Kalózvér 16. Rész

Rio a lány derekába markolt. Beth felszisszent a fájdalomtól.
- Engedd el, mielőtt golyót röpítek a fejedbe!
Beth testén hullámszerűen cikázott végig a megkönnyebbülés, ahogy meghallotta Rhys hangját. Rio azonban nem mozdult, csak még inkább kapaszkodott a lányba. Hangja dühös volt, tömény gúny csengett ki belőle mikor megszólalt.
- Miért tenném?
Rhys a férfi tarkójának nyomta a flinta csövét.
- Ne hidd azt, hogy nem húzom meg a ravaszt…
- Nem a tiéd a nő… tudtommal lemondtál róla…
Rhys szemei összeszűkültek és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne süsse el a fegyvert. Ne szeretett volna feltűnést kelteni… de ha nagyon muszáj fejbe lövi, még ha a saját embere is. Főleg, hogy veszélyesen közel állt Beth-hez. Már-már remegett a harag miatt, amit a látvány váltott ki belőle. A spanyol lába a nő combjai között… ehhez csak neki volt joga! Senki másnak!
- Neked ehhez semmi közöd… - morogta Rhys.
- Neked se sok a kettőnk dolgához… - vakkantotta vissza Rio. Mikor megemelte az egyik kezét és lassan a nő egyik mellére simította, Rhys megragadta az ing nyakánál és hátrarántotta. Elizabeth kirántotta kezét a spanyol férfi szorításából. Rhys a nő elé állt, hogy saját testével védje. A fegyvert a másik mellkasának szegezte.
- Tűnj el innen…
Rio előre lépett, a flinta csöve a testének nyomódott. Rhys érezte, hogy Beth keze remegve kapaszkodik meg az ingjében.
- Nem a tulajdonod. Ellökted magadtól.
- Honnan tudod te ezt ennyire biztosra? – kérdezett vissza Rhys cinikus mosollyal.
Rio szemei villogtak a gyűlölettől.
- Én sokkal többet tudnék adni neki…
- Ó, szóval azt hiszed, hogy élvezi, ha egy fához szorítva megerőszakolod? - hangja egyre keményebb lett, szinte már vágott. Legnagyobb meglepetésükre Rio elmosolyodott. Beth nem értette, hogy eddig hogy nem vette észre ezt az oldalát a férfinak. Az érzése, amely reggel szállta meg először, felerősödött, mikor ránézett Rio arcára. Mosolyában semmi kedvesség nem volt… szemei gonoszul csillogtak.
- Élvezte volna…

Beth hiába kapott a férfi után, nem tudta megállítani. Rhys őrültként vetette magát a férfira. Rio elhajolt az ütés elől és könyökével mért ütést Rhys arcára.
- Hagyjátok abba! – sikoltott fel Beth a vér láttán, ami lassan folyt végig Rhys arcán. A két férfi tovább folytatta a küzdelmet, mintha meg sem hallották volna a lány kétségbeesett kiáltását. Időközben Rhys elejtette a fegyvert, ami tompán csillogva feküdt a homokban. Beth gondolkodás nélkül kapta fel. Megnézte, hogy még mindig ki van-e biztosítva…
Még nagyobb pánikot érzett, mint amikor először fogott kezében pisztolyt. Nem mert célozni, félt, hogy éppen Rhyst fogja eltalálni, akinek tulajdonképpen segítenie kellene…
A férfi minden erejét összeszedve vágta állon Rio-t, mire a spanyol feje oldalra bicsaklott és hátrált néhány lépést. De nem esett el… és a pillantásától, ahogy visszanézett rájuk a lány ereiben a vér is megfagyott. Amint egy picit is eltávolodtak egymástól, Beth megvetette lábait, a fegyvert megemelte, két kézzel szorongatva és egyenesen Rio-ra szegezte. A férfi megint elindult volna Rhys felé, de mikor meglátta a lányt, kezében a fegyverrel, megtorpant.
- Mit akarsz azzal kezdeni, Nyuszifalat? Veszélyes játék…
- Hátrébb… - emelte meg remegő hangját. – Most!
Rio ide-oda kapkodta tekintetét Beth és Rhys között. A Kapitány zihálva, véres arccal meredt rá, Beth pedig ijedt, nagyra tágult szemekkel.
- És ha ne… - lépett egyet előre, de összerezzent, mikor Beth meghúzta a ravaszt, a golyó pedig elsüvített a feje mellett, fellebbentve néhány tincsét. Arcán gonosz vigyor terült el.
- Mellé.
- Mert így akartam! – sziszegte a nő, ismét hátrahúzva a kakast.
Rio nem próbálkozott be többet, helyette gúnyosan horkantva letörölte a vért a szájáról.
- Ennek még lesz visszhangja… Kapitány! – úgy köpte ki a szót, mintha az valami átokszó lenne.
Még mindig feléjük fordulva hátrált, egyre gyorsabban, végül elfordult, és sietős léptekkel, nagy ívben elkerülve az embertömeget, beleolvadt a sötétségbe. Beth sokáig nézte a helyet a fák között, ahol eltűnt… hogy történhetett mindez?
Lassan leengedte a karjait. A hűvös szél belekapott hajába és szoknyájába. Már megint idióta módjára viselkedett.
Lepillantott a kezében tartott fegyverre. Egyre lazítva a szorítást, hagyta, hogy kicsússzon az ujjai közül. Tompa puffanással ért földet, a homok néhol rászóródott.
Néma csendben figyelte a flintát, ahogy békésen feküdt a földön. Miért kell az életének állandóan visszatérnie az erőszakhoz? Ennyire rossz csillagzat alatt született, hogy egy perc nyugta sem lehet tőle?
Sötét árnyék jelent meg előtte. Nem kellett felnéznie, álmában is tudta volna, hogy ki áll mögötte.
- Jól vagy?
Beth szorosan becsukta szemeit és próbált nem hangosan is felnyögni. Miért ilyen? Miért ennyire kedves most hirtelen? Ha egyszer megmondta, hogy nem kér belőle, miért törődik vele, miért mentette meg?
- Igen.
Elizabeth megfordult, hogy ránézhessen. Gyomra diónyira zsugorodott tekintetének súlyától. Szemeiben megcsillant a hold fénye, még ezüstösebbé varázsolva. Haja összekócolódva omlott a vállaira, csak néhány tincs maradt a fekete szalag fogságában. Az ingje félrecsúszott, a gombok leszakadtak róla.
- Vérzel.
Rhys arcán futó mosoly suhant át. Bólintott egy aprót.
- Tudom.
- Nem akarsz tenni ellene? – kérdezte halkan, oldalra biccentett fejjel. A férfi csak megvonta a vállát. Beth kacérkodott a gondolattal, hogy elmormol egy köszönetet, aztán pedig elmegy, de nem hagyhatta csak így itt… mindazok után, amiket érte tett…
- Gyere velem.




Sally mosolyogva tört utat magának az emberek között, de ahogy egyre távolodott tőlük, arcáról úgy tűnt el lassanként a mosoly. Amit már olyan szépen kitökéletesített… és amit már oly’ régóta viselt.
A gombóc, ami a torkában feszített két napja nem hagyta nyugodni. Az apja halálhíre… nem lepte meg túlzottan. Mikor három hónapja integetve búcsúzott a partról, halványan az az érzése támadt, hogy soha többet nem fogja látni hőn szeretett apját… nem lepte meg túlzottan, ugyanakkor rettenetesen fájt. Amikor Ned meghalt, őrjöngött, zokogott, nem bírta felfogni, hogy elveszítette. A fájdalmát mindvégig viselte a szívében, nem volt hajlandó elengedni. És az élet most újra rátett egy lapáttal…
Gyűlölte a tengert. Mindig elvette tőle a legfontosabbakat. Először a férjét, most az apját…
Megvetve figyelte a hullámokat, ahogy játszadozva nyaldosták a sziklákat. Esti békéje már akkor elhagyta, mikor, napra pontosan egy teljes évvel ezelőtt bejelentették: Ned meghalt. Már csak megszokásból járt ki. Várta a napot, mikor jön el az a pillanat, mikor megbékélve a sorsával sétál el a sziklák mellett. De még mindig dúlt benne a háború. Nem tudta elfogadni. És úgy érezte talán soha nem is fogja.
Még egyszer végighordozta tekintetét a sziklákon és már épp azon volt, hogy visszafordul, mikor egy mozgó árnyat pillantott meg lent, egészen a sziklák között. Pontosabban félig még a vízbe lógott. Ahogy hunyorogva figyelte az árnyat, lassan kivette belőle egy férfi alakját. Négykézláb vonszolta magát szárazabb helyre, de mikor karjai felmondták a szolgálatot s arccal előre a homokba esett, lábait még mindig lökdösték a hullámok.
Rémületében majdnem visszafutott, győzködte magát, hogy rohanjon el, hiszen azt sem tudja ki ez. De a rég eltűnt, zabolátlan énje felébredni látszott. Oda akart menni, megtudni ki ő, honnan jött, de elsősorban segíteni szeretett volna. Igen. Kötelessége, hogy segítsen a bajba jutottakon.
És ha ellenség?
Akármennyire erőltette szemeit, akármerre nézett, nem látott több mozgást. Tehát egyedül van… lehet, hogy meg is sérült… nos, ha bántani is akarná, nem fogja tudni, mivel le van gyengülve. Látszólag. Menni is alig bírt. A mozdulatlansága pedig egyenesen ijesztő volt…
Nagy levegőt vett, majd sebesen kalapáló szívvel és gyors léptekkel elindult, szikláról sziklára ugrándozva. A hold fényesen világított, szerencsére elég jól látta, hova kell lépnie. Nem lett volna éppenséggel szerencsés, ha kitöri a bokáját…
Mikor már csak pár méter volt közöttük, lelassított. Nyelt egyet a bizonytalanságtól, aprókat lépdelve közeledett hozzá. A férfi még mindig túlságosan is mozdulatlan volt. Ez vagy egy átkozott csapda, vagy meghalt… vagy…
A férfi megmozdult, karját lassan kicsúsztatta maga alól, ami a teste alá szorult. Mély, rekedt nyögéseiből ítélve, hatalmas fájdalmai lehettek.
- Uram… !?
Semmi érthető választ nem adott, csak tovább nyögdécselt, mint egy csapdába esett, tehetetlen állat. Ha beszélni nem tud, hogyan bánthatná? Minden további gondolkodás nélkül vetette magát térdre a férfi teste mellett. Vállait óvatosan megragadta s minden erejét összeszedve a hátára fordította. A férfi karjai tehetetlenül terültek el az oldala mellett, feje oldalra bicsaklott. A rátapadt vizes homok mögül, elgyötört, ugyanakkor meglepően férfiasan gyönyörű arc tűnt elő. A víztől sötétszőke haja, tincsenként tapadt az arcára, szemhéja meg-megrándult, nyilván a fájdalomtól. Hosszú szempillái árnyékot vetettek sápadt bőrére. Ajkai elnyíltak egymástól, fogai összekoccantak, reszketve szívta be a levegőt a száján keresztül.
Sally a férfi homlokára simította kezét, s ijedten vette észre, hogy ujjai sokkal melegebb, ragacsosabb nedvességbe nyúlnak… rövid kutakodás után észre is vette a halántéka mögötti vágást.
Gyorsan végigpillantott a másik testén, és akaratlanul is meg-megtorpant egy-egy helyen. Az ing vizesen simult testére, olyan hatása volt, mintha csak másik bőr lenne. Vállai elegánsan szélesek, semmi túlzott méret… egész biztosan nemesi körökből származott. Tökéletes volt.
- Hall engem? – hajolt közelebb, erősen artikulálva.
A férfi keze megmozdult, ami mellett Sally nyugtatta a sajátját. Lassan, kis habozás után kezébe fogta a másikét.
A férfi felé fordította a fejét, szinte már a lány ölébe hajtotta.
- Segít… sen…
Hangja alig volt több egy sóhajnál. Pislákolt benne az élet…
- Hoznom kell segítséget, mindjárt visszajövök…
- Ne…
- Uram, nem fogom elbírni…
A férfi szorítása meglepően erős lett, ahogy ujjai körbefonták a lány vékony csuklóját. Sally arra gondolt, hogy egy tudatos mozdulattal könnyű szerrel eltörhetné…
- Tudok… járni…
- Nem hiszem, hogy…
- Segítsen…
A hanghordozása is egy nemesemberé. Ellentmondást nem tűrő.
Mire észbe kapott, a férfi már a könyökére támaszkodott. Állát a mellkasára fektette, állkapcsa megfeszült az erőfeszítéstől, ahogy próbálta kinyújtani a kezeit. Sally némán megrázta a fejét és odanyúlt, hogy segítsen. Ennek még rossz vége lesz…
Karját a másik háta mögé csúsztatta, hogy támasza legyen. Az idegen egész testében megállíthatatlanul reszketett, elfojtott nyögéseit még hangosabban hallotta, amiért közelebb hajolt hozzá. Másik karjával is átölelte, s a férfinak így sikerült teljesen felülnie. Forró lélegzete csiklandozta a nő nyakát és a kiszabadult tincseket. Sally gerincén ismerős és egyben furcsa bizsergés száguldott végig… mi a fene…


- Ez egy kicsit csípni fog…
- Megszoktam a fájdalmat.
Beth letérdelt a férfi elé s remegő kezekkel nyomta szemöldökéhez az alsószoknyájából letépett rongydarabot, amit a tengerbe mártott. Rhys arca összerándult, száját összepréselte, de egy hang sem hagyta el a torkát. Nagy levegőt véve kinyújtotta lábait, így Beth pontosan közéjük került.
Óvatosan letörölgette a vért a seb körül. Mikor megfogta a férfi állát, hogy elfordítsa a fejét, az engedelmesen hagyta magát. A ronggyal letörölte a nyakát is, majd az állkapcsát.
- Miért jöttél el vele ilyen messzire? – fordult vissza Rhys.
Beth ismét az állánál fogva fordította el.
- Azt hittem megbízhatok benne… - válaszolt halkan.
- Mindazok után, amin keresztül mentél? Beth. Szerintem jobban meg kellene fontolnod kiben bízol meg és kiben nem… - morogta Rhys egyre dühösebben.
- És talán benned megbízhatok? – csattant fel Beth. – Aranyos, hogy kioktatsz olyan dolgokról, amiket te magad is elkövettél ellenem!
- Én soha nem kényszeríttettelek semmire! Nem bántottalak! – vágott vissza Rhys újra a lány felé fordítva a fejét.
Beth összeszűkült szemekkel mérte végig. Lassan elszámolt magában tízig… nagy levegő…
- Tudod, hogy erről mi a véleményem. Ha fizikailag nem is, lelkileg ezerszer jobban összetörtél, mint ahogy te azt valaha is el tudnád képzelni…
Eltávolodott a férfitól és felállt, miközben a véres rongyot gyűrögette.
- Köszönöm, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok. De a prédikációidból nem kérek.
Elfordult, hogy elmenjen, de a szoknyájánál fogva visszarántották. Gyomorgörccsel fordult vissza. Ötlete sem volt mit akarhat a férfi.
Rhys, még mindig a nő szoknyájának szegélyét szorongatva ült a földön és nézett felfelé, Beth szemeibe.
- Én még nem köszöntem meg…
Elizabeth várakozón felvonta egyik szemöldökét. – Akkor itt az alkalom… - motyogta halkan.
A férfi felállt és a kezét nyújtotta a nő felé. Beth megrázta a fejét. - Megteszi egy sima köszönöm is.
Most Rhys-on volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét, miközben száját elhúzta az annyira imádott félmosolyra. Kezét még mindig a levegőben tartotta.
Közben a zene lelassult az ünnepségen, csak halvány foszlányokat hallottak az egészből.
- Biztosan elment az eszem… - suttogta Beth, s a férfi kezébe helyezte sajátját. Az pillanatnyi késlekedés után húzta magához. Másik kezével a vállára helyezte a lány jobbját, majd az övét a derekára tette. Beth meglepődve vette észre, hogy a férfi éppenséggel tánchoz készült…
- Én… én nem tudok…
- Akkor éppen itt az ideje, hogy megtanulj.
Alsó ajkát a fogai közé harapva nézett a férfi szemeibe, aki csak elvigyorogta magát. – Ne félj, nem vagyok pocsék tanár…
- Nem félek.
Rhys kihúzta magát, ezáltal még közelebb csalva a lányt. Mellkastól csípőig szorosan egymáshoz simult a testük.
- Helyes.



Sally megfeszítve egész testét könyökével lenyomta kis háza ajtajának kilincsét, s vállával benyomta azt. A sötétség nem zavarta, csukott szemmel megtalálna mindent. Elbotladozott előre, szinte maga után hurcolva a férfit. A férfi átvetette karját a vállán, Sally pedig az ő derekát szorongatta. A lány arca szorosan hozzásimult a másik mellkasához. A jeges víz átszivárgott a ruhájába, így már ő is remegve várta, hogy elérjenek az ágyhoz. Megállíthatatlanul reszkettek mindketten a kimerültségtől és a hidegtől.
Mikor elértek az ő ágyához, Sally gondolkodás nélkül ültette le rá a férfit. Visszarohant az ajtóhoz, hogy becsukja, a függönyöket behúzta minden ablaknál. Gyertyát gyújtott, amit a helyiség közepén álló asztal lapjára tett. A sarokban álló kétajtós szekrényből előhalászott három törülközőt, egy száraz inget és nadrágot, majd visszasietett a férfihoz.
Az idegen fejét lógatva ült, alig bírta tartani magát. Tincseiből a padlóra csöpögött a víz, bőre ijesztően sápadt volt.
Sally elé lépett s az egyik törülközővel megtörölte az arcát, majd nagyjából a haját. A törülközőt a nyakánál hagyta, hogy a hajából csöpögő vizet felfogja.
Remegő kezekkel gombolta ki gyorsan az inget, és kihámozta belőle a férfit. A jobb vállán és könyökén több horzsolás is volt, a bal oldalán mély, vágásszerű seb éktelenkedett.
A másik törülközővel gyorsan áttörülte a felsőtestét és halkan nógatva az engedelmességre, hogy mikor melyik karját emelje, merre dőljön, feladta rá a száraz inget.
Nem értette miért esett zavarba, mikor elérkezett a pillanat, hogy másik nadrágot adjon rá. Hiszen azt sem tudja ki ez! Soha az életben nem látta! Ráadásul látott már férfit meztelenül, nem is egyszer és nem is egyet. A férjén kívül nem volt más az életében, akivel éjszakákat töltött volna el. De az édesanyja volt a sziget gyógyítója, így ő is kitanulta ezt a mesterséget. A munkájához pedig néha-néha meztelen férfiak látványa is hozzájárult. Ezért nem értette, hogy miért jött mégis zavarba…
Megkeményítve magát lelkileg, mégis sikerült végrehajtania ezt a –most - végtelenül nehéznek tűnő műveletet. A férfit átkísérte az ő ágyába, ami szárazabb volt, mint a nemrég átnedvesedett ágy és lefektette rá.
- Ki maga… - kérdezte rekedt hangon a férfi. Sally arcán bágyadt mosoly terült el s leült az ágy szélére a férfi dereka mellé.
- Ezt én is kérdezhetném, Uram… - válaszolt halkan. Belső parancs utasítására megemelte kezét és kisimított néhány tincset a férfi meggyötört arcából. Újra szólásra nyitotta a száját, de Sally gyöngéden az ajkaira nyomta ujjait. – Most inkább pihenjen. Holnap mindent elmondhat…



- Bal láb.
Beth alsó ajkát beharapva lépett egyet hátra a bal lábával. Rhysnak fogalma sem volt arról, hogyan került idáig. Egy verekedés után, ahol nem csak okozott, de kapott is sebeket a tengerparton táncol egy nővel. Beth-szel. A lány egy picit összevonta szemöldökeit koncentrálva a lépésekre, nehogy eltévessze. Lehet, hogy az a jó pár, egymás után felhúzott ital hatása, vagy másik – idióta – énje egyre hangosabb unszolása miatt, de úgy érezte az lenne a leghelyesebb ha a lányt felkapva keresne egy félreeső, sötét helyet, ahol biztosan nem találnának rájuk, és megkérné a nőt, hogy mutassa meg a ruháit kifordítva… lehetőleg több méterre tőlük…
Karjait megfeszítve még közelebb húzta magához. Látta Beth arcán, hogy ez a közelség kezd még inkább zavaróvá válni a számára, de nem érdekelte. Tudta, hogy nem fél tőle. Félelme inkább a saját érzései miatt törhetett rá. Félt, megijedt attól, hogy vágyik rá. Rhys egyik része önelégülten dorombolt, a másik szánakozva csóválta a fejét.
„Miért játszol vele? Nem ezt érdemli…”
Zavaró volt ráébrednie arra, hogy megfordult fejében a gondolat, hogy minden eddigi elhatározását felrúgva megszerzi magának a lányt. Bármibe is kerüljön. Megfordult fejében a gondolat és… meg is fogadja?
Mikor látta a lányt Rio karjai között, legszívesebben őrjöngött volna. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne lője rögtön agyon, abban a szent pillanatban… és tudta, hogyha tovább kerüli a nőt, ezek a képek tovább mennek, sokkal vadabb dolgokkal kergetve őt az őrületbe. Rio amúgy sem volt a kedvence, de el volt vele. Megtette, amit mondott neki. A személyiségével se lenne semmi gond – azon kívül, hogy hajlamos ráerőszakolni magát a nőkre. A baj ott kezdődött, hogy hozzáért Beth-hez. És tisztában volt vele, hogy más férfira is ugyanígy reagálna. Ha csak egy kis jelét is észreveszi annak, hogy valaki közeledni akar a lányhoz, a „vadállat” átveszi az irányítást. Ezt pedig nem csinálhatja a végtelenségig. Mindkettőjüket tönkre tenné ezzel. Beth-t, amiért nem ad lehetőséget neki arra, hogy párt találjon, és saját magát is, hiszen a vágya soha az életben nem fog csillapodni iránta…
Tehát az egyetlen út, ami kivezet ebből a válságból… az, az, hogyha megszerzi magának.
Világos.
Egyszerű.
Elméletileg.
Furcsának találta, hogy magához szorítva tartja a lányt, Beth lélegzete súrolja a nyakát, keze pedig bármikor áttérhet… egyéb helyekre, miközben olyan hétköznapi dolgot csinálnak, mint a tánc. Olyan… legálisnak tűnt. Pedig ő egyáltalán nem szerette a legális dolgokat.
Kezét, mely eddig a lapockája alatt tartott, lassan, érzékien lentebb csúsztatta, egészen a gerince aljáig. Férfiúi önbizalma hatalmasat ugrott, ahogy meghallotta a lány el-elakadozó lélegzetét.
- Ez… ez is része a… táncnak? – kérdezte cincogva, pipacsvörös arccal.
- Persze… - hazudta pillanatnyi késlekedés és szemrebbenés nélkül.
Lépéseiket egyre lassította, a végére már csak egy helyben álltak. Elizabeth megilletődött arckifejezéssel nézett rá, szemeiben a félelem egy apró szikrája csillant fel, mikor Rhys megemelte kezét, hogy a nő tarkójára simítsa.
- Ne csináld ezt… - suttogta elhaló hangon.
- Miért ne csinálhatnám? – húzta maga felé a nő fejét. Beth szorosan összezárta szemeit és kezeit a férfi mellkasára téve, kiszakította magát az ölelésből.
- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy miért nem engedem! – csattant fel elkeseredetten.
- Felvilágosítanál? – kérdezte értetlenül. A hangsúlyából kihallotta, hogy nem a hajón történtekre céloz.
Beth résnyire szűkítette szemeit, majd fejét megrázva megfordult, hogy elmenjen.
Rhys karon ragadta.
- Nincs is kifogás, igaz?
- Ezt most tényleg komolyan kérdezed? – hüledezett szörnyülködve és megrántotta a karját, de a férfi nem engedte. – Nem értem hogy nem tudsz figyelembe venni egy ilyen akadályt, hiszen…
Rhys két keze közé fogta a lány arcát és nem foglalkozva tiltakozásával, ajkait a lányéra tapasztotta.
Beth először harciasan küzdött, már amennyi tőle telt. Hiszen a férfi egy kézzel lefoghatta volna, ha nagyon akarja. Ha nagyon akarja. De nem úgy tűnt, hogy túlzott erőbedobással kellene megakadályozni a lány ficánkolását. Sőt. Olyan volt az egész, mintha számított volna arra, hogy Beth rövid időn belül feladja a küzdelmet… ez egyszerre sértette és legyezte hiúságát.
Minden kifogásáról megfeledkezve ütötte meg utoljára a másik vállát, majd ugyanazzal a mozdulattal ragadta meg ingének a gallérját és húzta magához egy nyögés kíséretében.
Rhys karjai lecsúsztak a derekára, hogy életre kelt indaként fonják át azt. Remegés futott végig testén, mikor megérezte a lány kezeit az arcán, ahogy végig simítanak állkapcsán, majd hátracsúszva a tarkójánál a hajába túrnak.
Lassan egyre lentebb ereszkedett, a lány pedig követte… egymással szemben térdelve kapaszkodtak a másikba. Rhys egyik kezével megtámaszkodva a földön fektette hátára a lányt, hogy fölé emelkedhessen. Beth nyögdécselve húzta magához, minél közelebb akarta érezni a férfit. Elátkozta a közöttük feszülő ruhadarabokat, de semmit nem tehetett azon kívül, hogy remegve kapaszkodott a másikban. Kavargó örvénynek látta fejük felett a ragyogó csillagokat. Már-már a földet sem érezte a teste alatt, annál inkább a férfiét, ahogy minden egyes lélegzetvételnél szorosabban simul hozzá.
Rhys megragadta a jobb térde alatt, s egy lendülettel a hátára fordult, magára húzva a lányt. Beth a férfi feje mellett támaszkodott meg, ujjai a homokba süllyedtek. Szíve a torkában dobogott, ahogy lepillantott az alatta fekvő, teljesen kiszolgáltatott férfira. Szemeiben tűz lobogott, olyan tekintettel mérte végig, mint aki pillanatokon belül felfalja. Az érzésbe minden egyes porcikája beleremegett, de egyben megijedt. Mit csinál?
Rhys felsimított a nyakán, kezét hátracsúsztatta a tarkójára. Tincseibe markolva húzta le magához Beth fejét és kíméletlen játékot űzve csókba vonta.
- Abba kell hagynunk… - fordította el arcát a lány. A levegő benne rekedt, mikor a kalóz a fogai közé vette fülét és gyengéden megharapta.
- Rhys… - suttogta.
- Mondd még egyszer! – mormolta a fülébe, s szájával egyre lentebb haladt a nő nyakán.
- Abba kell hagynunk!
- Nem ezt… a nevemet…
- Rhys, kérlek…
A férfi ölelése szorosabbá vált, csókjai sürgetőbbé, kétségbeesettebbé. Elizabeth nem hagyhatta, hogy teljesen elveszítse minden önuralmát, különben… Isten lássa lelkét, kívánta a férfit, de ha egyszer nem lehetnek egymáséi, nem tehet semmit. És erre rá kell döbbentenie a férfit is.
Felegyenesedett ültében zihálva, torkában hatalmas gombóccal. Nyelni alig bírt, főleg, ha a másik a szemeibe nézett.
- Nem akarom.
- Nem csak nekem, saját magadnak is hazudsz… - mondta rekedten a férfi.
- Ez nem így van… - motyogta maga elé és lassan, remegő térdekkel felállt. Sietős léptekkel elindult az ünnepség irányába, de Rhys utána nyúlt.
- Beth!
- Engedj el! – kiáltott fel kétségbeesetten. Már így is alig bírta tartani magát, nem bírt volna ki még egy szócsatát. Megrántotta a szoknyáját, hogy végre engedje el a férfi, de az erősebb volt, ő pedig megbotlott a nagy lendülettől. A földön térdelve hátrált egyre, kezével tapogatózva a sötétben. Rhys már utol érte, kezével az arca felé nyúlt, és akkor Beth keze megakadt valamiben. Villámgyorsan megragadta és a férfira szegezte.
Rhyst villámcsapásként érte az érzés, amikor a lány a mellkasának szegezte a fegyvert. Láthatóan remegett, pedig két kézzel tartotta. De a szándék akkor is egyértelmű volt.
- Ezt most komolyan gondoltad? – kérdezte halkan. Jéghideg hangon.
Beth ajkai megremegtek. Kinyitotta, majd becsukta. Mintha nem találná a szavakat.
- Be kell fejeznünk… végleg!
- Akkor tedd meg… - sziszegte összeszorított fogai között és nekidőlt a flinta csövének. – Tedd meg, mert úgy sem foglak békén hagyni…
- Miért teszed ezt velem? – távolodott el sűrűn pislogva. A férfi követte.
- Rájöttem, hogy sohasem fogunk tudni megszabadulni egymástól. – jelentette ki érzéketlenül. Arca megint egy szoboréhoz volt hasonlatos.
- Én próbálok… csak te nem engeded!
- Próbálsz, de nem tudsz… Fáj a látvány, ha más nővel vagyok, ha sandítva is, de minden lépésemet figyeled… Próbálod ugyan bemagyarázni magadnak, hogy egyszer elmúlik, de ki kell, hogy ábrándítsalak, ez csak rosszabb lesz, javulni nem fog!
- Nagyobb az önuralmam, mint neked! – sziszegte még erősebben remegve. A férfi, mintha olvasna a gondolataiban…
- Az lehet Kedves, de semmi sem tart örökké…
Beth lassan felegyenesedett, még mindig maga előtt tartva a flintát. Hátrált néhány lépést, amikor a férfi is felállt.
- Tartsd kordában magad, engem pedig hagyj békén. – mondta végül halkan, leeresztve a fegyvert. – Nem akarok többször „megsérülni”, mert tudom, hogy azt már nem élném túl. Ha annyira érzéketlen vagy, hogy nem veszed ezt figyelembe, csak sajnálni tudlak!
S ezzel ledobta a fegyvert a földre, majd hátat fordítva a férfinak elindult az ünnepség felé.
- Úgy sem szabadulsz tőlem… - morogta maga elé. Sokáig figyelte a lányt, szája sarkában apró, titokzatos mosollyal. Nem muszáj mindig a gyors módszerekhez folyamodni. Néha kell egy kis megfontoltság. Ahogy szokás mondani: Lassú víz, partot mos. Tud ő türelmes lenni… nem az ő területe, de képes rá. Ráadásul róla van szó.
Beth-ért?
Bármit.



Furcsán érezte magát. Igen. Meglehetősen furcsán érezte magát.
Szempilláit mintha az arcához ragasztották volna, nem bírta kinyitni szemeit. Végtagjait ólomsúlyúnak érezte, oldala lüktetett és fájt. Úgy érezte magát a sötétben, mintha a saját testébe lenne bezárva. Elméje éber és izgatott, teste meggyötört, mozdulatlan.
Nem sok mindenre emlékszik a tegnapi napból az után, hogy leugrott a hajóról, de egy nőre mindenképp! Igaz, homályosan de emlékezett. A halál torkában járt ebben biztos volt. Elérte a partot, s nem érzett megkönnyebbülést, tudta, hogy hamarosan meghal. A bal oldalán ejtett kardszúrás mély volt, ha nem látják el halálos. Mégis, a nő hangjától erőre kapott. Mint egy adrenalin löket, ami az utolsó pillanatban önti el az ember testét, hogy képes legyen felvenni a harcot az életéért.
Fogalma sem volt, hogy hol van. De legalább távol John Harpertől…
Először az ujjaival kezdte. Behajlít, kinyit, behajlít, kinyit… felemelni a karját annál nehezebb volt. Fogait összeszorítva próbálkozott, ha képes lett volna rá, biztosan vigyorogni kezd a sikere miatt. Arcához emelte kezét, fáradtan végigsimított rajta. Borostája sercegett a súrlódástól, száz éves öregembernek érezte magát. Felsóhajtott.
- Legalább felébredt…
Úgy meglepődött, hogy ismét hallja a nő lágy, megnyugtató hangját, hogy rögtön kinyitotta szemeit.
Sally a férfi fölé hajolt egy bátortalan mosoly kíséretében. Haját szigorú kontyba tűzte tarkójára, de a főkötőt nem vette fel. A férfi testében furcsa zsongás kezdődött el.
- Hogy érzi magát? – szólalt meg ismét. Lágy hangja gyógyírként hatott fájdalmára, egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy mindene sajog. Az ablakon beszűrődő napfény hátulról világította meg a lányt, kósza hajszálait aranyfénnyel borítva. Pisze orrán elszórva apró, halvány szeplők voltak, szemei sötétek, igézők…
Megköszörülte torkát… aztán még egyszer…
Hangja, mint a köszörű, amikor megszólalt.
- Halottként…
A nő lehajtotta fejét egy pillanatra, arcán futó mosoly terült el. A férfi érezte is a hatását a gyomrában.
- Ahhoz képest elég éber.
A férfi megpróbált elsöpörni szeme elől egy tincset de az makacsul ellenállt. Sally odanyúlt, hogy segítsen. Szégyenlős mosoly kíséretében simította hátra a többi közé. Érdekes módon, a helyén maradt.
- Ne vegye tolakodásnak… de megkérdezhetem, hogyan került ide?
Még nem készült fel erre a kérdésre. Vajon elmondhatja-e a nőnek az igazat anélkül, hogy attól kelljen tartania, feladja őt a hatóságnak? A flotta nagy része John Harper kezében van. Ha tudomást szerez arról, hogy ő túlélte… beleborzongott a gondolatba.
- Khm… hát… el kellett menekülnöm a hajóról…
Sally összevonta szépen ívelt szemöldökeit, arcára aggodalom ült ki. A férfi nem tudta eldönteni, hogy neki szól az aggodalom, vagy magának a ténynek, hogy egy szökevénnyel ül egy szobában.
- A sebeket is akkor szerezte? – kérdezte halkan.
Bólintott. Mi mást tehetett volna?
- Ne féljen, nem vagyok közveszélyes bűnöző… - motyogta.
- Nem is gondoltam annak.
Felvonta egyik szemöldökét. A mozdulatra a lány kecsesen megvonta egyik vállát. – Nem úgy néz ki, mint egy bűnöző.
Tekintetük összekapcsolódott egy végtelen pillanatra, s egyikük sem volt képes másfelé nézni. A rövid, törékeny kapcsolat, ami kialakult közöttük nem volt mindennapi. Mindketten idegenek voltak egymásnak, s mégis, a férfi úgy érezte bármit megtenne ezért a nőért. Sejtette, hogy a másik is így van ezzel, de ebben nem lehetett teljesen bizonyos. Megmentette az életét, az otthonába fogadta, ápolta… Egyetlen ilyen nőismerőse sem volt… még csak hasonló sem, aki képes lett volna erre. A gazdag örökösnőcskék áldozatkészsége, kedvessége, akikkel egy körben forgott, nagyjából annyira terjedt ki, hogy nem bántak úgy a szolgáikkal, mint a kutyákkal. Nekik csak néhány dolog számított. A bálok, amiken alig kap levegőt az ember a sok parfüm és kölni miatt. Ruhák, cipők, pénz. Egy gazdag férj. Luxus. És persze nem vesznek tudomást a körülöttük élő szegényebb emberekről. Miért is vennének? Ők megkaptak mindent, miért alacsonyodjanak le más emberhez?
Ő is ebbe a rétegbe, ebbe a világba született a gazdagok közé, s mégis… úgy érzi nincs helye közöttük. Talán a felfogása, világszemlélete miatt, talán a személyisége vetekszik a sznobok által felállított eszmékkel…
A sok etikett, finomkodás, cicoma az őrületbe tudná kergetni. A nőknél ez még jobban kiütközik. A sok pihegés, szempilla rebegtetés, halk vihorászás. Szerinte egyáltalán nem illik egy finom, jó ízlésű nőhöz. Ezzel nem azt akarta mondani, hogy a mellette ülő nő tanulatlan, vagy erkölcsileg romlott… nem, sőt… elképzeléseiben mindig ilyen nőt akart maga mellé. Segítőkész, aggódó, gyönyörű… nem olyan, mint a bálcicák, ahogy egy ismerőse nevezte őket.
Arcára lusta mosoly ült ki. – Nem is vagyok az… Mi a neved?
- Sally… Sally Kerr.
- Sally… - ejtette ki halkan a nevét, olyan hangsúllyal, mint amikor édességet forgat a nyelvén az ember kiélvezve minden pillanatot, míg tart az íz hatása.
A nő kihallotta a szavak mögött megbúvó kéjes felhívást, amibe azon nyomban bele is pirult. Nem tudott mit kezdeni magával, a férfi kifürkészhetetlen, intenzív pillantása pedig csak még nagyobb zavarba hozta.
Istenem, hogy lehet valaki ennyire… ennyire… túlvilági, tette fel magában a kérdést, s összeszűkült szemekkel viszonozta néha az ágyban fekvő pillantását. Haja visszanyerte természetes színét, ahogy megszáradt. A nap sugarai arany derengésbe vonta – amúgy is szőke - fürtjeit, mely a párnára, nyakára, s néhol az arcába simult. Hihetetlenül kék szemei meg-megvillantak, ahogy ránézett. Szempillái sötétebbek voltak haja árnyalatánál, orra egyenes, ajkai férfiasan teltek, kicsit szögletes áll, határozott vonások… mint egy angyal…
- És az Ön neve? – préselte ki magából a szavakat.
A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, ez látszott, ahogy ajkait összepréselte, tekintetét elfordította. De a zavar elég gyorsan eltűnt.
- Gabriel.
Még a neve is… most komolyan… mennyi esélye van annak, hogy tényleg egy angyallal van dolga?
A pillanatot mélyről jövő, morgásszerű hang törte meg. Sally felvonta szemöldökeit, ajkát beharapta, hogy ne nevessen fel.
- Máris éhes?
A férfi arcán komisz vigyor terült el. Egyik kezét hasára simította. - A gyomrommal sohasem volt gond.
A lány felállt, kezei idegesen remegtek, mikor lesimította szoknyáját.
- Csak néhány percet kérek, hozok valamit a kastélyból…
- Sally!
- Igen? – fordult hátra a férfi felé.
Gabriel a könyökeire támaszkodott, arca néha megrándult a fájdalomtól. – Kinek a földjén vagyok?
Sally összekulcsolta kezeit a háta mögött. – A Csont szigeten. – válaszolt. A férfi arckifejezése miatt, elkuncogta magát. Szabályszerűen elsápadt. – Nem kell félnie! Itt biztonságban van.


- Nem, erre semmi szükség!
- Dehogynem! A kedvemért, Beth!
- De én…
Beth az elveszettek pillantásával nézett körbe a kis helyiségben. A terem felét mindenféle díszlet kellék foglalta el, középen egy kis emelvény foglalt helyet, a falak mellett félig kész, vázlatos festmények álltak. Két állvány is volt a szobában, az egyiket fehér vászonnal takarták le. Az olaj félreismerhetetlen illata terjengett a levegőben, kis tároló asztalkákon tégelyek, ecsetek, festékes rongyok árválkodtak.
- Jack… - kezdett bele motyogva.
- Az édesanyádat is ő festette… kérlek…
- De senkinek nem mutathatod meg!
Jack felhúzta az orrát, s Beth megmosolyogta. Úgy látszik az orrhúzogatást is Jacktől örökölte.
- De ha senkinek nem mutatom meg, akkor nincs értelme az egésznek! – érvelt tovább.
- Na látod! – mutatott rá Elizabeth győzelemittas mosoly kíséretében.
- A kedvemért! – nézett rá Jack könyörgő szemekkel. Férfiak!
- Jack…
- Szerintem is jó ötlet ez a festés. – szólt bele a párbeszédbe egy harmadik hang is. Beth teste megmerevedett, de nem engedte meg magának, hogy láthatóan is összerezzenjen. Hűvös pillantással fordult Rhys felé, aki pimasz vigyorral figyelte őket. Karjait keresztbe fonta, s nekidőlt az ajtófélfának. Láthatólag semmi dolga nem volt és ez zavarta Beth-t. Ha lenne valami elfoglaltsága, nem zavarná őket…
- Szerintem felesleges. – válaszolt vissza feszült hangon.
- Hagyd, Jack. Majd én beszélek vele.
Elizabeth érezte, hogy a düh minden apró porcikáját elönti. Hogy merészel úgy beszélni róla, mintha itt sem lenne? És különben is! Nekik semmi beszélnivalójuk nincs!
Jack láthatólag megkönnyebbült, hogy ezt a terhet levették a válláról. Végigsimított lánya arcán és gyengéd mosollyal hozzáfűzte. – Gyönyörű leszel, majd meglátod.
Beth úgy érezte magát, mint akit elárultak. De hát az Istenért! Az apja és ez a… kalóz összefogott vele. Az Apja!
Jack sietősen elhagyta a helyiséget, egy utolsó pillantást még vetett rájuk. Beth is keresztbe fonta karjait és kifejezéstelen arccal nézett Rhysra. Nem fogja megadni neki az elégtételt, hogy lássa mennyire zaklatott.
- Akkor lássunk is hozzá! – csapta össze tenyereit a férfi. Beth megborzongott.
- Te vagy a festő? – lehelte kétségbeesetten.
Rhys olyan szemekkel nézett vissza rá, ami egy jéghegyet is megolvasztott volna. Szája sarkában huncut mosoly bujkált. – Szeretnéd?
Beth céklavörösen elfordította róla tekintetét. – Nem, egyáltalán nem!
A férfi mosolya kiszélesedett. – Nyugalom nem én foglak megfesteni… abból nem lenne köszönet. A festésben nem vagyok valami jó, de… - mutatta fel mutatóujját. – Minden másban tökéletes!
Beth nem túl nőiesen felhorkantott az ég felé emelve szemeit. – Egoista. – morogta az orra alatt.
Rhys csak vigyorgott tovább, elengedve füle mellett a sértést. A kis emelvényre fekete szatént terített, amire egy gyönyörűen kifaragott széket húzott. Háttámláján és az ülőrészen sötétbordó bársony volt, karfái tompán csillogtak a lakktól. A szék lábai oroszlánlábakat formáltak, a karfák vége csavarosan végződött. A szék mögé két állványt állított be, amire óarany drapériát terített. Ahol megcsillant rajta a fény kicsit felszikrázott.
Hátrébb lépett, hogy megcsodálhassa művét. Egyik kezét csípőjén nyugtatva, másik kezével elgondolkodva ütögette ajkait.
Ismét fellépett az emelvényre, s egy megnyújtott testű, arany gyertyatartót húzott a szék mellé, ami egészen a derekáig ért.
Beth-nek el kellett ismernie, hogy volt tehetsége, érzéke az ilyesmihez.
- Ezt fogod viselni? – törte meg a csendet a férfi.
A lány lepillantott halványlila ruhájára, s védekezőleg végigsimított rajta. – Miért mi ezzel a baj?
Rhys úgy mutatott maga mögé a beállított díszletre, mintha mindenre az lenne a válasz.
- A ruhád és a díszlet nem passzol színileg.
Elizabeth makacskodva megvonta a vállát. – Ez van. Nem fogok átöltözni.
- Már pedig át fogsz! – bólogatott megerősítésképp. – Ha nem megy egyedül, segíthetek.
Beth a fogait csikorgatta. Minden dühét és utálatát beleadta a pillantásába, amivel a férfira nézett. – Ha nem ragaszkodnátok ehhez a festményhez, nem kellene átöltöznöm!
Tudta, hogy gyerekes amit csinál, de már csak azért sem fogja egykönnyen beadni a derekát. Főleg nem ennek a férfinak. Addig köti az ebet a karóhoz, míg lehetséges. Meg akarta mutatni, hogy már nem az az elveszett lányka, akit csak úgy felcipelt a hajójára, mert nem tudott ellenállni. Itt itthon van, tehát azt tesz amit csak akar! És ebbe senki ne szólhat bele.
- Csalódást akarsz okozni Jacknek? – rázta a fejét sunyi mosollyal. – Ha nem engeded magad lefestetni, nagyon szomorú lesz.
- Ez zsarolás… - sziszegte. Itt teljes mértékben elveszítette a csatát.
Rhys megvonta vállát. – Tudom.
Elsétált Beth mellett, egyenesen az ajtó felé. – na gyere. Válasszuk ki a ruhádat!
Válasszuk ki a ruhádat! Mintha teljesen normális lenne, hogy egy férfi ad tanácsot egy nőnek, hogy hogyan öltözködjön, mit viseljen.
- Te nem fogsz nekem segíteni semmiben!
- Dehogynem! Feltúrom az egész ruhatáradat, és szégyentelenül válogatni fogok! – fenyegette meg ördögien vigyorogva.
- Ne merészeld! – kiáltott utána, mert Rhys már eltűnt az ajtó mögött. Beth egy nyögés kíséretében utána iramodott. – Rhys! – kiáltott utána. A kalóz már több méterrel előtte járt. – Tudd meg, hogy ez igazán gyerekes! – toporzékolt futás közben. Rhys meg sem állt, úgy fordult felé, hátrafelé lépkedve.
- És az nem, amit te csinálsz? Ki fújta fel magát, mert le akarják festeni?
- Ha annyira oda vagy ezért, miért nem festeted le magadat? – kérdezett vissza gúnyosan.
Rhys kényes mozdulattal hátradobta haját, amit ma nem fogott össze. – Mert túl szép vagyok. A festő úgy sem tudná visszaadni!
Beth felnevetett és meglökte a férfit, mikor mellé ért. – Hogy lehetsz ennyire öntelt?
Rhys visszafordult rendesen és sietős léptekkel befordult a sarkon. Beth felmarkolva szoknyáit, futásnak eredt a szobája felé, hogy kizárhassa a férfit. Elérte a kilincset, szinte berobbant a szobába, de mielőtt bezárhatta volna, Rhys benyomult utána. Minden erőfeszítés nélkül.
Beth megadóan felsóhajtott. Csípőre helyezte kezeit. – Rhys nem kell ez a cirkusz, egyedül is át tudok öltözni.
- Na persze! – motyogta a férfi a lány szekrényéhez lépve. – Amilyen hangulatban vagy most, felveszel egy kanárisárga ruhát és elrontod az egész művemet!
- Nincs is kanárisárga ruhám! – ült le az ágy szélére, kezeit ölébe ejtette.
Rhys hátranézett a válla fölött. – Ahogy ismerlek, bárhonnan képes vagy szerezni egyet!
A lány kihúzta magát. – Ezt bóknak veszem.
Több perc telt el néma csendben, csak a súlyos anyagok zizegése hallatszott, ahogy Rhys egymás után átnézte őket. Beth kíváncsi volt, végül melyiket választja.
Végül hátranyújtott egy feketét. – Ezt próbáld fel.
A lány nem tehetett mást, átvette a ruhát és a spanyolfal mögé lépett. Néha ki-kilesett mögüle, hogy a férfi biztosan ott áll-e még, ahol hagyta. Rhys már félig a szekrényben volt.
Öt percébe telt, hogy átvegye a ruhát. A ruha fekete bársonyból készült. Egyszerű, ovális nyakkivágással. A ruha ujja a könyökéig ért, a végén kör alakú csipke fodor. Semmi extra dísz nem volt rajta.
Torkát köszörülve lépett elő búvóhelyéről.
Rhys csak rápillantott és máris fordult vissza.
- Nem tetszik, vedd le!
Beth lenézett a ruhára, hátha van rajta valami hiba. De sehol semmi.
- Miért?
Rhys tovább kutatott, úgy válaszolt. – A bőröd túlságosan fehér, nagyon elüt rajta a fekete. Ráadásul a hajad is az, így az egész nem ér semmit!
Beth oldalra fordította fejét, hogy a tükörbe nézhessen. Meglepő módon a férfinak igaza volt. Úgy nézett ki feketében, mintha kísértet lenne.
Visszament hát a paraván mögé s elkezdte bontani ruhája fűzőrészét. A ruha gyorsan lecsúszott róla a súlya miatt.
- Ahhoz képest, amilyen életmódot folytatsz, eléggé… hm… hogy mondjam…
- Szeretem a „szépet”, nem értem mi azzal a gond. – jelent meg a paraván szélén Rhys, karján egy másik ruhával. Beth elvörösödve fonta maga köré karjait. Csak egy fűző és alsószoknya volt rajta, na meg persze a harisnyája… na de akkor is!
Gyomra több métert zuhant, mikor látta, milyen leplezetlen pillantással méri végig a férfi. És főleg az zavarta, hogy tetszett neki a másik elismerő pillantása. Mert tisztán le lehetett olvasni az arcáról.
- Ideadnád? – kérdezte halkan.
A férfi átnyújtotta neki, de nem ment el. A lány sejtette, hogyha megemlítené neki, egész biztosan nem engedelmeskedne. Hátat fordított a másiknak, és magára küszködte a ruhát. Magában káromkodva szidta a kalózt. Direkt választotta! A fűzőrész ugyanis hátul volt. Ezért is maradt itt.
De nem szólt egy szót sem. Vakon próbálta meg saját maga, ügyetlen ujjakkal tapogatta, amíg Rhys kezei el ne tolták az övét.
Túlságosan is közel állt hozzá. Érezte forró lélegzetét a tarkóján, szoknyájának szegélye állandóan a másik lábainak ütközött.
A ruha tökéletes választás volt. Mármint szerinte. Hogy a férfinak mennyire fog tetszeni, nem tudta. Fekete mindössze az ujjak voltak. Az is áttetsző, gyönyörű fekete csipke. Könyökéig feszes, aztán egy szintén fekete szatén szalag fogja össze. Onnantól tölcséralakban bővült. A felső része mély bordó. Dekoltázsa szögletes. A felsőrész elején hímzett óarany virágmotívumok voltak, amik elé fekete, vékony zsinórral díszfűzőt varrtak. A szoknyarész is ugyanolyan bordó volt, mint a felső rész, terebélyes, hirtelen bővülő. Középen mintha kettéhasították volna a bordó anyagot. Alatta fekete szatén csillant meg. Beth első látásra beleszeretett. De még nem volt olyan alkalom, ahova felvehette volna, így nem viselte. Túlságosan elegáns volt.
Rhys a vállainál fogva fordította meg. Többször is végigmérte, majd aprókat bólogatni kezdett.
- Gyönyörű vagy… - motyogta maga elé. Beth lehajtotta fejét, hogy egy pillanat múlva ismét a férfira nézhessen. Rhys keze fentebb csúszott a nyakára, hátra a tarkójához. – Többször kellene így öltözködnöd… - suttogta. – Amúgy is őrjítően nézel ki… de így… - nagy levegő. – Alig bírok magammal.
Beth belepirult a nyílt vallomásba. – Nem… nem akarom senki figyelmét elvonni.
Rhys elmosolyodott. – Ezzel már elkéstél, Kedves.