Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Harry Potter és a Varázslók Háborúja 32.

32. fejezet
A Főnix hamvai

Így ért véget Harry könyvtári nyomozómunkája, ami sehova sem vezetett, de ez a legkevésbé sem tudta érdekelni őt ebben a pillanatban. Csak tompán érzékelte, agya egy háttérbe szorított zugában, hogy kitiltották a roxforti könyvtárból, ami ismerve Madam Cvikker vehemenciáját, nyilván örök időkre szólt. Még a lehetőségén se tudott elgondolkodni, hogy tanári kiváltságait latba vetve valahogyan visszakönyörögje magát a családfák és névjegyzékek erdejébe. Nem emlékezett rá, hogyan jutott vissza a tanterembe, az se tűnt volna fel neki, ha egyszerűen átgyalogol az ajtón. A következő órából sem maradt meg benne sok, de abban biztos volt, hogy nem ordibált senkivel. Elsős mardekárosoknak és hollóhátasoknak tartott beszámolót a dementorokról, egyéb sötét teremtményekről és viselkedésükről. Megint azzal magyarázta, hogy nem a tanterv szerint haladnak, hogy ezt sokkal fontosabb megtanulniuk, mint hogy hogyan védjék meg magukat a doxi csípésektől és hasonló apróságoktól.

Mikor utólag visszagondolt, elcsodálkozott rajta, hogyan volt képes érdembeli órát tartani abban a lelkiállapotban, de mivel se diákok, se a többi tanár nem jelezte, hogy valami furcsát művelt volna az órán, elkönyvelte, hogy ezt is sikerült olyan jól összehoznia, mint a griffendélnek és hugrabugnak. Bármilyen jól végezte is a dolgát, első roxforti munkanapja bekerült a „Harry Potter legrosszabb napjai” című képzeletbeli könyvbe, de ezt csak a vacsora során vette észre. Ekkor tudatosult benne, hogy elvesztett valamit, ami már egy éve a lelke részévé vált – és ez a rész most úgy hiányzott neki, mint semmi más az előtt. Tisztán látta Ginny arcát a tömegben, mintha az agya egy rejtett képességével kiemelte volna a lányt a rengeteg diák közül, hogy Harry még akkor is tudja, hol ül, ha csak a szeme sarkából látja.

Ginny láttán újra fellángolt benne a harag mindenki iránt, aki tudott a jóslatról, még Dumbledore iránt is. Haragudott rájuk, amiért ilyesmit várnának el tőle, hogy akár egy lelketlen szörnyeteg, áldozzon fel mindenkit Voldemort pusztulásáért. Persze, nekik ez könnyű, gondolta Harry, könnyű romantikus hősködésből odavetni magukat, mint egy rakás meggondolatlan, ostoba… De a haragja gyorsan elszállt és újra átadta helyét a hiánynak. A vacsora után nem akart beszélni senkivel, ezért gyorsan visszasietett a szobájába, de olyan zavarban volt, hogy először a griffendél torony felé vette az irányt és csak a Kövér Dáma ébresztette rá, hogy nem ott a helye.
Az első hét után Harrynek máris kijutott egy kis szabadság, mely a tavaszi szünet képében érkezett csodás napsütést és felhőmentes eget hozva magával. Harry lelkében azonban viharok dúltak, sehogy sem sikerült túltennie magát a veszekedésen, melyről legbelül tudta jól, hogy véget vetett mindennek kettejük között.
Ginny mellett Ron és Hermione távolléte is nyugtalanította. Már hetek óta nem hallott felőlük, az ikertükrön át egyszer sem keresték, mióta elváltak útjaik, ráadásul Piton is belerángatta őket valami újabb keresgélésbe.

Hogy elszakítsa gondolatait Ginny, Ron és Hermione felől, az egyetlen dologba vetette minden erejét, ami megnyugvást hozott neki: a mágikus önvédelem órák előkészítése és levezénylése ugyanúgy örömmel töltötte el, ahogy két évvel ezelőtt a DS-edzések. A húsvéti szünetben több órát előkészített és sok ötletet halmozott fel, amiknek hasznát veheti majd. Így az elsőéveseknek továbbra is elméleti ismereteket tanított a szörnyekről és arról, hogyan lehet őket a legkönnyebben legyőzni, mit tegyenek, ha találkoznak ilyen lényekkel. A tananyagban szerepeltek a trollok, az akromantulák, a mumusok, a kákalagok, s hozzá minden jó tanács, amivel egy elsőéves varázsló vagy boszorkány túlélheti az ilyen szörnyekkel való találkozást. Harrynek igen nagy rutinja volt ebben, s rá kellett jönnie, hogy Madam Marchbanks nem csupán öreges hóbortból vagy a hírneve és a Kiválasztott körüli pletykák miatt kérte fel őt tanárnak.
Önnön felfedezett tanári képességei mellett további meglepetéssel szolgált Harrynek a diákok viselkedése. Mindannyian, griffendélesek, hugrabugosok, hollóhátasok és mardekárosok árgus szemekkel, érdeklődve figyelték őt és szorgalmasan jegyzeteltek. Harry pedig óráról órára egyre jobban érezte, hogy diákjai fejlődnek, s ez neki is önbizalmat adott. Már nem akadt el beszéd közben, ha egy tanuló a szemébe nézett, nem izzadt a tenyere, nem idegeskedett.
A felsőbb éveseknek tartott gyakorlati óráin büszkeséggel töltötte el diákjai minden egyes sikere. Ők pedig egyszer sem panaszkodtak, pedig Harry igen kemény tempót diktált. Az egyik szerdai órán igencsak megizzasztotta diákjait. Miközben párokba álltak és egymást próbálták lefegyverezni, Harry közöttük sétált és figyelte őket.
- Nem kell akkorát lendíteni a karodon, Adam… - adta az utasításokat. – Te pedig döfj azzal a pálcával, ne pöccints!
Akkor sem tétlenkedett, mikor nem kellett rászólni senkire. Ilyenkor villámkérdésekkel ostromolta őket.
- Ennie, hogyan harcolunk a kappa ellen?
A copfos kislány elkapta ellenfele felrepülő pálcáját és büszkén válaszolt.
- Megpróbáljuk elérni, hogy lehajtsa a fejét, akkor kifolyik a víz a homloküregéből és elájul…
Mialatt a választ darálta, visszadobta párjának a pálcát és máris folytatták a gyakorlást.
- Helyes. Öt pont a hugrabugnak… Peter! Mit csinálsz, ha inferusszal találkozol?
A Peter nevű csupa-szeplő fiú félrecsapta ellenfele varázslatát, ami Harry felé röppent. Harry gyorsan megállította, mire a kékes fénysugár szertefoszlott.
- Bocsánat… - motyogta a fiú. – Ööö… tüzet varázsolok magam köré, és megvárom, amíg elmennek… vagy… ööö…
- Vagy esetleg elkábítod őket, hígagyú! – vágta rá gorombán egy pattanásos, barna hajú hugrabugos.
- Úgy van! Két-két pont a griffendélnek és a hugrabugnak… - Harry tovább járkált köztük és újabb kérdésekkel bombázta tanítványait.
Mikor a terem végébe ért és megfordult, épp kisebb rendbontás bontakozott ki a szemei előtt. David McGerold gyomorszájon vágta ellenfelét, mikor kiesett a kezéből a pálca. Pillanatok alatt kisebb verekedés kezdődött közte és ellenfele közt.
- Mit műveltek?! – pirított rájuk az Ennie nevű kislány, és már Harry is odasietett.
- Állj, állj! – kiabálta Harry és egy pálcaintéssel szétválasztotta a verekedőket. – Mondjátok, mi történt? – várta a magyarázatot.
A két fiú egymás szavába vágva kezdte kiabálni, hogy mi a baja a másikkal, végül egyszerűen az kerekedett ki a történetből, hogy a griffendél fiatal fogója megelégelte a másik gúnyolódását. Harry felemelte a kezét és véget vetett a kiabálásnak.
– Mi volt a feladat, David? – kérdezte tőle.
A fiú lesütött szemmel válaszolt, de még mindig duzzogva nézett a vele szemben álló hugrabugosra.
- Az, hogy a lefegyverzést gyakoroljuk – motyogta.
- Úgy van – bólintott Harry. – Öt pont a griffendéltől.
David szégyenkezve nézte a padlót. Harry elfojtott magában egy nevetést és lehajolt hozzá.
– Most pedig üss meg – mondta.
- Mi? – pillantott fel meghökkenten a fiú.
- Mondom, üss meg! – ismételte Harry higgadtan.
David még mindig csak pislogott.
- Na, mire vársz? Teljes erőből, ahogy őt ütötted.
Erre jól mellkason ütötte Harryt, aki meg se billent tőle. David McGerold megszeppenve nézett rá, ahogy az ellenfele is, akivel az imént még dühös pillantásokat váltottak.
- Látod? – szólt Harry és felegyenesedett. Szavait az összes diákhoz intézte. – Az öklötökkel nem sokra mennétek egy inferus ellen. Legalábbis addig nem, amíg a fáklyatartókig sem értek fel. Az eszetekkel harcoljatok, világos? Ez mindenkinek szól!
- Jövő héten kicsit átrendezzük a tantermet – jelentette be. - Oldalra döntjük az asztalokat és két pár fog küzdeni egymás ellen. Meglátjuk, hogy tudtok csapatként összedolgozni és kihasználni a környezeteteket. Az a pár győz, amelyik előbb megszabadítja a pálcájától a másik kettőt.

A diákok izgatottan fogadták tanáruk bejelentését és hangos beszélgetés közepette hagyták el a termet az óra végén. Mindenki azt hangoztatta, hogy milyen haditervet fog kieszelni a másik csapat legyőzésére. Harrynek ez az ötlet is a húsvéti unalomtengerben jutott az eszébe, mikor Ginny és barátai utáni szomorkodásában eszébe jutott, miken mentek keresztül korábban a minisztériumban és a Roxfortban, mikor a halálfalók ellen küzdöttek.
Óra után a tanári szoba felé vette útját, s mihelyt belépett az ajtón, rögtön megakadt a szeme az asztalán álló nagy alakú, kék dobozon.
- Megjött végre… - motyogta Harry és az asztalhoz sietett, ahol egykori gyógynövénytan tanárnője ült. – Jó napot!
- Magának is, Mr Potter – köszönt Bimba professzor. - Hallom, megint auror kiképzést tart a másodéveseknek.
- Honnan tudja…?
- Roxfortban vagyunk – ingatta a fejét a boszorkány. – Itt a falnak is füle van.
Harry levette a doboz fedelét és kiszabadította a papírborítás alól új ruháit, amiket még Roxmortsban rendelt az elmúlt hét során.
Mikor felemelte a finom kelméből szőtt talárt, rögtön érezte, hogy valami nincs rendjén.
- Hé, én nem ezeket a ruhákat rendeltem! – csodálkozott, mikor meglátta, hogy egyik darab sem stimmel. – Biztos tévedés történt…
Az, amelyiket a kezében tartotta, gyönyörű, mélyzöld színű volt és valamivel sötétebb zöld hímzés borította mindenhol. Harrynek úgy rémlett, Dumbledore professzornak is volt egy hasonló darabja.
Bimba professzor felkapta a fejét a dolgozat-halomról és a talárra nézett.
- Nagyon szépek – jegyezte meg a boszorkány. – Nem értem, mi a baja velük…
- Az, hogy én nem ezeket rendeltem! – csattant fel Harry. – Hogy néznek ezek ki? Mint… mint…
- Mint egy igazi varázslóé? – szólt Lumpsluck hangja, aki ekkor lépett be a tanári szoba ajtaján, kezében egy nagy dobozzal, ami telis tele volt üvegcsékkel. A dobozt most lerakta Harryé mellé. Az üvegek legtöbbjében vöröses folyadék volt, bár némelyik eltért a többitől – az egyikben nagy, gusztustalan, narancssárgás csomók lebegtek, kettő másik pedig néha változtatta a színét, mintha nem tudná eldönteni miféle bájital is akar lenni. Harry gyanította, hogy ezeknek az üvegeknek a gazdái fognak T-t kapni.
Lumpsluck szemügyre vette Harry csomagját.
- Pomonának igaza van, fiam – mondta az öreg. – Ezek valóban rendkívül előkelő talárok.
Harry fáradt-lemondóan visszaejtette a talárt a dobozba, a másik, sötét-bíbor színű tetejére.
- Dumbledore is ilyeneket hordott, emlékszik? – motyogta Harry és visszatette a doboz tetejét.
- Most mit csinálsz, Harry? – kérdezte érdeklődve Lumpsluck.
Harry hozzálátott, hogy visszavarázsolja a kötöző zsinórt a dobozra.
- Visszaküldöm a csomagot és megírom nekik levélben, hogy legközelebb jobban figyeljenek oda miket küldenek el… - válaszolta bosszankodva.
Lumpsluck kopasz feje búbját vakargatta.
- Szerintem épp eléggé figyeltek – dünnyögte az öreg, majd zavartan köhentett egyet és a ládához fordult szemügyre venni diákjai beadott órai munkáit.
Harrynek valami nem stimmelt Lumpsluck viselkedésében.
- Maga volt?! – kiáltotta felháborodottan, mikor meglátta a professzor mosolyra görbülő száját.

Az öreg már nem tudta véka alá rejteni tréfás hangulatát, ezért hangosan felnevetett. Erre a többi tanár is érdeklődve figyelt.
- Maga mondta nekik, hogy cseréljék ki a ruhákat? – kérdezte vádlón Harry.
Lumpsluck csak legyintett.
- Az túlzás, hogy azt mondtam nekik… - dörmögte. – A Csodatalár egyik üzletvezetője, Hektor Gamp régi tanítványom volt és…
- Hm… A Lump Klub tagja, igaz? – fejezte be Harry és lehuppant a székére.
Az öreg mosolyogva bólintott kövér fejével.
- Akkor mindent értek – mondta Harry, majd elnevette magát és vele együtt Lumpsluck is. – És most mit csináljak ezekkel?
- Próbáld fel! – javasolta Bimba professzor, mikor Harry megint felemelte a gyönyörű zöld talárt.
Harry nem volt odáig az ötletért.
- Gyerünk, fiam, próbáld fel! – bíztatta Lumpsluck. – Lássuk, hogy áll rajtad!
- Hát jó… - egyezett bele Harry letörten. – De úgyis röhejesen fogok festeni benne.

Tíz perc múlva be kellett látnia, hogy tévedett. Mindkét talárban remekül nézett ki és mindegyik úgy passzolt rá, akár egy kesztyű. A tükörben nézegette magát és megállapította, hogy a zöldben valóban úgy fest, mint egykor Dumbledore, leszámítva a fehér szakállat és hosszú hajat.
A ruha szabása önmagában elég egyszerű volt: bő ujja volt és nagyon hosszú, elegáns csuklyája, s elöl négy elegáns csat fogta össze, de Harrynek inkább kigombolva tetszett.
- Nos? – nézett rá Lumpsluck.
Harry végül beleegyezett, hogy hordani fogja a talárokat, de nem minden aggodalom nélkül. Mi lesz, ha nagyzolónak fogják tartani, hogy félvér létére úgy öltözik, mint egy aranyvérű? Hát, akkor majd levon tőlük egy-két pontot – nyugtatta meg magát Harry.
Gawain Robards lépett be a tanáriba és láthatóan kimerült volt, mint a kezdő tanárok többsége. Fáradtan leült az asztala elé, aztán észrevette Harryt.
- Szép talár – mondta elismerően, aztán hátradőlt a széken.
- Nehéz napja volt, Mr Robards? – kérdezte Bimba professzor.
A férfi csak legyintett.
- Ne is mondja, professzor! – sóhajtotta. – Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen nehéz tanítani. Euan Abercombie elefántméretűvé változtatta a füleit. Ördög tudja, hogy sikerült ezt elérnie…
A többi tanár halkan nevetgélt.
- Mért pont az átváltoztatástant választotta? – kérdezte tőle Harry. – Sok helyen hiány van…
- Diákkoromban ez volt a kedvenc tantárgyam – vonta meg a vállát Robards. – Meg Madam Marchbanks nem nagyon hagyott választási lehetőséget, hisz ismered…
Harry mosolyogva bólintott, s közben visszacsomagolta a ruhásdobozt, de a zöld talárt nem vetette le. A táskába pakolta be a következő órára szükséges jegyzeteket, mikor véletlenül kiesett belőle a Mosolyhozó varázsgömb és elgurult a padlón.
- Tessék… - mondta Robards és visszaröptette Harry asztalára a gömböt.
- Köszönöm – motyogta Harry, miután eltette a golyóbist.
Ekkor elgondolkodva a varázslóra nézett.
– Tudja, ismerős nekem a neve, Mr Robards – szólt óvatosan. – Régóta van a Roxfortban?
Robards hunyorogva nézett rá és nem válaszolt azonnal. Harry arra gondolt, talán indiszkrét volt a kérdése.
- Az auror parancsnokságon dolgoztam – mondta végül. – Főparancsnok voltam februárig.
Sinistra professzor felnézett diákjai javításra váró csillagtérképeiről.
- Ezt nem is tudtam – jegyezte meg csendesen a tanárnő.
- Nem hallhatott róla mástól, csak Madam Marchbankstól, professzor – világosította fel a férfi. – Elkövettem egy szégyenletes baklövést a Nyilvántartó Részlegben. De erről inkább nem akarok beszélni…
Szégyenletes baklövés? Harry a homlokát ráncolva meredt maga elé. Mit követhet el valaki, hogy auror főparancsnokból őrvarázslóvá léptetik vissza?
Mielőtt elméleteket agyalhatott volna ki magában, rápillantott a tanári falán függő díszes órára, ami jelezte neki, hogy ideje lenne elindulnia a következő órára, amit harmadéves hugrabugosoknak kell tartania. Összekapkodta a holmiját, vállára vette a táskát, de a kilincsen megállt a keze. Visszafordult az ajtóból és kivette táskájából a Mosolyhozó varázsgömböt. Robards professzor érdeklődve ránézett, Harry pedig megköszörülte a torkát és végre emlékeztette magát, mit fogadott meg korábban:
- Mondja, nem tudja véletlenül, hogyan kell ezt használni?

---

Harry új talárja ugyan szemet szúrt a diákoknak és gyakran összesúgtak a háta mögött, de sehonnan nem kapott ellenséges szavakat, még a mardekáros diákoktól sem. Azt azonban nem tudhatta, hogy ez vajon azért van, mert valóban nem érdekli őket, vagy csak mert tudják, hogy nem ajánlatos egy tanáron köszörülni a nyelvüket.
Beköszöntött a május még erősebb napsütéssel, még felhőtlenebb éggel. Egyre több ötöd és hetedévest lehetett látni a könyvtárban sínylődni, miközben lázasan készültek R.B.F. és R.A.V.A.Sz vizsgáikra. Harry azonban a legkevésbé sem törődött ezzel, megelégedett vele, hogy negyedéves korig tanítsa a diákokat mindarra, amit csak tud. Ahogy a diákok fejlődtek óráról-órára, Harry meg volt győződve róla, hogy egyes védekező bűbájokat már jobban tudnak, mint a hetedévesek. Dennis Creevy például Harry negyedik óráján olyan fényes varázspajzsot bűvölt, ami szikrázott a napfényben és minden dermesztőbűbájt visszavert.
A tanteremben rendezett párbaj-felmérés ragyogóbban sikerült, mint azt gondolni merte. Egy Lumpslucktól kölcsönkért arany zsebóra segítségével mérte a párosok idejét, s az óra végén a legjobbak egymással mérhették össze erejüket. A diákok a gyakori hasra esések és apró horzsolások ellenére olyan jól érezték magukat, hogy több páros visszavágót akart.
- Mindenkinek lesz még alkalma bizonyítani – nyugtatta meg őket Harry. Tisztában volt vele, hogy mennyire fontos az egészséges versenyszellem. – Két hétig megint gyakorolni fogunk, ezúttal a kábító átkokat (a bejelentést izgatott sugdolózás fogadta), és utána megmutathatjátok, hogy mit tudtok.

Május első hétfőjén remek napja volt, mivel csak két órát kellett tartania, de mikor utolsó órája után a tanári szobából a nagyterem felé indult, egy olyan hírt hallott Neville-től, ami egyenesen csodálatossá varázsolta az egész hetét.
- Harry, Harry! – szólt utána a fiú. Akkor vette észre, mikor épp kilépett a vécé ajtaján. – Nem tudom, tudsz-e róla, de itt van Ron és Hermione.
- Mi?! – Harry nyomban megtorpant. – Biztos vagy benne?
- Az előbb láttam őket, nyakig koszosan! – magyarázta Neville és felnevetett. – Szerintem felmentek a tantermedbe, téged keresnek.
Harry megköszönte Neville-nek a tájékoztatást és minden egyebet feledve a lépcsők felé vette az irányt. Olyan régen nem látta már két barátját, hogy kisgyerekes izgalom lett úrrá rajta, mint régen, ha a Dursley-éknél töltött szünidő a végéhez közeledett.
A lépcsőkön rohant felfelé, mikor egy másik hang kényszerítette megállásra. Néhány emelettel alatta valaki döngő léptekkel haladt lefelé. Harry megállt, kihajolt a korlát fölött, de máris átkoznia kellett magát a butaságáért. A lépcső azonnal megindult alatta és oldalt fordult a mélység felé. Harry magában szitkozódva megkapaszkodott és újra lenézett. Nem csalt a füle, Rémszem Mordon épp ekkor lépett be a második emeleti folyosóra, de Harry hiába kiáltotta a nevét, nem hallotta meg. Morgolódva megvárta, hogy a szeszélyes lépcső visszatérjen a helyére, aztán futva folytatta útját a tanteremhez. Mikor megérkezett, habozás nélkül benyitott az ajtón, de azon nyomban megdermedt.

A teremben ott állt Ron és Hermione – mindketten olyan koszosak voltak, mintha most másztak volna ki egy porlokokkal teli veremből. Fekete úti köpenyük több helyen elszakadt és megégett, de ez láthatóan egyiküket se zavarta. Nem vették észre, hogy az ajtó kinyílt, vagy hogy Harry vigyorogva nézi őket – teljesen megfeledkezve a külvilágról, szenvedélyesen csókolóztak.
Harry elfojtott egy nevetést és a fejét csóválva halkan belépett a terembe, aztán két kézzel megfogta az ajtót és teljes erőből becsapta. Az ágyúlövés hangjával felérő csattanásra Hermione nagyot sikkantott, Ron pedig jó egy métert ugrott hátra ijedtében, amitől majdnem átesett az egyik padon.
- Harry! – kiáltott fel, mikor meglátta barátját.
- Megzavartam valamit? – kérdezte Harry két nevetés között.
- Jaj, te idióta! – motyogta Hermione, de mosolyogva odaszaladt hozzá és megölelte.
Ron is vigyorogva odament, hogy kezet fogjon vele, de Harry odahúzta és őt is megölelte. Mindhárman nevettek és örültek, hogy viszont láthatják egymást ilyen hosszú idő után.
- Rég nem találkoztunk – magyarázta meg Harry a nagy ölelkezést.
- Mintha nyári szünet lett volna – bólintott Ron egyetértően.
- Annyira aggódtunk érted! – tette hozzá Hermione. – Mikor hallottuk, mi történt az erdőben, meg hogy egy hónapra a gyengélkedőre kerültél… - megint szorosan megölelte, majd zavartan porolgatni kezdte Harry talárját, ami ettől csak még piszkosabb lett.
Harry hátrébb lépett és végignézett barátain. Hermione homlokán kisebb zúzódás éktelenkedett, haja olyan kócos volt, mintha tornádó tépázta volna meg és mindkét keze be volt kötve. Ron arcán néhány vékony horzsolás látszott, vörös haja kormos volt, körmei kosztól feketéllettek, de a sebektől eltekintve mindketten egészségesnek tűntek. Egyik sérülésük se volt veszélyes.
Harry újra megcsóválta a fejét.
- Mibe keveredtetek már megint? – kérdezte.
Hermione és Ron összenéztek és lassan leolvadt arcukról a találkozás okozta vidámság.
- Öhm… Harry – kezdte Hermione és megköszörülte a torkát. – Van néhány mondanivalónk.
- Ezt valahogy sejtettem… - jegyezte meg Harry, majd hellyel kínálta barátait.
Mindhárman leültek egy pad tetejére, majd Hermione újra megköszörülte a torkát és belefogott:
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha az elejétől kezdjük, igaz, Ron? – (Ron bólintott, közben szórakozottan kapargatta a piszkot talárjáról). – Miután elmentél, úgy tettünk, ahogy mondtad, átmentünk a Black-házba és szóltunk Mr Weasleynek, hogy segítsen nekünk. Sikerült elkérnie az iratokat Regulus Blackről, és a többi rokonáról. Napokat töltöttünk a házban a kutatással, kívülről fújjuk a családfát – nem mintha bármi értelme lett volna… - sóhajtotta szomorúan Hermione.

Harry tökéletesen értette a helyzetüket. Ő is hasonlóan értelmetlennek és kilátástalannak érezte a nyomozást. Hermione helyett Ron folytatta:
- Apa sokat segített és végül is elmondtuk neki, hogy olyan halálfalókat keresünk, akik régen elárulták Voldemortot. Azonban hamar kiderült, hogy Karkarov kivételével senki sem fordult szembe vele… Azaz voltak olyanok, akikről azt hitték – pontosította Ron -, mint Malfoy meg Nott és hasonlók, de ezekről később kiderült, hogy más a helyzet. A lényeg, hogy semmit se tudnak arról, hogy Regulus Black-en kívül bárki más szembe szegült volna velük.
- Pedig voltak – szólt közbe Harry. – Csak nem a halálfalók közt, hanem…
- …a családtagjaik – szólt Hermione és tekintete találkozott Harryével. – Mi is beszéltünk Pitonnal. Elmondott mindent Aurora Blackről.
Harry bólogatott.
- Hogyan találkoztatok vele? – kérdezte.
Hermione rögtön válaszolt:
- Az erdőben történtek után megtudta, hogy nem a Roxfortban vagyunk, ezért megkeresett minket. Üzent Ginny tükrén át és találkoztunk vele az Abszol úton. Elmondtuk neki, hogy Regulus után nyomoztunk, erre leszidott minket – mondta fanyar félmosollyal a lány. – Azt mondta, hogy pont azért kellett volna veled mennünk, hogy megakadályozzuk, nehogy valami butaságot csinálj.
Harry megvetően horkantott egyet.
- Szerinte fölöslegesen vesztegettük az időnket, aztán kis unszolásra elmondott mindent a feleségéről – szólt Ron. – Hermione rávette, hogy neked is mondja el ezt. Nem nagyon lelkesedett érte, de beleegyezett.
Harry bólogatott és megerősítette barátai történetét.
- Így is volt – mondta. – Eljött éjszaka a gyengélkedőre és elmesélte. Meg azt is mondta, hogy új feladatot bízott rátok.
- Igen, szerencsére nem küldött minket haza – hadarta Hermione -, hanem megmutatta, miket talált Voldemort iratai között. Tervrajzok voltak, Harry! Ott volt a barlang rajza, az ajtók és az elrejtő bűbájok, amiket használt, minden!
- Ez remek! – lelkendezett Harry. – És ezt kerestétek Pitonnal.
Hermione és Ron megint összenéztek, mintha azon gondolkoznának, hogyan mondják el, mi történt velük a hosszú hetek alatt.
- Hát… az az igazság, hogy mi se azt csináltuk, amit Piton mondott – vallotta be Ron kettejük nevében. Harry felvonta a szemöldökét. – Végigrágtuk magunkat a tervrajzokon, de ugyanúgy nem vezetett sehova, mint a többi nyomozás. Végül Piton bevallotta, hogy azért bízta ránk a talált iratokat, hogy tanuljunk belőle és neked is mutassuk meg… - Ron jelzésképpen felemelte az asztalon heverő Feneketlen Zsákot. – Elmondta, hogy nem várhatunk sokáig tétlenül. Ha nem találunk nyomot az utolsó horcruxhoz, akkor meg kell szabadulnunk a kígyótól.

Harry nagyot nézett.
- Igen, Piton is tanácstalan – mondta Hermione. – Ránk parancsolt, hogy tanuljunk, veled együtt és ne csináljunk semmit. Azt akarta, hogy üljünk a fenekünkön.
- De ti…? - kezdte Harry.
- De mi nem maradtunk a Black-házban – sóhajtotta a lány. – Mr Weasleytől hallottuk, mi történt McGalagonnyal és veled… - ekkor bűnbánó félmosollyal nézett rá. - Bocs, Harry, de mondták, hogy fel fogsz épülni, ezért úgy gondoltuk, hogy fontosabb dolgunk lenne, mint beteglátogatóba menni.
Harry vigyorogva bólintott, majd intett, hogy folytassa.
- Azok után, ami az erdőben történt, meg ami azt követően, úgy gondoltam, mindenképp szövetségeseket kell keresnünk. Beszéltünk Mr Weasleyvel a koboldokról, de meg se hallgatott minket. Azt mondta, hogy nem tehetünk semmit a miniszter engedélye nélkül, mert akár le is tartóztathatnak. Ez engem nem nagyon érdekelt, úgy hogy fogtuk magunkat és elmentünk a Gringottsba.
Harry meghökkenten nézett barátaira.
- Én is pont ezt mondtam Lupinnak, meg Mordonnak! – szólt. - Lupin is elment hozzájuk… nem találkoztatok…?
Ron feltette a kezét.
- Várd ki a végét! – mondta. – Szóval hoppanáltunk az Abszol útra és szépen odasétáltunk a Gringotts elé és bekopogtunk. Arra számítottunk, hogy kinyitják az ajtót és beszélhetünk, de nem történt semmi. Ezért bementünk – mert hogy nyitva volt a bejárat, mintha nem is lenne háború…
- A bankban sem volt senki, egy teremtett lélek se – vette át a szót Hermione. – Ezért átkutattuk az egészet, hogy találkozzunk legalább egy kobolddal, aki elvezethet minket ahhoz az Ampókhoz. A barlangok felé mentünk, amit egy hatalmas ajtóval zártak le…
- Nagyobb volt, mint a Roxfort bejárata – toldotta meg Ron.
Harry egyikükről a másikra kapkodta tekintetét.
- Megpróbáltuk kinyitni – folytatta Hermione -, de mikor varázsoltam, az ajtó mindkettőnket beszippantott…
- Beszippantott?
- Igen. Nem láttunk magunk körül semmit, minden csupa feketeség volt. – magyarázta Ron. – Jó fél órát vártunk és már kezdtünk komolyan megijedni, mikor kiszedtek minket. Elvették a pálcáinkat és megkötöztek. Nem kérdeztek semmit, csak levittek minket azokkal a sínes kocsikkal.
- De nem a széfek felé mentünk, hanem egy másik vágányon, még mélyebbre. – mesélte Hermione. – Odalent kész lakásaik vannak. Sziklába épített koboldházak, még szebbek, mint a sellők otthonai!
- Úgy mondod, mintha városnézésen lettetek volna – szólt közbe Harry. – Azt hittem, elfogtak titeket.
Hermione arckifejezése kicsit elsötétült.
- Így is volt, de nem bántottak minket – mondta. – Bezártak egy cellába és ott tartottak egy hétig.
- Egy hétig?
- Igen – válaszolta letörten Ron. – Halálra untuk magunkat. Nem beszéltek hozzánk, egyszerűen csak fogva tartottak, pedig mondtuk, hogy beszélni akarunk a vezetőikkel.
Hermione vette át a szót:
- Aztán, mikor harmadik nap hozták az ételt… (- Csupa zöldséget, fúj…! – jegyezte meg Ron), a kobold elmondta, hogy nem kíváncsiak a szónoklatainkra, hogy megsértik a törvényeinket. Nekik saját törvényeik vannak és mi meg azokat szegjük meg.
Harry megvonta a vállát.
- Végül is… igazuk van, nem? – vette védelmébe a koboldokat. – Ha mi nem tartjuk tiszteletben őket, ők mért tennék ugyanezt?
Ron és Hermione figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Szóval egy hét után végre kiengedtek minket és felvittek a bankba az öreg koboldokhoz – folytatta a lány. – Összebilincselték a kezünket és leültettek egy székre. Akkor jöttünk rá, hogy tárgyaláson vagyunk.
- El akartak ítélni titeket? – kérdezte Harry.
Ron bólogatott.
- Aztán kiderült az is, hogy kinek a közbenjárására kerültünk ide – mosolygott Hermione. – Egyszer csak megjelent Lupin és a védelmébe vett minket. Úgy tűnt, a koboldok hallgatnak rá. Egy szót se váltottunk előtte egymással, de elmondta a koboldoknak, hogy mi is ugyanazért vagyunk itt, mint ő…
- Addig azt hittük, hogy nekünk kampec – vette át a szót Ron -, mert egyfolytában sorolták a bűneinket, amikről nem is tudtuk, hogy elkövettük. De mikor megjelent Lupin, egyszerre érdekelni kezdte őket, hogy mért vagyunk ott.
- És akkor elengedtek? – kérdezte izgatottan Harry.
- Igen. Hihetetlen, de elengedtek! – erősítette meg Ron. – Lupin elmondta, hogy mikor megérkezett, őt is elfogták, de szólt, hogy te küldted őt…
Harry elmosolyodott. Mégiscsak jó ötlet volt rávenni Lupint, hiszen akkor Ron és Hermione még mindig egy kobold cellában ülnének.
- Aztán mi történt? – sürgette őket Harry. Információéhsége nem hagyta nyugodni, különösen most, hogy megtudta, milyen kalandban volt része két barátjának.
- A tárgyalás után beszéltünk Lupinnal – szólt Hermione. – Csodálkozott rajta, hogy mi is oda keveredtünk, de nem zavart el minket. Elmesélte, hogy a te tanácsodra jött a koboldokhoz, és hogy Ampók rögtön hajlandó volt szóba állni vele, mikor mondta, hogy a te nevedben jött.
- És?
- Lupin megpróbálta rávenni a koboldokat, hogy kezdjenek tárgyalásokba a minisztériummal, hogy tegyék le a fegyvert, mert se a minisztérium, se a koboldok nem tudnak egyszerre két ellenséggel harcolni. Rengeteg bizonyítékot sorolt fel nekik, hogy mindenkinek megérné, ha szövetségre lépnének. Átadott nekik például egy névsort olyan vérfarkasokról, akik Fenrir Grayback bandájába tartoznak. Térképeket mutatott nekik, amin a trollok randalírozásai szerepeltek, mikor a halálfalók utasítására szétverték sok kobold elrejtett kincseskamráját.
Hermione szünetet tartott, de Ron rögvest folytatta, Harry pedig sejtette, hogy barátai jókedve a beszámoló közben nem alaptalan. Úgy tűnik, végre sikerült elindítani valamit…
- A koboldoknak erre felcsillant a szeme – mondta Ron. - Láttuk, ott voltunk mindketten, mikor Lupin beszélt velük. A vén koboldok fenn ültek egy emelvényen, középen az a fejes… Ragnok, vagy ki, mellette meg Ampók - ott ült az egész bagázs. Lupin állt előttük, vagy inkább alattuk, mi meg a terem végében ücsörögtünk és vártuk, hogy mi fog kisülni ebből. Eleinte nem sok reményt fűztem a dologhoz… már akkor se, mikor Hermione említette, hogy el kéne mennünk a Gringottsba.
Ragnok azt mondta, hogy Scrimgeour, meg a miniszteri vezetés az ellenségük és nem rajtuk múlik, hogy nincs béke köztük. Akkor meg Hermione felpattant és odakiabálta nekik a terem végéből, hogy… mit is mondtál? – nézett a lányra összevont szemöldökkel.
- Azt mondtam, hogy nem csak Scrimgeour-ből áll a minisztérium – szólt Hermione. – Folyton csak azt mondták, hogy Scrimgeour így, meg Caramel úgy, és egyszerűen nem bírtam tovább hallgatni, hogy miattuk hiúsulna meg egy tárgyalás.
- És erre mit szóltak? – kérdezte kíváncsian Harry.
- Azt hittem, hogy nem is figyeltek, mert Lupin elég mérgesen nézett rám, amiért közbekiabáltam – vallotta be röstelkedve a lány. – De aztán láttuk, hogy az az Ampók nevű odasúgott valamit Ragnoknak, és a végén azt kérték, hogy ezt fejtsem ki bővebben.
Harry felnevetett és megpróbálta elképzelni Hermione arckifejezését. A lány már akkor is zavarban volt, mikor a Főnix Rendje megbeszélésein szólt közbe.
- Lupin intett, erre felálltam és odamentem mellé. Aztán elmondtam, hogy mi volt Dumbledore véleménye a Mágikus Testvériségről. Hogy ő mindig a koboldok érdekeit is szem előtt tartotta… Erre Ragnok közbevágott elég durván. Azt mondta, hogy Dumbledore már rég halott. Akkor egy kicsit elhallgattam és Lupin vissza akart küldeni a helyemre, de eszembe jutott, mit mondtál egyszer rólam.
Harry kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Azt mondtad, hogy kicsit olyan vagyok, mint Dumbledore – emlékeztette a lány. - És akkor eszembe jutott, hogy mit kell mondanom. Azt mondtam Ragnoknak, hogy igen, Dumbledore halott, de a szavai még nem halottak. És elmeséltem, hogy milyen sokan támadják Scrimgeour módszereit, még a minisztériumiak közül is. Ekkor Lupin félbeszakított és több nevet is említett, olyanokat, akiket a koboldok is ismerhetnek… még Lumpsluckot is megemlítette, meg Dirk Cresswell-t, a Mágus-Kobold kapcsolatok hivatalától, és a Főnix Rendje tagjait, meg téged is.
- Úgy láttuk – mondta Ron, és átkarolta Hermione vállát -, hogy kezdtek komolyan venni minket, mert Ragnok intett Lupinnak, hogy hallgasson. Aztán a többi kobold felé fordult és megint pusmogni kezdtek. Vagy öt percig beszélgettek, amiből nem értettünk semmit – hisz tudod milyen nyakatekert a hablatyolásuk… Nem tudom, Lupin hogy volt vele, de én tövig rágtam a körmöm a várakozás alatt, az biztos. Mikor befejezték a piszmogást, Ragnok megkérdezte Lupintól, hogy mit várnának el tőlük. Lupin pedig előadta, hogy mit csinált eddig a Főnix Rendje és, hogy mit akartak elérni Dumbledore vezetése alatt. Persze rólad nem beszélt, viszont említette Hagridot és az óriásokat, a kentaurokat a Tiltott Rengetegben...
Azt mondta nekik, hogy segítsenek a varázslóknak, hogy ne vesszen kárba Dumbledore munkája. Gyakorlatilag arra kérte őket, hogy folytassák, amit a Főnix Rendje elkezdett. És aztán, nem is tudom mi győzte meg őket végül… de beleegyeztek.
- Ez remek hír! – vigyorgott Harry. – Ügyesek voltatok!
- Nem csináltunk semmit, Harry – tiltakozott Hermione, Harry azonban sejtette, mi győzte meg végül a koboldokat.
- Lupin érdeme az egész – bólintott rá Ron.

Harry hümmögött. Lupinról tudták a koboldok, hogy ő, Harry küldte oda, ezért nagyrészt más nevében beszélt. De mikor látták, hogy egy fiatal boszorkány és varázsló is odakeveredett, egy hétig börtönbe csukva várakoztak és aztán teljes önszántukból akarták jobb belátásra téríteni őket – ez győzhette meg őket, hogy érdemes megbízniuk a varázslókban.
- Igen, Lupin érti a dolgát – vigyorgott barátaira. - Jobban felkészült, mint gondoltam…
Hermione vidáman nézett rá.
- Meglep, hogy végre komolyan veszik, amit mondasz? – kérdezte.
Harrynek be kellett látnia, hogy ebben van igazság, de inkább nem szólt semmit, másra terelte a szót:
- És mitől néztek így ki? A koboldok miatt…? – mutatott barátai megviselt külsejére.
- Nem, a koboldok egy ujjal se nyúltak hozzánk – rázta meg a fejét Hermione. - Nem, ez az éjszaka történt.
- Tegnap éjszaka?

Ron és Hermione összenéztek, aztán Ron kezdett el beszélni.
- Két napja elmentünk a főhadiszállásra. Lupin elmesélte, hogy mind kiköltöztek onnan, mert a halálfalók bármikor felbukkanhatnak.
- Elrejtőztünk a házban – vette át a szót Hermione. – Pont azt vártuk, hogy mikor jönnek meg a halálfalók. El akartunk fogni egyet, hogy megtudjuk, hová vitték McGalagonyt.
Harry azt hitte, rosszul hall.
- Lesben álltatok halálfalókra várva?!
Barátai bólogattak.
- Melyikőtök remek ötlete volt ez?
- Hé, te csak ne szólj egy szót se! – vágott vissza Ron. – Azok után, amit az erdőben műveltél…
- Jó-jó… - állította le gyorsan Harry és legbelül elismeréssel adózott barátai bátorsága előtt. – És aztán mi történt?
Ron tovább mesélt:
- Hermione megszüntette Mordon mágikus határvonalát, aztán bementünk és riasztóbűbájokat szórtunk az ajtókra és ablakokra, hogy tudjuk, ha jönnek. És tegnap éjszaka megjöttek.
- Ketten voltak, éjfél előtt pár perccel érkeztek – részletezte Hermione. – A bűbáj jelzett, mi pedig felkészültünk. Mikor szétszéledtek a házban, megtámadtuk az egyiküket. Én elkábítottam, Ron pedig megnyitotta az egyik tükröt és berakta oda.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Ügyes – mondta elismerően.
Ron nagyot sóhajtott.
- Az lett volna, ha nem veszik észre. De kiderült, hogy nem ketten voltak, hanem volt még velük három másik láthatatlanná tévő köpenyben. Hermione szerencsére észrevette a pálcája végét, mikor meg akart átkozni és gyorsan félrerántott. Aztán elszabadult a pokol…
Harry tátott szájjal hallgatta barátai beszámolóját, s egyikük se törődött vele, hogy időközben a nap előbukkant a felhők mögül és még napnyugta előtt utoljára megvilágítja a Roxfortot.
- Bemenekültünk a szalonba és ott sikerült elkapnunk az egyik láthatatlant – fűzte tovább Hermione. - De addigra már szólt a társainak is, azok pedig elkezdtek mindenfelé tüzet gyújtani. Mire észbe kaptunk már az egész ház lángolt, mi meg fulladoztunk a füsttől.
- Megpróbáltak bezárni minket a szalonba, hogy bennégjünk, de sikerült a képükbe robbantanom az ajtót – mondta Ron. - Hermione kábító átkokat lőtt ki rájuk, de védték mindet. Akkor már nem törődtünk semmivel, úgyhogy taktikát változtattunk és rájuk omlasztottuk az egész mennyezetet.
- Nagyon nagy volt a füst, alig láttunk tovább az orrunknál – panaszolta Hermione. - El akartuk oltani a lángokat, de nem használt. Eredetileg is ez volt a halálfalók terve, hogy felgyújtsák a házat.
- Sajnos beszakadt a lépcső, hoppanálni meg nem tudtunk a bűbáj miatt – szólt Ron. - Kinyitottam az egyik tükröt a dolgozószobában, behúztuk a két halálfalót és ott kivártuk a végét.
- Aztán megjött Mordon és Mr Weasley, meg Muriel néni – mesélte a lány. - A ház egyik varázslata riasztotta őket. Mire kijöttünk a tükörvilágból, már hajnalodott és ott volt a fél minisztérium. Mordon és Mr Weasley elfogta a másik három halálfalót, aztán azokat is elvitték, akiket elkábítottunk.
Harry úgy nézett két barátjára, mint még soha. Álmában se gondolta volna, hogy a mindig aggodalmaskodó Hermione és a meggondolatlan Ron egy ilyen lépésre szánják el magukat. Harry szélesen elmosolyodott, miközben Hermione tovább mesélt.
- Kihallgattak minket, Mr Weasley meg nagyon dühös volt, amiért megbeszélés nélkül vágtunk bele…
- Igen, ritkán láttam ilyen dühösnek apát – erősítette meg Ron révedő arckifejezéssel. – De Tonks például jó ötletnek tartotta – végül is öt halálfalót letartóztattak…!
Félbe hagyta a mondatot, mert ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta Mordon. Minden második lépése döngve visszahangzott a teremben.
- Szép jó napot! – köszönt rekedtes hangján az öreg auror és előre bicegett kezet rázni Harryvel.

A kurta üdvözlés után szüntelenül forgó mágikus szemével körbenézett a falakon. – Szóval ez lenne az… - dörmögte.
Harryék kérdőn néztek rá.
- Itt tanítottam volna, ha az a bitang nem veszi át a helyem – magyarázta meg Mordon. – Nem mondom, kellemes terem… szép a kilátás.
Ekkor hirtelen Ron és Hermione felé fordította mágikus szemét, a normálisat pedig Harryre szegezte.
- Elmesélték már a kis kalandjukat?
- Igen, épp most értünk a végére – mondta Ron.
Mordonnak láthatóan nem tetszett a dolog.
- Ilyen ütődötteket… - morogta. – Ketten halálfalókra lesni… erősítés nélkül! Az auror képzésen mindketten megbuktatok volna, vegyétek tudomásul!
- Szerintem nagyon jó ötlet volt – kelt barátai védelmébe Harry, akinek még mindig fülig ért a szája. – Hiszen öt halálfaló mínusz…
- Remek ötlet volt, csak a kivitelezéssel voltak problémák – ráncolta a homlokát az auror. – Ugyanis azt az öt jómadarat most éppen kihallgatják. Veritaserum, Imperius, ami csak kell…
- És? – nézett rá értetlenül a hármas.
- Használjátok már az eszeteket! – reccsent rájuk Mordon. – Avery már el is mondta, hogy mért másztak fel gyújtogatni. Scrimgeour már tudja, mi volt az a ház.
Harry, Ron és Hermione összenéztek.
- Tudják, hogy ott volt a főhadiszállás! – mondta ki a végeredményt Hermione és nagyot csapott a homlokára.
Mordon a torkát köszörülte.
- Igen – vetette oda mérgesen. – És ennek hála a famíliád máris házi őrizetben van, Ronald.
- Mi?! – kiáltotta sokkoltan Ron. – Letartóztatták őket?
- Egyelőre nem – magyarázta Mordon. - Attól függ, milyen hasznukat látja Leonard meg Scrimgeour. De az apád, az anyád, meg a testvéred, Percy, meg Muriel is védőőrizet alatt vannak a Foltozott Üstben.
Ron halálra vált arccal nézett barátaira.
- Tudom, mire gondolsz – dörmögte Mordon. – De ne féltsd őket. Kingsley meg Tonks vigyáz rájuk, néhány másik aurorral.
Harry kissé palástolt ingerültséggel közbe szólt.
- McGalagonyra is igazán vigyázhattatok volna! Egyedül Hagrid volt ott akkor, vagy mi?
Mordon türelmesen válaszolt.
- McGalagony megtiltotta, hogy közbeavatkozzunk, ha jönnek érte a minisztériumból, hiszen akkor minket is letartóztattak volna, ahogy Hagriddal történt.
Hermione kapva kapott az alkalmon, ahogy Hagrid neve említésre került.
- Tudtok valamit róla? – kérdezte. – Úgy hallottam, Firenzével mennek valahova, de nem tudunk semmi mást.
Mordon megrázta a fejét.
- Nem tudjuk, nem beszélt velünk… Azt hiszem Hagrid külön utakat jár. Ami nem is csoda – tette hozzá. – Sokan szétszéledtek, miután McGalagony Tudodki kezére került.
Hermione megborzongott, mintha fázna, pedig az ablakon besütő napsugár épp az ő hátát melegítette. Talárjáról hamu potyogott a padlóra.
- Ezek szerint a Főnix Rendjének befellegzett? – kérdezte Harry bús hangon.
- Azért még nem tartunk ott! – emelte fel mutatóujját az öreg. – Amíg egy is él közülünk, nem adjuk fel.

Ron még mindig alig tudta megemészteni, hogy a családja őrizet alatt van, ezért Harry kérdezgette tovább Mordont.
- Mit mondtak még a halálfalók?
- Még tart a kihallgatás – mondta Mordon -, de Avery elég bőbeszédű volt. Először a leglényegesebbeket kérdezték tőlük: hol bujkál a vezérük, mik a tervei, meg ilyenek…
- És? – türelmetlenkedett Harry.
- Mondom, részletekkel nem tudok szolgálni, de elmondták, hol tanyázott régen Tudjátokki. A héten megvizsgáljuk a helyet, bár nem hinném, hogy bármit is találnánk ott.
- McGalagony? – puhatolózott Hermione.
Mordon megrázta a fejét, erre üvegszeme pukkanva elhagyta üregét és elgurult. Hermione visszahívta és átadta a gazdájának.
- Köszönöm… De semmi – jelentette be búsan az auror. – Semmit se tudnak róla. Úgy tűnik, Tudjátokki titokban tartja a hollétét.
Harry ezen nem volt meglepődve. Voldemort talán sejti, hogy McGalagony olyan részleteket is tud, amiket az embereinek nem szeretne elárulni.
- Most hol vannak a halálfalók? – kérdezett közbe Ron, mikor visszanyerte a hangját.
Mordon vigyorogva felhorkant.
- Visszavitték őket az Azkabanba, oda, ahová valók.
Harry a homlokát ráncolta.
- Az Azkabanba? – csodálkozott Harry. – Azt hittem, azt a koboldok ellenőrzik!
- Most már nem – válaszolta az öreg. – A minisztérium a koboldokkal együtt ellenőrzi a szigetet, és az elvarázsolt páncélok őrzik a foglyokat.
- Az újságban még nem olvastam… – jegyezte meg Harry és alig tudta véka alá rejteni csodálkozását. – Ilyen gyorsan… ez fantasztikus!

Újra barátaira nézett, Hermione erre elmosolyodott.
- A holnapi lapban lesznek benne az új hírek – világosította fel Mordon, majd megropogtatta az ujjait. – Most ideje mennem. Megígértem Leonardnak, hogy még ma jelentést teszek. Viszlát, Harry!
Aztán Ronhoz és Hermionéhoz fordult.
- Nektek meg lankadatlan éberség! – mordult rájuk Mordon, és döngő léptekkel kibicegett a teremből és becsapta maga mögött az ajtót.
Harry és két barátja vigyorogva összenéztek.
- Mi most elmennénk lecsutakolni magunkat – jelentette be Ron kis idő múlva. – Mert lassan már a legyek is elkerülnek…
Mindhárman nevettek, majd Harry elkomolyodott és megcsóválta a fejét.
- De jó látni titeket… - sóhajtotta.
- El ne bőgd magad! – nevetett Ron és megveregette barátja vállát.
Mindhárman elhagyták a tantermet és a lépcsők felé vették az irányt.
- Vacsora után találkozunk – mondta Hermione, mikor megérkeztek a folyosó végéhez és Ronnal kézen fogva távoztak a griffendél torony felé.
Harry a földszint felé indult. Zsebre tett kézzel, gondolataiba merülve, a padlót bámulva baktatott keresztül a folyosókon. Mikor a Nagyterem elé ért, a szokásos zsivaj és tömeg fogadta őt – a diákok vacsoraidőre gyűltek össze.

Harry átverekedte magát néhány megtermett mardekároson, kikerült egy kis csapat hollóhátast, majd hirtelen megtorpant és felpillantva Ginnyt látta maga előtt.
A lány nem nézett másfelé, nem fordította felé a hátát dacosan, nem akart hazudni önmagának vagy Harrynek azzal, hogy letagadja, egyáltalán bármi köze lett volna hozzá. Harrynek úgy tűnt, Ginny az imént még vidáman beszélgetett barátaival, de most csak szomorúság látszott a szemében, amit nem akart elrejteni előle. Harry azonban alig egy másodpercnyi tétovázás után erőt vett magán és elment mellette, mintha ott sem lenne. Leült Lumpsluck mellé, aki már javában falatozott egy kövér csirkecombot. Nagyot sóhajtott és öntött magának a tökleves kancsóból.
Ron és Hermione nem bukkantak fel a vacsora alatt, nyilván eltartott nekik egy ideig, mire megszabadultak a rájuk tapadt kosztól – gondolta Harry. Megint magán érezte Ginny tekintetét, de ő makacs elhatározással a tányérjában úszkáló húsgombócokra koncentrált. Úgy érezte, agya helyén is ilyen gombócok úszkálnak.
- Hogyaza…!
Harry hirtelen hátrahőkölt, mert azt vette észre, hogy valami nagy és fehér takarja el előle az asztalt.
Hedvig szállt le elé, egyenesen a tányérjába, jó adag levest loccsantva a padlóra. Egy összehajtogatott pergamen volt a lábára erősítve, s miután Harry felocsúdott a pillanatnyi meglepődéstől, megszabadította tőle a baglyot. Hedvig nem várt tovább, elorozta gazdája zsemléjét, aztán rögtön a magasba röppent és visszatért a bagolyházba.
Harry kíváncsian széthajtogatta a kis levelet, melyen mindössze két szó állt vörös tintával:

Bocsáss meg!

Azonnal tudta, kitől jött a levél és akaratlanul, de máris megkereste szemével a tömegben Ginnyt. A lány Harryt nézte várakozva, sőt Harrynek az a benyomása támadt, hogy Ginny egy bátortalan mosolyt erőltetett az arcára.
Lenézett a kezében tartott papírra.
Sosem hitte volna, hogy Ginny félrelökve minden büszkeségét, a véleményét, mely mellett mindig szilárdan kiállt, bocsánatot kér tőle. Harry dühös volt rá azért, amit mondott az irattárban, de nem várta el tőle, hogy bocsánatot kérjen. Hiszen ő maga is tudta, hogy Ginny szavai szilárd elhatározásról és bátorságról tettek bizonyságot – és most mindezt félredobná? Nem volt miért bocsánatot kérnie. Harrynek kellett volna sajnálnia dühös kirohanását, holott ő maga is komolyan vett mindent, amit akkor a lány fejéhez vágott.
A kis levelet nézve visszaemlékezett, hogyan kezdte Ginny kitölteni minden gondolatát. A féltékenység, az irigység sodorta őt Harry életébe annyi év után újra. Akkor úgy érezte, bármit megtenne azért, hogy Ginny mellette legyen, bárkin átgázolna, hogy ő csókolhassa. Nem volt szerelmes belé – de már nem áltathatja magát ezzel. Nem tudná más mellett elképzelni az életét.

Két út vezet a sötétséghez… - rémlettek fel neki Muriel néni szavai.
De most nem róla van szó… Most nem az ő sorsa számít.
Ginnyre nézett, aztán becsukta a szemét.
És összegyűrte a levelet.
Mikor kinyitotta a szemét, egyszerre tűnt változatlannak a nagyterem saját kis világa, és lett más minden Harry körül. Rajta kívül ezt egyedül csak Ginny tudta. A lány úgy nézett a tanári asztal irányába, mint aki nem akarja elhinni, ami az imént történt.
Harry szörnyen érezte magát. Másodszor szakította el magát Ginnytől, másodszor állt közéjük… De mi? Vagy ki? – kérdezte magától Harry. Voldemort állt volna közéjük? Vagy épp saját maguk?
Elfordította tekintetét Ginnyétől és remegő kézzel a kanálért nyúlt, hogy befejezze a vacsoráját. Ginny is elfordult tőle és tágra meredt szemmel szoborként ült a helyén. Nem látott maga körül semmit, azt sem, hogy barátai felállnak az asztaltól és indulni készülnek.
Harry tudta jól, hogy erről csak ő maga tehet. Ő nem hagyta Ginnynek, hogy meghozza a saját döntéseit. Minden porcikája azt kívánta, bár máshogyan viselkedett volna, bár ne lett volna olyan akaratos. De ugyanúgy minden porcikája súgta, hogy helyesen tette.
- Ginny, nem jössz már? – kiáltotta valaki a nagyterem ajtajából. Néhány hatodéves indult vissza a klubhelyiségeikbe, s a szőke, lófarkas lány fordult vissza, mikor látta, hogy Ginny dermedten bámul maga elé.

Harry folytatta a kanalazást és ostoba vigyort erőltetett az arcára, mikor Lumpsluck egy viccel szórakoztatta asztaltársait. Nem értette sem a poént, sem a tavaszi jókedvet maga körül.
Az emlékei mindvégig vele maradnak és erőt adnak neki. Tudta jól, hogy ott hordja őket a szívében – és egy kicsike gömbben a talárzsebe mélyén.
- Gyere már, Ginny! Colin hozott vajsört!
Harry nem nézett fel. Ginny eltolta maga elől a tányérját, felállt az asztaltól és barátai után ment a bejárati csarnok felé. Mikor utolérte őket, barátnője vidáman belé karolt és együtt elhagyták a nagytermet.
Harry talárzsebébe süllyesztette az összegyűrt levélkét, és mélyet sóhajtott.
Végül mégiscsak sikerült a Roxfortban marasztalnia Ginnyt – gondolta letörten. Mrs Weasley végre megnyugodhat.
Hasonló történetek
3655
Vajon ki ez az ember? Taktikai zseni, hős fegyverforgató, intrikus, a természet ismerője egyetlen személyben?
Azyert mindig körbelengte valamiféle titkot sejtető misztikum, ami még érdekesebbé tette az egyébként is jóképű fickót. Ráadásul a vándor rengeteg nyelven beszélt, olvasott, még az ó-jezykivel is elboldogult, ami köztudottan a nyelvtudósok átka. Egy közrangú ember nem lehet ilyen járatos egyszerre a művészetekben, nyelvekben, számtanban, orvoslásban, harcban, stratégiában...
2765
Ahogy a védelem kiépült, Dareth handorioi hódításait emiatt be is fejezte, és inkább északra, Rolenciába vezényelte szörnyű hadát. Rolencia nem volt egységes birodalom, nem volt összetartás, így nem is tudtak fennmaradni. Viszont érdekes módon, mintha megelégedett volna ennyivel, Mágusföld határán, a Benfini-hegységnél megállt. Nem tudni, hogy miért...
Hozzászólások
További hozzászólások »
Necromanta(L) ·
Ja még annyi, hogy mért az a Címe, hogy a Főnix hamvai?
Parselmouth Lion ·
Köszönöm a sok pozitív kritikát, nagyon örülök, hogy ennyire tetszik a történetem!
Nem tudtam, hogy nem adtam meg az e-mail címemet, de akkor itt pótolom: roland.juhasz@citromail.hu
Hogy miért a Főnix hamvai a címe? Hát mert a főhadiszállás leégett, a Rend gyekorlatilag lelepleződött, McGalagony eltűnt, talán meg is halt... Ron és Hermione ruhája tiszta hamu a tűzvész miatt. Hát ezért. Ha tudtok jobbat, mondjátok és kicserélem.
Üdv:
Roland

Bajusz ·
Pöpec rész, beleillik az eddigi sorba, nem tudom fokozni az eddigi lekesedésemet. Talán csak azt rónaám fel hibának h túl rövid, kíváncsi lettem volna a Ds gyakorlati órára, na meg Hermionét és Ront is engedhetnét kicsit pihenni...

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: