Kalózvér 3. Rész

Beth csendben figyelte, ahogy a kalóz kisétál a kabinból. Nem fordult hátra, még csak hozzá sem szólt. Felsóhajtott, mikor meghallotta a kulcs zörgését a zárban. Nem szerette a gondolatot, hogy be van ide zárva, de tudta, hogy itt legalább biztonságban van… már amennyire biztonságban lehet egy kalózhajón.
Lepillantott a tenyerében tartott láncra, és a medálra, amit még tegnap éjszaka szakított ki a nyakából a férfi. Egy kalóz, aki visszaad egy ékszert a tulajdonosának… nem szokásos kép.
Elmosolyodott magában, amikor bevallotta magának, hogy rémülete, amely tegnap szinte mardosta belsőjét, átváltott valami könnyedebbé. Levonta a következtetést, hogyha tényleg szót fogad, és nem szegi meg a szabályokat, akkor talán épségben leszállhat a hajóról. A férfi már többször is bánthatta volna, ha akarja. Most is, csupán egy fűző és alsóruha volt rajta, mégsem nyúlt hozzá. Az már más dolog, hogy lehet, hogy csak a sebek riasztották el…
Kinyitotta az apró, de annál szebb medált, és közelebb emelte arcához, hogy láthassa a benne rejtőző, apró portrét.

Az anyja nézett vissza rá, kicsi, alig látható, titokzatos mosollyal. Fekete haja, szabadon, hullámos tincsekben omlott a vállára, onnan pedig a hátára. Nem örökölte tőle az éjsötét, vad, fekete szemeket. Azt se tudja, hogy ki volt az apja. Soha nem beszélt neki, senki róla.
Az anyja egy szépség volt hozzá képest. A legtöbb vonását örökölte, mégis… ezerszer szebb volt nála. Mindig azt mondogatta, hogy várja ki az idejét, mert lehet, hogy akkor talán őt is túl viszi… ebben kételkedett. Ahogy lepillantott magára, mégjobban elkedvtelenedett. Bordái kilátszottak, semmi alakja nem volt. Tizenkilenc évesen, már igazán mutatkozhatnának rajta valami nőies jelek.

Összefonta karjait, majd hátrarázva haját, az ágy túloldalára ment, hogy felvehesse a ruhát. Vegyes érzelemmel nézte a mélybordó anyaghalmot, és kedvtelenül vette fel a földről.
Egyedül nem fogja tudni visszavenni… az már más kérdés, hogy nem is akarja. Ebben a percben mindent megtett volna, ha itt lehetnének a saját ruhái. Semelyik nem volt olyan fényűző, és lélegzetelállító, mint ami Fannyé… de nem fulladt meg bennük. A legtöbb ruhadarabja előlgombolós volt, és a méretére szabták. Az is más dolog, hogy elveszett bennük, mert rengeteget fogyott az utóbbi időben.
A ruhát visszaejtette a földre, majd egy nagy sóhajjal, leült az ágy szélére.
Megmerevedett ültében, mikor meghallotta a zár kattanását. Biztosította magát, hogy, még ha a kapitány is, akkor sincs félnivalója.
Meglepetése annál jobban fokozódott, mikor az ajtóban meglátott egy szőkenőt. Haja alig ért a háta közepéig, fekete szemei kutatóan fürkészték a kabint. Mikor meglátta Bethet, szélesen elmosolyogta magát, majd belépett, és maga mögött, kulcsra zárta az ajtót.
- Jó reggelt! – szólalt meg a nő, és bentebb sétált a szobába.
- Jó reggelt… - válaszolt Beth kicsit zavartan. Egy nő, egy kalózhajón… mosolyogva?
Kínosan mosolyogva szorosabbra fogta össze magán az alsó ruhát, és a földet kezdte el bámulni.
- Ó, előttem aztán, igazán nem kell szégyenkezned! – szólalt meg ismét a szőke nő. Beth felnézett rá, majd értetlen arcot vágva, inkább csendben maradt.
- A nevem Valerie Bruckner. De hívj nyugodtan Valerienek, vagy Valnak… ahogy tetszik!
- Valerie Bruckner? Aki…
- Igen, aki hajótörést szenvedett… gondolom, mindenhol azt hiszik, hogy meghaltam. Nem is baj.
- És a férje? – kérdezte Beth érdeklődve.
- A férjem, tényleg meghalt! – válaszolt olyan örömmel, mint aki nem is egy halottról beszélne. – Na, de visszatérve Rád! A kapitány szólt, hogy hozzak neked valami kényelmesebb ruhát – mutatta fel a kezében tartott csomagot, amit Beth idáig észre sem vett.
- Óh, tényleg? – kérdezte Beth halkan.
- Igen, és ha nem gond, nem abroncsos szoknyát, és hatvan kiló szatént hoztam, hanem nadrágot, egy mellényt, és egy inget, meg persze csizmát, amiben szerintem ezerszer jobban fogod érezni magad! De ha zavar a nadrág, akkor adhatok szoknyát is!
Beth először megrökönyödött a gondolaton, hogy nadrágban mászkáljon mások előtt, de… ahogy végignézett Valerien, hajlott az ötlet felé. Végülis, egy kalózhajón van! Ha szoknyában és drágakövekkel kirakva ülne a kabinban, sem változtatna semmin.
- Hát… szerintem a nadrágos változatot kérem – mosolygott rá a nőre, aki viszonozta.
- Akkor essünk neki…

Valerie közelebb sétált, Beth pedig láthatta a pillantását, ami az összekuszált ágy felé siklott. Zavarában rákvörös lett, és csak áldani tudta a nőt, amiért nem hozta szóba, ugyanakkor nem kerülte el figyelmét a rosszalló homlokráncolása.
Odaadta neki a fehér inget, és egy barna, térdig érő nadrágot. Elfordult, hogy Beth felöltözhessen, de a válla fölött hátraszólt.
- A fűzőt ne vedd le!
Beth magán hagyta a fűzőt, és felvette a nadrágot. Furcsán érezte magát benne, de valahol mégis szabadságot.
- Ne félj, ne lesz nagyon szoros a fűző, de muszáj fenn lennie rajtad, mert az ing túl átlátszó!
- Rendben… te ehhez jobban értesz! – mosolyodott el Beth, és hagyta, hogy szorosabbra fűzzék a „börtönét”.
- Kapsz, rendesen levegőt? – kérdezte Valerie, és megállt a keze.
Beth nagy levegőt vett, és megmozgatta vállait, hajlongott egy sort.
- Igen, így jó lesz!
Valerie befejezte a fűzőt, majd odanyújtotta Bethnek az inget. Ő felvette, majd visszatartott röhögéssel nézett le magára.
- Ez mindjárt leesik rólam!
- Nyugi, mindjárt megcsinálom!
Valerie elővett egy övet, majd befűzte a nadrágba, elől pedig olyan szorosra vette, ami kényelmesen megtartja rajta a nadrágot.
- Így ni!
Elizabeth még felvette a mellényt, ami a térdéig ért, és egy pár csizmát.
- Kicsit furcsa…
- Ne félj, hamar megszokod! Észre se fogod venni!

Beth végül elengedte magát, és rámosolygott a nőre. Ki tudja? Lehet, hogy pont benne talál rá a csatlósára! Nem maradhat itt ölbe tett kézzel, egy kalózhajón, szövetségesek nélkül! Ez így nem mehet! Nem fogja magát egy elveszett kis „hercegnőnek” mutatni. A lábára fog állni, és kiharcolni magának egyes jogokat… mint például… a szabadságát… nem fogja hagyni, hogy mégegyszer megkötözzék! Kötözték őt már eleget! Vagy, hogy oda mehet, ahova akar! Nem fogja a kalóz mégegyszer bezárni, mert… hát megütni nem meri, de van más módja annak, hogy az orra alá törje a borsot!
Mindenesetre mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ne érezze rabként magát ezen a hajón. Kibírja addig, amíg ki nem kötnek. Akkor pedig leszökik valahogyan. Azt a tervet majd máskor eszeli ki, de mindent szépen sorjában.
- A hajammal mi legyen? – kérdezte a nő felé fordulva, és kíváncsian fürkészte az arcát.
- Csak egyszerűen fogd fel. Tessék, itt van egy szalag! Mindjárt jövök, csak… van egy kis elintéznivalóm!
Beth bólintott, nem értette ezt a hirtelen hangulatváltozást.
Valerie kisétált a kabinból, mosolyogva. De amint bezárult mögötte az ajtó, arca komor lett, és egyenesen felszaladt a fedélzetre. Kikerülte a kalózokat, a főárbochoz sietett. Rhys éppen a vitorlát rögzítette ki.
- Beszélhetnénk, Kapitány? – morogta neki oda.
Rhys meglepődve figyelte a nő feszült arcát, és szemeiben a tüzet, ami tapasztalatai szerint, rosszabb volt a pokolnál.
A kötelet oda adta Nathannek, majd követte a lányt a konyhába. Mikor bezárta az ajtót, megbánta, hogy ezt tette. Valerie szembe fordult vele, és hozzá vágott egy rongyot.
- Mi bajod van? – csattant fel.
- Miért kellett ezt tenned? – kiáltott rá.
- De mit?
- Tiszta kék és zöld folt az egész háta! A csuklóin a kötél nyomok, és a nyakáról ne is beszéljünk! Rhys a rohadt életbe, te nem szoktál ilyen lenni! Miért kellett bántanod? Csak, azért mert nem engedett? Nem minden nő ugrik rögtön az ágyadba! Egy szadista állat vagy! Ha még egyszer…
- Nem én voltam! – szakította félbe Rhys, és dühösen visszadobta a rongyot. – És köszönöm, hogy azzal gyanúsítasz, hogy nőket verek meg! Mintha mindennap ezt csinálnám! Ez az a dolog, amire soha nem lennék képes, ezt te is jól tudod!
- De hát…
- Hozzá se nyúltam! Azon kívül, hogy le kellett róla szednem azt a göncöt, különben megfulladt volna! A pokolba… tényleg így ismersz?
- Nem te… ha nem te… akkor ki? – fogott vissza magából a lány, és már megbánta, hogy így nekiesett a férfinak.
- Nem mondta el… erre meg is akartalak kérni, hogy valahogy nyomozd ki! Te jó vagy a lelkizésben, ezért biztos menni fog!
Valerie lehajtotta fejét, majd hangosan sóhajtott. Hajába túrt, és újra felnézett a férfira. Az csak állt ott, sértett büszkeséggel, de nem szólt többet.
- Sajnálom Rhys… de… nem tudtam, na!
- Máskor gondold át a dolgokat, és csak azután vádolj meg… - mondta, majd kisétált a helyiségből.


Elizabeth hangtalanul lépkedett fel a fedélzetre. A Nap már fenn volt az égen, és élesen világított a szemébe. A fedélzeten, lehettek vagy tizenöten, húszan…
Ijedten torpant meg, mikor minden szem felé fordult. Arca vörösre váltott, és legszívesebben visszament volna a kabinba, ahol senki sem láthatja… de nem fordulhat vissza…
Egy sebezhető állatnak érezte magát, aki farkasok csapdájába sétált bele. Követték minden mozdulatát, ahogy elindult egy kiszemelt férfi felé. Már öreg volt, ránézésre a nagyapja is lehetett volna. Bozontos szakálla és szemöldöke, ősz volt, szemei barnán csillogtak. Mikor megemelte fejét, és a lányra pillantott, tekintetében furcsa meglepődés villant, amit gyorsan el is rejtett.

Beth felment a lépcsőn, mely felvezetett a hajókormányhoz, és odasétált hozzá, majd bátortalanul elmosolyodott.
- Jó reggelt… - szólalt meg halkan.
Az öreg biccentett, és mikor látta, hogy a lány tanácstalanul néz körbe, elnevette magát, rekedtes hangján.
- Magának is hölgyem!
Beth visszamosolygott rá, és már nem volt a mosolyában semmi mű, semmi bizonytalanság.
- Nyugodtan hívjon Bethnek, nem vagyok nemes!
Az öreg bozontos szemöldöke felszaladt, és csodálkozva figyelte a lány arcát.
- Akkor miért hozta ide a kapitány, ha semmit nem kap cserébe? – kérdezte, és kicsit jobbra tekerte a hajókormányt.
Beth kecsesen megvonta vállait.
- Azt én sem tudom. Szerintem csak a ruhám téveszthette meg.

Az öreg matróz kételkedve pillantott rá, majd újra visszafordította tekintetét a tengerre. Elizabeth a korlátnak dőlt, és elmerengve figyelte az embereket, akik a fedélzeten dolgoztak. Kifeszítették a vitorlákat, egy ember, éppen a késeit, és fegyvereit élezte. Sokukon nem volt ing, így félmeztelenül végezték a dolgukat. Ez láthatóan nem zavarta őket, sőt. Még jól is érezték magukat.
Beth érdeklődve hallgatta, ahogy egy néger férfi, aki a fegyvereket tisztítgatta, fütyülni kezd egy lágy dallamot. Halk volt, de az egész hajót bejárta. Megborzongott, és nem tudta eldönteni, hogy a széltől, vagy a hangtól, ami egyre erősödött, ahogy többen is beszálltak a „kórusba”.
- Hova megyünk? – kérdezte Beth, miközben a férfiakat nézte.
- Franciaországba – válaszolta a férfi, és ő is beszállt a dalba.
Beth összevonta szemöldökeit, és kíváncsian fürkészte a másik arcát.
- Miért pont Franciaországba?
- A kapitánynak van egy kis elintéznivalója. Aztán irány a Csont-sziget… legalábbis szerintem.
- A… a Csont-sziget? – lehelte Beth sápadtan.
Rengeteg történetet hallott a helyről. Egyesek szerint elátkozott, és csak azért tudnak megbújni ott a kalózok, és egyéb „aljas” emberek, mert ők maguk is ugyanolyan gonoszak, és átkozottak, akárcsak a sziget. Mások szerint olyan, mint a Paradicsom. Hívogató, addig kísért, míg a földjére nem lépsz. Aztán egyszer csak nyomod vész…

A történelemben, már amióta ismerik a szigetet, egyik birodalom, vagy nagyhatalom se tudta bevenni… Nagy hajóval nem lehet közelíteni hozzá, hisz szinte minden méternél zátonyba futnának. Csak a kalózok ismerik a rejtett kis utakat. És akárhányszor, akármeddig, akárhogy kínoztak meg az onnan származó alakokat, egyik sem volt hajlandó elárulni a hely titkait. Kitartottak mellette, megvédték, akár az életük árán is.
- Nem kell így megijedni, aranyom… nem minden igaz, amit állítanak róla…- szólt a férfi, és ránézett a lányra.
- A sziget már sokunk életét mentette meg. Ha az nincs… most mi sem lennénk itt! – barázdált arcán széles vigyor terült el. – Ráadásul bevehetetlen. Kell-e nekünk ennél jobb búvóhely?
Beth egy kételkedő mosolyt küldött a férfi felé, majd ajkait, fogai közé harapta.
- És minek megyünk Franciaországba?
- Mint mondtam, a Kapitánynak dolga van… de szerintem, szórakozni is fog egy kicsit…
Bethben felcsillant a remény. Ha a Kapitány huzamosabb ideig nem lesz itt a hajóján, talán van esélye a szabadulásra!
- És mégis mennyi ideig maradunk ott?
A férfi megvonta a vállát.
- Talán egy, legfeljebb két nap… de semmiképp nem több.
Elizabeth megreszketett a lehetőségek adta reménytől, és széles mosoly ült ki arcára.
- Igazából mi dolga van a Kapitánynak? – kérdezte, csak ogy nehogy túl gyanús legyen a csend.
A férfi felnevetett, rekedtes hangja bezengte a hajót. Semmi gúny nem volt benne, csupán jól szórakozott.
- Ha a Kapitány azt akarná, hogy tudja, elmondta volna, nem de?
Beth szégyenlősen mosolyogva bólintott.
- Elnézést Uram…
- Ugyan már! Nem Angliában vagyunk, és nem is egy kicicomázott teremben… Hívj csak…
- Bill!
Beth összerezzent a hangtól, ami sajnálatos módon, túlságosan is ismerős volt számára. Még az előtt megérezte, hogy mellette áll, mielőtt oda pillanthatott volna. Arca égett, főleg a jobb oldali, hiszen tudta, hogy a férfi most épp őt nézi. Összeszedte magát, és ő is felé fordította fejét.

A Kapitányon most egy fekete nadrág, és csizma volt, melynek felsőrészét, visszahajtották, és egy fehér ing, melyet vagy lusta volt begombolni, vagy elfelejtette… inkább az első verzió. Haját, szokása szerint egy fekete szalaggal fogta hátra, amelyből mindig kiszabadultak a rakoncátlanabb tincsek, és a széllel játszottak.
Csípőjére, egy vastag övvel fogta oda a kardot, és hüvelyét.
Nyelt egyet, ahogy saját magát azon kapta, hogy úgy bámulja a férfit, mint macska a farkast… de a gond az volt, hogy a farkas túlságosan is szép volt, hogy menekülni tudjon… megbabonázva nézte az előtte álló alakot.
- Mit keres maga itt kint, Hercegnő? – kérdezte, Beth pedig beleborzongott a hangjába. Te jó ég! Mi ütött bele?
- Ugye nem várja el tőlem, hogy bent üljek naphosszakat? – kérdezte, rátalálva a hangjára. – Szükségem volt a szabadlevegőre…
- Férfiruhában? – kérdezett vissza, Beth pedig nem tudta eldönteni, hogy tetszik neki, vagy zavarja-e a dolog.
- Valami baj van vele? – szegte fel az állát a lány.
- Ami azt illeti igen… - válaszolt Rhys, és közelebb lépett, majd ő is nekitámaszkodott a korlátnak, a lány mellett, karjait pedig keresztbefonta mellkasán.
- És mi lenne az? – mondta Beth flegmán, és Billt nézte, véletlenül sem pillantott volna a mellette álló „farkasra”.
Gyomra összerándult, ahogy megérezte a férfi leheletét a nyakán.
- Túlságosan elveszi az embereim figyelmét a lábaival, Hercegnő… - válaszolta suttogva.
Beth meghökkent a hallottakon, és az említettek felé kapta fejét.
- De… de hiszen nem is néznek…

Rhys gúnyosan elmosolyodott, és hangosan beszívta a levegőt, majd kifújta.
- Az a dolguk, hogy bármit tesznek, azt más ne vegye észre… de tudja, akár hányszor elkapom valamelyiket bámuláson, legszívesebben kitekerném a csinos kis nyakát, pedig tudom, hogy mit vált ki belőlük a látvány, és nem is csodálkozom… de csak nem akarhatom egyszemélyes legénységgel folytatni az utam… maga pedig még tartozik nekem.
- Tényleg? – lepődött meg Beth, és a férfira nézett, aki bólogatott.
- Egészen biztos… sokkal, többel tartozik, mint amit törleszteni tudna…
Beth szemei kikerekedtek, felháborodása láthatóvá vált arcán.
- Még én tartozok Önnek, azok után, hogy akaratom ellenére felhurcolt a hajójára, és elrabolt? Na ne nevettessen!
- De megmentettem egy férfitól, aki láthatóan bizonyította, mennyire szereti nőkön kiélni az agresszivitását, megmentettem a további szenvedésektől, és nyomortól. Ja és ki ne felejtsem, az akasztófától, mert hát… a ruhalopás is bűn. Nem is kicsi!
- És azt hiszi, hogy itt boldogabb vagyok? Egy hajónyi férfival összezárva, akik lesik minden mozdulatomat? – kérdezett vissza hevesen.
- Mondtam, hogy nem fognak magához nyúlni! – jelentette ki a férfi magabiztosan.
- Rendben… tőlük, így megszabadultam… de magától nem!
Rhys arcára újra visszatért az a gonosz, féloldalas mosoly.
- Ha nem ad rá okot, én sem fogok magához nyúlni… bármennyire is szeretném… - halkult el a hangja a végére, annyira, hogy csak a lány hallja. Beth arca vörösre gyúlt, és levegő után kapkodva ellökte magát a korláttól.
- És ezt higgyem is el, egy… egy… egy kalóznak?
- Sokszor jobbak vagyunk, mint bármelyik más férfi, aki úriembernek mondja magát… ezt ön talán jobban is tudja, mint én! Attól, mert nincs rangunk, és talán egy kicsivel jobban feszegetjük a határokat, mint bármely más ember, nem vagyunk vadállatok… és főleg nem nőkön töltjük ki a haragunk. Az nem is férfi, aki bánt egy nőt…
Elizabeth mereven nézte a férfit, aki még mindig ugyanúgy állt, ahogy az előbb ott hagyta, de szemeiben már harag lángolt. Mogorván nézte a lány arcát, fogait összeszorította. Izmai megfeszültek, ezt láthatta még az ing alatt is.
Meg fogja valaha érteni ezt az embert? Kalóz… lop, csal, hazudik… és minden valószínűséggel, embereket is ölt már… mégis, úgy védi a gyengébbik nemet, mintha az egész világon, ő lenne a felelős a nőkért.
Hogy lehet valaki ennyire ellentmondásos? Biztosan ölt már… ebben nem kételkedett. De hogy állíthatja azt valaki, hogy nem tud megütni egy nőt, ha már több férfi életét kiontotta, mint ahány éves?
- Csak abban tudok bízni, hogy megtartja a szavát… - mondta végül halkan.
Rhys még sokáig figyelte a lányt, aki őt nézte. Végül ő is elsétált a korláttól, átvette Billtől a kormányt, így háttal állt a nőnek.
- Ne a szavamban bízzon… hanem bennem…



- Te tudsz valamit erről a Franciaországi kis „kiruccanásról”? – kérdezte Beth, és egy újabb krumplit fogott kezébe, majd hámozni kezdte.
Valerie meglepetten nézett fel rá munkájából.
- Honnan tudsz te arról, hogy Franciaországba megyünk? – kérdezett vissza, és újra szorgosan aprítani kezdte a zöldséget.
- Bill mondta… de azt nem, hogy miért…
- Bill túl sok mindent kikotyog! És a Te érdekedben mondom, hogy ne kérdezgess tőle. Hidd el, néha jobb a boldog tudatlanságban élni…
- De ez most miért olyan nagy titok, hogy miért megyünk oda? – vonta meg a vállát, és a tálba dobta a burgonyát.
Valerie felsóhajtott, és beledobálta a felaprított zöldségeket, egy hatalmas kondérba.
- Tényleg nem mondhatok semmit… Ha megtudja, hogy fecsegtem, nem csak az állásomnak, de az egész életemnek annyi. És akkor hova mehetnék?
Beth bólogatott.
- Sajnálom.
- Ugyan! A helyedben én sem tudnék egy helyben maradni, és várni, hogy mi történik velem. De abban biztos lehetsz, hogy még ha furcsán is hangzik, a világon itt van a legjobb helyed!
Beth elgondolkodott a lány szavain. A világ legjobb helye, egy kalózhajó?
Ha még cáfolná is a kérdést, valahol igaza van. Attól eltekintve, hogy akarata nélkül hozták ide, még egy ujjal sem bántották. Tényleg hálásnak kellene lennie, amiért elhurcolták. Szabad ember lett. Mert hát… bele se mert gondolni, hogy milyen következményei lettek volna annak, ha visszamegy a Harper családhoz. Fanny biztosan megtudta volna, hogy mit tett, és jelentette volna a bátyjának… teljes erőből kirázta a hideg. Még élénken élt benne John érintése, ami soha nem volt gyengéd, vagy akár elviselhető… Egy kutyával jobban bánt, mint vele…
- Jól vagy? – zökkentette vissza Valerie hangja a valóságba. – Teljesen elsápadtál…
Elizabeth halványan elmosolyodott, és bólintott egyet.
- Igen… - mondta halkan. – csak… most… ki kell mennem.
Nem tudja mi tört rá, de elfogta a sírhatnék, az ing pedig túl szoros volt a nyakán. Olyan érzése volt, mintha John kezei fognák a torkát…

Felállt, felborítva a széket, majd kiszaladt a konyhából. Az ing nyakát hevesen rángatva, végre sikerült leszakítania egy gombot, de a nyomasztó érzés, még mindig megmaradt.
Felért a fedélzetre, ahol a heves szél, belekapott a hajába. Még csak most vette észre, mennyire beborult az ég. Sietős léptekkel indult el a kabin felé, de a hajó heves mozgása miatt alig tudott megmaradni a talpán.
Behunyta szemeit, hogy ne láthassa a vizet, ami hatalmas fodrokban lökődött neki a hajó oldalának, de megbánta, mert amint elsötétült előtte minden, megjelent Harper arca, amint a sötétben gonoszan rávicsorít.
A fejéhez kapta kezét, megrázta fejét, majd újra elindult a kabin felé. Csak egyszer érjen be oda, akkor már nem kell elrejtenie semmit…
Egy nagy valaminek ütközött, amit nem is vett észre, hogy előtte van. Két erős kar ragadta meg karjait, hogy el ne essen. Felpillantott, és egy fekete, kíváncsi szemekbe mélyedt a pillantása.
- Jól van kisasszony? – kérdezte a fekete férfi, hangjából igazi aggodalom csengett ki.
Kopasz volt, füleiben pedig arany karikák lógtak. Felsőtestét csak egy szíj takarta, ami keresztülfutott széles mellkasán. Bal karján furcsa minták voltak, ami átnyúlt a mellizmára, egy ezüst karikában végződött, amit a mellbimbójába szúrtak.
- Igen… - lehelte Beth, és hátrébb lépett. A kalóz azon nyomban elengedte, és ő maga is hátrált egy lépést. – Sajnálom, nekem most… - kezdett bele, de nem fejezte be, hanem ismét a kabin felé vette az irányt. Elérte a lépcsőt, amin letántorgott. Remegő sóhajjal zárta be maga mögött az ajtót, hátát nekivetette, majd lecsúszott a földre.

Nem tudta mi történik most vele… Talán csak most tudatosult benne, most ébresztették rá, hogy megszabadult John Harpertől… végleg… mostantól soha nem nyúl majd hozzá…
A mérhetetlen örömtől, vagy a kétségbeesett reménységtől, ami mindig ott lapult lelke mélyén, amíg Angliában volt, hogy megszabadulhat onnan, és ami most teljesült, de felzokogott. Mennyit könyörgött a fentieknek azért, hogy elkerüljön onnan! Minden nap, minden órában, még azokban a percekben is, mikor a ház ura, éppen rajta élte ki magát…
Bárcsak itt lehetne az anyja vele, és együtt sírnának a megkönnyebbüléstől, hogy végre eljöhettek onnan. Már az a tény is elhalványult, hogy egy kalózokkal teli hajón volt, a jövője pedig bizonytalan, akár csak az élete. De a tudat, hogy soha többet nem kell elviselnie könnyek nélkül a köteleket, és a férfi közelségét, olyan mérhetetlen hálával töltötte el, amit már nem tudott szavakba önteni.
Szabad lett. Független!
Mától bátran szembenéz a jövőjével, és megpróbálja kézben tartani. Ő fogja eldönteni, hogy hova megy, mit tesz… Senki sem fog beleszólni…

Rhys látta, hogy a nő zaklatottan felszalad a hajókonyhából, belefut Timbe, aztán elbotladozik a lépcsőig. Mi üthetett belé?
Akarattal újra a tenger felé fordította tekintetét. Most nem foglalkozhat egy nő szeszélyeivel, amikor neki a tengerrel kell megbirkóznia…
Horkantva erősítette meg a gondolatot, hogy a nő, ugyanolyan, mint a tenger… Kiszámíthatatlan, hisztis, és soha nem tudni mi lesz a reakciója…
Már nem kell sok, és elérik Franciaország partjait. Holnap délutánra, szárazföldre léphetnek. Úgy tervezte, hogy a lányt is magával viszi. Nem akar egyetlen egy esélyt sem adni arra, hogy megszökhessen… Több terve volt vele, mint amit azzal a kis naív fejével el tudna képzelni…
Mindenesetre, tudta, hogy nem kellene utána mennie, mégis győzött felette a másik énje, ami csak egy-két napja kezdett felerősödni. Igazából csak az óta, mióta a lány itt van.
Szólt Billnek, hogy vegye át a kormányt, majd sietős léptekkel elindult a kabin felé. Valeriet is meg kell kérdeznie, hogy meg tudott-e valamit a lány múltjáról. Ha nem, unszolnia kell, hogy próbálkozzon jobban.

Kopogás nélkül nyitott be a helyiségbe, ahol félhomály uralkodott. A függönyöket, csak félig húzták el, az ágyon minden úgy volt, ahogy a legutóbb itt hagyta. A hatalmas vörös ruha, még mindig a földön hevert, ahogy a lány alsóruhája is. Beleremegett a gondolatba, hogy a nőt csupán valami vékony ruha réteg fedi, amitől egy rántással megszabadíthatná.
A lány az ablakhoz húzott széken ült, és a tengert figyelte. Az ajtónyitódásra odakapta a fejét. Arca maszatos volt, nyílván a könnyei miatt, amik már teljesen felszáradtak. Ha meg is lepődött a férfi megjelenésén, nem mutatta ki. Semleges arckifejezéssel fordult vissza az ablaküveghez, s csendben maradt.
Rhys becsukta maga mögött az ajtót, majd ő maga is a hullámokra szegezte tekintetét, és lassan a lány mellé sétált.
- Valami gond van? – kérdezte flegmán, vigyázva a hangsúlyára, nehogy többet áruljon el a kelleténél.
Elizabeth határozottan megrázta a fejét.
- Most már nincs.
- Akkor úgy kérdezem, hogy volt valami gond?
Legnagyobb meglepetésére, a lány elmosolyodott, de még mindig a kinti világon tartotta szemeit.
- Semmi olyasmi, amit ne tudtam volna egyedül megoldani… - felnézett rá. – De azért köszönöm.

Rhys szemöldökei a magasba szaladtak, keresztbefonta karjait a mellkasán.
- Magának van valami hátsószándéka, Hercegnő! – jelentette ki, és szembefordult a lánnyal.
- Miért lenne? Az, hogy kedves vagyok, már azt jelenti, hogy tervezek valamit?
- Én azt nem tudhatom! – emelte meg kezeit a férfi.
- Maga az egyetlen közülünk, aki terveket szövögethet, nem igaz? – kérdezte pajkos mosollyal, és felállt.
- Így van!
- Ezt idáig is tudtam, és most beletörődtem. Rájöttem, hogy én húznám a rövidebbet, ha ellenállnék!
Rhys gyanakodva fürkészte a lány arcát, majd lassan megrázta fejét.
- Egy szavát sem hiszem el – jelentette ki.
- Azt hiszem, ez már nem az én problémám… - mosolygott tovább a lány.
Rhys felsóhajtott, beletúrt a hajába, majd az asztalhoz sétált.
-Szerintem már biztosan tudja, hogy Franciaországba megyünk…
- Igen, már hallottam róla – bólintott Elizabeth. – De azt nem, hogy miért.
Rhys háttal állt a lánynak, mégis elmosolyodott. Billből tényleg könnyű kiszedni dolgokat. Csak még abban nem volt teljesen biztos, hogy ez neki jó, vagy rossz.
- Van egy kis dolgom…
Beth elhúzta a száját… ezt már ma harmadszorra mondják neki. Hozhatnának már fel valami új kifogást…
- De maga is velem jön.
Beth meghökkent.
- Mégis… miért?
Rhys megfordult, kezében egy tekercscsel.
- Azt hiszi, nem tudom, hogy mégis miért lett ilyen kedves hirtelen?
- Nem tudom, miről beszél… - komorodott el Beth, és visszaült a székre.
Rhys visszasétált az ablakhoz, csípőjét a falnak vetette, karjait összefonta mellkasa előtt.
- A szökésén töri a fejét… de jobb, ha lemond róla.

A lány felpillantott rá, tekintetében az összes haragját és megvetését belesűrítette.
- Nem parancsolgathat az emberek élete felett! Nincs ehhez joga…
- Amint maga is látja, ebben a helyzetben, lehet hogy elkeserítő, de van!
- Miért akar maga mellett tartani? – kérdezte dühösen és felállt. Csupán egy lépés volt közöttük.
Rhys végigmérte, arca kifürkészhetetlen lett. Már nyoma sem volt a játékos, könnyed hangulatának. Újra „kalóz” lett.
- Mondtam már… nem engedhetem, hogy még jobban megismerjenek az emberek… Elég nekik a hírnevem. Mit gondol, melyik partra tehetném a lábam, anélkül, hogy rögtön felismernének?
- Nem mondanám el senki…
- Maga is elhiszi, amit mond? – kérdezte a férfi cinikusan. – Különben is… még sokkal tartozik nekem.
Beth lassan beszívta, és kifújta a levegőt. Elszámolt magában tízig, ökleit összeszorította.
- És… szerintem jól fogunk szórakozni… nem mindenki jár arisztokrata bálokra!