízva a feladat, hogy Elizabethet, és Valeriet elkísérje a helyszínre.
Egy fél órás, végtelennek tűnő út után, a kocsi begurult egy díszes, kovácsoltvas kapun, amely vagy három méter magas lehetett. Apránként haladtak előre, a rengeteg hintó miatt, amik még előttük sorakoztak.
Beth aggódva tekingetett kifelé, mindig attól félt, hogy valaki felismeri és leleplezi. Bár ennek nagyon kicsi volt az esélye, már csak azért is, mert Franciaországban voltak, és hát nem valami gazdag család sarja, hogy sokan ismerjék.
- Biztosan be fog válni ez az álca? – kérdezte az előtte ülőktől. Valerie és Nathan összenéztek, majd a nő, magabiztos mosollyal újra felé fordult.
- Nyugodj meg szívem! Nincs mitől tartanod! Csak játszd a szereped, ahogy itt mindenki más ezt teszi!
Beth bólintott, de úgy érezte, hogy szíve, a gyomrában dobog. Ez hihetetlen! Két nappal ezelőtt, egy egyszerű cseléd volt, akit kissé, talán túlságosan is, de terrorizáltak, lelkileg, testileg.

Megütött egy főnemest, egy kalózhajóra került, most pedig egy ültetvényes lányának kiadva magát, éppen egy arisztokrata bálra igyekszik!
A szíve, a gyomrából, egyenesen a torkába ugrott, mikor a hintó végleg megállt, majd egy kék-sárga libériás férfi, ajtót nyitott, majd kezét nyújtva felé felpillantott rá. Remegő kezekkel, de elfogadta a segítséget, és leszállt a kocsiról. Alig mert távolabb menni, ugyanakkor lenyűgözte az a fényűzés, ami szemei elé tárult. A kastély, hatalmas volt, a bál termének ablakai a kertre pillantottak, szinte nappali fénybe vonva a növényeket. A nyitott ajtó miatt, kihallatszott a zene, és az emberek gyors, pattogós beszéde.
- Scarlotte?
Elizabeth először fel sem figyelt az álnevére, de mikor egy apró kezet érzett a vállán, odakapta a fejét.
- Scarlotte, valami gond van? Mintha itt sem lennél, drágám! – mondta Valerie túlzott aggodalommal. Nyilván ez is a játék része, gondolta Beth. Mindenesetre, nem most van itt annak az ideje, hogy azon gyötörje magát, igazából mit is keres itt. Alkalma nyílt rá, hogy egy ilyen bálon tölthesse el az idejét, és nem úgy, mint felszolgáló. Alkalma nyílt rá, és ő ki is használja!
- Semmi gond, Susan… igazán semmi gond! – karolt bele a nőbe, majd hosszú idő óta, izgatott mosoly terült el arcán.


Lenyűgöző. Talán még ettől is jobb! Beth nem győzött csodálkozni, és már majdnem ott tartott, hogy tátott szájjal megáll egy helyben, és csodálja ezt az egészet. A franciák tudják a módját az igazi szórakozásnak.
A falakat halványlila, orgona színű drapéria díszítette, amiket rózsaszínű rózsacsokrok fogtak össze. A teremben, a fal mentén, több, háromágú, arany gyertyatartó függött a falon, a plafonról pedig, hatalmas csillár lógott a tömeg feje fölött.
Beth szinte elveszett a tömegben. Csodálattal eltelve nézte a tömeget, a tarka ruhakölteményeket, a hófehér, rizsporozott parókákat, és a szintén fehér, mosolygós arcokat. A terem közepén táncolók tömege foglalta a teret, a bal sarokban pedig a zenészeknek volt felállítva egy kisebb színpad.
Valerie megszorította a kezét, ő pedig követte a párost. Sokáig csak keringtek a tömegben, közben pedig figyelte, ahogy Nathan megfogja Valerie kezét, és a fülébe súg valamit, amit nem értett a hangos zene, és a körülötte csacsogó lányoktól.
Valerie hirtelen megállt, Beth pedig majdnem beleütközött. A nő szemei csillogtak, arcán, furcsán feldobott mosoly ült.
- Elmegyünk táncolni, ne mozdulj, innen kérlek!
Beth bólintott, és még mindig mosolyogva figyelte, ahogy a pár átfurakodja magát a tömegen, és csatlakoznak a táncosokhoz.

Gyorsan végigfuttatta tekintetét az embereken, de visszatért egy férfira, aki az árnyékban, egy félreeső helyen állt, és egyenesen őt nézte. A harmincas évei elején járhatott. De az is lehet, hogy csak a külseje tévesztette meg. Mindenesetre sármos volt, és nagyon előkelő. A parókája nem volt feltűnő, semmi túlzott csavarás, vagy masni. Zöld szemei lángnyelvként pásztázta a lány arcát. Mélyzöld zakóján a díszeket, arannyal hímezték. Hófehér mellényén is arany hímzések voltak. Vanília színű nyaksálat, és méregzöld térdnadrágot vett fel, fekete csizmával.
Egy másik férfival beszélgetett, aki háttal állt Bethnek. Újra rápillantott a férfira, aki még mindig, kitartóan figyelte. Mikor újra találkozott a pillantásuk, a férfi elmosolyodott, a másik pedig megfordult.

Elizabeth aprót rándulva ismerte fel a férfiban a Kapitányt. Elvörösödött ugyan, de büszkén tartotta fejét, és megemelte állát, mikor Rhys végigmérte, szemében furcsa villanással. Sötétkék zakóját, ezüst hímzéssel díszítették, hozzá hófehér mellényt, és nyaksálat viselt. Sötétszürke térdnadrágot, és fekete csizmát vett fel hozzá.
Rajta is paróka volt, de ez is olyan egyszerű, mint a másik férfié. A lány, bár meglepődött magában, de nem nagyon örült annak, hogy a férfi eredeti hajszínét, eltakarja ez a paróka.
Rhys elindult felé, Beth pedig akaratlanul is, hátra lépett egyet. A férfi arcán feltűnt, a már megszokott – szinte a védjegyévé vált – ördögi félmosoly. Mikor odaért hozzá, kezét nyújtotta. Beth engedte, hogy a férfi könnyű csókot nyomjon kesztyűbe bújtatott kézfejére, miközben leplezetlenül méregette.
- Már azt hittem megfordul, és elfut, Miss Scarlotte!
- Bizonyára meglepődött volna! – találta meg végre a hangját, és kivette kezét a férfiéből.
- Nem igazán… De abban reménykedem, hogy végre tudatosult önben is, hogy semmi esélye ellenem!
Beth sértődött arckifejezése láttán, a férfi elmosolyogta magát, és karját ajánlotta a nőnek.
- Jöjjön kedvesem! Be szeretném mutatni Önt, egy barátomnak!
- Tudja, hogy Ön, valójában kicsoda? – kérdezte ártatlanul mosolyogva, miközben elfogadta a karját.
- Hogy egy gróf fia vagyok? Persze!
- Nem az álcájára gondoltam, Uram! – sziszegte Beth, de választ már nem kapott, mert odaértek a férfihoz.
Beth felvett egy elbűvölő mosoly, és szemeit a másik férfira szegezte.
- Drowen, hadd mutassam be a jegyesemet, Miss Sinclairt!
Beth pukedlizett egyet, hogy azt még Valerie mutatta, majd mikor felemelkedett, kezét a férfi felé nyújtotta.
- Örülök, hogy megismerhettem, Mademoiselle! – hajolt kézfejére, de nem érintette meg ajkaival azt, ahogy Rhys tette az előbb. Sőt! Semmit nem érzett, amiért kicsit rosszul érezte magát. Ennyire hatással lenne rá ez a kalóz?
- Sokat hallottam Önről, Lord Berthiertől – mosolygott le rá Drowen. – És most bebizonyosodott számomra, hogy nem túlzott a szépségét illetően! Gyönyörű szemei vannak!
Beth elpirult a bókáradattól, és csak remélni tudta, hogy nem látszik meg a sminktől.
- Ön, Uram, kissé elragadtatta magát! – mondta halkan.
- De ha ez az igazság! Esküszöm hölgyem, hogy a hajóm szirénjét, a maga arcára fogom formálni! Persze csak a kedves jegyese engedélyével!
- Van hajója? – kérdezte Beth ébredező reménnyel.
- Hát persze, hölgyem!
Beth magában jót mosolygott a szerencséjén. Hát mégsem sincs minden veszve!
- Alexander, hoznál nekem egy pohár puncsot? – fordult Rhyshoz. - Úgy érzem túl nagy nekem a hőség!
Rhys egy pillanatra még gyanakodva összevonta szemöldökeit, de végül elindult. Beth teljes figyelemmel fordult újra Drowenhez. Rámosolygott, és karjára tette kezét.
- Elkísérne egy sétára, Uram? Muszáj egy kis friss levegőhöz jutnom!
- Hát persze!

Elizabeth, a férfi oldalán lépett ki a kertbe. Drowen alig észrevehetően sántított a bal lábára. Beth fejében ezernyi gondolat suhant át. Biztosan harcban szerezte a sebet, és máig nem gyógyult fel belőle. Vagy még elég friss a seb, ezért óvatosabban lépked a kelleténél. Az is lehet, hogy fáj neki…
Csendes volt az éjszaka, a csillagok tisztán ragyogtak a fejük felett. Egy keskeny járda vezetett egyre bentebb a kertbe, két oldalt pedig padok sorakoztak. Beth megborzongott a hirtelen jött hűvösségtől, és nagyot nyelt. Muszáj sikerülnie a tervének. Ha ez beválik, biztosan szabad lesz!
- Mondja Uram, Ön merre tart, ezután?
Drowen lepillantott rá.
- Angliába. Oda hívnak vissza az üzleti ügyeim!
Elizabeth majdnem hangosan felnevetett a megkönnyebbüléstől, de azért tartotta magát.
- És… Uram! – állt meg hirtelen a lány, és szembe fordult a férfival. – Rettenetesen hálás lennék, ha elvinne engem is!
Elizabeth tisztán látta a másik arcán átsuhanó megrökönyödést.
- De Hölgyem… Lord Berthier…
- Érdekházasság! – szakította félbe az elsőnek beugró ötletével. – Az apám tervelte ki ezt az egészet, én pedig nem akarok hozzámenni Lord Berthierhez! Kérem, segítsen!
Drowen kétségbeesetten kapkodta jobbra, majd balra a fejét. Láthatólag nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Elizabeth könyörgő szemekkel fürkészte az arcát. Már csak az volt hátra, hogy igent mondjon, onnantól kezdve szabad, mint a madár.
- De én… Miss, Scarlotte, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne!
- Figyeljen! – ragadta meg a férfi karját. – Segítenie kell! Ha nem teszi, egy életre megpecsételődik az életem, és arra leszek kárhoztatva, hogy egy ültetvényen hagynak, a gyerekeimmel, és ott fogom leélni a hátralévő életem, minden egyes napját!
- Ez a dolga, hölgyem! Mit akar mást?
- Én akarok dönteni a sorsom felett! – sziszegte Beth kétségbeesetten, mert egyre jobban úgy nézett ki, hogy a férfi nem fog bele menni a játékba.
- Ezek elég nagy szavak egy nőhöz, nem gondolja? – kérdezte Drowen.
- Akkor úgy látom, a családjával sem bánik másképp! – engedte el a férfit.
- Nincs családom.
- Ha lenne… Nem is tudom, miért könyörögtem. Azt hittem maga más. De most már belátom, hogy minden férfi ugyanaz! Csak a saját érdekeiket tartják előre, nem is foglalkoznak mással!
- Rendben.
Elizabeth szája tátva maradt egy pillanatra, levegőt is alig kapott a megkönnyebbüléstől.
- Köszönöm… - lehelte könnybe lábadt szemekkel.
- De ha bármi történik, én… nem vállalok magáért felelősséget!
- Én azért is nagyon hálás vagyok, hogy segít nekem, Uram! Egy életre a lekötelezettje leszek!
- Akkor induljunk… - mormolta Drowen. – Mielőtt még a jegyese észreveszi.



Drowen hajója, a Lady, egy karakk volt. A háromárbocos hajó, elő- és főárbocán, kereszt vitorlázat, tatárbocán pedig háromszögű vitorlázat volt kialakítva. A hajó orra alatt, tényleg ott volt egy fából faragott szirén. Karjai kifeszítve a hajó két oldalához, és csak egy fátyol takarta testét, de az sem sokat.
A legénység tisztelettudó, és normális volt, semmi szemérmetlen hozzászólás, vagy vágytól fűtött pillantás. Beth életében először, biztonságban érezte magát egy hajón.
A kapitány átengedte neki a kabinját. Nem sokkal különbözött a kalóz kabinjától, csak itt nagyobb volt a rend, de… nem volt benne semmi személyes.
- Helyezze magát kényelembe, Hölgyem… ha bármire szüksége lenne… csak szóljon. Az ajtót nem kell bezárnia, nincs rá szükség. Az embereim nagy ívben elkerülik a szobát.
- Köszönöm. – mondta őszintén Beth, és megvárta, míg a férfi kimegy, csak utána nyúlt ruhájához. Szerencsére ennek olyan volt a fűzője, amit saját maga is ki tudott bontani. Kilépett a hatalmas anyagtömegből, majd próbálta úgy lerakni a székre, hogy ne nagyon gyűrődjön össze. Még jól fog jönni, ha leszáll Angliában.

Hajából ráérősen szedte ki a hajtűket. Tincsenként omlott a hátára, végül megkönnyebbülten rázta meg fejét, és borzongva mosolyodott el, ahogy haja végigsimított hátán.
A négy gyertyából, amik a helyiségben álltak, elfújt hármat, majd kezébe véve az egyiket, amelyik még pislákolt, a polchoz lépett, melyeken bőrkötéses könyvek sorakoztak. Végigfuttatta ujját a gerinceken, és szája sarkában apró mosoly ült ki. Mindig is vonzották a könyvek. Hála az égnek, az anyja megtanította olvasni és írni. Szerencsésnek tartotta magát, hisz nem mindegyik hozzá hasonló embernek adatik ez meg.
Hagyta, hogy az emlék elragadja magával. Egy asztalnál ült, előtte egy papír, egy élesre faragott toll, és egy tintás üveg. Az anyja fölé hajol, még mindig emlékszik az illatára. Mezei virágok, és az a megmagyarázhatatlan, csak rá jellemző illat keveréke. Eleinte nem igazán figyelt a betűk keverékére, csak az anyja kezét leste, ahogy apró mozdulatokkal, és a toll segítségével, kész varázslatot hajt végre a papíron.

Minden óra végén, nyakig tintásan jött ki, de nem bánta, mert utána, a közös fürdés is, kész kalandnak bizonyult. Az anyja alsóruhára öltözve, ő pedig nyakig elmerülve a forró vízben, próbálta lemosni magáról a kék foltokat.
Soha nem volt másik férfi az anyja szívében, az apján kívül, akit még csak névről sem ismert. Az anyja nem mondott semmit róla. Akárhányszor felhozta a témát, vagy elterelte a figyelmét, vagy zokogásba fulladt a beszélgetést, mindig attól függött, mikor milyen hangulatban volt az anyja.
Nem volt szükségük, „erős, férfikézre” amit oly sokszor mondtak Katherinnek. Mindenki úgy volt vele, hogy egy nő, nem élhet férfi nélkül, hiszen nem tud megállni a saját lábán. Hát ő és az anyja volt, a legnagyobb kivétel, talán több éve. Igaz, hogy néha alig aludtak a munka miatt, de kibírták, és eltartották magukat. Nem éltek fényűzésben, és csak sajnálkozva tudtak pillantani egy-egy ruhára, vagy bármely más dologra, ami meghaladta a pénztárcájukat. De boldogok voltak, és ez volt a lényeg.
Viszont mikor kirúgták a családtól, ahol Katherine dolgozott, már nem vették fel sehova. Mindenhonnan elküldték, pedig nem volt igazán nyomós ok arra, hogy miért is nem vehetik fel.
Katherine kétségbeesésében, a testét kezdte el árulni, amire viszont több jelentkező is volt, mint hitte. Ezt Beth, csak a legvégén tudta meg, mikor az anyja összeszedett valami fertőzést. A lehető legjobban lefogyott, alig maradt benne élet. Mire Elizabeth össze tudta gyűjteni azt a pénzt, ami az orvosi ellátást fedezte volna, már késő volt. Katherine a halálán volt. Két teljes hétig szenvedett. Egyik reggel úgy talált rá Beth, hogy kihűlt ujjai a takarót szorongatták, arcán viszont békés, apró mosoly ült.
Megrázta a fejét, hogy elűzze a képet, és inkább újra a könyvek felé fordult. Már megtanulta, hogy nem szabad a múltba temetkezni, mert a végén még ott ragad.
Egy nagy rázkódás miatt, a földre esett. Szerencsére a gyertyát nem ejtette ki a kezéből.
Aggódva állt fel óvatosan, és próbálta kitalálni, hogy mi lehetett ez. Zajt nem hallott, lehet, hogy csak egy hullám volt, vagy az indulás ment nehézkesen.
Biztosan elindultak… az új jövője felé…


A gyertyát az asztalra helyezte, és az alsóruhájához nyúlt, hogy meglazítsa egy kicsit. Alig fogta meg a szalagot, mikor megszólaltak a háta mögül.
- Ne segítsek?
Elizabeth felsikoltott, és megpördült a tengelye körül, hogy szembenézzen látogatójával. Gyomra diónyira szűkült, mikor tekintete találkozott a szürke szempárral, amik most jegesen pásztázták arcát. Dühös volt… nem is kicsit.
Szólásra nyitotta száját, de egy hang nem jött ki a torkán a megrökönyödéstől. Elszörnyülködve figyelte az előtte álló férfit, és egészen a falig hátrált, bukdácsolva. Hát soha nem fog megszabadulni ettől az embertől?
A férfi már levette a parókát, és csak a megszokott fehér, félig kigombolt ing, sötétszürke nadrág, és fekete csizma volt rajta, és persze az elhagyhatatlan, oldalához erősített kard.
Szemei szikrákat szórtak, akárhányszor csak a lányra pillantott.
- Nos? – kérdezte halkan.
- Mit keres itt? – nyögte ki Beth rekedten.
A férfi gonoszan elmosolyodott.
- Nem vártam szebb fogadtatást…
- Ne is várja el tőlem! – válaszolt Beth, és összefonta karjait maga előtt, a férfi szemei pedig lentebb vándoroltak az arcáról, megemelt melleire.
- Engedje le a karját! – sziszegte Rhys elhomályosult tekintettel. Beth megzavarodottan tekintett le, és mikor észrevette, hogy miért is kérte ezt a férfi, gyorsan elkapta onnan kezeit.
- Még egyszer megkérdezem, mit keres maga itt? – követelte a választ, és hozzálapult a falhoz.
- Ezt nekem áll módomban megkérdezni… De tudja, kezdek rájönni a maga problémájára, de nem igazán esik jól a dolog.
- Mi lenne az?
Rhys közelebb sétált hozzá, Beth pedig úgy nézte, mintha bármelyik pillanatban szarvai és bőrszárnyai nőhetnének.
- Nem kedvel engem, és ezért inkább egy másik kalóz karjaiba fut, mint hogy velem kelljen eltöltenie azt az időt, amíg ki nem kötünk a szigeten.
- Egy másik kalóz? – hebegte Beth, és érezte, hogy minden szín kifut az arcából.
- Morgan Drake, a kalózkapitány! Mondtam, hogy jó barátom! – fonta keresztbe Rhys a karjait, majd újra komor lett a pillantása. – Ha nem tudnám, hogy Drake tart tőlem, és fontosabb neki a barátságunk, mint egy nő, kénytelen lennék azt hinni, hogy Ön megvesztegette… ezért pedig ki kellene beleznem.
Beth hátán felállt a szőr, és kirázta a hideg.
- Miért nem látja már be Uram, hogy nem szívesen megyek magával? Tegyen már le az egyik parton, és hagyjon élni! – emelte meg a végén a hangját, és ellépett a faltól.
Rhys megragadta az egyik karját, és visszanyomta őt a falhoz, miközben másik kezével, a lány másik karját is lefogta.
- És maga mikor fogja már fel, hogy nem fogom elengedni? – kérdezte szinte morogva.

Pillantása, lehet hogy akarva, lehet, hogy akaratlanul, de lentebb siklott a nő szájára. Olyan heves vágy fogta el, hogy azon maga is meglepődött.
Lentebb hajtotta fejét, majd megcsókolta. Érezte, ahogy a lány megremeg, és benne akad a levegő. Várt egy kicsit, és mivel a lány nem tiltakozott, nyelvével szétfeszíttette a másik ajkait, majd mélyen megcsókolta. Kezei lassan lecsúsztak a lány karjairól, majd derekánál átölelve, magához húzta.
Annyira törékeny volt. Tudta, hogy, még ha a lány próbálja is fenn tartani a látszatot, hogy erős, és nem lehet megtörni, legbelül már régen elveszett, és sebezhető.
Beth életében először érezte azt, hogy mikor egy férfi ennyire közel kerül hozzá, és megcsókolja, nem csak egy tárgyat lát benne, amit – ha szükség van rá – megkötöz, megüt, megkínoz, hogy elérje célját, és maga alatt tudhasson.
Bár követelőző volt a Kapitány csókja, mégsem az a fajta, ami fájt, vagy kellemetlen érzéssel töltötte el. Azon kapta magát, hogy élvezi, és már majdnem a nyaka köré fonta karjait, mikor eszébe jutott John Harper, és a kép, ahogy fölé mászik, arcán pedig diadalittas vigyor terül el.
Teljes erejéből nekifeszült a másiknak, és ellökte magától. Mikor a férfi újra a derekáért nyúlt volna, meglendítette kezét, és pofon vágta. Szemeibe könnyek gyűltek, egész testében reszketett. A francba, nem ezt akarta! Az ő hibája, hogy még mindig nem tud különbséget tenni az erőszak, és a gyengédség között! Egyszerűen nem tudja, mire számítson egy férfitől!
A férfi a lány felé fordította fejét, jobb arcán, még mindig ott piroslott kezének nyoma.
- Sajnálom… - mondta Rhys alig hallhatóan, Beth pedig még nyomorultabbul érezte magát.
- Nem… én… Neee! – kiáltotta fennhangon, mikor a férfi háta mögötti árny megmozdult, és egy fegyver csillant meg a gyertyafényben. Elizabeth összerándult, mikor eldördült a fegyver. Levegő után kapkodva, meredten figyelte, ahogy Rhys megtántorodik, felé lép egyet, majd térdre esik. Bal vállánál, a fehér ingen, egyre terjedő, vörös folt jelent meg.

A férfi arcára igazi megdöbbenés ült ki, miközben a lány szemeibe nézett. Jobb kezét a vállához szorította, miközben egyre jobban gyengült. A vér már teljesen eláztatta az inget, és olyan volt, mintha soha nem akarna megállni.
- Ne – nyögte ki, majd a férfihoz lépett, de az ajtó kivágódott, és majd’ egy tucatnyi férfi özönlött be, állig felfegyverkezve. A férfi, aki lőtt, előlépett, és megragadta a lányt.
- Semmi gond, kisasszony, most már biztonságban van!
Elizabeth közbe akart szólni, hogy most érzi magát veszélyben, nem öt perccel ezelőtt, de nem hallgatták volna meg. A férfi az ajtó felé terelte, de még szeme sarkából látta, ahogy két férfi megragadja Rhyst. Kitört belőle a zokogás, mikor meghallotta a férfi fájdalmas kiáltását, ahogy hátrafeszítették mindkét karját.
- Nyugodjon meg, most már nem bánthatja Önt!
Elizabeth nem tudta eldönteni, hogy a férfi magára és az embereire, vagy a Kapitányra céloz.
Felvitte őt a fedélzetre, ahol kész káosz uralkodott. A hajót mindkét oldalról közre fogták. A jobb oldalon úszott a Gyilkos Szirén, a balon pedig a martalócok hajója. A kalózokat megkötözték, majd egy csoportba terelték, és kibiztosított fegyverekkel álldogáló férfiak lesték minden mozdulatukat.
Morgan Drake Kapitányt az egyik férfi, épp akkor kötözte meg, mikor Beth a fedélzetre lépett.
- Nő a hajón… - horkantott megvetően. – Tudhattam volna, hogy csak bajt hoz a fejünkre. Még ha Rhys kurvája is!
Beth megrándult a szavaktól, miközben próbálta visszatartani könnyeit. Embertelen dolog volt, amit ezek az emberek végeztek, akik állítólag a törvény mellett álltak!
Tim, a néger férfi, nekiugrott az egyik őrnek, de az durván, hasba vágta a muskétájának végével. Tim összegörnyedt, és visszarogyott a földre.
Beth idegesen kutatott az arcok között, végül megtalálta Valeriet, aki még mindig a báli ruhájában ült, megkötözve, Nathan mellett, akin látszott, hogy mindenkire úgy néz, mint leendő áldozatára, ha az illető csak egy ferde pillantást is küld a lány felé.
A férfi, aki Elizabethet kísérte, megállt a korlátnál, majd átadta a lányt egy férfinak, aki átkísérte a martalócok hajójára.
- A zárkába velük! – kiáltotta, nyílván a tábornok, a többieknek.



- Hogy került a hajóra?
Elizabeth egy teremben ült, egy széken. Előtte, egy asztal volt, annak a túl oldalán pedig a férfi, aki meglőtte Rhyst. Két órája kötöttek ki Playmouthban, ahol a flotta épületébe vonszolták a kalózokat. A börtön részleget a földbe süllyesztették, az összes fényt, csak a kis helyiség sarkában, a plafon és az oldalfal között lévő, rácsozott ablakon beszűrődő napfény jelentette.
A felső szint, ennél sokkal fényűzőbb volt. Mert hát… ez kijár a törvény embereinek.
Hajnali négy óra lehetett. Beth még mindig abban a fűzőben, és alsóruhában ült, amiben elhozták a Ladyről. Szemei alatt sötét karikák ültek, fázott, de másra sem tudott gondolni, mint azokra az arcokra, amiket utoljára látott a kalózhajón.
Az idősödő férfira emelte tekintetét.
- Egyszerűen csak felhurcoltak… - mondta halkan.
- Tehát nem tagadja, hogy a kalóz, emberrablást követett el az Ön esetében, igaz?

Elizabeth fásultan ült tovább, maga elé meredve. A teremben még három férfi állt. Gyűlölte a vizslató tekintetüket, és hogy azt hiszik, ők mindent tudnak a kalózokról! Még hogy a törvény emberei! Brutálisabban bántak a kalózokkal, mint ők bármely más emberekkel.
- Igen… igaz… - válaszolt ismét nagyon halkan. A másik férfi, aki szintén az asztalnál ült, körmölni kezdett. A toll hegye, sercegve szántotta a papírt, fekete, kacskaringós betűket hagyva maga után.
- Mit tettek ezután magával? – kérdezte Reeve tábornok.
Elizabeth megint ráemelte tekintetét.
- Semmit.

Reeve összevonta szemöldökeit, és előrehajolt, hogy megpaskolja a lány kezét, de miután egyszer megérintette, Beth elhúzta onnan kezét.
- Tudom, hogy biztosan, rettenetesen zaklatott Hölgyem, de csak a segítségével tudjuk mihamarabb bitófára küldeni ezt az átkozott bandát. Ön pedig újra visszatérhet a családjához.
Beth gyomra megremegett a bitófa említésére, és újra könny szökött szemeibe, ahogy elképzelte Valerie arcát, ahogy a kötelet a nyakába akasztják.
Reeve viszont azt hitte, hogy a szavai váltották ki ezt a reakciót a lányból.
- Szóval? Mit tettek magával, miután elrabolták?
- Semmit… - válaszolta megint Beth, és csendesen sírni kezdett. Ő juttatta őket ilyen helyzetbe, pedig egy ujjal nem értek hozzá.
- Hölgyem…
- Nem tettek semmit! – kiáltott a férfi arcába, és felállt, de olyan hirtelen, hogy a széket is felborította.
Reeve is felállt, majd elnézően rámosolygott.
- Thomas! Hozzon a hölgynek egy ruhát, és készítsen el neki egy szobát. Bizonyára jól fog esni neki egy kis pihenés.

A megszólított férfi kiment, Reeve pedig felé fordult.
- Megmondaná a családja nevét, hogy üzenni tudjunk, hogy épségben megtaláltuk Önt?
Elizabeth már majdnem kinyögte, hogy nincs családja, mikor eszébe jutott egy ötlet.
Megemelte fejét, majd szemrebbenés nélkül, a tábornok szemeibe nézett.
- Scarlotte Sinclair a nevem… Lord Sinclair lánya!