Illanás

Az éjszaka megint te szerepeltél az álmomban, s a kezedet nyújtottad. Mosolyogtál, a szemed pedig élettel volt teli. Még mindig érzem az ürességet, amit ezek után az álmok után szoktam érezni. Sosem látom a valódi éned, csupán részleteket. Nem tudom, ki vagy, sem a nevedet. De mégis, úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna.
Most, ebben az álomban a szemed ragadott meg. Nem a színe, arra valamiért sosem emlékszem. A tekinteted volt elragadó! Mintha vidáman lobogó gyertyaláng lenne, vagy egy drágakő, amelynek fényét örök időkig a szemed őrzi.

Azt mondják, hogy a szem a lélek tükre. De a te szemed rejtélyes, feneketlen kút, amelyben alámerülnek a dolgok. Csupán a felszínen ragyogó derűt látom. S mikor rám nézel, ez a derű nem csupán a felszínen van, hanem egészen mélyről fakad. Mintha a kút mélyén felragyogna valami értékes, hosszú ideje elfeledett dolog. Szép... sőt, nem csupán szép, hanem gyönyörű, értékes, szívet melengető. Legszívesebben örökre ezt nézegetném, s hagynám, hogy feneketlen tekinteted elnyeljen, s finoman magába zárjon.
Nem bánnám! Ó, nem! Bizony nem!

Most az ágyamban fekszem. A plafont bámulom fáradt, tompa szemekkel, de lelki szemeim előtt még mindig ott látlak. Nem szeretném ezt a képet elfelejteni, de tudom, hogy hamar meg fog fakulni, minden tiltakozásom ellenére. Így hát, ameddig tudom, őrizem fényed emlékét.
Hallgatom az est zenéjét, a csöndet. Csupán az óra finom kotyogása töri meg, de ez csak még idillikusabbá teszi a pillanatot. Egy apró, esetlen zaj a szomszéd szobából elárulja, hogy nem csak én virrasztok az éjszaka hátralévő részében.
- Szeretném tudni, ki vagy! – suttogom lágyan a csendnek, s az válaszul megcirógat.
A kívánságokkal teli éjszaka váratlanul ér véget az óra csörgésével. Átkozom a pillanatot. Legszívesebben fognám a vekkert és a szoba másik sarkába hajítanám. Ő minden bajom oka! Amikor az ember a legjobb álmát éli, akkor megszólal, s hirtelen csörömpölésével az álom nyomait is felsepri! De már nincsen menekvés! Az új nap kegyetlenül köszönt rám, s csak remélni merem, hogy hamarosan ismét megédesíted az éjszakámat.
Szinte minden reggel a szokásos, unalomig ismétlődő cselekvésekkel kezdődik. Mosakodás, felöltözés, táska föl, irány a busz. Séta közben kellemes dallamokkal próbálom megédesíteni a reggelt. Félsiker.

A nap vánszorogva telik. Olyan vagyok, mint egy alvajáró. Mindig ez van, amikor felzaklatsz álmomban. De tudod mit? Nem bánom! Megéri!
Az iskola meg sem próbál felrázni, az órák lassan tovakúsznak. Ellenben a barátaim nem egyszer próbálkoznak megnevettetni, de kísérleteiknek kurdarcba kell, hogy fulladjanak. Bocsi, de ma nem vagyok vevő a viccekre. Ma csakis az álmok fontosak.
Az utolsó órákat ellógom, a közeli botanikus kertbe menekülök, de leginkább az álmaimat választanám. Ott több izgalom kecsegtetne! Vagy talán én vagyok vak, és nem veszem észre, mit kínál valójában az Élet? Lehet, de attól még makacsul ragaszkodom. Órákig ülök a kedvenc tölgyfám ágán. Szeretem ezt a fát. Bölcs, öreg, erős támaszt ad. Biztonságban érzem magam, ahogyan nekidőlök, s kezemmel végigsimítom a kérgét. Érzem, amint nedvei keringenek. Mennyire élettel teli!

Igen, bevallom, ez az élet is lehet szép, majdnem ugyanolyan szép, mint az álombeli. Ha te nem lennél, és nem zavarnál fel álmaimból, akkor nem vágynék örökösen az éjszaka selymes álomtakarójába. De nem hibáztatlak...
Bizonyos dolgokat viszont nem tud megadni egyetlen álom sem: illatokat, hangokat és az érintést. Álmodozva lógatom a lábamat és közben megpróbálom elképzelni a hangodat. Gyenge kísérlet. A közelben valaki felkiált:
- Ne építs álmokból várat!
Annyira megijedek, hogy majd’ lefordulok a fáról! Kapkodom a fejem, de nem látok senkit, se közel, se távol. Azt sem igazán tudom megmondani, hogy a hangot vajon tényleg hallottam-e, vagy csupán képzeltem. Bármi is volt, nem ismétlődik meg.
S hirtelen az ötlik fel, hogy nem-e ez a válasz a kívánságomra? Mármint a hangodat illetően. Vajon tényleg így hangzana? S az első szavaid hozzám ezek lennének?
Aztán arra gondolok, hogy ha ilyen gyorsan teljesült az első kívánságom, akkor a következő is így teljesülne? Elmosolyodom a gondolatra. Próbáljam? Miért ne? Nincsen semmi veszteni valóm! Az előző talán jel volt, talán nem. A nem az volt, akkor a következő kívánságom be nem teljesülése fogja igazolni.

Ezúttal az illatodat próbálom elképzelni, de közben gunyorosan mosolygok magamon, belül szitkozódom, de igen mélyen valami halványan reménykedik, de határozottabb formát nem mer ölteni egyrészt a gúnyolódás, de legfőképpen a csalódás miatt.
A képzelet most még hamarabb mondja fel a szolgálatot, mint az előbb, de még mielőtt hangos szóra emelném a hangomat, egy váratlan fuvallat rázza meg a tölgy leveleit, s olyan illat csiklandozza az orromat, amit eddig sosem éreztem a botanikus kertben. Ismeretlen, hűs illat, szinte a bőröm alá akar férkőzni. A testem magától mozdul meg, leugrom a fáról, egy finom simítással elköszönök tőle, és félig öntudatlan állapotban követni kezdem az illatot. Azt sem figyelem, merre vezet, csak megyek utána. Néhány ember megfordul utánam és fgurcsán néznek rám, a szemem sarkából látom kérdő tekintetüket.

Bizonyos helyeken az illat egyszerűen megáll, lebeg, s arra kényszerít, hogy megálljak és megszemléljek valamit. Ilyenkor mintha még beszélne is hozzám:
- Nézd, milyen szép! Miért nem állsz meg néha megszemlélni az ilyen apró szépségeket? Nem azért, mert én azt mondom, hanem önmagukért!
Egy rigó éneke, a nap csillanása a vízcseppeken, levelek játéka a szélben, a felhők vonulása az égen... és így tovább, végtelen sorokon keresztül! De ha hiszed, ha nem, nem csak a természet nyújthat ilyen csodákat! Gyerekek egymást kergetik az utcán, vagy amint a por, s a lehullt levelek követik az elhaladó ember lépte nyomát, ahogyan a komor házak ablakai visszakacsintanak az emberre, amikor fény éri őket...
- Ha hiszed, ha nem, ezek a csodák azért vannak, hogy szemléljék őket. Üzenetet hordoznak magukban, s nem csak őket, de rajtuk keresztül önmagadat is közelebbről megismerheted.
Elnézek egy tovaröppenő varjút, csőrében egy nagy szelet kenyeret cipel. Megpróbálom elképzelni, hogyan fogja majd elfogyasztani, s ez apró mosolyt csal az arcomra.
- Érted már? Teérted is élnek!
- Értem.... csodás...
- S te nem akarsz valakiért élni?
- Ezen sosem gondolkodtam... de most, hogy így mondod... Ezért éreztem magam mindig üresnek?
Nem felel, de érzem, hogy igazam van.
- S most döntsd el, kimondod-e a harmadikat is... – az illat, s halk szava egy sóhajtással elenyészik. Nem marad után üresség, de teltség sem. Fele-fele arányban vannak, s most rajtam múlik, melyik kerül fölénybe.
A tenyeremre sandítok.
Hang... illat... és érintés...

Meg akarom érinteni? Sosem mertem elképzelni igazán, de most, rövid töprengés után elhatározom: igenis élni akarok valakiért, tenni akarok érte! Szeretném, ha valaki azt érezné, amit én a mai nap második felében: élni azért, mert él érted valaki, s élni azért, hogy mindezt önzetlenül viszonozhasd!

Lehunyom a szemem.
Elképzelem, ahogy a köröttem kavargó embertömegben megjelensz, s észreveszel. Felém sodródsz. Szemlélsz egy ideig, majd kissé esetlenül, de gyengéden megérinted a kezemet.
S valóban! Itt állsz előttem, szemed ragyog, még szebben, mint az álmomban. Mosolyod tiszta, s a kezedet nyújtod.
Te! Igen, te! A te illatod! A te hangod! És a te érintésed...
Megragadom a kezed. Most már nem kell, hogy kizárólag az álmaimban éljek. A szorításod biztonságot ad.
Eddig te adtál nekem, bár nem igazán tudtál róla. Most rajtam a sor!
S végezetül... köszönöm, hogy vagy!