Holtak Hajzata 1. rész

1.

Az a nap is épp olyan átlagosnak indult, mint a többi. Anna éppen hazafelé tartott a fodrászától, miután már végzett a kórházban. Ápolónői munkája során sokmindent megtapasztalt, és úgy gondolta: még fog is, de arra, ami hamarosan utoléri, sosem gondolt volna. Délután, négy körül érhetett haza, kocsijával készült befordulni a garázshoz, amikor a szomszéd kislány arra görkorizott.
- Szia, Anna! Nézd, tudok hátrafelé korizni! - mondta vidáman.
- Nahát, ez nagyszerű! Tudod mit? Ha akarod, majd később kihozzuk a kamerát, és felvesszük, aztán a jövő héten eladjuk a piacon a sok hülyének, jó?
- Oké! - lelkendezett a kislány. Anna figyelte, ahogy hátrafelé gurul, és közben be akart tolatni a garázshoz, de véletlen nem váltott, és előre vette az irányt. Apró koppanás, majd a kislány sikítva gurult tovább hátra, a meredek lejtőn. Anna enyhén sokkos állapotba került, majd mellkasához rakta a kezét, hogy hallja szívdobogását, elővette a mellette levő ülésről a vízespalackot és meghúzta, végül pedig igazított egyet a haján, és máris nyugodt volt. Nincs többé idegesség, akárcsak egy betét vagy tampon reklámban. A Kislány távoli sikítását egy fékezés hangja, egy duda szó, majd egy robbanás szakította meg, és később a szirénázás, de addigra Anna már rég a lakásban volt.

A Férje otthon ült, és szexlapokat nézegetett az ágyon. Amikor hallotta a kulcs csörgését a zárban, és felesége köszöntő szavait, megrémült, és azonnyomban az ágy alá vágta a magazint.
- Szia, édes! - mondta széles vigyorral, mégis némi fáradtságot sugározva.
- Szia.
- Hogy telt a napod? - kérdezte a férfi, miközben a felesége már vette le a cipőjét és mászott be hozzá az ágyba.
- Jól. Voltam fodrásznál is.
- És? Zárva volt? - viccelődött, mire a nő belekönyökölt annak gyomrába, és az rögtön abbahagyta a vihogást.
- És a tied, szívem?
- Ó, én... nos én keményen dolgoztam... majd hazajöttem, és épp most... és lepihentem egy kicsit.
- Igazán? Remélem még nem vagy nagyon fáradt. - közölte sejtetőn a nő, és a fürdőszobába vette az irányt.
A férfira nézett, vonzalmat sugározva, és bement, megengedte a vizet. A Pasas újra elővette a szexmagazint az ágy alól, de amikor a nő kilépett, gyorsan eldobta. Anna félmeztelen volt, mégegyet a férjére mosolygott, majd visszament a zuhany alá. Hamarosan az ágyban voltak mindketten. Ott feküdtek, és nem is figyeltél a híradót, amiben a kánikulás ájulásokon, a szomszéd két rekesz sörén és a partkány-invázión kívül még valami nagyon fontosról volt szó...

2.

A nő, átkarolva a férfit, arra ébredt föl, hogy valaki áll az ajtóban, és bámulja őket. Sötét árny volt, nem lehetett látni tisztán. Megdörzsölte a szemeit, és felült az ágyban. Még mindig nem látta jól a rémisztő alakot, pedig azért volt fény elég, odakint még nem ment le a nap. Kimászott az ágyból, és a papucsába bújt, majd közelebb ment hozzá. Az csak mozdulatlanul állt az ajtóban. Valami kezdett kirajzolódni. A Szomszéd kislánya volt az, mindenhol vérzett, és több helyen kilátszott a húsa, meg a csontjai. A kamerát tartotta a kezében, és ördögi vigyorral nézett. Anna nem ismerte fel a helyzetet, és mégközelebb ment.
- Teszed le rögtön! Nem! Nem szabad! Minket ne vegyél föl! - mondta, és oda akart menni, hogy rácsapjon egyet a kezére, amikor a kislány elesett. Félig összetört görkorija került szem elé. A lány felvicsorított, erre a férfi felkapta a fejét.
- Vigyázz, Anna! Hozd a shotgun-t! Ez egy zombi, láttam ilyet a filmekben! - kiáltott, és a lány rákapta a fejét. A Férfi megtorpant.

- Basszus. - szólt, majd a kislány rávetette magát, és kiharapott egy darab húst a vállából. A pasas az ágyra zuhant, míg a nő ellökte a kislányt, aki görkoriján hátragurult, ki a szobából. Majd ismét nekiveselkedett, de Anna rávágta az ajtót, és bezárta a hevederzárral, majd a lánccal és a speciális, számzáras lakattal is. Erőt vett magán, és megfordult. A férje eszméletlenül feküdt az ágyon, a lepedő vértől kezdett átitatódni. Megint egy ilyen nehéz pillanat közelgett. A Nő izzadni kezdett. Egyszerűen nem kapott levegőt, ám akkor előkapta a rágóját, és annak segítségével ismét fellélegezhetett. Húh, ez meredek volt. A Telefonhoz sietett. Felvette a kagylót, és a rendőrséget tárcsázta. A vonal másik végén megvárakoztatták. Jellemző. Majd a tükörre pillantott. A szoba másik végében volt, nem látta elég jól magát, közelebb ment hát a telefonnal, de mikor odaért, és már éppen beleszóltak, hogy - Haló!, a telefonzsinór túl rövidnek bizonyult, és kitépődött a falból. A Vonal megszakadt.

Anna levágta a készüléket a földre, és felnézett férjére, aki már ülve figyelte őt. Szemei vérben forogtak. A Nő hátrálni kezdett. A padlón, négykézláb, de hátrált, egyenesen be a fürdőszobába. Bezárta magára az ajtót. Odakint nyögéseket hallott, majd kaparászást, aztán hírtelen minden abbamaradt. Egy pillanatra azt hitte, hogy a saját szívverése is. Közelebb ment az ajtóhoz. Semmi. Odatette a fülét, hátha hall valamit, de semmi. És ekkor RECCS! Az ajtót áttörte a férfi a telefonnal. Az arca értelmesebbnek látszott, és fejét a résbe dugta, amit a készülékkel ütött magának.

- Öööö! - mondta tompa, elnyújtott hangon, és a nő sikoltott. Anna a fürdőkádba mászott, és a felette lévő ablakkal próbálkozott. Elsőre nem nyílt, aztán megadta magát a nagy rángatások közepette. Sikerült kinyitni, és éppenhogy ki is fért rajta, sokak balszerencséjére a ruhájával együtt. A Meglepetés igazán csak ekkor érte, ugyanis elfelejtette, hogy az emeleti fürdőszobából mászott ki, és egy jó kis esés közepette, sikeresen landolt, egy nagy, pihe-puha szemeteszsákokkal telepakolt konténer... mellett. Ez fájhatott, de felkelt, és iszkolt tovább a kocsijához. Beindította, a motor rázengett, és elkezdett kifelé hajtani. Férje is kapcsolt, és kellemetlen testszagával ő is kifelé vette az irányt. Pont kiért, hogy fölkenődjön a szélvédőre. A Nő sikoltott, és bekapcsolta az ablaktörlőt, ami sikeresen le is mosta a pasast, de a vérfoltok bizony szépen elkenődtek a szélvédőn, szóval látni nemigen lehetett semmit. Három túlélőn, egy gyereken, egy öregasszonyon, és valószínűleg Milla Jovovich-on hajtott keresztül, mire eszébe jutott, hogy oldalt nézzen ki, és úgy figyelje az utat. Már alkonyodott, és a benzin is fogyott. A városban kész volt a káosz, szerencsés volt, hogy elhagyhatta azt élve.

3.

Egy csendesebb vidékre érve talán kicsivel jobban átgondolhatta a dolgokat. Mégis mi történhetett? Mitől és hogyan kerültek ide ezek az akármik? És vajon otthon van a barátnőm, hogy elmeséljem neki, mi történt odahaza? Hamarosan egy dombos helyre érve, találkozott egy néger csávóval. Ott ült a fűben, és integetett. A Nő lefékezte a kocsit, és kiszállt.
- Maga élő ember? - kérdezte a férfi.
- Igen. Én... és maga?
- Hogy értsem ezt? Ha fekete vagyok, már nem is lehetek élő? Hát nem hallja, hogy kommunikálok magával? Mi?
- De! Igen, elnézést, de itt már semmiben sem lehetek biztos.
- Az már igaz. És? Mi járatban errefelé?
- Hogyhogy mi? Menekülök a városból. Engem és a férjem megtámadtak ezek az izék...
- Ja! Minket is. Alig tudtam eljutni ide.
- De maga szerint mi történhetett itt? Mik lehetnek ezek? - kérdezősködött a nő, fáradtan a kocsiajtóra támaszkodva.
- Ezek, hölgyem Isten teremtményei, amik azért jöttek a földre, hogy mindenkit megbüntessenek a fehérek bűneiért.
- Tessék?
- Jól hallotta. Mi, dolgozó, becsületes feketék most a maguk, fehérek bűnei miatt pusztulunk ki, mert maguk...
Ám ekkor valaki egy alagút végéből arra tántorgott.

- Ne lőjenek! Én...izé! Én nem haltam meg!
- De meg fogsz, nyomorék! - vágta rá a néger, és ráemelte a puskáját.
- Ne! Megőrült? Ő egészséges! - kiáltott a nő, mire a néger férfi leeresztette a puskáját. Figyelték, ahogy lassan odatántorog a fehér férfi.
Nem volt egyedül. Egy nő is volt vele, és egy másik fekete.
- Hé! Magát túszként tartják fogva?! - kiáltott oda a fűben ülő, amikor meglátta, hogy velük van egy fekete is.
- Nem, jól vagyok, testvér, de hangom kicsit elment ebben a nagy káoszban. - mondta, és hát volt is benne valami, mert elég furcsán, kicsit "á-hangosan" beszélt.
- Jól van, és mi is! Először azt hittük, hogy egy közülük való, de amikor elkezdett énekelni... hát akkor meg már méginkább kételkedtünk benne, hogy ép, de....
- Elég lesz már. Üdv! Én Christine vagyok. Ő pedig Mark. És a fekete úr itt:...
- Persze, mindig a feketéket hagyják utoljára. - jegyezte meg a fűből a másik néger fickó.
- ...Pákó. Ha jól értettem. - a néger helyeslőn bólogatott.
- Igen, üdv! Én Anna vagyok, az úr pedig itt...
- Ja, én pedig John. Mi van arra? - érdeklődött a jövevényektől és bökött fejével a sötét alagút felé.
- Káosz, és halottak minden fele. Nehéz volt átjutni a barrikádokon. Arra már nincs semmi.
- Dehogynem. Ott lakik a barátnőm. Épp hozzá tartok, hogy elmeséljem neki: mi történt velem. - újságolta Anna.
Mindenki ránézett, majd pár pillanatra csönd lett, aztán valaki megszólalt:
- Jólvan. Mennyünk, és nézzük meg mi van a dombok mögött.
- Egy bevásárlóközpont. De szerintem ilyenkor zárva van. - szólalt meg Christine.

4.

A Bevásárlóközpont csendes volt, bent sehol egy lélek, minden olyan nyugodtnak tűnt, mint zárás után szokott lenni. Aztán behatoltak a túlélők. A Csendes, kihalt előcsarnok padlókövezetére a következő pillanatban üvegszilánk zápor hullott. És nem csak az. Egy vécécsésze repült be a kirakaton, rajta, egy üvöltő emberrel, aki, amíg tartott, rémülten markolta trónját. Épp akkor kapták el, amikor a dolgát végezte, de nemes cél érdekében áldozták fel. Így hát bejutottak. Szétnéztek. Minden olyan csodálatos volt. Legalábbis csendes. Nem olyan, mint hozzászoktak, az ilyen bevásárlóközpontokban mindig nagy a nyüzsgés. Sehol sem láttak senkit. Lepihentek hát. Egy szökőkút szélén foglaltak helyet, és nekiálltak egymást fröcskölni vízzel. Az őrület szélén ez elfogadható volt, és úgy tűnt: jól mulattak, amíg nem emelkedett fel a vízből egy búvár-szerkós zombi, és nem hörgött rájuk, mert akkor azonnal sikítani meg üvölteni kezdtek. John megfordult a shotgunnal, és belelőtt egyet a hullába. Az egy szép vetődéssel odébb szállt, de még mindig vízben maradt. A Megszeppent emberek egymásra néztek, majd nevetésben törtek ki, és tovább fröcskölték egymást. John-nak nem tetszett ez az egész. Magához hívta Pákót, mert beszélni akart vele.
- Te, Pákó. - mondta.
- Ige?
- Nem tetszenek nekem ezek a fehérek. Ne hagyd, hogy feláldozzanak, vagy átverjenek. Mi nekünk legalább össze kell tartanunk, hogy túléljük.
- Ige.
- Na jó, húzz innen a francba. - mondta, és betárazott, majd kifelé kémlelt. Az ajtók le voltak zárva, de ki lehetett látni rajtuk. Odakint folyt valami. Kint az utcákon. Gyülekeztek. Ezek gyülekeztek, de hogy miért, arra még nem jöttek rá a bent lévők. Csupán egyre tudtak gondolni: Az árleszállításra, amit erre a hétre hírdetett meg a központ. És ez azt jelenti, hogy be akarnak jutni hozzájuk.

5.

Miután Christina azt javasolta, hogy menjenek feljebb, hátha találnak túlélőt, a csapat ráhelyeselt, és most felfelé tartanak a lifttel. Az unalmas zene, amit odabenn nyomatnak mindannyiukat elkábította egy kicsit. Ám volt idejük felébredni, mivel amikor megérkeztek, és az ajtó kinyílt, három takarító állt előttük felfegyverkezve. Legelől állt D.J., a Bajszos. Ő tűnt a vezetőjüknek. Pákó megpróbálta üdvözölni őket, de D.J. kibiztosította a pisztolyát, és a férfi fejéhez emelte. A Többiek is így cselekedtek D.J. mögött.
- Héhéhé! Mi is túlélők vagyunk. Nyugalom! - szólalt meg Mark.
- Leszarom. Most mostuk fel a padlót, és nem fogjátok összemocskolni a sáros cipőitekkel, értve?
- Ezt vehetem rasszista kijelentésnek? - vágta rá a kérdést John.
- Veheted. - tolta a képébe a pisztolyt D.J..
- Aha. Oké.
- Tűnjetek az emeletről. - szólt egy másik takarító, neki úgy látszik csak női takarító-uniformis jutott.
Az ajtó elkezdett befelé csukódni, Christine kidudorodó hasa állította meg, és küldte vissza nyitott állásba, a nő pedig felüvöltött a röpke fájdalomtól.
- Nincs hová mennünk. - szólt Anna, nem is törődve az előzővel, de hát Christine is félt, hogy ha megmozdul, akár csak hátralép, rögtön kiloccsantják az agyát.
- Az nem a mi bajunk.
- Kérem! Nem teheti ezt velünk! - erősködött a nő.
A Takarítók elgondolkoztak. Az ajtó közben ismét csukódott, és ismét összepréselte Christine hasát. A Nő majd’ összeesett a fájdalomtól, de most is csak üvöltött egyet.
- Legyen. Adjátok ide a fegyvereiteket.
- Na nem, Cowboy! Azt már nem! Ugyanígy csaltátok tőrbe az indiánokat is? - makacskodott John.
D.J. Már egészen a fejéhez nyomta a pisztoly csövét, de végül a néger úgy döntött, átadja a puskát. Aztán a többiek is, amik náluk voltak. Csúzli, svájci bicska, sokkoló, kézigránát, Besétálhattak a következő szintre.

6.

A Vezérlőterembe mentek, mindenhol monitorok, rajta pedig hol a bevásárlóközpont, sivár, kivilágított helységei voltak láthatók, hol pedig a halottaktól nyüzsgő utca.
- Istenem, mik lehetnek ezek? - kérdezte az egyik, fiatalabb takarító.
- Mégis mit gondolsz? Az árleszállítás miatt jöttek. Talán egyenesen Skóciából, vagy Magyarországból. De egyet mondhatok: Itt olcsón csak ólmot kaphatnak.
- Van valami stratégiájuk, hogy hogyan győzhetnénk le őket? - érdeklődött Anna.
- Neked kuss a neved. Meg a többieknek is. Vigyétek innen őket a francba, és zárjátok be mondjuk a klotyóba.
- És hova vécézzünk, ha bezár minket, maga szemét állat!? - kiabált Anna. Ekkor megint csend lett, mindenki ránézett egy kicsit, aztán húrcolták őket tovább.
- D.J.- szerintem nem kéne így bánnunk velük. Hát mégiscsak emberek...
- Még. Fiam, ezt jegyezd meg. Még azok. De ha nem vigyázunk, ők is könnyen ilyen izék lehetnek. Ilyen meséből kipattant külföldiek.
- Szerinted van ellenszerük? Hogyan lehetne megölni őket?
D. J. Hátradőlt a székében, és beleszürcsölt a bögre italba.
- Nem tudom. Te is hallottad a híreket... Fejlövés a biztos, vagy ha leborotválod a hajukat. De miért pont a hajukat?
- Franc tudja. Talán ezért jöttek ide, Amerikába. Egy jó hajvágásért.
- Én ezzel a helyedben nem viccelődnék. Egy jó barátom haját bezabálták. Aztán persze őt is, de te nem láttad, ahogy valósággal kitépik a fogaikkal a fürtjeit, és...
- D.J. Bezártam őket. - sietett vissza a másik takarító.
- Nagyszerű! Szunya. Pihennünk kell, hogy tovább éljünk. És imádkozzatok, hogy ne jussanak be, amíg alszunk.