Jula Clyme - Harmadik fejezet

Amikor hazaértek, Julia azonnal szobája felé vette az irányt. Még Sabrinának is feltűnt, hogy a mindig oly lelkes Julia most-pont egy olyan buli után, amit ennyire várt- nem kezd el lelkesen mesélni, sőt, mintha még szomorúnak is tűnne. Így hát, hogy lánya kedvében járjon, készített egy kis palacsintát, (melyről tudta, hogy Julia kedvence), és tálcával a kezében bekopogott szobája ajtaján. Nem is gondolta rosszul, hogy lánya kesereg, hisz Julia kisírt szemekkel nyitott ajtót neki. A palacsinta láttán halványan elmosolyodott. De ez a mosoly nem az volt, mely azt mondja: -Jaj, de aranyos vagy, hogy még ezzel is fáradoztál, tényleg felvidultam! , hanem inkább ezt lehetett kiolvasni belőle:
- Értékelem, hogy gondoltál rám, de ne tört magad, bánatom mélyebb annál, mintsem hogy néhány palacsintától elfelejtsek minden rosszat!
Sabrina letette a tálcát, leültek az ágyra, kezét lánya vállára tette, és mélyen a szemébe nézve megkérdezte:
- Julia! Mi bánt, mióta hazajöttél?
És Julia –mintha már évek óta erre a kérdésre várt volna- elkezdett mesélni, csak úgy ömlöttek belőle a szavak, teljes részletességgel beszámolt édesanyjának Ross –hoz fűződő kapcsolatáról, a fájdalmas búcsúról, és arról, hogy az fáj neki leginkább, (száz kilométerre a fiútól) nem tudja, hogyan tovább. Sabrina először meglepetten húzta fel szemöldökét, majd együtt érző vigasztalásba kezdett.

Juliát az döbbentette meg leginkább, mikor másnap az iskolában Carol elmondta neki véleményét a dologról. Julia barátnői szavai után annyira más véleménnyel lett Carolról, mintha nem is ő mondta volna mindezt. A lány ugyanis Julia részletes beszámolója után csak ennyit fűzött hozzá a történtekhez:
- Én nem hiszek a távkapcsolatokban! Egy régebbi ismerősömet is elhagyta a pasija, pedig csak kétfalunyira laktak egymástól. Julia, én azt mondom, hülyeség volt belemenni ebbe az egészbe. Nem tudhatod, mi lesz ezzel a Ross -szal!

Mindezt pedig olyan közönnyel mondta, mintha az időjárásról beszélne, de legalább, hogy nem érti, itt emberi érzelmekről van szó. Juliának ekkor leesett az álla.
- Ez itt ugyanaz a Carol, akit ő négy évvel ezelőtt megismert, és megszeretett?
Hát nem látja, mennyire fontos neki Ross, és képes ilyen véleményt mondani róla?
Vajon tényleg így gondolja? Mi ütött belé hogy így beszél? És neki jól esne, ha ő Dave- ről beszélne így?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések zúgtak a fejében, de Carol szavai annyira összezavarták, hogy egyikre sem tudott épkézláb választ találni.
Tom teljesen megértette Juliát, hiszen ő is volt már szerelmes, de azt ő sem értette, hogy beszélhet így Carol a Julia számára oly fontos Ross Benningtonról.

Julia ekkor határozta el, hogy ha másért nem, dacból, de megmutatja Carolnak, hogy kapcsolata Ross –szal még így, messziről is működik. Egy szombat este tehát remegő kézzel felemelte a telefont –kezében a Ross- tól kapott gyűrött cetlivel- s tárcsázni kezdte a papíron álló számot.
Ross nagyon kedves volt vele, majdnem egy órát beszéltek, és a fiú még azt is megígérte, hogy ha ideje engedi, jövő hétvégén felszáll egy buszra, és egészen Liverpool –ig utazik,
csak hogy lássa Juliát.

A beszélgetés könnyebben ment, mint azt a lány remélte volna. Ross pedig két hét múlva valóra váltotta ígéretét, és meglátogatta a lányt. Julia sokat gondolkozott azon, vajon bemutassa-e Rosst a szüleinek, aztán észbe kapott, hogy Jack még nem is hallott Róla, és kapcsolatuk különben sem olyan komoly még, hogy egy családlátogatás észszerű lenne. Így hát egy csinos kis kávézóba csalta el a fiút. Ez Julia egyik kedvenc helye volt a városban, a tulajdonos is régi ismerősként köszöntötte, mikor beléptek. A helyiségben fa bútorok voltak, de nem lehetett volna megállapítani a stílusát, hiszen az antik bútorok mellett voltak egészen világos, a legutóbbi divatnak megfelelő faragott fából készült székek, asztalok is. Az egyes ülőhelyeket pedig –szintén fából készült- deszkák, oszlopok választották el egymástól, ezért az ott dolgozók csak bokszoknak nevezték őket. Julia és Ross beültek a bejárattól jobbra eső sarokba, ez az asztal volt a lány kedvence. A kávézóban kellemes félhomály volt, a halovány fényt színes búrájú, a plafonról rendszertelenül lógó lámpák szolgáltatták. Egy darabig csak ültek egymással szemben, és mosolyogtak. Egyikük sem érezte kínosnak a csendet, melyet végül a lány tört meg.
- Nagyon örülök, hogy el tudtál jönni. Jól utaztál?
- Igen, bár a menetidő majdnem négy óra, de ezekért az órákért megérte.

Julia érezte, hogy elvörösödik, és mivel tudta, hogy semmi értelmeset nem tudna mondani, megvárta, hogy ismét a fiú szólaljon meg.
- Carollal hogy vagytok mostanában? Dave mondott valami olyasmit, hogy megromlott a viszonyotok. Ez igaz?
Julia hálát adott, amiért a mosolygós, szőke pincérnő éppen akkor ment oda, megkérdezni, mit kérnek. A buli óta kényes volt neki ez a Carol téma. Az utóbbi időben nagyon eltávolodtak egymástól. Juliát tényleg megdöbbentette az a közöny, ahogy Carol Rossról beszélt, és elmondta, hogy ez neki mennyire fontos, és hogy legyen tekintettel rá, annak reményében, hogy barátnője meg fogja érteni. Tévedett. Carol szemében a Julia-Ross románc nem volt több egy futó kalandnál. Nem veszekedtek, bár Julia úgy érezte, jobb lenne, ha ordibálnának egymással, és szinte biztos volt abban, hogy Carol hasonlóképpen érez. Itt azonban szó sem volt vitáról, alig szóltak egymáshoz az iskolában, azon kívül pedig nem is találkoztak. Vészesen ügyeltek arra, nehogy ugyanakkor induljanak haza, hisz akkor még kettesben is maradhatnának! Carol inkább Cathrin társaságát kereste, Julia pedig Tommal töltött több időt. Úgy érezte, valamilyen szempontból elvesztette Carolt, és ez olyan űrt hagyott a lelkében, melyet - bármennyire próbálkozott is- tanulással képtelen volt kitölteni.
Ehhez azonban senkinek semmi köze nem volt, így hát rendelt egy kávét, majd derűsen Rosshoz fordult:
- Hol is tartottunk?

Juliát a találkozó csak megerősítette abban, hogy szerelmes. Azontúl mindennap beszélt
Rossal, ő azonban még egyszer sem utazott el a fiúhoz.
Egy délután sokáig töprengett azon, lehetett-e valami igazság abban, amit Carol mondott. Vajon Ross képes lenne elhagyni őt, csak azért, mert nem látják egymást mindennap? Fejében rengeteg gondolat kavargott, melyek mintha meg lettek volna pecsételve. S ahogy egyre üldözték egymást, világossá váltak a rajtuk lévő címkék:
ROSS és CAROL. Julia úgy érezte, azonnal ki kell öntenie a szívét valakinek, és el kell mondania valakinek az érzéseit. De kinek? Sokáig feküdt így az ágyon, majd hirtelen felugrott. A megoldás olyan kézenfekvő volt, hogy nem tudta megérteni, eddig hogyhogy nem jutott eszébe. Nem habozott, gyorsan leszaladt a lépcsőn, kabátot húzott, és elindult Rosa nénihez.

Mikor odaért a sarkon álló kis házhoz, gondolkodás nélkül belépett a -neki derékig érő- kovácsoltvas kapun. A három cica most kint feküdt, a ház előtt lévő kis udvarban, és élvezte a kellemes májusi napsütést. Julia megállt az ajtó előtt, csengőt keresett, de nem talált, ezért háromszor, jó erősen kopogott, és várt. Rosa néni mosolyogva nyitott neki ajtót. Hosszú, őszes hajának első tincseit egy nagy, pillangót ábrázoló csattal fogta hátra, és Julia most vette csak észre, hogy hajtincsei egészen a háta közepéig leérnek.
- Mi szél hozott erre, kis drágám?
- Csak valakinek muszáj elmondanom, ami velem történt, és úgy gondoltam…
- Nagyon jól döntöttél! – szakította félbe az idős hölgy, és intett, hogy menjen be.

A lány eddig annyira sietősen járt itt, hogy csak most volt ideje rendesen szétnézni a lakásban. Rosa néni háza mindössze két helyiségből állt, és egy kis fürdőszobából. A konyhát két szekrény, és egy apró hűtő jelentette a nappali egyik sarkában. A bútorzat ezen kívül csupán a két rozzant kanapéból, egy fa asztalból, és két ágyból állt.
A lány szokása szerint elmondta az érzéseit. Beszámolt a Ross- szal történtek minden részletéről, Carol véleményéről, és megkérdezte, szerinte kinek van igaza.
Rosa néni pedig szokása szerint türelmesen végighallgatta a történetet, megnyugtatta Juliát, és kimondta, hogy neki ad igazat. Búcsúzóul pedig kinyitott egy dobozt, és
megkínálta a lányt cukorkával, amit az megköszönt, és kabátja zsebébe rejtett.

Már majdnem hazaért, mikor megkívánta a zsebében lapuló cukrot, de mikor elővette, azonnal megtorpant, és ledöbbent.
Hogy lehetett ilyen ostoba? Hiszen Rosa néni azt a cukrot egy dobozból vette elő!
Abból a dobozból! Hirtelen eszébe jutott a furcsa hang, amit hallott, a doboz, amiről azt hitte, valami érdekes dolog van benne, és a még furcsább levél, ami annyi fejtörést okozott neki. Mis. Pupper meg is írta a levélben, hogy cukrok vannak benne! Kitalálta a gondolatait! Hiszen elhatározta, hogy amint hazaér, megkérdezi, hogy volt erre képes!
Egyáltalán nem értette, az asszony honnan tudta, mire gondol. De a legelképesztőbb az egészben mégiscsak az volt, hogy Juliát annyira lefoglalták saját érzései, hogy elfelejtett
rákérdezni a dologra! Megette a cukrot, és elhatározta, hogy holnap, iskola után első dolga lesz látogatást tenni Rosa Pupper- nél, és megtudni, mit is jelentsen ez az egész.

Szerda reggel, mikor Julia úton volt az iskolába, nagyon kellemes volt az idő. Fényesen sütött a nap, holott még csak fél nyolc volt. Éppen befordult a gimnázium utcájába, mikor valaki a nevét kiáltotta. Hátranézett, és Leila Censy- vel találta szemben magát.
A lány most is kiengedve viselte hosszú, fényesen csillogó, fekete hajzuhatagát, és most is ki volt festve a szeme. A fülében lévő ezüstkarikákon meg-megcsillant a nap fénye. Természetesen most sem hiányzott arcáról a lesajnáló, lenéző tekintet.
- Mi van Clyme, nem hiányzik a kis Bennington fiú? Marsh mesélte, hogy nagyon összemelegedtetek odalent! Még jó, hogy nem voltam ott, mert úgy érzem, felfordult volna a gyomrom!
Azzal felszegte fejét, hátradobta a haját, és nevetve távozott. Julia pedig csak állt ott, és
fortyogott benne a düh.


Az persze meg sem fordult a fejében, hogy esetleg igaz lehet, amit Leila mondott. Világosan tudta, hogy Carol még akkor sem lenne képes róla és Ross –ról beszélni
Leilának, ha épp nincsenek jóban, hiszen ugyanúgy utálta a lányt, mint ő.
Így most már csak az volt a kérdés, Leila honnan tudta a dolgot. Mély lélegzetet vett, és tovább indult a gimnázium felé. Úgy döntött, -rossz viszonyuk ellenére is-
megkérdezi Carolt, mit tud a dologról.
Erre azonban nem volt szüksége, mert amint belépett osztálytermükbe, Carol azonnal odament hozzá, és megkérte, menjen vele, mert egy fontos dolgot kell megbeszélniük.
Arcán furcsa kifejezés ült, és Julia látta rajta, hogy a könnyeivel küszködik.
Jól sejtette, hiszen amint beléptek a mosdóba, Carol a nyakába borult, és arcát elöntötték könnyei.
- Ne haragudj! –zokogta.
Julia nagyon meglepődött barátnője reakcióján.
- Annyira sajnálom!- Carol kitörölte szeméből a könnyeket, abbahagyta az ölelést, és őszinte szemmel nézett Julia arcába.
- Én nem tudtam!…Csak most hallottam…
- Carol!
-Kihallgatott minket….Én nem…
- Carol! Miről beszélsz?
- Szóval … Cathrin -nel éppen arról beszélgettünk, hogy hülyeség volt Ross miatt összevesznünk, és hogy ki kéne békülnünk, és amikor mentem ki, összefutottam Leilával, aki persze úgy csinált, mintha akkor érkezett volna, de én tudtam, hogy hallotta az egészet. Nekem eszemben sem volt elmondani neki, szóval … ne haragudj!
És béküljünk ki!
Julia elmosolyodott.
- Semmi baj.

Azzal szorosan átölelték egymást, és kéz a kézben visszasétáltak a terembe.
Juliának hatalmas megkönnyebbülést jelentett ez, hiszen amíg rossz viszonyban volt Carol- lal, érezte, hogy hiányoznak neki a barátnőjével eltöltött percek, így ez a beszélgetés most helyrebillentette lelki egyensúlyát.
Az ebédlőben végre ismét négyen ültek: Tom, Cathrin, Carol, és Julia. Erre pedig már a buli óta nem volt példa. Miközben beszélgettek, Julia oldalra sandított tojásos salátája felett, és látta, hogy a szomszédos asztalnál ülő Leilát rettenetesen bosszantja az, hogy
Carol- al újra jóban vannak. Mikor Leila tekintete odafordult, a társaság asztalánál éppen hatalmas kacagás tört ki, így hát Julia visszafordult barátaihoz, és ő is beszállt a
nevetésbe.

Juliának hazafelé nagy volt a kísértés, hogy olyan hosszú idő után végre ismét Carol- lal menjen haza, de kíváncsisága felülkerekedett, így hát a Rogger Street felé vette az irányt.
Mikor befordult a sarkon, észrevette, hogy egy fiatal férfi, ételhordóval a kezében, éppen akkor távozott a házból. Rosa néni hosszú, kék köpenyben állt az ajtóban, és azonnal
észrevette Juliát. Rámosolygott, majd intett neki, hogy menjen be. A lány engedelmeskedett, és helyet foglalt a kanapén. Rosa néni felvonta a szemöldökét.
Juliának a torkában dobogott a szíve. Vett egy nagy levegőt, és így szólt:

- Rosa néni, én… csak meg szeretném kérdezni,…szóval
- A lány igazából maga sem tudta, hogy fogja feltenni ezt a kényes kérdést. Rosa néni azonban megkönnyítette a dolgát, hiszen félbeszakította, és bólintott egyet.
- Tudom. Azt is tudtam, hogy valamikor el kell mondanom neked, de gondoltam, megvárom, míg te teszed szóvá a dolgot.
Szóval nem könnyű ezt úgy elmondani, hogy megértsd. A furcsa hang, a levél, és az, hogy kitaláltam a gondolataidat, mind-mind egy, hozzám kapcsolódó dolgot alkot.
Mondd csak ki drágám, jó dologra gondolsz!
Julia meg akart szólalni, de torka nem engedelmeskedett. Majd nyelt egyet, s kimondta azt a mondatot, amitől már régóta ódzkodott bár tudta, hogy elég lehetetlenül fog hangzani, amit mond:
- Ez azt jelenti, hogy ….Rosa néni … boszorkány?
- Hát, nehéz ezt ilyen egyértelműen megmondani, de … tulajdonképpen igen.

Julia ámulatában majdnem leesett a székről.
- De ez nem azt jelenti, hogy seprűkön röpdösök, varázspálcával hadonászom, és elátkozom azt, aki nekem nem tetszik. Nem, az csupán annyit tesz, hogy rendelkezem némi jóstehetséggel, néha belelátok az emberek gondolataiba, és tudok néhány varázsigét, de ennyi. Csak keresnem kellett egy embert, aki elvégez majd egy feladatot, de erről majd később. Az a lényeg, hogy téged elég értelmesnek tartalak ahhoz, hogy ezt megértsd. Tudom, hogy most kicsit megrémültél, és rengeteg kérdést szeretnél nekem feltenni, de erre is sort kerítünk majd. A legfontosabb, hogy ezt tartsd titokban, és senkinek, még Carolnak se mondd el! Ez fontos, és remélem nem kell benned csalódnom.
- Julia bólintott, bár ő maga sem tudta, mire bólint rá. Többféle érzelem kavargott benne. Egyrészt már azt sem tudta, mit gondolhat, és mit nem, hiszen Rosa néni tudja a gondolatait. Másrészt igenis megrémült, és az idős hölgy utolsó mondatát
szinte fenyegetésként fogta fel. És a kérdések: Miféle feladatot akar vele elvégeztetni Rosa néni? És vajon csak akkor tudja kitalálni, mire gondol, ha nála van, vagy akármikor tetszés szerint csak úgy belekukkant a fejébe?

Búcsúzás után Rosa néni háttal nekitámaszkodott az ajtónak, és sóhajtott egyet.
Elhatározta, hogy nem fogja keresni a lány társaságát, hiszen elképzelhető, hogy megrémítette ezzel az őszinteséggel. Így hát ha Julia újra magától keresi fel, abból
tudni fogja, hogy alkalmas arra a komoly feladatra, amit ki akar szabni rá.

Julia az ajtó másik oldalán ugyanúgy megállt, de csak egy pillanatra. Aztán mély levegőt véve továbblépett, és megfogadta önmagában, hogy most megpróbálja elfelejteni ezt a mai beszélgetést, és majd egy alkalmas pillanatban letisztázza magában, valójában milyen viszony is fűzi Rosa Pupperhez.

Julia úgy érezte, egyedül akar maradni, egyedül, és majd két hét múlva, ha már tudja mit akar, Akkor talán felkeresi Rosa -t. Így hát beült a CUPER’s- ba, abba a kávéházba, amelyben Ross- szal is volt, és kedvenc zenéjével a fülében azon volt, hogy elfelejtse a délutánt.

Már rég becsöngettek, és míg Mrs. Houlmann új felelő után kutatva lassan lapozgatta a naplót, a pad alatt mindenki szorgalmasan az Afrika földjének rejtelmei –t olvasgatta.
Kivéve Juliát, ő ugyanis csak bámulta telefonja képernyőjét, és már szinte megrögzötten várta, hogy megjelenjen neki a következő felirat: Üzeneted érkezett! Ross ugyanis már egy hónapja nem hívta fel, és nem is adott életjelet magáról. Julia pedig akárhányszor próbálta őt elérni, telefonja vagy foglaltat jelzett, vagy pedig csak csörgött, csörgött a végtelenségig, de senki sem vette fel. Julia pedig egyszerűen nem hitte el, hogy Ross ezt csinálja vele, ezért
Elhatározta, hogy ha már telefonon nem tudja elérni, akkor meglátogatja személyesen, méghozzá a jövő hétvégén.

Mrs. Houlmann Don Watson-t hívta ki, és amikor a fiú kilépett, az osztály egy emberként sóhajtott fel.
Iskola után Julia elment Carollal, és Tommal a parkba, és élvezték a kellemes júniusi napsütést. Azon tűnődtek, hogy már csak pár hét van hátra a tanévből,
és megbeszélték, ki mit fog csinálni a nyári szünetben. Aztán Carol hazafelé vette az irányt, azt mondta, azért siet, mert délután Dave- vel találkozik. Julia és Tom még maradtak egy kicsit, aztán ők is elindultak.

Mikor Julia hazaért, Sabrina egy levelet nyújtott át neki.
- Ez neked jött! –mondta. Julia amint ránézett a borítékra, tudta, kitől kapta, bár a feladónál nem állt név. Felismerve Rosa néni cirkalmas betűit, felszaladt a szobájába, és már a csigalépcsőn feltépte a sárgás borítékot.
A levél így szólt:

Drága Julia!
Tudom, hogy kicsit megrémisztettelek, amikor
egy feladatról beszéltem Neked. Ennek a
feladatnak most jött el az ideje!
Tudnod kell, nagyon örülök, hogy megismertelek,
és csakis azért bíztam Rád ezt, mert elég okosnak,
és bátornak tartalak hozzá. Ha elvégzed,
nagyon büszke leszek Rád, hiszen nekem segítesz vele.
Az Útmutatót is a borítékban találod.
Sok sikert, és előre is köszönöm!

Az útmutatót? Julia jobban megnézte a borítékot, és valóban talált benne még egy papírt, amin a következő versike állt:



Iskolád földjén, nem is gondolnád;
Micsoda dolgok várnak Tereád
Az első helyszínt keresve,
Lépj be az épületbe,
S a feladat helyszíne
Kék függönnyel van lefedve.
Kutass a fiókban a naplók között,
S megleled a varázstükröt.
A dobozban a kulcs található,
Mely házamhoz érve hasznosítható.

Rosa Pupper