Harry Potter és a Varázslók Háborúja 17.

17. fejezet
A kísérleti alany

Újabb hadüzenet

Nagy Britannia varázsló polgárai ma egy különös, sosem látott problémára ébredhettek, mely az első pillanattól fogva rengeteg találgatásra adott alkalmat. Rufus Scrimgeur mágiaügyi miniszter ma hajnalban adott tájékoztatót, hogy a hop-hálózatban bekövetkezett súlyos működési zavar nem véletlen baleset vagy emberi mulasztás műve. A miniszter úr egy barbár és jogtalan támadásról adott hírt, melyet tegnap délelőtt folyamán intéztek a Varázsközlekedési Állomás ellen.
„Sajnálattal kell közölnöm, hogy a szeptemberi incidenst, Cornelius Caramel volt miniszter meggyilkolását, és a Minisztérium több hivatalnoka ellen elkövetett bántalmazást további szükségtelen agresszió követte a kobold népesség részéről.

Kobold szakadárok tegnap délelőtt behatoltak a Varázsközlekedési Állomás épületébe, és egy eddig ismeretlen, valószínűleg teljes titokban felépített hadsereggel az irányításuk alá hajtották az épületet. A támadás során több ember is súlyos sérüléseket szenvedett, köztük két gyermek is. (További információk a titokzatos hadseregről a 4. oldalon)
- A hop-hálózat helyrehozhatatlan károkat szenvedett, a kandallók a továbbiakban nem használhatók utazásra, beszélgetések lebonyolítására - tájékoztatta az olvasókat a felháborodott Scrimgeur. Az Állomással egy időben, illetve a tegnapi nap folyamán további támadások érték a Szent Mungo Ispotályt, a Transzformációs Kutatóintézetet és a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát.
- A Wizengamot főmágusa és a bíróság negyvenkilenc tagja egyöntetűen megszavazta a különleges intézkedések szükségességét – biztosítja az olvasókat a miniszter. - Ezúton tájékoztatjuk a lakosságot, hogy a Mágiaügyi Minisztérium jogerős határozata alapján jelen naptól fogva hivatalosan is hadban állunk a Gringotts Varázslóbank vezetésével és az alkalmazásukban álló felforgató személyek csoportjával.

Kérjük a boszorkányokat és varázslókat, hogy a továbbiakban ne érintkezzenek koboldokkal vagy koboldszármazású varázslókkal. Amennyiben bizonyosságot nyer, hogy kapcsolatot tartanak fenn felforgató személyekkel, azokat azonnal letartóztatjuk, és összeesküvés vádjával perbe fogjuk.
- Kérünk minden mágust, hogy saját és mindannyiunk érdekében tartsa be az előírásokat, hogy minél előbb véget vethessünk az újabb háborúnak.”
A Varázsközlekedési Állomás elleni incidens részletes beszámolója: 2. oldal.


- Én ezt nem értem – hajtogatta a fejét Ron, miután hangosan felolvasta a Reggeli Prófétát. A Prewett-ház lakói a konyhában gyűltek össze, ahol az asztalon várta őket az ízletes reggeli, de az újság érkezése után már senkinek nem volt kedve enni.
- Nem vagy egyedül – dörmögte Mr Weasley, és végigsimított kopaszodó fején.
- Mit nem értetek? – csattant fel Harry, aki némán hallgatta végig az újságban írtakat, s közben kapkodva öltözködött az előszobában. Erre a reggelre beszélték meg a roxmortsi találkozót Ginnyvel. – Az újságban csupa szemét van, már megszokhattátok volna! Méghogy gyerekek is súlyosan megsérültek! Muriel néni is látta, hogy senkit se bántottak azok a páncélok…
- Ez igaz – jegyezte meg csendesen a néni. – Csak egy embert ütöttek le, de neki se lett baja.
- Harry drágám, mért véded annyira őket? – kérdezte Mrs Weasley, aki most odasietett hozzá, hogy elkapja a fél lábon ugráló, csizmáját húzogató Harryt, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, miközben beszélt.
Harry megvonta a vállát.
- Mert jobban bízom Ampókban, mint Scrimgeurban – jelentette ki, s végre sikerült felhúznia csizmáját.
- Azt mondják, a Roxfortot is megtámadták – szólt közbe Hermione, aki épp a kis Paulinát próbálta rávenni, hogy egyen egy keveset.
A kislány sokkal jobb színben volt most, hogy megnyugodott az előző nap eseményei után, és visszanyerte vidám közérzetét. Ez azonban nem az újbóli biztonság miatt volt, hanem furcsa mód épp az ellenkezője miatt: örült, hogy Hermione nem tudta elvinni messzi ismerőseihez.
- Majd utána nézek. Most mennem kell – zárta le a témát Harry, vállára kanyarította fekete úti köpenyét, fejére húzta csuklyáját és kilépett a zuhogó esőbe.
Harry nem tétovázott, rögtön megindult a járdán lefelé a dombról, mely hamarosan sáros ösvénybe váltott.

Az égen szürke felhők úsztak, s szakadatlanul öntötték magukból az esőt. A távolban villám cikázott át az égen, s a horizonton örvénylő fellegek utaltak rá, hogy a dementorok újabb rombolást végeznek a mugli városokban. Előző este folyamán Hermione és Muriel néni rövid látogatást tettek Land’s End legközelebb eső kocsmájába, hogy kihallgassák a muglik közt terjengő híreket. Az italozó tévéjén sugárzott híradó végül felvilágosította őket arról, mi is zajlik a „másik” világban.

A muglik tanácstalanul és rémülten szemlélték az időjárásban bekövetkező természetellenes változásokat, s több helyen önkéntesek és a katonaság is segédkezni kényszerült a katasztrófák okozta károk helyreállításában. Az eső miatt a folyók megáradtak és kiléptek medrükből, több falvat és alacsonyan fekvő kisvárost elöntöttek. A tornádók a nagyobb, több mágusnak otthont adó városokat pusztították, igaz, súlyos károkat nem okoztak. Néhány kémény leomlott, egy-két öregebb ház fala bedőlt, s a cserepet lefújta a tetőkről. Autók és az utcai lámpák látták leginkább kárát a rombolásnak, de súlyos katasztrófa nem következett be.
A mugli meteorológusok leginkább a forgószelek teljesen szokatlan viselkedésétől voltak megdöbbenve, abba már belenyugodtak, hogy a természet megbolondult, s tornádókkal sújtja a szigetországot.

A tornádók úgy viselkedtek, mintha alaposan megválogatnák a helyet, ahol lecsapnak. Jelentéktelen utcákat, üzleti negyedeket, s a gazdagok környékét érintetlenül hagyták, leginkább az átlagemberek átlagos otthonait támadták teljes lendülettel, azonban itt is csak néhány házat – Harryéket ez nem lepte meg, mert tudták, hogy a legtöbb mágus közönséges átlagemberek közt él, s átlagembernek mutatkozik maga is. A híradó arról is beszámolt, hogy néhány ilyen pusztítás alkalmával a tornádók pár másodperc alatt eloszlanak, s kisüt a nap, és mindezt a lerombolt házakban keletkező vakító fényvillanás előz meg. A muglik észre se vették, hogy a szemük előtt zajlik egy háború, varázslók és dementorok közt.

A tornádók azonban nem csak épületeket pusztítottak. Voltak olyan megnyilvánulásaik, mikor egyik pillanatról a másikra jelentek meg, s mindig embertömegek fölött – bevásárló központok, szórakozó negyedek, szállodák előtt, s lecsaptak a rémült muglikra. Az épületeket gyakorlatilag sértetlenül hagyták, csak az embereket kapták fel, s emelték a magasba a halálos tölcsérek. Ez nyugtalanította a leginkább a mugli hatóságokat. A felkapott embereket ugyanis kivétel nélkül mindet megtalálták, méghozzá élve, tökéletes fizikai állapotban. A gond csak az volt, hogy ezek a szerencsétlenek a továbbiakban nem reagáltak semmire, ami körülöttük történt, még beszélni sem tudtak, csak meredtek maguk elé a semmibe.
Harry és társai erre is találtak magyarázatot, amire a muglik sosem gondoltak volna – a dementorok időnként megéheznek, s ekkor oda mennek enni, ahol a legtöbb, könnyen elfogható táplálék van: mugli lelkek.
Harry csúszkálva haladt a lejtőn, de végül komolyabb esés nélkül érkezett meg a domb aljára. Előtte feküdt a vonal, mely távol tartotta a halálfalókat a főhadiszállástól, bár a híradóban hallottak alapján Harry úgy gondolta, hogy a vonal aligha fog védelmet nyújtani egy forgószél ellen.

Ezen gondolkozott, mikor átlépte a határvonalat, s a homlokába hasított az ismerős fájdalom, mely most erősebben érkezett, mint eddig bármikor, ha átlépte a mágikus határt. Felkiáltott fájdalmában, s térdre esett, látása elhomályosult, füle zúgni kezdett.
- Mit művelsz Potter? – sziszegte egy fagyos hang a fülébe.
Harry megint felkiáltott, de most rémületében.
- Hol vagy? Áruld el Voldemort nagyúrnak! – parancsolta a hang Harry fejében.
- Nem! Tűnj innen! – ordította Harry vakon, s a fájdalomtól arccal előre bukott a nedves fűbe.
- Hiába próbálkozol bármilyen szánalmas trükkel! – dörögte Voldemort hangja. – Már senki nem állíthat meg! Még a Kiválasztott sem.
- Hagyj békén… – nyögte Harry elakadó lélegzettel.
- Szánalmas kölyök! – gúnyolta tovább Voldemort nagyúr. – Ó, ha tudnád… Győzelmet arattam! Végleges győzelmet…
Voldemort felnevetett hangosan, gonoszan, hangja ott csengett Harry fülében, akit körbevett a feketeség és mozdulni sem tudott tőle, csak jajgatott a homlokát hasogató fájdalomtól. Úgy érezte, mintha kettérepedne a feje, időérzéke elveszett valahol, nem tudta hol van, s mikor. Csak a fájdalom maradt és a nevetés.
Mikor kitisztult a látása és a feje, tudatosult benne, hogy a hátán fekszik és az eget nézi. Hideg esőcseppek hullottak arcára és szájába, ez térítette magához. Sebhelyében elmúlt a fájdalom, csak a szívébe markoló rémület maradt meg. Remegő tagokkal ülő helyzetbe tolta magát, és végignézett sáros ruháján.

Rekedt sóhaj tört fel mellkasából, s tántorogva felállt. Előhúzta pálcáját, s egyenletes mozdulatokkal megszabadította magát a kosztól.
Idegesen nézett körbe a dimbes-dombos tájon, ahol teljesen egyedül volt, rajta kívül egy teremtett lélek sem tartózkodott itt. Tőle nem messze egy fán két kövér bagoly gubbasztott, melyek közül az egyik most felröppent az ágról és a ház felé vette az irányt. Harry biztos volt benne, hogy a madár értesíteni fogja Muriel nénit valami módon. Jobbnak látta gyorsan tovább indulni, mielőtt visszaparancsolják a házba.
Amennyire csak tudta, megszaporázta lépteit, s elindult a dombok közt – nem érzett magában annyi erőt, hogy dombmászásra vállalkozzék, így inkább a völgyekben kanyargott jobbra-balra, míg két kilométerre távolodott a Prewett-háztól. Ekkor megállt, magára kanyarította láthatatlanná tévő köpenyét, s az úti céljára koncentrált.
A következő pillanatban pedig egy kellemetlen összepréselődést követően megérkezett Roxmortsba.

A falu szélére hoppanált, ahogy tervezte, s lassan elindult a főutca felé a Három Seprű irányába. Köpenye alól nézegette a csuklyás embereket, akik az eső ellenére sétálgattak a faluban. Nem voltak sokan, csak diákok és néhány helyi lakos. Mind gyors léptekkel mentek egyik zárt helyről a másikra – ilyen időben mindenki négy fal és esőbiztos tető alatt szerette tudni magát, lehetőség szerint egy kupa forró vajsör társaságában.
Harry kevés ismerős arcot látott, griffendéles társai közül csak Dean és Neville került az útjába. A két fiú egy lánnyal álldogált a Mézesfalás mellett, közvetlenül a falnál, hogy a tető széle védje őket valamelyest. Mikor közelebb ért, látta, hogy Neville a barna hajú copfos lány kezét fogja, akiben Harry Susan Bones-t vélte felismerni. Önkéntelenül is elmosolyodott, Neville és a hugrabugos lány látványa kiűzött valamit a nyomasztó félelemből, melyet Voldemort szavai keltettek Harryben. „Győzelmet arattam! Végleges győzelmet…”
- Mondta, hogy hagyd békén – szólt Neville a mogorva Dean-nek, aki hátával a falat támasztotta.

- Mi közöd van hozzá, Neville? – mordult rá a fiú.
Neville felhorkantott, ami nevetés és figyelmeztetés furcsa keveréke volt.
- Annyi közöm van hozzá, hogy a barátom – mondta Neville. – És…
- A barátod? – vágott közbe Dean. – Vagy csak te akarsz lenni a következő, akit kikosaraz?
Neville-nek az arca se rezdült, de a mellette álló Susan Bones felháborodottan hápogott.
- Mit gondolsz te magadról? – gúnyolódott Dean, s a fiú hangját hallva Harry úgy érezte, hogy legszívesebben beverné egykori szobatársa száját. – Még Harryt is ejtette pár hét alatt, akkor mért hiszed, hogy ránézne egy olyanra, mint te?
- De undorító egy alak vagy, Dean! – dörrent rá a lány, s belekarolt Neville-be, aki egy apró jelét se mutatta, hogy megbántotta volna a goromba megjegyzés. – Nem is zavar, hogy a fülem hallatára beszélsz ilyeneket?
Dean most Susan felé fordult.
- Fogd be – vetette oda hanyagul a fiú, majd benézett a kirakaton.
- Te ne beszélj így velem… – motyogta halkan a lány, akit láthatóan vérig sértett a griffendéles fiú. – És csak hogy tudd, ha nem lennék a barátnője, Neville biztosan jobban érdekelné Ginny-t, azok után, hogy megtudta milyen alak vagy…
Dean felnevetett, Neville továbbra sem szólt egy szót sem, csak hallgatta Susan és a fiú vitáját.
- Ugyan már Susan, ne nevettesd ki magad! Mit gondolsz, Harry mért csak egy hónapig tudta maga mellett? Mert még mindig engem szeret.
Ekkor kinyílott a Mézesfalás ajtaja és kilépett rajta Ginny, akin ugyanolyan fekete úti köpeny volt, mint a láthatatlanul hallgatózó Harryn.
- Megmondtam, hogy szállj le rólam! – fenyegetőzött a lány, mikor meghallotta, miről beszél volt barátja.
- Én meg megmondtam, hogy ne viselkedj úgy, mint egy sértett kis liba.
Harry ettől úgy feldühödött, hogy előkapta a pálcáját és a köpeny alatt Dean-re szegezte.
- Szeretek liba lenni… – hagyta rá Ginny és már indult is tovább.
Dean nem hagyta ennyiben. A lány után indulva kilépett az esőre és rákiáltott.
- Állj meg! Hallod? Azt mondtam…

Dean további morgolódás helyett hasra vágódott és elterült a sárban. A járókelők, Ginny, Susan Bones és Neville hangosan nevettek a pórul járt fiún. Neville kivont pálcájával integetett a sarat köpő Dean-nek, aki egy kellemetlen lábbilincselő átkot szenvedett el.
- Köszi Neville! – mondta vidáman Ginny és már indult is tovább magában nevetgélve.
- Semmiség – mosolygott Neville, s kapott egy puszit a barátnőjétől, majd ők is tovább álltak.
Harry követte Ginnyt, s a postánál utolérte.
- Itt vagyok mögötted, ne fordulj meg! – suttogta Harry a lány fülébe, s a lány egy pillanatra összerezzent, de nem állt meg, ment tovább.
A Három Seprű elé értek, ahol a kocsma és a mellette fekvő Zonko Csodabazára közti kis sikátor húzódott. Ginny megállt a csodabazár kirakata előtt, mintha csak a trágyagránátokat, csillagszórókat, bűzpatronokat nézegetné, de közben körbenézett az utcán. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, észrevétlenül besurrant a sikátorba és a Három Seprű oldalának támasztott nagy faláda mögé lépett. Harry követte, majd mikor odaért hozzá, Ginny fejére kanyarította a köpenyt, hogy mindketten láthatatlanok legyenek.
- Szia – köszönt Harry, de Ginny beléfojtotta a szót. Kócos hajánál fogva megragadta és forrón megcsókolta.
Mikor Harry már úgy érezte, hogy nem kap levegőt, eltépte magát Ginnytől és vigyorogva zihált.
- Te is hiányoztál – szólt Harry. – Nem is tudod mennyire…
Ginny megint nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, és percekig csókolóztak a köpeny rejtekében. Végül Harry átölelte és csak tartották egymást.
- Jó, hogy megint itt vagy – mondta a lány. – A feje tetejére állt minden. Ma még többen mentek el.

Harry Ginny szemeibe nézett, és látta a benne tükröződő szomorúságot.
- A páncélok miatt, igaz? – kérdezte Harry.
- Tiszta őrület volt az egész – bólogatott a lány. – Úgy értem, azok a páncélok már évszázadok óta ott vannak, és most egyszer csak ellenünk fordultak…
- Nem azok voltak – rázta meg a fejét Harry. – Kicserélték őket… De Ginny, láttad, mi történt?
- Igen – válaszolta Ginny. – A könyvtárból jöttem visszafelé. Mért kérded?
- Bántottak valakit? Bárkit? – kérdezte Harry. – Mit csináltak pontosan?
Ginny megvonta a vállát és elgondolkozott.
- Öhm… csak mentek, felemelt karddal. Jöttek felénk, és… és… igazából senkit se bántottak, csak mindenki nagyon megijedt. Flitwick professzor egy perc alatt elintézte mindet, hihetetlen volt! Láttam az egészet. Megsuhintotta a pálcáját, és a páncélok kardjai kirepültek a kezükből, pörögni kezdtek, és mindegyiket feldarabolták.
Harry bólogatott, értett mindent. Úgy tűnik, Ampók tényleg igazat mondott és csak rá akarnak ijeszteni az emberekre – legalábbis még.

- Flitwick intézte el őket? – kérdezte Harry, mikor eszébe jutott az újságban írt figyelmeztetés. – És mi lett vele? Nem bántották a minisztériumiak, ugye?
- Nem, szerencsére – rázta meg a fejét a lány. – De ma, reggeli közben elmondta, hogy el kell mennie egy időre… El akarja kerülni a kínos kirúgást.
- McGalagony biztos nem…
- Nem McGalagonyon múlik, te is tudod – mutatott rá Ginny.
- Tudom – ismerte be szomorúan Harry.
Kézen fogta Ginnyt és halkan, a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében kiléptek a sikátorból, majd a főút felé vették az irányt.
- Kész bolondokháza van – panaszolta Ginny. – Néha nekem is megfordul a fejemben, hogy lelépjek, mint ti. Gyakorlatilag alig tanulunk valamit, mindenki olyan nemtörődöm lett. Már semmi sem érdekel senkit, legfőképp a tanulás nem.
Harry figyelmesen hallgatta Ginny szavait, s közben igyekezett nem elbotolni a köpeny szélében és a kavicsokban.
- Persze most még többet kellene tanulnom, de könyvundorom lett az R.B.F.-ek után…
- Tényleg… – kapta fel a fejét Harry. – Hogy sikerültek a vizsgák?
Harry arcán egy kis piros folt jelent meg, amit Ginny is észrevett, de elmosolyodott. Szégyellte magát, amiért teljesen kiment a fejéből, hogy megkérdezze, milyenek lettek a barátnője jegyei.

- Képzeld, mind sikerült – jelentette be Ginny – Bűbájtan, átváltoztatástan, mágikus önvédelem, gyógynövénytan, legendás lények, mugliismeret mind K. Bájitaltan és csillagászat V. Mágiatörténet E.
Harry észrevette, hogy a lány hangjában semmiféle büszkeség nem csengett. Ginny pedig kitalálta a gondolatait.
- Most mért mosolyogsz? – replikázott a lány. – Tudod, hogy nem érdekelnek a jegyek. Saját terveim vannak… - fejezte be titokzatoskodva, Harry észrevette, hogy a szája sarka mosolyra görbül.
- És mifélék? – kíváncsiskodott. – Szerepel benne a Weasley Varázsvicc Vállalat?
- Kizárt! – jelentette ki Ginny. – Fred és George folyton a nyakamban lógnának, hogy felügyeljék, kivel randizom.
- Na és kivel fogsz randizni? – kérdezte játékosan Harry.
Ginny elnevette magát. Harrynek ez elég volt, de észrevette, hogy a lány nem válaszolt az előző kérdésére.
- Most komolyan… - fordult Harry a lány felé. – Mik a terveid? Hol akarsz dolgozni?
Ginny átkarolta és így ballagtak tovább.
- A nyáron beszélgettünk Hermionéval egy ötletről – kezdte Ginny. – Mindketten remek ötletnek tartottuk, hogy nyissunk egy lapot.
- Lapot? Úgy érted, újságot?
- Igen – bólogatott Ginny. – A Reggeli Próféta rendesen leszerepelt azzal, hogy Caramel szócsöve volt – most meg Scrimgeuré… Sokan lemondták a rendelésüket, vagy száz előfizetőt vesztett a lap. Köztük anyát is, igaz, ő személyes okokból mondta le.
Szóval a lényeg az, hogy Hermione szerint – és én igazat adok neki -, szükség lenne egy teljesen független újságra, ami nem lenne a Minisztérium befolyásoló eszköze… helyette esetleg a tiéd – pillantott fel Ginny Harry arcába.

- Mi? – döbbent meg Harry, majd elnevette magát. – Ginny, eszem ágában sincs újságoknak nyilatkozni. Nem akarok miniszter lenni, vagy mi…
Ginny megrázta a fejét és sóhajtott egyet.
- Nem is azt mondtam, hogy legyél miniszter, dehogy! De az emberek bíznak benned, jobban, mint Scrimgeurban, és inkább a te szavadat vennék komolyan, semmint az övét.
Harry elgondolkozott egy pillanatra, de nem tartotta jó ötletnek a dolgot.
- Scrimgeur már most le akart tartóztatni, csak mert a Főnix Rendje nem engedelmeskedik neki. Mit tenne, ha szónokolni kezdenék az embereknek? Mert arra mérget vehetsz, hogy semmi jót nem mondanék róla…
- Igen, azt gondoltam… - mosolygott Ginny. – De ez még nem probléma, ráérsz gondolkodni rajta. Te úgyis mindent olyan lassan döntesz el. Nekem is öt évet kellett várnom rád.
Nem kellett sokat menniük, a Három Seprű után pár méterrel már elérték Roxmorts határát és itt az út kétfelé ágazott. Az egyik a vasútállomásra, a másik a kastélyba vezetett. Harry és Ginny bal felé fordultak és rátértek az enyhén emelkedő útra. Átértek a birtok határán a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapun és jó fél óra után benyitottak a Roxfort kapuján.
Szombat lévén minden diák a szabadidejét töltötte, egyesek a klubhelységekben, mások a kastély folyosóin. A prefektusok a rendetlenkedő diákokra ügyeltek, Frics úr a bejárati csarnok padlójáról takarította a sarat és rádörrent egy-egy mellette elhaladó gyerekre.
Harry és Ginny továbbra is a láthatatlanná tévő köpeny alatt mászta a lépcsőfokokat, egyre feljebb. Mikor ellopakodtak a vihogó Hóborc mellett (jókedvét az okozta, hogy az üvegházakból csent trágyával dobálta a fürdőhelységből kilépő lányokat), Harry fojtott hangon megkérdezte Ginnytől, hogy hová is mennek pontosan.

- Az igazgatói irodába – suttogta válaszul Ginny. – Az irattárban semmit se találtam róla, a Nyilvántartó Könyvben* sem szerepelt, így hát az irodában néztem utána. És ott végre megtaláltam a nevét. McGalagony és Dumbledore elmondott mindent… ahogy mindjárt neked is elmondják. Megbeszéltem McGalagonnyal, hogy várjon az irodájában.
Pár perces lépcsőzés után felértek az igazgatói iroda szintjére, s a kőszörny felé vették az utat. Harry már csukott szemmel is odatalált volna, annyiszor járt ebben a helységben. A rút kőszobor elé érve Ginny kimondta a jelszót („Ütődött Ulrik!”), és a szörny félreugrott, feltárva a csigalépcsőt. Harry itt levette végre a láthatatlanná tévő köpenyt, de előbb körülnézett, puszta óvatosságból.

Az iroda ajtajához érve bekopogtak és McGalagony hívására beléptek az impozáns dolgozószobába.
- Üdvözlöm Potter! – köszöntötte az igazgatónő és hellyel kínálta őket.
Harry leült a székre, s megint, ösztönösen Dumbledore-ra pillantott. A volt igazgató ünnepélyes komolysággal nézte őket, nem mosolygott, csak hunyorgott kék szemével.
- Egy csésze teát, Potter? – kínálta Harryt az igazgatónő. – Miss Weasley?
Mindketten elhárították a szívességet, de McGalagony folytatta.
- Pitypanglevet? Vajsört? Ha engem kérdez, szüksége lesz valami frissítőre, ha megtudja, mit akarunk mondani.
Harry összenézett Ginnyvel – a lány bólintott.
- Akkor egy pohár pitypanglevet kérnék.
McGalagony öntött a nedűből a kikészített serlegekbe, majd egyenes testtartással elhelyezkedett a székében és megköszörülte a torkát.
- Potter, meg kell, hogy mondjam, rengeteg időt és fáradtságot fecséreltek Rose Montgomery keresésére azzal, hogy nem fordultak rögtön hozzánk. Persze honnan tudhatták volna…
- Professzor, mikor megtudtuk, hogy a hölgy boszorkány volt, legelőször a Minisztériumba mentünk, mert a jelenlegi lakcímére voltunk kíváncsiak. Nem gondoltuk volna, hogy az megtalálható a Roxf…
- Nem is – vágott közbe McGalagony. – Ezt már előre le kell szögeznem. Nem tudom, hová tűnt Rose Montgomery.
Harry csalódottan sóhajtott egyet és hátradőlt székében. Újabb zsákutca. McGalagony folytatta.
- De szolgálhatok néhány érdekes információval – McGalagony egymásba fonta karjait és szigorú szemeivel Harryre meredt. Harry úgy érezte magát, mint kiskorában, mintha a professzor valami csínytevésen kapta volna.
- Mikor Miss Weasley nem talált semmit a Nagy Nyilvántartó Könyvben, engedélyt kért, hogy körülnézhessen az irodában a régi iratok közt – folytatta McGalagony. – Segítettem a kutatásban, de végül Dippett igazgató úr volt az, aki felvilágosított minket, mikor egy beszélgetésünket meghallotta.

Az öreg igazgató portréja nagy komolyan bólintott Harry felé.
- Dippett igazgató elmondta, hogy Rose Montgomeryt 1947-ben vette fel a Roxfortba úgy, hogy arról a Minisztérium semmit se tudott, mégpedig Dumbledore professzor javaslatára.
Most Dumbledore festménye is bólintott, de nem szólt közbe, hagyta, hogy McGalagony folytassa.
- Rose mugli származású boszorkány volt? – kérdezett közbe Harry. – Vagy a Montgomery család tagja?
- Egyik sem – válaszolta McGalagony. – Rose Montgomery a Roxfort valaha volt egyetlen mugli tanulója.
Harry nyitva felejtette a száját meglepetésében. Egy mugli a Roxfortban? Hogy lehetséges ez? Ginny egy szót se szólt, csendben hallgatta a felvilágosítást, amit már hallott.
- De… de miért vettek fel egy muglit a Roxfortba?
- Ezt inkább mondja el Dumbledore professzor – felelte McGalagony.
A volt igazgató portréja most megköszörülte a torkát és Harryre nézett félhold alakú szemüvege mögül.
- Azért hoztam magammal Rose-t, hogy meggyógyítsam egy betegségéből – válaszolta egyszerűen Dumbledore. – Mikor Tom Denem megölte Hepzibah Smith-t és eltűnt, egészen véletlenül összefutottam Rose-zal. De ahelyett, hogy pusztán a szavaimra hagyatkoztok, miért nem nézitek meg az emléket? – ajánlotta fel a professzor.
McGalagony összeráncolta a homlokát, majd bólintott.
- Miért is ne? – mondta, és az egyik szekrényhez lépett, majd kivett belőle egy nagy kőedényt, a Merengőt. Harry már számtalanszor látta és használta ezt a rendkívül hasznos mágikus holmit, mely az emlékek könnyű áttekintésére szolgált.
- A professzor úr emlékei megvannak egy üvegfiolában? – kíváncsiskodott Harry.
- Nem, Harry – felelte Dumbledore. – Annál sokkal biztosabb helyen vannak meg. Itt – mutatott saját festett kobakjára a professzor és derűsen mosolygott.
Harrynek eszébe jutott, mit mondott a professzor a festményekről. Az elhunyt minden emlékét magukban hordozzák.

McGalagony az asztalra helyezte a Merengőt, majd Dumbledore festménye felé fordult, ami jó két méterrel a feje fölött függött a falon. Harry és Ginny ámulatára az igazgatónő megsuhintotta maga körül a pálcáját egy kis félkörben, s a következő pillanatban felemelkedett annyira, hogy épp el tudta érni a portrét.** McGalagony pálcáját Dumbledore professzor festett halántékához illesztette, s a következő pillanatban egy vékony emlék-fonalat húzott ki a festmény vásznából. McGalagony professzor leereszkedett, és az emléket a tálba töltötte, ahol az kavargó, félig folyékony, félig gáz szerű anyaggá állt össze.
- Parancsoljatok – mutatta az igazgatónő a tálat, s Harry tudta, mi a dolga.
Gondolkodás nélkül az ezüstös anyagba mártotta egyik ujját, s érezte, ahogy fejjel előre belebukik a tálba. Hosszan zuhant a feketeségben, s lassan, talpon érkezett meg egy színes utcácskára. Zsúfolt utca volt, tele varázslókkal és boszorkányokkal, egyesek portékáikat árulták, mások vásároltak tőlük. Az Abszol útra érkezett.

Alighogy megállapította, hová került, Ginny landolt mellette, kissé ijedt tekintettel. A lány még sosem járt másnak az emlékeiben.
- Hiszen ez az Abszol út! - kiáltott fel a lány, majd ijedten félreugrott, mikor egy morgolódó boszorkány épp rajta keresztül sietett végig az Üklopsz Bagolyszalon felé.
- Ők… nem látnak minket? – érdeklődött Ginny.
- Persze, hogy nem – válaszolta Harry, s elmosolyodott, mikor felidézte magában, hogy első emlék-utazása alkalmával hogyan próbált megbizonyosodni róla, hogy a mellette ülők semmit se tapasztalnak a jelenlétéből. Még a kezét is meglengette akkor a tízes tárgyaló teremben ülő Dumbledore szeme előtt.

A professzor épp szemben velük, az Ollivander pálcabolt előtt állt és a kirakatban függő táblákat nézegette. Azokon pálcák árai és típusai voltak felsorolva. Dumbledore professzor sokkal fiatalabb volt, mint a festményen, alig egy pár ősz szál került a szakállába ahhoz képest, mikor Tom Denemért indult az árvaházba.
McGalagony professzor is földet ért Ginny mellett, s érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Harry és Ginny bólogattak, majd megindultak Dumbledore professzor után, aki ekkor lépett be a pálcaüzlet ajtaján.
- Á, Dumbledore! – köszöntötte a fiatal Mr Ollivander a professzort, és kezet ráztak. – Örülök, hogy látom.
- Én is örülök, kedves Augustus – mondta vidáman Dumbledore, s Ollivander hellyel kínálta. Dumbledore udvariasan elutasította.
- Nos, akkor mi járatban van nálam? – csapta össze két tenyerét a pálcakészítő.
Dumbledore egy törött, vastag pálcát húzott elő a zsebéből és a pultra helyezte.
- Ez lenne a problémám – felelte a professzor és hosszú ujjával a pálcára mutatott.
Ollivander rosszallóan ciccegett és a fejét hajtogatta.
- Képes volt eltörni ezt a remekművet? Az egyik legkiválóbb pálca volt, amit valaha készítettem – sajnálkozott Ollivander. – Fűzfa, tizennégy hüvelykes, főnixtoll maggal.
- Nem én törtem el, Augustus, elhiheti. Nem szokásom a falhoz csapkodni a pálcámat, ha netán nem sikerül egy bűbájom – felelte hűvösen Dumbledore.
Ollivander furán pislogott és közelebb hajolt vásárlójához.
- Csak nem ő volt az? – kérdezte, s hangját titokzatosan lehalkította. – Csak nem Grindelwald?
- De igen, sajnos így történt – bólintott Dumbledore. – De most már nem okozhat több gondot, nem igaz?

Ollivander zavartan bólogatott és kézbe vette a törött pálcát. Most már nem ciccegett, csak szemére biggyesztette monokliját és vizsgálgatta a varázseszközt. Végül hümmögött egy sort és hanyagul hátradobta a pálcát, ami egy kukában landolt.
- Na de kérem, kedves Augustus! – nevetett fel Dumbledore. – Kissé több tisztelettel bánjon vele. Több, mint hatvan éven át használtam…
- Jut eszembe! Mit használt azóta, hogy eltört? Mért nem jött már korábban hozzám?
- Amint bizonyára tudja, rengeteg dolgom volt most, hogy Grindelwaldot végre eltávolítottuk a Wizengamotból. Újjá kellett szervezni az egészet… Mit tehettem volna? – vonta meg a vállát Dumbledore. – Az ő pálcáját használtam.
- Áh! – legyintett lesújtóan Ollivander és az üzlethelység hátsó része felé indult, ahol plafonig érő polcokon tárolta a varázspálcákat rejtő dobozokat. – Azokkal az ócska Gregorovics-féle pálcákkal állítom, egy épkézláb idézést nem lehet összehozni! Nem is értem, hogyan tett szert ekkora varázserőre az a bitang…

Ollivander elgondolkozva válogatott a dobozok közt, de még egyik mellett se határozta el magát.
- Mi se értjük, Augustus, mi se – dörmögte Dumbledore, zsebre tett kézzel. Majd kissé sürgetően hozzátette: - Nem szeretnék faragatlannak látszani, de lehetne egy kicsit gyorsabban? Tudja, még mindig sok a dolgom, az iskolában is, meg a Minisztériumban.
- A pálcavásárlást nem lehet elkapkodni Dumbledore! – rótta meg a pálcakészítő. – Tudja, hogy a pálca választja a varázslót, és…
-… és nem fordítva – fejezte be helyette a professzor. – Tudom, Augustus, tudom. De, ha sikerül fél kettőre befejeznem a vásárlást, pénz helyett valami sokkal értékesebbel fogok fizetni magának.
Az üzlet ajtajából látni lehetett, ahogy Ollivander szeme felcsillan, s mikor Dumbledore előhúzott valamit a zsebéből, s felmutatta, a pálcakészítő mindent feledve visszasietett a pulthoz. Harry nem látta, mit vett elő a professzor, így Ginnyvel és McGalagonnyal együtt előrébb ment.
- Ó, te jó ég! Merlin szentséges szakálla, hát még egyet szerzett! Az isten áldja meg magát Dumbledore! – Ollivander arca valósággal ragyogott, ahogy átvett a professzortól egy kicsi, piros madártollat. Harry azonnal felismerte, hogy az egy főnix farktolla.
- Hogy vette rá Fawkes-ot, hogy még egyet adjon? Ó, ezt biztosan nem fogom eladni még jó pár évig! Még egy olyan tehetséges ifjú varázsló, mint Tom… - lelkendezett Mr Ollivander. – Azt hiszem, jó sokáig kell várnom, mire még egy olyan tehetség átlépi az üzletem küszöbét.
- Khmm… - köszörülte meg a torkát Dumbledore, s arca furán elsötétült, tekintete komor volt. – Az idő, Augustus… - figyelmeztette a pálcakészítőt, aki azonnal észbe kapott, s pultja egyik fiókjába rejtette a becses kincset.
- Oh, persze! – mondta Ollivander és már sietett is vissza a dobozokhoz. Valósággal kapkodta egymás után a szóba jöhető dobozokat, bár Harrynek fogalma sem volt, mi szerint válogatja őket az mágus.
- Hmmm… Azt hiszem, ez megfelel magának – ráncolta a homlokát Ollivander, mikor kezébe került egy hosszú, lila doboz, és elindult vissza, Dumbledore felé. – Tizenöt hüvelykes, magyal, főnix maggal – Ollivander ekkor kacsintott egyet Dumbledore-ra, s már bontotta is a dobozt, mikor az üzlet hátsó részében néhány pálca lepotyogott a polcról, s egy vékonyka hang ijedten felkiáltott.
- Hé, te! – kiáltott hátra Ollivander, s Harry látta, amint egy alacsony, szürke talárba burkolt illető felkap egy dobozt, s az üzlet hátsó kijárata felé fut.
- Megállj, te kis tolvaj! – fenyegetőzött Ollivander, s a Dumbledore-nak szánt pálcával a tolvaj után iramodott.
Dumbledore türelmetlenül sóhajtott, s kilépett a bolt ajtaján a napfényben fürdő utcára. Harryék mentek utána.

Az utcán állva Dumbledore megsuhintotta hosszú, barna köpenyét, s dehoppanált. Harryék szeme elől eltűnt az utca, az emberek sokasága, szürke köd borított el mindent, ami egy pillanattal később újra kitisztult. Dumbledore az Üklopsz Bagolyszalon hátsó fala mellett lapult, s mosolyogva nézte, ahogy Ollivander az alacsony tolvajt üldözi – hasztalan. A szürke taláros illető sokkal fürgébb volt, mint ő, de nem tudhatta, hogy egyenest Dumbledore felé rohan.
Mikor a tolvaj be akart kanyarodni a sarkon, az utolsó pillanatban Dumbledore kilépett elé, s a menekülő egyenest nekiszaladt. Hátraesett és fájdalmasan feljajdult, de a professzor még csak meg se ingott. Harry és két kísérője látta, ahogy a tolvaj, aki csak egy gyerek lehetett, Dumbledore-ra szegezi a lopott pálcát. A professzor elmosolyodott, mintha egy csínytevő diákot látna éppen. Ekkor Ollivander is megérkezett, s lefegyverezte a tolvajt.
- Most megvagy! – mondta, s elkapta a felrepülő pálcát.
A gyerek csuklyája hátracsúszott, s felfedte arcát. Harry és Ginny eltátotta a száját. A csuklya alatt rejtőző arc rémítően hasonlított Voldemortéra. Habár az illető egy tizenkét év körüli lány volt, s barna haja ziláltan keretezte arcát, voltak aggasztó jelek. Az arca hófehér volt, akár a vakolat a bagolyszalon falán, s szemei bevérzettek. Szemöldöke rég kihullott, s alatta, a szem körül a bőre elsötétült, rémítő, szellemszerű vonásokat kölcsönözve neki. Szája és orra emberi volt, nem torzult kígyószerűre, mint Voldemort jelenlegi kinézete, de a hasonlóság félreérthetetlen volt.

- Merlinre! – suttogta Ollivander – Miféle rémség ez?
- Ő nem egy rémség, Augustus – vonta össze a szemöldökét Dumbledore -, csak egy kislány.
Ollivander még jobban fintorgott, s pálcáját sem eresztette le. Dumbledore megelégelte a dolgot, s kikapta a pálcakészítő kezéből a fenyegető varázseszközt.
A kislány – csakis Rose lehetett, ebben Harry biztos volt -, most rémülten hátrafelé araszolt négykézláb, de vörös szemeit a két varázslón tartotta. Nem szólt egy szót se, de torkából fenyegető sziszegés tört elő, akár egy sarokba szorított kígyónak.
- Szentséges szalamandra! – hüledezett Ollivander. – Dumbledore, ez a lány párszaszájú!
Dumbledore hunyorgott, így figyelte a lányt, de a pálcát nem emelte rá. Semmi félnivalója nem volt tőle.
- Gondolja? – kérdezett vissza szórakozottan, s leguggolt a kislány mellé.
A lány a falig hátrált rémületében, s még mindig a pálcát leste.
- Mi a neved? – kérdezte kedvesen Dumbledore.
- Rose – suttogta egy hang halkan, hosszas szünet után. – Rose Montgomery.
Dumbledore hosszan elidőzött a véreres szemeken, az elsötétedett karikákon körülötte, a kiszáradt, fehér ajkakon. Majd a válla fölött Ollivanderre nézett.
- Bízza csak rám, Augustus – szólt Dumbledore. – Majd én vigyázok rá. Menjen vissza az üzletébe.
Ollivander hümmögött, de nem tágított.
- És a pálcája? Mi lesz a pálcájával?
- Egyelőre ez is megteszi – mutatta fel a kezében tartott darabot. – Ha nem válik be, majd máskor visszajövök kicserélni.
- Akkor minden rendben… - dörmögte Ollivander. – Minden jót.

Azzal elment, s Dumbledore magára maradt Rose-zal. A professzor kinyújtotta kezét a kislány felé, aki talán megbízott benne, mikor a barátságos, kék szemekbe nézett, s megfogta a kezét. Dumbledore talpra húzta a kislányt és egyetlen pálcaintéssel leporolta a ruháját. Rose összerezzent ijedtében.
- Nem kell félned, nem bántalak – nyugtatta Dumbledore, s eltette újdonsült pálcáját, melyen most Harry észrevette, hogy azonos azzal a darabbal, amit Ron nyújtott át neki legutóbbi minisztériumi kalandjuk alkalmával, s mely most, ebben a percben is bal nadrágzsebében lapult.
- Kérlek, válaszolj egy kérdésemre – hajolt közel Dumbledore a lányhoz. – Ki tette ezt veled?
Rose megrázta a fejét, s lesütötte a szemeit.
- Nem emlékszem – vallotta be. – Nem tudom, hol voltam. Néhány napja itt tértem magamhoz… kenyeret loptam… nem tudom, hol voltam ez előtt.
- Akkor honnan tudod a neved? – vonta fel a szemöldökét a professzor.
- A… az árvaházban adták – mondta Rose. – Egy árvaházban éltem eddig, de… nem tudom mi történt… az már régen volt.
Dumbledore most még jobban ráncolta a homlokát, s megvakarta a fejét.
- Mi volt az árvaház neve?
- Szent Ferenc… - felelte a lány, s most már látszott rajta, mennyire türelmetlenül várja, hogy kiderüljön, mi lesz a sorsa. Dumbledore észrevette ezt, s ismét kinyújtotta felé a kezét. Még a professzort is meglepte az a bizalom, amit Rose mutatott, mert a lány megint megfogta a kezét, s rábízta magát.
- Szereted a kastélyokat, Rose? – kérdezte mosolyogva a professzor.
- Még csak képen láttam – motyogta a kislány.
- Akkor én mutatok neked egy olyan kastélyt, amitől biztosan elámulsz majd! Persze, csak ha van kedved itt hagyni ezt az unalmas sikátort.

Rose bólintott, s Dumbledore ismét megsuhintotta a köpenyét. Dehoppanált, és a kép eltűnt. Visszatért a szürke köd, de most nem tisztult ki – az emlék eddig tartott.
- Jól van – szólalt meg McGalagony Ginny mellett. – Rugaszkodjatok el a földtől, és engedjétek el magatokat.
Harry így is tett, s már repült is felfelé a feketeségben, vissza az irodába. Egymás után érkeztek meg, s landoltak az igazgatói szoba hideg kövezetén.
- Nos? – érdeklődött mosolyogva az öreg Dumbledore festménye keretei közül.
- Mitől lett ilyen az arca? – kérdezte Harry. – Olyan volt, mint Voldemort. Egyetlen horcruxtól lett ilyen?
McGalagony újra elfoglalta helyét az íróasztalnál, s Harry és Ginny is visszaültek a székekbe.
- Nem – válaszolta lassan Dumbledore. – Voldemort sok kísérletet végzett szegény lányon. Gyanítom, hogy rajta kísérletezte ki azokat a módszereit, amikkel ilyen erős varázslóvá vált.
Megpróbáltam meggyógyítani Rosie-t miután magamhoz vettem. Elintéztem a papírmunkát az árvaházban, és a Roxfortba mentem vele. Ekkor még azt hittem, hogy boszorkány, vagy kvibli, mert mindent látott, amit egy mágus. De hamar rájöttem, hogy nem tud varázsolni, semmilyen módon, viszont remekül érzékeli a mágiát. Tanítottam a Roxfortban, mert szerettem volna, ha velünk marad. Sőt, néhány órára is járt. Bájitaltanra, növénytanra, legendás lények gondozására, csillagászatra, mágia történetre. A társai azt hitték, csak egy tehetségtelen boszorkány, aki nem ért eléggé a mágiához, s ezért felmentést kapott a bűbájtan és az átváltoztatástan alól… de valójában csak mugli volt. Tudtommal a szülei is egyszerű muglik voltak, de korán meghaltak egy szörnyű tűzvészben.
Harry megemésztette magában a hallottakat, s egy újabb kérdés ötlött az agyába.
- Nem emlékezett rá, hogy mi történt vele? Úgy értem, később sem sikerült visszahozni az emlékeit?

Dumbledore mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.
- Mikor tizenhét éves lett, megkért engem, hogy hozzam vissza az emlékeit. Tudta ő is, hogy arra csak egy mód van: a Cruciatus átok. …De én nem tudtam megtenni – Dumbledore megrázta a fejét, ahogy felidézte az emlékeket. – Ő olyan volt nekem, mintha a lányom lett volna. Még apának is szólított néha, mikor kért valamit… Ne csodáld hát, hogy nem tudtam megtenni neki, amit kért.
Harry csendben figyelt, nem szólt közbe, mert tudta, hogy a professzor folytatni fogja a beszámolót. Kint elállt az eső, s napok óta először a felhők oszladozni kezdtek. Az ablakon erőtlen fény sütött be.
- Sok mindenre azért én magam is rájöttem, mikor varázsitalokkal és főzetekkel megpróbáltam kitisztítani a vérét. Arcát és szemeit meggyógyítottam, s egyrészt a lelkét is – a barátok, a család és az otthon jó hatással volt rá. Sok mindent sikerült rendbe hoznom, amit a horcrux tönkretett.

De voltak más, sokkal makacsabb elváltozások, amiket Voldemort nagyúr kegyetlen kísérletei eredményeztek nála. Voldemort mindent Rosie-n próbált ki, amiket később aztán önmagán is alkalmazott. Egyrészt a kígyóméreg egy sajátos bájitallal elegyítve felruházza az embert a csúszó-mászók bizonyos képességeivel.
- Párszaszó…? – kotyogott közbe Ginny.
- Igen – bólintott Dumbledore. – Ezenkívül további hüllőszerű vonások, mint a méreggel teli fogak… (McGalagony borzadva a szája elé kapta a kezét – ezek szerint ezt neki sem mesélte még a professzor)… a több mint nagyszerű látás és szaglás – ezeket mind Voldemort is magáénak tudhatja.

Kísérletezett azzal is, hogy az óriások néhány bámulatra méltó képességével ruházza fel magát, nevezetesen, hogy ellen tudjon állni az átkoknak, pusztán a bőre keménységével. A Rosie-n tapasztalt nyomokból állíthatom, hogy igen kitartóan próbálkozott, ugyanakkor ez a kísérlete lett a legkevésbé sikeres. Talán mindössze egy-két jelentéktelen rontás ellen nyert védelmet, mint a gumiláb rontás, nevető átok, és hasonlók.
Ne csodálkozz Minerva – szólt a professzor -, mondtam, hogy Tom Denemben immár több a szörnyeteg, mint az ember… Ki tudja, talán mindig is így volt.
Dumbledore szomorúan ingatta a fejét és csak bámult maga elé, nem nézett Harry, Ginny vagy McGalagony szemébe.
- Szörnyű volt látni, hogy mit művelt azzal a kislánnyal, Minerva – folytatta Dumbledore. – Értem az olyan gonoszságot, ha egy ember megöl egy másikat. Elítélem, de értem. De ezt… ezt nagyon nehéz megértenem. Életem másfél évszázada alatt sosem találkoztam még ilyen bestiális gonoszsággal, mint amilyen Tomot jellemezte talán kezdettől fogva - Dumbledore ekkor McGalagony szemébe nézett. – Gondolod Minerva, lehetséges, hogy valaki ilyennek szülessen? Szeretném remélni, hogy nem… szeretném hinni, hogy minden ember ártatlannak születik, s talán még Voldemortban is van valahol egy cseppnyi jóság, vagy legalább volt régen, élete első éveiben, de…

McGalagony nem válaszolt, a megválaszolhatatlan kérdés ott lógott a levegőben, árnyékot borítva a szobában lévők szívére. A professzor megköszörülte a torkát és visszatért az elmélkedésből a jelenbe, s tovább mesélte Rose történetét.
- Akkor kezdtem tanulmányozni a fekete mágia rejtelmeit. Azelőtt nem ástam bele magam a sötét tudományokba, puszta elvből. De mint később kiderült, mikor Voldemort ellen harcoltam, jó hasznát vettem az ekkor szerzett tapasztalataimnak. Így, furcsa módon mindketten tanultunk Rosie-tól. Voldemort kísérleti alanynak használta, számomra viszont új értelmet adott az életemnek.
Tudod, Harry, azelőtt soha nem volt senki, aki olyan közel állt volna a szívemhez. Feleségem, gyermekem sosem volt – csupán menyasszonyom, akit korán elvesztettem. S Rose után is te voltál az egyetlen, aki iránt olyan felelősséget éreztem, mint senki más felé.
Harry kihasználva az elbeszélésben beálló újabb szünetet, feltett egy kérdést, ami régóta foglalkoztatta:
- A professzor úr nem jutott el a horcrux-ig? Úgy értem a serlegig, vagy egy másik lélek darabig?

Dumbledore megrázta a fejét.
- Arra rájöttem, hogy Rosie egy horcrux készítést szenvedett el, addig azonban nem jutottam el, hogy Voldemort után nyomozzak ő általa. Voldemort jól látta a gyengeségemet: nem akartam megkínozni a lányomat csak azért, hogy módot találjak az ő legyőzésére. Rose, s később a te boldogságod fontosabb volt számomra, mint Voldemort pusztulása. És akkor, mikor Rose a Roxfortban volt, Voldemort még ki tudja merre járta a világot.
- Professzor úr… - szólt közbe Harry, s kivette zsebéből a kis bizsut, ami Rose horcrux-sza volt. – Megtaláltuk ezt… Ön tette bele Rose dobozába?
Dumbledore némán meredt a nyakláncra, mely ezüstösen csillogott az egyre erősödő nappali fényben.
- Professzor…?

Harry még sosem látta ilyennek öreg igazgatóját. Mikor Voldemort kísérleteiről mesélt, látta a szemében a szinte megtört szomorúságot. Harry arra gondolt, hogy ha a festmények tényleg csak az elhunyt varázsló érzelmeit és emlékeit foglalják magukba, nem többet, s nem kevesebbet, akkor Dumbledore kemény arca, határozott, bátor jelleme, melyet a külvilág felé mutatott, egy álarc volt csupán. Alatta a százötven év alatt felhalmozódó bánat és magány olyan mélyre ásta magát, hogy talán már maga a professzor sem tudta megmondani, melyik énje az igazi: az esendő ember, vagy a világ legnagyobb varázslója.
Dumbledore most olyan volt, mintha vívódna magában. Festett arcvonásai megfeszültek, ahogy azon töprengett, mit válaszoljon a kérdésre.
- Igen… én tettem oda – válaszolta nagy sokára Dumbledore. – Akkor még nem tudtam, hogy mi is az, csak azt tudtam, hogy mágikus. És, hogy fekete mágiával készült. Rengeteg fájdalom volt abban a nyakláncban. Így hát magamnál tartottam egy ideig, amíg rájöttem, mi is az. De aztán elvittem az árvaházba és elrejtettem ott. Megtévesztettem a hatóságokat, rávettem őket, hogy lezárják a nyomozást. Rosie a Roxfort tanulója lett.
Harry a homlokát ráncolta, s McGalagony is értetlenül nézett az öreg professzorra.
- Miért? – kérdezte McGalagony. – Hogyhogy nem törted össze, Albus?
Dumbledore egy pillanatra behunyta a szemét, de válaszolt.
- Minerva, akkor még én sem értettem, hogyan működik egy horcrux – magyarázta a professzor portréja. – Attól féltem, hogy meghal, ha teszek valamit azzal a nyaklánccal. Horace-szal is beszéltem akkor a horcruxokról, de ő sem tudta megmondani, hogy mi történik az emberrel, ha egy elkészített horcrux elpusztul. Elmondtam neki a gyanúmat, hogy Tom Denem esetleg készített egy horcruxot, de Horace nem akart beszélni erről.
Mint tudod Harry, nagyon érzékenyen érintette ez a téma. Már javában dúlt a háború, mikor megbizonyosodtam róla, hogy Voldemort horcruxot készített, s Horace Slughorn ekkor felmondott és elhagyta a Roxfortot.

Zsákutcába jutottam, nem tudtam meg többet a lélek darabolás módszereiről. Így hát felhagytam az egésszel. Legalábbis addig, míg a kezembe nem adtad Tom Denem naplóját. Akkor kezdtem neki újból a keresésnek.
- És Rose? Mi történt Rose-zal? – kérdezte mohón Harry. – Hová tűnt? Hol van most? Élnie kell, ha még ép a horcrux…
Dumbledore csendre intette, s nyomban válaszolt.
- Rosie meghalt, Harry… Nem sokkal a születésed után. Beteg volt… mugli betegségben szenvedett.
- De hát… - értetlenkedett Harry -, a horcrux sértetlen. Élnie kell!
- Én is tudom – felelte Dumbledore, s hangja nyugtalanul csengett. – Mégse tudom, hol van. Nem keresett meg engem, pedig mondtam neki, hogy segítek rajta mindig. Talán… talán csalódott bennem a kudarcok miatt, vagy tudtom nélkül valami baj volt a horcrux-szal.
Dumbledore elnémult, hátradőlt székében és csendben tűrte Harry, Ginny és McGalagony rászegeződő tekintetét. Harry eltűnődött rajta, vajon mennyi titkot rejt még öreg professzora.
- Még valami, Harry – szólt Dumbledore professzor. – Van valaki, aki segíthet eljutni hozzá, ha él, bár… nem tudom, hogy rá lehet-e venni valamivel. Talán te képes leszel rá.
- Kiről beszél, professzor? – kérdezte Harry, Dumbledore azonban valami egészen másról kezdett el beszélni.
- Mikor a levélben fiamnak szólítottalak… a mögött több volt, mint gondolnád.

Miután Rose végzett a Roxfortban, a Czikornyai & Patza könyvesboltban dolgozott csaknem két évig. Utána hozzáment egy mugli férfihoz, és az óta csak néha látogatott el az iskolába. Miután a háború kitört, egyre ritkábban láttam őt. Idősebb koráról csak annyit tudok róla, amit elmesélt a lánya. Ugyanis Rose később két gyermeknek adott életet. Lily és Petunia Evans-nek…

------------------------------------
*A roxforti Nagy Nyilvántartó Könyv: mielőtt még bárki velejéig romlott tolvajnak nevezne engem, akit az Azkaban legsötétebb cellájába kellene zárni :-) elmondanám, hogy ennek a könyvnek az ötletét nem loptam. Olvasható ez a könyv, mint fontos történeti elem, az egyébként remek, Botrány a Roxfortban című fanfic-ben, de mentségemre legyen mondva, hogy nem tőlük loptam el. JKR is mondta egyszer, hogy létezik egy ilyen könyv Roxfortban, mely a születő varázsló gyerekek nevét tartalmazza. Ha születik egy, akkor egy mágikus penna működésbe lép és feljegyzi az illető adatait a könyvbe.

**Talán nem tudja mindegyikőtök, de a varázslók képesek lebegni a levegőben. Azoknak mondom ezt, akik nem olvasták a Kviddics évszázadai c. könyvet. Annak az elején le van írva, hogy képesek lebegni a varázslók, de csak másfél méterrel a föld fölött. Repülni nem tudnak. Itt azért írtam le úgy, hogy Ginny és Harry meglepődött ezen, mert az eddigi könyvekben ilyen nem szerepelt, s ezért feltételezhetően ritkán folyamodnak ehhez a varázslók.