Kalózvér 2. rész

A Kapitány belökött egy súlyos faajtót, és belépett, maga után húzva Elizabethet. Az ajtót kulcsra zárta, a kulcsot pedig zsebre tette, és leült egy székre, ami egy nagyobb faasztal mellett állt. Az asztalon térképek, papírok, rengeteg körző, nagyító, és egyéb kellék hevert.
A férfi hátradőlt a széken, karjait összefonta a mellkasán, lábait pedig felrakta az asztalra, és onnan nézte a lányt, aki hátát, az ajtónak vetette.
- Leülhet, ha gondolja, Hercegnő!
Elizabeth gyorsan felmérte a helyzetet a kabinban. Jobbra tőle, egy elfüggönyözött ágy állt, mellette üvegek, és egyéb csecsebecsék, mint például ékszerek, rubintok, gyémántok, és egy koponya.
Beth elsápadt a gondolatra, hogy talán megvan a többi része is, a szerencsétlen halottnak. A falakról gyertyák lógtak le, mindegyik alatt, szélesebb aljjal, és mindet gondosan kikötötték.
Balra, két láda volt. Az egyik tárva nyitva állt, amikből ingek tömkelege lógott ki, a másik zárva volt.

Mivel másik ülőalkalmatosság nem volt az ágyon kívül, némán megrázta a fejét.
- Ahogy gondolja, Hercegnő!
A férfi újra végigjártatta tekintetét a lányon, Elizabeth pedig összeszorított fogakkal állta, és még kínosabban érezte magát, mint előző alkalommal, bár ez érthető volt. Ott többen voltak… itt meg csak ketten.
- Tudja, hogy túlságosan könnyű? Amikor vizes lett a ruhája, csak akkor éreztem, hogy viszek is valamit…
- Ez nem tartozik magára! – csattant fel Elizabeth. – Mit akar tőlem?
- Váltságdíjat, Hercegnő! – válaszolta könnyedén, mintha csak arról beszélgetnének, hogy milyen az időjárás.
- Nem vagyok Hercegnő, és nem kap semmiféle váltságdíjat!
- Már pedig addig marad itt szerény személyem társaságában, amíg nem fizetnek magáért!
- Sohasem fog kapni… ne hívjon Hercegnőnek!
- És miért is nem? – kérdezte gúnyosan, és érdeklődve felhúzta a szemöldökét.
- Már mondtam! Nem vagyok sem hercegnő, még csak nemes sem…
- Akkor nem értem, egy cselédnek, hogy telik ilyen ruhára.
- Ez nem az én ruhám!
- Legalább ne hazudna, Hercegnő! Mondja, melyik családból való? – kérdezte unottan.
- A Harper családnál dolgozom! Szobalány vagyok, nem hercegnő! – sziszegte a lány dühösen, és a férfira meredt, de az csak mosolygott.
- Mi a neve?
Elizabeth megzavarodott a hirtelen témaváltástól, és csak néhány pillanatnyi késéssel válaszolt.
- Elizabeth Noell – válaszolt csendesen.
- Elizabeth… - mondta ki halkan, és olyan hangsúllyal, mintha valami édességről lenne szó. – Hány éves?
- Semmi köze hozzá!

A férfi felállt, majd lecsatolta a kardot, a hüvellyel együtt, és az asztalra dobta, majd elindult felé. Elizabeth összeszorította a szemét, és már várta az ütést, de csak furcsa bizsergést érzett, ahogy meghallotta a Kapitány halk levegővételeit. Kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy a férfi, csupán egy lépésnyire áll tőle. Felnézett rá.
- Mi lenne, ha normálisan válaszolna a kérdéseimre, és akkor talán épségben hazaérne, szerető családjához… érintetlenül? – suttogta az utolsó szót, amitől Beth hátán az összes pihe felállt.
A férfi szemeibe nézett, miközben nem akart tudomást venni a csapdába ejtő karokról, amik az ajtónak támaszkodtak a két oldalán.
- Még egyszer elmondom, Uram… nincs se címem, se vagyonom… se családom…
A Kapitány arca elkomorult, pillantása pedig lentebb került a szájára.
- Akkor talán a legősibb mesterséget űzöd? – kérdezte halkan, és szájával, végigsimított a nyakán.
Gyomra összerándult a sértés súlyától, és az ismerős érzéstől, hogy újra csak eszköz lett, amivel el tudják magukat élveztetni.
- Ez több mint sértő, Uram! – remegett meg a hangja, és nekifeszült a férfi mellkasának, de az meg sem mozdult. A férfi, félmosollyal a száján, felemelte a fejét, majd ujjai közt, el kezdte csavargatni az egyik lelógó, vizes fürtöt.
- Akkor viszont tényleg nem tudom, hogy honnan van a ruha… sem örömlány… sem hercegnő… sem…

Az arca újra elkomorult, de most már véglegesen. Leszakította nyakából az aranyláncot, ami az egyetlen volt rajta, ami ténylegesen az övé. Beth utána kapott, de a férfi lefogta a kezeit. Újra megmerevedett, amikor megérezte a meleg, puha tapintásokat a nyakán.
- Ki tette ezt? – kérdezte összevont szemöldökkel, és ujjait végigfutatta a kékes-zöld, lilás foltokon, a lány bőrén.
Beth megpróbálta kiszabadítania a kezeit, de a férfi, erősen tartotta. A Kapitány, először a szemeibe nézett, majd a kezekre, amit a kezében tartott. Maga elé tartotta az egyik csuklót, és megfordította, majd a belső részén észrevette a horzsolásnyomokat, és véraláfutásokat.
Újra a lány szemeibe nézett, aki zavartan pislogott, nyílván ezzel akarta visszatartani könnyeit.
- Ki tette ezt? – kérdezte újra, de most már valamivel lágyabban. Még meg is lepődött saját magán, hogy, hogy tud így megszólalni.
- Nem jobb ember, mint maga… - suttogta Elizabeth, és lehajtotta a fejét. A férfi úgy érezte magát, mintha egy kést forgattak volna meg, egy mély sebében. Megfogta a nő állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Sohasem tudnék bántani nőt! – sziszegte összeszorított fogai közül, majd arrébb vonszolta a lányt, kiment, és bevágta maga után az ajtót.
Elizabeth hallotta a kulcs zörgését a zárban, mégis megkönnyebbülve rogyott le a székre, és maga is vizsgálni kezdte a csuklóját. Kesztyűt kellett volna vennie. Bár… ez előtt az ember előtt, mi marad titokban, néhány óra után? Biztos volt benne, hogy semmi.


A Kapitány, dühösen vágott át a fedélzeten. Az emberei, mind a helyükön voltak, és látszólag, csak a parancsára vártak.
- Irány, Cherboury! – kiáltotta haragosan. – Mi lesz már? Döglött népség!
- Miért pont Franciaország? – lépett oda mellé az elsőtiszt.
- Azért, mert én azt mondtam! – csattant fel a Kapitány, és tovább ment.
- Mi az? Nem ment olyan könnyen a hölggyel, ahogy gondoltad? Én mondtam, hogy vigyük vissza!
- Fogd be a pofád, ha jót akarsz magadnak! És csak, hogy tudd! Nem tettem vele semmit! És nem is fogok!
- Csak nem langyi lettél, főnök? A francia, veszett egy nép. Nem hittem volna, hogy elkapod a hülyeségüket…
- Menj a rohadt életbe! Egyáltalán, ki kérdezett?
- Rhys…
- Elsőtiszt, azt hiszem ok nélkül, ott hagyta a munkáját! Mi a mentsége? – állt meg, és farkasszemet nézett a vele egymagas, sötétbarna hajú férfival, akit gyermekkorától ismert.
- Megpróbáltam észhez téríteni, egy idiótát… - morogta a férfi, majd hátat fordított a Kapitánynak.
Rhys sokáig nézett utána, majd morogva újra elindult a tervezett irányba.
- Hé Morgan! – kiáltott oda egy őszülő, hatvanas éveinek elején járó, kopaszodó embernek, aki a kormánynál állt. – Tegyél egy kis kerülőt, ha esetleg követnének.
- Rendben, Kapitány! – bólogatott a férfi, majd hozzáértő reflexszel, és kezekkel, jobbra tekerte a kormányt.
Rhys újra elindult le, a konyha felé. Még vetett egy utolsó, dühös pillantást a csillagok felé, mielőtt lemászott a keskeny lépcsőn, és benyitott volna.
Ijedten kapta hátra a fejét, amikor egy balta suhant el az arca előtt, és beleállt a falba.
Elszörnyülködve nézett a tejfölszőke nőre, aki villámló szemekkel meredt rá. Kezeit csípőre vágta, és idegesen dobolt a lábával.
- Valerie…
- Megmondtam, hogy senki nem jöhet be a konyhába kopogás nélkül, nem? Ennyi erővel meztelenül is rohangálhatnék, azt se vennétek figyelembe? – kiabált és idegesen hadonászott a fél karnyi késsel.
- El is találhattál volna!
A nő éjfekete szemei összeszűkültek.
- Rhys Rathmore… Ha el akartalak volna találni, már halott lennél! – suttogta vészjóslóan.
- Rendben, oké! Legközelebb nem felejtem el a kopogást! De ha nem mászkálnál meztelenül, nem kellene kopogni!
- Nem szoktam meztelenül mászkálni! – kiáltott rá, és belevágta a kést, az asztal lapjába.
- Rendben, te győztél! – emelte Rhys magasba a kezét. – Inkább adj valami nyugtatót!
Félelmetes volt a változás, ami néhány pillanat alatt végbement a lányon. Az arca megenyhült, a kést kirántotta az asztalból, és elmosolyodott.
- Mit adhatok? – kérdezte.
- Valami erőset… - motyogta, és helyet foglalt.
Rhys figyelte, ahogy Valerie előszed egy ládából, két üveget, és visszafordult hozzá. Arca komoly volt, inkább gondolkodó, mint szigorú. Az üvegeket letette az asztalra, majd a férfire emelte tekintetét.
- Nathan beszámolt a történtekről! – szólalt meg, és a kapitány elé tolta az egyik üveget.
- Gondoltam, hogy nem fogja be a száját! Rosszabb, mint egy nő – morogta az orra alatt.
Valerie dühösen rávillantotta szemeit, majd helyet foglalt vele szemben.
- Miért hurcoltad magaddal? Nathan szerint a légynek sem tudna ártani!
- Meglátott, és veszélyesen közel voltam ahhoz, hogy elkapjanak! Nem hagyhattam, hogy a nyakamra hozza őket!
- Soha nem hoztál még nőt a hajóra! – mosolygott rá Valerie, és megbontotta az üveget.
Valerie egy hajótörés miatt sodródott a Csont-szigetre. Rögtön beilleszkedett a „társadalmukba”, és elmondása szerint, soha nem érezte magát ennyire otthon sehol, mint ott.
Egy egyszerű kereskedő lánya volt, akit házasságra kényszerítettek, egy iszákos alakkal.
Amikor megtörtént a baleset, a férje meghalt, ő pedig fellélegezhetett, hiszen szabad lett. Nathan talált rá, amikor kiért a partra.

Nem állt be a bordélyházba, ahogy azt a legtöbb nő tette volna, amikor elveszítik a vagyonukat, hanem felkeresett minden hajót, hátha tudnak adni valamilyen munkát. Szinte mindenhonnan elküldték, néha mocskos ajánlatokat tettek fel, de mindet visszautasította.
Nathan újra összefutott a nővel, és bejelentette Rhysnak, hogy talált egy szakácsot. Csak arról felejtett el beszámolni, hogy az illető nő. Rhys elküldte volna, de Nathan kiállt mellette, és azt mondta, ha a nőt elzavarja, ő is elmegy.
Kénytelen-kelletlen, de belement. Hogyan is hagyhatta volna, hogy az elsőtiszt, aki egyben a legjobb barátja, és akire úgy tekint, mint testvérére, elmenjen egy nő miatt?
Bár ahogy később elgondolkodott a dolgon, gyanakodott arra, hogy a „szőkeciklon” kissé elcsavarta nőfaló barátjának a fejét. És gyanúja be is igazolódott. A hajó fedélzetén alig lehetett látni a férfit, és mint kiderült, állandóan a konyhában volt, és csapta a szelet, az újdonsült szakácsnőnek.
Később ő maga is elbeszélgetett a nővel, és rájött, hogy Valerie, szinte teljesen olyan, mint a húga. Nyíltszívű, bármikor meg tud hallgatni, és tanácsokat adni… és épp ugyanolyan makacs is.
- Ez most vészhelyzet volt! – védekezett Rhys, bár tudta, hogy a nőt nem rázhatja le egy ilyen egyszerű kifogással.
- Ó, hát persze… a kis pletykafészkem, arról is beszámolt, hogy egy kicsit… hogy is mondjam… a lány felkeltette az érdeklődésedet!
- Bújtasd el, mert ha meglátom, esküszöm, lefejezem!
A nő felnevetett, vidám hangja betöltötte a kis helyiséget.
- Istenem, Rhys! Mikor akarsz már megkomolyodni? – kérdezte szélesen mosolyogva. A Kapitány ivott az üvegből, majd a lányra meredt.
- Ne kezd megint!
- De miért Rhys? Gyermekkorod óta, csak a tengeren vagy szinte! Ha vissza is mész a szigetre, egy, vagy jobb esetben két hetet ott töltesz, de azt az időt is valamelyik örömlány karjaiban! – vált egyre hevesebbé a nő hangja. Rhys már kiismerte annyira, hogy figyelmeztesse magát, nem szabad hirtelen válaszokat adnia.
- Mi a baj, hisz nem ártok vele senkinek!
- Másnak nem, de magadnak igen!
- Ugyan már! Ez kész röhej!
- Miért lenne az?
- Val! Gondolkozz már el azon, amit mondasz! Azt akarod, hogy megnősüljek! Ez olyan lehetetlen dolog, mint az, hogy örökké fogok élni!
Valerie megsemmisült pillantást vetett rá, majd ráncolt szemöldökkel, az asztal lapját kezdte el bámulni.
- Jack is szeretette azt a nőt! – mondta halkan.
- Ezt nem is vonom kétségbe! De nekem, egyszerűen csak nincs rá igényem! – mondta, és megvonta a vállát.
- Saját magadat csapod be! – csattant fel Valerie, és felállt. Rhys követte a példáját, majd az ajtóhoz sétált.
- Tévedsz… De azt jegyezd meg, hogy kalóz vagyok… nem papucsférj!


Csend volt a fedélzeten. A tenger mély hangon morajlott, a szél pedig kezdett feltámadni.
Csak két lámpás égett, megvilágítva a hajó elejét, és végét, nehogy valaki véletlenül átbukjon a korláton.
Morgan a kormánynál állt, mikor találkozott a tekintetük, az öreg biccentett. Nathan a vitorlákat rögzítette, és mikor ránézett, némán elfordította a fejét, és újra a csomóra figyelt.
Sóhajtva indult el, léptei alatt, nyikorgott a padló. Megfogta a szalagot, majd egy laza mozdulattal, kihúzta a hajából.
Hogyan is képzelte Valerie, hogy egy nő miatt itt hagyná ezt az életet? A kalózkodás, a tenger, a szabadság, olyan volt neki, mint a levegő. Ha nincs, akkor nem élne. Soha nem tudta magát elképzelni egy házban, ahol gyerekeket nevelhetne, és a feleségével élne. Túlontúl unalmas.
Unottan sétált le a lépcsőn, majd végigsétált a szűk folyosón, ami a hajó hátsó részéhez vezetett, ahol az ő kabinja is volt.
Megállt az ajtónál, és hallgatózott. Nem szűrődött ki semmi zaj. A kulcsot visszahelyezte a zárba, és halkan, résnyire nyitotta.
A szobában minden úgy volt, ahogy hagyta. Szélesebbre tárta az ajtót, majd belépett. A lány, az ágy szélén feküdt. Szemei csukva, és ahogy közelebb lépett, meghallotta a halk szuszogást is, amitől furcsa mód, kirázta a hideg, és jólesően megborzongott.
Az oldalán feküdt. Látszott, hogy ültéből dőlt le, mert a lábai még a földön voltak.
Fejcsóválva lehajolt, majd óvatosan az ölébe vette. Sokáig nézte az arcát, majd mikor pillantása lentebb került a nyakára, ismét nyomasztó hangulatba került, és levette szemeit a lányról.
- Mennyi bajt fogsz még a nyakamra hozni? – suttogta, majd bentebb fektette. Egy pillanatra még felötlött benne a gondolat, hogy kulcsra zárja belülről az ajtót, és felébreszti, hogy vele töltse az éjszakát, de hamar kiűzte fejéből a képet, és kiegyenesedett. Komoran nézte az arcát, mielőtt elfordult volna.
A kardot felvette az asztalról, majd kiment a kabinból, és újra kulcsra zárta.


Elizabeth nyomottan ébredt. A feje fájt, hányingere volt, ráadásul fektében is szédült, minden bizonnyal az éhségtől.
Hűvös volt a helyiségben, a gyertyákat eloltották. Komor arccal ült fel, és még csak most vette észre, hogy az ágy közepén fekszik. Jól emlékszik arra, hogy az ágy végében dőlt le, abban a reményben, hogy talán elmúlik a rosszulléte, de nem mászott feljebb!
Miközben, ezen gondolkodott, nyögve nyúlt a hajában lévő gyöngysor, és csatok után, amik miatt sajgott az egész fejbőre. Egyenként húzogatta ki, végül sóhajtva bontotta ki a leomló fonatot. Beletúrt a hajába, ami egész hátát beborította, és a vállára omlott.
Kikúszott az ágy szélétre, és megpróbált felállni, de olyan módon megpördült vele a világ, hogy nem bírt a lábán maradni. Térdei összecsuklottak alatta, két kezén megtámaszkodva kapkodott levegő után. Bordáira szorította a kezét, hátha úgy könnyebb lesz, de nem sikerült. Szemei könnybe lábadtak, és megmarkolta a takarót. A szorításba belefehéredtek az ujjai. Meg kellene nyugodnia. Meg kellene, de nem tud. A ruha túl szoros, nem kap benne levegőt, és senki sincs, aki levehetné róla, vagy legfeljebb meglazíthatná.
Ez már tényleg nevetséges. Egy túl szorosra fűzött ruha, és fűző miatt fog megfulladni, egy kalózhajón.
Feltört belőle a sírás, miközben tudta, hogy nem ezt kellene tennie. Ha elveszíti a fejét, attól nem lesz jobb a helyzet, sőt.
Felkapta a fejét a zár kattanására. Ijedten hőkölt hátra, mikor meglátta a Kapitányt. Nagy erőlködés árán, de sikerült felállnia, viszont nem tudta leplezni könnyeit.

Rhys összeszűkült szemekkel nézte a nő sápadt, könnytől nedves arcát. Tekintete lentebb tévedt a kezére, amit az oldalához szorított. Ráadásul láthatóan remegett, és úgy kapkodta a levegőt, mintha több kilométert futott volna.
- Mi a baj? – kérdezte, és bezárta maga mögött az ajtót. A lány tágra nyílt szemekkel rázta a fejét, de nem mert megmozdulni. Lassan odasétált hozzá, és egyre jobban átjárta a rémület, ami idáig ismeretlen volt számára.
- S… semmi – lehelte Beth, és még jobban próbált a ruha derekának a részébe belemarkolni.
- Ne nézzen már hülyének! – csattant fel Rhys, majd elé lépett, és megragadta az egyik karját. – Mi a baja?
- Nem… nem kapok… levegőt… - nyöszörgött Beth, majd összeszorította a szemeit.
- A francba… - morogta Rhys, majd gyorsan tetőtől-talpig végigmérte a lányt. Szeme megragadt az egyik hófehér kezén, ami a ruhát próbálta megragadni, de annyira feszes volt, hogy nem volt rá képes.
A lány háta mögé sétált, miközben nem eresztette el. Egyik kezével félresöpörte a haját, a másikkal pedig elkezdte kifűzni a ruha hátulját.
Beth elszörnyülködve fordult meg, és hátrálni kezdett.
- Ne… ne nyúljon hozzám!
- Meg akar fulladni? – emelte meg hangját, a Kapitány.
Rhys nem várt tovább, a nő után ment, és újra megfordította volna, de az ellenállt.
- Ne nyúljon hozzám! – kiáltott fel kétségbeesetten Beth, és próbálta ellökni magától a férfi kezeit, de ő nem hagyta magát.
A falig hátrált, nem sok sikerrel.
Rhys szó nélkül, megelégelve ezt az értelmetlen hadakozást, megragadta a lányt a derekánál, majd az ágyra taszította. Beth rögtön felült volna, de a férfi, leszorította, majd a hasára fordította. Két kezét, az ágyhoz szegezte, majd ismét el kezdte kikötni a ruha hátulját.
Nem érdekelte, hogy könnyebbek lettek a levegővételei, csupán újra elöntötte a megszégyenülés ismerős érzése.
- Engedjen el… - suttogta a párnákba.
- Nem akarok hullát a hajómra, szóval nem fogom engedni, hogy itt fulladjon meg a kabinomban! Különben pedig, azt teszi, amit mondok, vagy rossz vége lesz!
Újra a hátára fordította, majd a csípőjéig lerántotta a ruhát. Beth már csak azt vette észre, hogy megint arccal lefelé van a takarók között. A férfi, elengedte a kezeit, és teljes figyelmét, az alsóruhára, és a fűzőre fordította.


Hatalmasakat lélegzett, amikor észre vette, hogy egyre jobban lazul a fűző. Egész testét remegés rázta, és az még csak tetézte borzongását, ahogy érezte a férfi kezeit a meztelen bőrén.
Rhys összeszorult torokkal figyelte a halványzöldes foltokat, és a már gyógyulóban lévő horzsolásokat a lány lapockáin, és gerincén. Mit tettek ezzel a nővel?
Kezeivel, gyengéden végigsimított a gerincén, majd megérintette a nyomokat a vállain is. Hallotta a lány elhaló sóhaját. Kezdett megnyugodni, pedig ő maga, egyre dühösebb lett.
Lassan visszafordította a lányt a hátára. Elizabeth zavartan húzta melleire a takarót.
- Köszönöm – suttogta, és a kalóz szemeibe nézett. Látta rajta, hogy összezavarodik, és ez elég volt neki, fizetségként, mindazért, amit vele tett.
Rhys nyelt egyet, az átható tekintettől. Teljesen bele volt zavarodva a töménytelen kékségbe, ami olyan volt, mintha belelátott volna a lelkébe. Fokozódó vággyal figyelte a maga alatt fekvő, kábult nőt. Kibontott haja szétterült az ágyon, körbeölelve vékony, kecses vállait. Félig lehunyt pillái alól nézett fel rá, ajkai szétnyíltak.
Egy ragadozó éhségével pillantott lentebb, ahol melleit csak az a vékony anyag takarta el, amit hirtelen rántott maga elé.
- Maga tényleg nem nemes! Egy jól nevelt nő, nem kap pánikrohamot, ha egész este rajta marad a fűzője – mondta rekedtes hangon, inkább magának, mint a nőnek.
- Muszáj mindig vérig sértenie és megaláznia, Uram? – kérdezte halkan Beth. – Mert mást sem tesz tegnap óta!
Rhys meglepődött a sértett hangnemen, és elnyomott egy kínos mosolyt.
- Akkor mondja el kérem, hogy ki maga, honnan jött, honnan van a ruha, és mit keresett ott hajnalok hajnalán egyedül!
- Így? – bukott ki Bethből a kérdés.
- Hogyan is? – váltott át újra gunyorossá.
Beth belepirult a helyzetbe, és inkább lesütötte szemeit, majd felsóhajtott. Muszáj válaszolgatnia a kérdésekre, mert máskülönben, úgy sem fog megszabadulni tőle.
- Nem mintha magára tartozna… Elizabeth Katherine Noell vagyok, a Harper családnál dolgoztam szobalányként, és a munkaadóm lánya küldött el maga helyett egy találkozóra, ahol az volt a dolgom, hogy lemondjam, és ott hagyjam az illetőt – hadarta el.
- Aki megütötte… És csak úgy belement? – kérdezte a férfi meghökkenve.
- Uram! Ennyire én sem vagyok bolond! – csattant fel Elizabeth.
- Akkor mivel fenyegette meg magát, hogy kénytelen volt belemennie, Beth?
- Honnan veszi, hogy megfenyegetett? – kérdezte a nő, és nyelt egyet.
Rhys elmosolyodott a maga ördögi módján, és élvezettel mustrálta a nő egyre sápadtabb arcát.
- Ön se nézzen bolondnak, Beth!
- Nem engedtem meg, hogy tegezzen! – nézett fel rá a lány, szúrósan.
- De Ön nincs abban a helyzetben, hogy parancsokat osztogasson, Beth!
- Szálljon le rólam! – kiáltott rá, és megpróbált felülni, de a férfi visszanyomta az ágyra.
- Még nem válaszolt, Hercegnő! Szóval? Mivel fenyegetőzött Miss Harper, hogy muszáj volt belemennie? – kérdezte Rhys.

Síri csend támadt a szobában. Rhys figyelte a nő arcát, de Elizabeth nem volt hajlandó ránézni. Oldalra fordította fejét, és teljes figyelmet fordított egy könyvgerincre, ami az asztalon feküdt, és aminek nem látta a címét ilyen messziről, de tetszett a díszítése. Tudta hogy ezzel csak húzza az időt, de akkor sem volt hajlandó elmondani ennek az alaknak az egész életét. Mégis mit képzel, ki ő?
- Ha lehetne…
- Ez nem tartozik magára! – emelte meg a lány, dühösen a hangját. – Mint ahogy, ahhoz sincs joga, hogy belenyúljon a magánéletembe, elrángasson magával, és úgy dobáljon, mint valami próbababát!
- Vigyázzon erre a hangnemre, Hercegnő! – morogta Rhys. Megszokta, hogy ő volt fölényben, mindenki felett. És nem igazán vette be a gyomra, ha egy nő akart rajta uralkodni.
- Maga pedig szálljon le rólam! – nézett rá villanó tekintettel.
- Szeretem a harcias nőket! – vigyorgott le rá, és közelebb hajolt.
- Óh, igazán? – sziszegte összeszorított fogai között, egyre idegesebben. Felsőtestéhez szorította a lepedőt, hátrébb kúszott. Csak úgy szabadulhatott meg a férfi fogságából, ha megszabadul a hatalmas ruhatömegtől, ami a lábait fogta le. Nagy nehézségek árán, és vöröslő arccal, lerúgta magáról a ruhát, ami halk suhogással a földre csúszott, majd remegő kezekkel hátrébb araszolt.
- Ennyire ijesztő lennék? – kérdezte a kalóz, mély, csábos hangon, és elnyúlt az ágyon, oldalára fordulva, fejét pedig egyik kezébe támasztotta, így figyelte az alsóruhájával küszködő lányt.
- Maga megtestesíti a legrosszabb rémálmomat! – morogta Beth az orra alatt.
Rhys ravaszan elmosolyodott, majd könyökeire ereszkedett.
- Ezt bóknak veszem magától, Hercegnő!

A megszólításra ismét csak morgás volt a válasz. Hátat fordított a kalóznak, miközben egyik kezével tartotta maga előtt a takarót, a másikkal pedig próbálta visszarángatni magára az alsóruhát.
- Ön tényleg nagyon vékony, Hercegnő!
Beth összeszorította fogait, és inkább nem szólt semmit. Ugyan minek? Ezzel az önelégült tuskóval, egyszerűen időpocsékolás a veszekedés. Amúgy sem nyerhetne vele szemben, hiszen a Ő a kapitány, Ő a főnök!
Majdnem leugrott az ágyról ijedtében, amikor megérezte a férfi kezeit a vállain, ahogy segít felhúzni a ruhát.
Hogyan csinálja? Úgy járkál és mozog, olyan hangtalanul, mint egy szellem. Vagy egyszerű magyarázat erre is az, hogy kalóz…


Nem engedte el, miután megigazította rajta a ruhát, hanem félresöpörte a haját, és egyik ujját végighúzta a lány gerincén.
- Ki tette ezt magával? – kérdezte csendesen, és hangjából hiányzott minden gúny, felsőbbrendűség, de még az undor is, amire Beth a legjobban számított.
- Nem fontos… csak… elestem… - mondta alig hallhatóan, majd elhúzódott a férfi érintésétől. Felállt az ágyról, és az ablakhoz lépett, ami előtt, egy meghatározhatatlan színű függöny, be volt húzva. Kinézett a résen, és kicsit összeugrott a gyomra a látványtól.
A tenger fenséges hullámai, betöltötték az egész látóteret. Anglia, már csak egy szürkés, homályos kis folt volt a horizonton. Újabb látható bizonyíték arra, hogy az élete, örökre megváltozott, és már soha nem fog tudni visszatérni a régi kerékvágásba, bármennyire is küzdene érte, vagy akarná. Bár nem biztos hogy szeretné is…
- Csak annyit mondok, hogy sok mindent láttam már életemben… - szólalt meg Rhys, és kiült az ágy szélére, onnan figyelte a lány profilját, és a vékony, fényben fürdő alakját. – felismerem az esés nyomait… - folytatta. – és azt is, ha férfi okozta… vagy kötél!
Beth gyomra bukfencet hányt, de nem fordult meg, mert attól félt, az arckifejezése talán elárulná.
- Az Ön fantáziája, kicsit túlságosan is nagy, Uram! – mondta határozott hangon, bár az elején kicsit megremegett.
- Magának meg a büszkesége Beth!
- Miért talán Önnek nem? Vagy a férfiak egészének? – fordult meg indulatosan. – Egy nőnek talán nem lehet nagyobb a büszkesége, mint egy férfié?
- Dehogynem! – válaszolt elgondolkodó félmosollyal. – Éppen ezt csodálom Önben…
Beth meglepődött a válaszon, és hirtelen azt is elfelejtette, hogy az előbb legszívesebben felpofozta volna a férfit.
- Fél kézzel lefoghatnám, és azt csinálhatnék magával amit csak akarok… - mondta tovább Rhys, és felállt, a lány mellé sétált, és ő is kinézett az ablakon. – mégis akkora bátorsága van, hogy néha vetekszik az embereimével…
Beth megilletődve nézte a kapitány arcát. Furcsállta a változást, amikor a férfi elmosolyogta magát.
- A makacsságáról ne is beszéljünk! – nézett rá kihívóan. Amikor találkozott a tekintetük, újra elkomorodott.
- Csak hallgasson rám, és nem esik bántódása… a fiúk majd megvédik magát… - mondta halkan.
- Magától is? – kérdezte Beth csendesen.
Rhys meglepődött a válaszon, de nem szólt. Belenyúlt a zsebébe, majd a lány kezéért nyúlt.
Beth figyelte az aranylánc csillogását, ahogy a fény játszott rajta, mikor a férfi a tenyerébe ejtette.
- Talán…