Igazságok

Amit most elmesélek a teljes valóság. Talán az ilyen írás a legritkább ezen az oldalon. Olyan dolgokra szeretnék rámutatni, amiről mindenki tud, csak eddig nem mindenkinek volt alkalma megtapasztalni. Írásom leglényege, tömény iróniával persze, de egy mondatba leírható: Minden ember egyformán fontos. No de kezdjük az elején:

Tavaly nyár elején örömtől repesve szaladtam haza. Sikerült munkát szereznem a nyárra. Egy nagy gyárban kell majd dolgoznom, mind kertész. Édesapám is ugyanott dolgozik, lényegében neki köszönhettem az állást. Hát igen. Most sokan talán úgy gondolhatják, hogy már most befoghatnám a számat, sunyi protekciós vagyok. Nos hát igen, protekcióval sikerült csak munkát szereznem, de nem azért, mert én annyira így akartam, hanem mert egyetlen iskolaszövetkezet sem alkalmaz. Azt pontosan nem tudom, hogy miért, de nem. Lányokat mindig. A nővérem simán kap munkát, de én akárhányszor bemegyek, csak elutasító szavakat kapok, vagy azt, hogy hétköznap van éjjeli műszakra. "Köszönöm szépen" mondom én erre, mivelhogy egyelőre középiskolába járok és nappali tagozatra, nem megfelelő számomra az éjjeli műszak. Nos hát ezért voltam kénytelen a protekciós munkát vállalnom, amiről már korábban is hallottam, hogy nem lesz egy leányálom. Na ez az első nap ki is derült.

Szépen megcsináltatom magamnak a belépőkártyát, merthogy az bizony kell, enélkül nincs se ki, de bemenet! És mindig mikor megyek be, lehúzom, s egy hangos csippanás jelzi, hogy bemehetek. Ha viszont hosszú csipogás van, akkor be kell mennem szondát fújni. Ha a szonda alkeszt jelez, már állás nélkül is találom magam. Nem baj, nem vagyok nagy piás, és amúgy is: jogos az a követelés, hogy tilos mind bevinni, mind bemenetel előtt alkoholt fogyasztani, mert odabent bizony nagyon veszélyes gépek vannak. Na miután sikeresen túljutok a kapun, gyönyörű látvány fogad: haragoszöld fű, szép virágágyások, szabályosra nyírt sövények, makulátlanul tiszta utak. Mintha nem is egy gyárban, hanem egy szanatóriumban lennék. Mindenfelé járdák és utak kanyarognak, szépen felfestett KRESZ jelzések. Előzőleg már részvettem egy fejtágítón, hogy hol szabad és hol tilos gyalogosan közlekedni. Szóval majd 200 m-es kerülővel, de sikerül megtalálnom az öltözőket rejtő nagy, használaton kívüli csarnokot.

Az épületbe belépve enyhe olajszag csapja meg az orrom, de ez tök természetes egy ilyen helyen, nem törődök vele. Felérek, megkeresem az öltözőszekrényem, ami olyan koszos és rozsdás belülről, hogy már csak ha rápillantok is tetanuszmérgezést kapok! No de nem gond, szépen kibélelem belülről szétvágott szatyrokkal és már "steril" is. Leveszem a kényelmes pólót, halászgatyót és szabadidő cipőmet, s belebújok a hófehér újonnan beszerzett cégfeliratos pólóba. Durva műszálból készült, szóval, ha abba beleizzad valaki, gyaluval sem lehet leszedni a hátáról. Na ezután következik a neonnarancs színű, kantáros melósgatya. Hát, legalább nem a gyártelepen kívül kell hordanom... odalenne a maradék becsületem is. Ezután pedig az ötkilós, lábfejvédős melósbakancs következik. Már az első pár lépés után elfogott a kétely, hogy bizony sérvet fogok kapni, ha huzamos ideig kell hordanom. No de nincs gond, elvégre nem egy életet kell átdolgoznom itt. Lemegyek, megkeresem a kertész cég irodáját. Csakhamar találkozok egy kollégával, amint épp a cigicsikkeket és füldugókat szedegeti közvetlenül a főbejárat melletti virágágyásból. Ő megmutatja nekem merre menjek.

Fél óra múlva, munkám tudatában indulok el egy idősebb kollégámmal. A fűnyírótraktorok által föl nem szedett füvet kell gereblyével összeszednem, s elhordanom a konténerbe. "Hú, hát ez bizony nem fárasztó meló." - gondoltam, de két óra elteltével nem kicsit untam meg. Délelőtt kilenc óra volt, így hát elmentünk az irodába kajálni. Erre elvileg nem lenne lehetőség, illetve amennyit a kajálással töltünk, annyival tovább kellene maradni. Szóval fél óra alatt megkajálunk, és még a dohányosok eltolnak egy cigit. Ezután vissza a tett helyszínére, s folytatjuk a monoton munkát. A Nap mindeközben magasan jár, s az alig 36 fokban szépen lassan kezdi az ember érezni, hogy bizony nyár van. Nem baj, napszúrást nem kapok, mert fejemen a szép elegáns citromsárga sisak. Hát napszúrást nem, de hőgutát majdnem kaptam! Ja majdnem elfelejtettem mondani: minden munkásnak kötelező munka közben a sisak, a védőszemüveg, a lábfejvédős bakancs és a hosszúruha viselete. Pech. Szóval mivel én ráadásul rövidlátó is vagyok, nekem dioptriás védőszemüveg kell. Nem gond, már korábban beszereztük, s meg is kaptam a majd negyed kilós példányt, amely enyhén szólva is betörte az orrom, s pár milliméterrel lejjebb tolta a füleimet is :D Nos tehát bőszen gereblyézek, s törölgetem a homlokomról lecsorduló verejtéket, mikor meglátok egy csoportot az út túloldalán.

Vidáman cseverésző, huszonéves csajokat pillantok meg. Festett haj, tűsarkú, miniszoknya. Hirtelen megirigylem őket a lenge öltözék miatt, s az is eszembe jut, hogy nekik nem kell sisakot hordaniuk. De nekünk miért is kell? Valami a fejünkre esik az égből? Talán repülő zuhan ránk? Mert ha erre számítanak, akkor nagyot tévednek, ha azt hiszik, hogy a vékony műanyag megvéd tőle. Szóval magamban morogva folytatom a munkát. A fűnyírósok időközben jól lehagytak minket, látszik, hogy tudják itt mindennek a módját, olyan összeszokva dolgoznak, hogy öröm nézni. Na gondolom, átmegyek a túloldalra, hogy ott folytassam a munkát. Fogtam magam, vállamra vetettem a gereblyét, s elkezdtem átmasírozni a túloldalra. Pechem volt, mert pont arra járt egy főfejes, aki természetesen nem mulasztotta el megjegyezni, hogy tilos a vállon vinni a szerszámot, és hogy, hogy merek átmenni olyan helyen, ahol nincs zebra. Én persze elkezdtem magyarázkodni, hogy hát a következő zebra háromszáz méterre van, és hát minek tegyek meg 600 métert, ha egyszer húsz lépéssel is átjuthatok. A főnököt ez nem érdekelte, pár perces kiselőadás után otthagyott, s én szívhattam a kellemes füstöt, ami a vadonatúj Honda Civic-jéből áradt. Pár perc múlva a kollégám is átjön (ugyanott ahol én) s elmondja nekem, hogy ne törődjek a hapsival, mert csak a pofája nagy, és nem kell zebrát keresnem, ha át akarok menni dolgozni, de a gereblyét tényleg ne hordjam vállon. Oké. Ez tiszta sor.

Ekkor fut be édesapám, s közli, hogy új feladatot kapok. "Na király, legalább nem leszek annyira szem előtt, az irodaházak környékén." - gondoltam magamban. De naiv is voltam! Mert szépen bele kellett bújnom egy dzsekibe (nem volt pulcsim) majd egy hámba, s a sisakomra egy fasza rostélyt szereltek fel. Sejtettem mi lesz a dolgom. Motoros kaszával (ezután damylos) kell majd folytatnom a munkát. A hámon van egy kis kampó, abba akasztom be a gépet, amely így, tankolás nélkül csak tíz kiló. Beszállok egy kisbuszba, amely a kertész cégé, s elszállítanak két társammal a kijelölt helyre. Na itt már nyoma sincs a szanatóriumi körülményeknek! Mindenfelé sárga fű, csak a különböző gazok zöldellnek, s nyúlnak 20 centi magasra. Ezeket kell vágnunk.

Megtankolom a gépem, amely mostmár 12 kiló, s negyedik próbára be is indul a tragacs. Lehajtom a rostélyt, felakasztom a gépet, fülemre hajtom a fülvédőt, amely olyan eszelős erővel nyomja a fülemre a szemüveg szárát, hogy úgy érzem, már lassan a kisagyamat dörzsöli, s nekiállok nyírni az út mentén a füvet. Ezen a helyen egyébként hatalmas, tonna körüli alumínium tömböket és összepréselt alumínium hulladékot szoktak tárolni. Itt-ott fel is csillan a fűben egy-egy pár centis kis fémhasáb, amelyhez ha a damylos rosszul ér hozzá, ügyesen feldobja és a pofámba vágja azt. De hát ezért van a rostély! De pár másodperc múlva már nem a rostélynak, hanem a karomnak cspódnak a kis alu-foszlányok. Egy alkalommal dzsekin keresztül is jól megnyeste a kezemet.
A forróság mindeközben a tetőfokára hágott: a hosszú védőruhában és a felszereléssel leterhelve percek alatt annyit izzad az ember, mint egyébként egy órás futás alkalmával. A jobbra-balra fordulgatástól pedig a derekam is teljesen elfárad. A magunkkal vitt pár liter víz egy óra alatt elfogyott. Az útszakasz végére érünk, s egyik fiatal kollégám felhívta faterom, hogy végeztünk a ránkbízott munkával. Én megkönnyebbülve, szemüvegem és sisakom ledobva félholtan roskadtam le a földre. Arról tudtam, hogy sok helyen van kamera, mely a szabálytalankodók és az esetleges tolvajok kiszűrésére érdekében került kihelyezésre, de a megérkező édesapámtól kapott lecseszés után tudtam meg, hogy az óriási gyártelepen szinte egy négyzetméter sincs, ahol ne látnának.
Helyzetem sokkal jobb lett. Egy kis raktárban kellett segédkeznem két idősebb kollégámnak, akiknek az volt a feladatuk, hogy az irodaházakban lévő ivóvíz-automatákat kellett újratölteniük. Egy raktár telis-tele volt ásványvizes üvegekkel és hatalmas vizes tartályokkal. Na kapásból legurítottam két üveg ásványvizet (két dl-es) és a kollégák unszolására leültem egy rekeszre. Pár perces, ám annál tanulságosabb beszélgetés következett, amelyet érdemes lenne idézni ( ha nem is pontosan, de a lényeget kiemelve)

- Na, fiam, milyen volt az első nap? - kérdezte Laci bá’.
- Hát bizony nem leányálom - válaszoltam én, s izzadt homlokomat törölgettem a már rothadás-szagú pólómba.
- Látod. Azért kell ám tanulnod olyan sokat, hogy ne ezt kelljen csinálnod egész életedben! Tanulni kell nyelveket! Itt, az irodában dolgozók mind 1000Ft-os órabér felettiek! -újságolta a kopaszodó Gyula bá’. - A gond csak az, hogy nagyon lenéznek ám minket! Csak mert mi nem végeztünk egyetemet! Tanulj fiam sokat!
- Hát én is beszélek két nyelvet ám! - vágtam rá büszkén, s amennyire a fájós hátamtól kitelt, ki is húztam magam - De ahogy észrevettem nem olyan helyde műveltek ezek az irodai alkalmazottak! Az egyiket én segítettem ki mikor egy amerikai úrnak nem tudta megmondani angolul, hogy merre találja a nyolcas épületet!
- Hát igen. Sok csinibaba csak azért van itt, mert jó faszt szopnak! - vágta rá Laci bácsi - s köpött egyet - Ha rajtam múlna, kiszanálnám a legtöbbet! Látnád, mi van az irodákban! Három titkárnője van egy főnöknek! De egyik se csinál semmit egész álló nap! Csak ülnek és interneteznek a számítógépeken! Szoktuk mi azt látni, mikor megyünk virágot locsolni! - fanyalgott az öreg
- Így van! - vette át a szót Gyula bá’ - Aztán arra nem képesek, hogy a méregdrága cigarettájuk csikkjét a hamutartókba dobják és ne a virág mellé! Arra sem képesek! Egyszer meglöktem az egyik asztalt, amin a kisasszony szétnyitható számítógépe volt (laptop. Ő nem tudta minek nevezik.) és erre rámförmedt, hogy ez nem a szántóföld, hogy csapkodjak!
Ezektől az emberektől tudtam meg, hogy az az úriember, aki engem délelőtt leteremtett, havi másfél millió forintot (nettó) keres. Tehát egy óra alatt, olyan 8500Ft-ot keres azzal, hogy furikázik a légkondis kocsijában. Egy óra alatt többet keres, mint én két nap túlórával!! Hirtelen elkapott a pulykaméreg! Hittem a két öregnek, mert nekik mindegyik irodaházba van bejárásuk, s elég régóta ott dolgoztak.

Lehajtottam a fejem, s arra gondoltam, hogy vajon nekem is sikerül-e olyan munkahelyet találnom, mint az itteni irodai alkalmazottaknak? Hogy nagy órabér mellett, szinte semmit, vagy csak minimális dolgot kell elvégezniük? Vajon ha nekem is összejön, akkor én is ilyen fennhéjázó leszek?? Vajon miért van az, hogy a bombanők, bár hülyék, ilyen könnyen kiszorítják a valódi tudással rendelkezőket? ( Tudni kell, hogy volt olyan kertész kollégám, aki a jogi egyetemen végzett, és kirúgták - az irodákból - mert egy fiatalabb nőt vettek fel a helyére. Holott a hölgy nem volt jól képzettebb.)

A nyár óta csak azon töröm a fejem, hogy lesz-e nekem szerencsém valaha?