Irgalom Ura ne hagyj el! (2. fejezet)

2. Fejezet
Mítoszból valóság

Apa mellé a sziklára leszállt egy madár, meg kell hagyni ronda egy dög volt. A teste olyan izmos és fenséges volt, mint egy sasé, de a feje, a nyaka és a lába a keselyűére hasonlítottak. Csúnya, éles visítással Apa felé kapott, ő egy káromkodás közepette oldalba rúgta a rusnya dögöt, az még egyszer felrikoltott, de nem csapott le újra inkább a levegőbe emelkedett és a fejünk felett körözött.
- Mi tartott eddig? – hallottam újra a férfihangot, most már türelmetlennek tűnt. Hamarosan meg is láttuk a hang gazdáját, elképedve tápászkodtam fel, milyen őrült menne neki az Olimposznak minket leszámítva? Egy férfi állt meg mellettünk magas volt, hosszú szürke hajjal és szakállal, a testén fehér tógát viselt, a fején villámokból font koszorút viselt és a kezében is villámokat tartott, teljesen olyan volt, mint Zeusz a villámok istene, aki egyben a görög főisten is volt az ókorban, a látványtól kis híján visszarogytam a földre. Apa megfogta vállam, hogy ne esek el, de közben ráförmedt a férfira:

- Mit keres itt ez a dög? Azt hittem, hogy évszázadokkal ezelőtt elpusztult! Akkor azt mondtad, hogy letelt a büntetésem! Tűntesd el innen! – mutatott a saskeselyűre dühösen. A férfi magához intette a madarat, az rátelepedett a vállára és onnan méregette Apát.
- Azt hiszed, hogy Antigonénak jobb dolga sem volt, mint téged nézegetni. Rakott egy tojást, amikor az a papnő meglátogatott téged, abból a tojásból származik Anthon, gyönyörű nem gondolod?
- Ha arra akarsz célozgatni, hogy a bandzsa szem és a tollseprű tollazat öröklődik a családban, akkor igazat kell adnom neked – Apának igaza volt, ez a madár tényleg a tollseprűre hasonlított.
- Te nem változol, ugyanolyan csökönyös és önfejű vagy, mint voltál ráadásul még késtél is. A többiek már régen itt vannak! – fedte meg Apát a Zeusznak öltözött ürge, jó messzire jutott a diliháztól, ha engem kérdeznek.
- Jogában állt, kiélvezni az utolsó halandóként töltött napját – vágott vissza Apa, nem értettem pontosan miről beszélnek, miféle büntetése telt le évszázadokkal ezelőtt, Apa alig múlt negyven, mit tett ő évszázadokkal ezelőtt és mit értett az alatt, hogy az utolsó halandóként töltött napom?
- Feljön egyedül? – mért végig megvetően a férfi.
- Fel – feleltem Apa helyett. A Zeusznak öltözött elindult felfelé, a madár még egy utolsó fenyegető visítást küldött felénk aztán a felhők közé emelkedett.
- Rohadt dög! – morogta Apa a bajsza alatt – Gyere Titán, mennünk kell! Tényleg tudsz járni, ne segítsek?

- Nem kell. Ki ez? És honnét tudja a nevedet? – néztem rá a férfira miközben utána indultunk.
- Ő Zeusz a villámok istene, de azt hittem ezt te is tudod.
- Jól tudom és azt is, hogy Zeusz csak egy mítosz csak az ókori görögök hittek benne, nem valóságos személy!
- Sajnos tévedsz, nagyon is valóságos. Miatta kellet ide jönnünk.
- Miatta? De miért?
- Már Krisztus előtt megjövendölték, hogy ezen az éjszakán összeülnek a legyőzött égiek, hogy megvitassák sorsukat.
- Te, figyelj, ha itt most ilyen mítosz örültek találkozója van, akkor én inkább lemegyek a hegyről egyedül, és majd lent megvárlak – már indultam volna vissza, nem beszéltem teljesen komolyan, de ha a hegy tetején a villám istenhez hasonlók üldögélnek, akkor inkább a visszaút. Apa hirtelen megragadta a karomat és magához rántott, egész közel, mély a szembe nézett és szigorúan csak ennyit mondott:
- Titán nem mehetsz vissza! Nem tudsz visszamenni! Innét már nem!
Úgy néztem rá, mint egy elmebetegre:
- Figyelj Apa, összeestél, lehet, hogy még most se vagy teljesen magadnál…

Reményt vesztve csóválta meg a fejét, szánva nézett rám, a hangjában nem voltak már érzelmek:
- Magamnál vagyok Titán, kérlek, higgy nekem, nem tudsz lejutni innen.
- És mégis miért nem? – fakadtam ki dühösen, ki a fene akadályoz meg benne, hogy lejussak erről a föld kupacról. Apa megfogta kezemet és az ösvény széléhez sétált velem, letérdelt és én letérdeltem mellé.
- Próbáld meg leszakítani azt a növényt! – a sziklafalból egy kicsi girbegurba, de annál erősebb növény tört az ég felé. Nem értettem mit akar ezzel Apa, hisz csak ki kell nyújtanom a karomat és elérem a növényt, mindenesetre kinyúltam érte. Már majdnem elértem a leveleit, amikor a testemet újra átjárta az az iszonyatos kín, amit az előbb éreztem, visszarántottam a kezem erre a szenvedés egy csapásra megszűnt, Apára néztem, ő pedig rám, de nem szólt semmit. Újra a növényért nyúltam, de mielőtt elérhettem volna, megint éreztem a fájdalmat mindenhol a testemben. A harmadszori próbálkozás után feladtam, magyarázatért néztem Apára.

- Mit keresünk mi egy ilyen helyen? – néztem rá remegve, miféle helye ez, ahová elhozott és miért kellet ide jönnünk?
- Valaha ez volt az otthonom. Még az előtt, hogy az emberek elkezdték volna számítani az időt.
- Ezt nem értem.
- Hazudtam neked, tudom, miért mondta édesanyád a születésedkor azt, hogy titán. Ezt akarta nevednek és utalni akart vele a sorsodra.
- Miről beszélsz?
- Titán, én, Zeusz, te és mindenki, aki ennek az átkozott hegynek a tetején van az mind, kivétel nélkül halhatatlan.
- Meg kéne néznie egy orvosnak – halkan beszéltem, valahol mélyen tudtam, hogy igaza van, de nem mertem hinni neki, mélyen megbántott azzal, amit mondott, hazudott nekem.
- Imhotep éppen szabad, bejelentselek nála? – kérdezte gúnyosan Zeusz, úgy látszott még távolról is élesen hall mindent. Apa nem felelt csak engem nézett, tudtam, hogy nekem sem fog felelni, megvárja, hogy döntök az elmondottak alapján.

- Te nem vagy isten, apa. Se te, se én, se más! – az utolsó mondatnál már felugrott és a képébe ordítottam a szavakat. Zeusz sértődötten hümügött. Apa nyugodt maradt, felállt, de még mindig úgy nézett rám, mint egy hat évesre, aki még mindig nem érti, hogy egy meg egy az, kettő.
- Titán kérlek, higgy nekem, az elmúlt 12 évben csakis azért nem mondtam igazat, hogy neked könnyebb legyen, de eljött az idő, amikor ennek vége szakad. Mindent, ami eddig az emberi világhoz kötött magad mögött kell hagynod és emlékként tekintened rá. Ez mindannyiunk sorsa. Kegyetlen és szívtelen sors, de nincs választási lehetőségünk. Sok dolog van, amit el kell mondanom, amit meg kell magyaráznom és, amit meg kell értened, de először menjünk fel a csúcsra, ott kényelmesebb, ott mindent elmondok és megbeszéljük mi vár itt ránk.
- Én nem megyek magukkal sehová! – hátráltam három lépést, Apa, ha alig láthatóan is, de megborzongott, lehet, hogy pontosan erre a viselkedésre számított tőlem, de nem készült fel eléggé rá, visszagondolva nem hiszem, hogy ilyesmire fel lehetne készülni.
- Titán… – tett felém egy lépést és a kezét nyújtotta, a szemeiben fájdalom és csalódás lebegett, lényem egy része az ölébe akart ugrani, hogy megmeneküljön a kegyetlen igazságtól, de a testem nem engedelmeskedett neki, csak álltam egy kis ideig, aztán hátat fordítottam neki és mielőtt meggondolhattam volna magam, meghallottam a saját hangomat:
- Én nem megyek magával sehová! Nem ismerem magát!
Lelki szemeimmel élesen láttam, ahogy Apa még kinyitja a száját, hogy meggyőzön, de végül nem szólt semmit, lehajolt a táskájához és matatott benne egy ideig, most vettem csak észre, hogy a táskáink is a párkányon tartózkodnak. Apa a hangokból ítélve végzett, felállt és felvette a maga táskáját.
- Rendben van Titán. Nem kell feljönnöd, de ha mégis meggondolnád magad, nyugodtan gyere fel, senki sem fog bántani. Holnap visszajövök érted – hallottam, ahogy megfordul, de mielőtt elment volna még hátra nézett – Jó éjt fiam!

Hallottam, ahogy Zeusszal együtt elballag a csúcsra, nem néztem utána, némán álltam egyhelyben, amíg a lépteik zaja meg nem szűnt. Utána még sok idő kellet, míg megfordultam, a hátam mögött a földön ott hevertek Apa szendvicsei és italai, az összeset itt hagyta nekem. Reszkető lábbal mentem oda az étel kupachoz, ezek az apám ételei, az apámé, aki egész eddigi életemben hazudott nekem, azé az emberé, miket beszélek, istenné, aki vér szerint az apám. Ő hozott ide, ebbe a galád csapdába, ahonnét az állítása szerint nem lehet kijutni, hacsak nem hazudott nekem újra. Hazudott. Hazudott! Hazudott! Mindvégig hazudott! Belerúgtam egy üvegbe az elrepült a perem széléig és visszapattant! Visszapattant a levegőből, a nagy semmiből! Miközben az üveg földet ért a lábamnál a fülemben csengetek a szavai: Nem tudsz visszamenni! Innét már nem!

Még mindig reszketem, rémülten kaptam az ösvény felé a fejemet, ahol Apa állt, de hiába, ezt én is jól tudtam, hogy hiába keresem már nem lesz ott. Nem láttam mást csak az üres, kihalt ösvényt, Apa elment, csak a cipője lenyomatta és az ételei tanúskodtak róla, hogy pár perce még itt volt. Az ételei, amit itt hagyott nekem, mindet. Most éreztem csak, milyen éhes vagyok, de nem nyúltam hozzá az ételhez, egyszerűen nem tudtam. Megvetettem azt, akitől kaptam, az apámtól. Az apámtól, aki annyira szeretett, hogy mindenét ott hagyta nekem, még azután is, hogy elzárkóztam tőle. Mindent el akartam felejteni, ami Szigetvári Prométheusszal kapcsolatban állt, szégyelltem magam, amiért a nevét viselem, és mert az vagyok, ami ő, isten. És mindez azért van, mert a fia vagyok, ő az apám és én a fia vagyok, és tudtam minden rossz ellenére, szerettem őt.
Térdre roskadtam az ösvény közepén, keservesen zokogni kezdtem, szerettem, ez a tudat százszorta jobban fájt, mint az a fájdalom, amit a határvonal okozott. Megállás nélkül potyogtak a könnyeim, nem mozdultam, nem nyúltam az ételhez, csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség és addig zokogtam, amíg a csillagok meg nem jelentek az égen.