Harry Potter és a Varázslók Háborúja 15.

15. fejezet
A varázslók háborúja

Mr Weasley még aznap elvitte Mundungus Fletchert az Auror Parancsnokságra, ahol hivatalosan perbe fogták, és két nappal később már el is ítélték. Visszakerült az Azkabanba, de ez még nem tette meg nem történté a Prewett-családon esett sérelmet: Mundungus ugyanis a nappali három vitrinéből kettőt kirámolt és átküldött a tűzön Ragyás Harrisnek. Mikor Muriel néni meglátta, mennyi ékszer és bagolytenyésztési oklevél, sőt, még 1955-ös roxforti diplomája is eltűnt, nagyon kétségbeesett, és vidám hangulata egy időre eltűnt.
Mr Weasley persze nem hagyta ennyiben a dolgot, elindult megkeresni Mundungus bűntársát, hogy visszaszerezze az ellopott értékeket, de a Zsebkosz köz sikátora, és a mögötte húzódó londoni sötét-negyed „illetékesei” nagyon megválogatták, hogy kinek adnak ki bármilyen információt. Ráadásul most, hogy javában dúlt a háború a fekete-mágia és Dumbeldore hívei közt, életveszélyes volt a sárkány barlangjába mennie egy minisztériumi varázslónak. Mr Weasley a Mundungus letartóztatása óta eltelt két napot töltötte hasztalan nyomozással – amibe Fred és George is bekapcsolódtak, mikor megtudták mi történt -, Mrs Weasley tőle szokatlan módon könyörgött férjének, hogy ne menjen vissza a hírhedt negyedbe. Így aztán a Prewett-ház néhány kincse úgy tűnt, örökre elveszett.

Már csak egy nap volt Halloweenig, amit Harryék szorgalmas tanulással töltöttek. Visszatértek a tananyaghoz és gyakorolták a bonyolult varázslatokat, most épp Mordontól, aki a főhadiszálláson tartózkodott hétvégéig.
- Rájöttetek már, mi volt az a por, amit a kobold szétszórt? – érdeklődött Harry, miután rövid szünetet tartottak az elementális mágia gyakorlásában. Az auror a szélvarázslatokat tanította nekik, s ennek eredményeképp a gyakorlóhelynek használt szalon úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. A szekrények fiókjai mind kipotyogtak, tartalmuk szerteszét röpült a szobában.
Mordon rekedtesen sóhajtott és megrázta őszes üstökét.
- Nem, sajnos semmit se tudunk róla. A Misztériumügyi Főosztályon vizsgálják az összetételét, de még nem jutottak semmire. A por mintha kioltaná a mágikus rezgéseket…
- Muriel néni dolgozik rajta? – nézett most Harry az öreg hölgy felé, aki egy toronymagas papírhalmazt nézett át – valószínűleg titkos minisztériumi jelentések voltak, mert Harry egy árva betűt se látott rajta, mikor elsétált a néni mögött, hogy belepillantson az iratokba. Muriel nénit azonban láthatóan nem zavarta, hogy teljesen üres lapok voltak, buzgón olvasta a semmit.
- Neeem – mondta Mordon. – A Misztériumügyin hárman dolgoznak jelenleg, és nagyon jól tudjátok, hogy több alosztály van.
- Mi láttunk ott furcsa termeket, de fogalmunk sincs, mire valók – kíváncsiskodott Ron.
Mordon megvakarta a fejét.
- Hmmm… nem sokról tudom pontosan, hogy mire való - kezdte -, van az Idő Terme… A Misztériumügyin így hívják ezeket, nem alosztálynak, hanem teremnek, pedig van, amelyik több teremből áll – na mindegy. Az Idő Termében az Időnyerőkkel foglalkoznak. Azokat vizsgálják, az anomáliákat, paradoxonokat, és a többi. A Tudás Termében az emberi elmét tanulmányozzák, az emlékeket, tapasztalatokat, ezek milyen hatással vannak az emberre, mi történik, ha megváltoztatjuk az emlékeket.
- Abban is jártunk! – kapta fel a fejét Ron. – Az volt az agyas szoba, nem Harry? Ahol rám támadt az a repülő agy!

Mordon bólogatott, majd folytatta:
- A Jóslatok Termét ismeritek, a Halál Terme, öhm… hát arról nem sokat tudok. Az a boltív már nagyon régóta ott van. Már az előtt ott volt, hogy a Minisztériumot felépítették. A köré épült a Misztériumügyi Főosztály. Ez volt a legelső főosztály, először még a Varázsló Tanács építtette és működtette, persze akkor még más volt a neve, nem osztály.
- És hol vizsgálják a port? – kérdezte mohón Harry. – Úgy értem, Muriel néni említette Scrimgeur-nak, hogy a Misztériumügyinek is feladata lenne a Voldemort utáni nyomozásban…
- Muriel arra célzott, hogy a tanulásra és vizsgálásra szánt főosztályt fejlesztésekre is fel lehetne használni.
- Mi? Úgy érted fegyverfejlesztésre?
- Nem hiszem – rázta meg a fejét Mordon – Nem a fegyverekkel lehet megnyerni a legkönnyebben egy háborút, fiam. Muriel arra gondolt, hogy előnyt szerezhetnénk Tudjukkivel szemben, ha a varázsbűn-üldözés új módszereit dolgozzuk ki, amiket ő nem ismer. A baj csak az, hogy szinte mindent ismer, ami lehetséges a mágia keretein belül. Sőt a Gringottsnak is megvannak a maga kísérleti épületei és a maguk tudósai. Ott készülhetett el az a fránya por is. És az csak egy dolgot jelenthet…
- Egy koboldlázadást – mondta ki Harry a következményt.
- Bizony, fiúk – bólintott sötéten Mordon. - A három pillér közül kettő már kibillent.
- Három pillér? Miről beszélsz? – kérdezte Ron értetlenül.
Mordon furcsán nézett rájuk, majd felhorkantott.
- Atyaég, hol vagytok ti mágiatörténet órán, he? – csattant fel az öreg auror. – Semmit se tanultatok abban az iskolában?
Harry és Ron szégyenkezve behúzták a nyakukat.
- A hatalom három pillére. Ötödikes tananyag. A varázsvilág jelenlegi felépítésének modellje. Na, semmi nem ugrik be?

A fiúk tanácstalanul rázták a fejüket – sose hallottak semmiféle pillérekről.
Mordon sebhelyes kezével gondterhelten beletúrt ősz loboncába és belekezdett a bővebb magyarázatba.
- A három pillér, mint a háromlábú szék, tudjátok. Stabilan tartja a varázsvilág intézményét. Ez a három pillér, mint három tartóoszlop a hatalomhoz szükséges legfőbb tényezőket tartalmazza: a pénzt, az erőt és a folytonosságot.
- És mi ez a három oszlop? – kérdezett közbe Harry.
- Az erő, mint törvényes irányítás a Mágiaügyi Minisztérium. 1689-től* működik, ekkor váltotta fel a Varázsló Tanácsot. Ekkor bővült ki a földalatti épület is, ami addig a Tanács üléseinek színhelye volt. Több szintet ástak ki hozzá és a Főosztályok is ekkor alakultak.
A második pillér a pénz, ez pedig a Gringotts, amit kezdettől fogva a legnagyobb aranykészlettel rendelkező koboldok tartottak a markukban. Ez a fél volt a legproblémásabb. Elvileg független a másik kettőtől, a Minisztériumnak nincs közvetlen hatalma fölötte, mégis folyton ellentétben álltak egymással. A Minisztériumnak, a varázslóknak pénzre volt szüksége az építkezéshez, az élethez. A koboldoknak pedig hely kellett. Olyan, ami rejtve van a muglik elől. És ezt a helyet csak a Minisztérium adhatta meg nekik.

Két teljesen különböző népről van szó fiúk – tette hozzá Mordon -, akik teljesen máshogyan varázsolnak, de kiegészítik egymást, ha jól együttműködnek. De egyik fél se volt megelégedve a helyzettel. A Minisztérium mindig több irányítást akart, a Gringotts pedig több függetlenséget – és tiszteletet! Ez utóbbit sosem kapták meg a varázslóktól és boszorkányoktól, és bizony elsősorban ez vezetett a lázadásokhoz, felkelésekhez.
- És a folytonosság? Az mit jelent? – kotyogott közbe Harry. – Mi a harmadik pillér?
- A harmadik tartóoszlop a Roxfort – jelentette ki Mordon. – A Roxfort volt a varázslók legelső hivatalos intézménye, sokkal öregebb, mint a Minisztérium vagy a Tanács, vagy a koboldok szervezete, ami csak az 1500-as években alakult ki. Tudjátok a koboldok addig semmiféle csoportba nem tömörültek, minden tekintetben önellátók voltak és az emberek szeme elől rejtve, a föld alatti barlangjaikban éltek és bányásztak. A varázslók ezért nézték le őket. Civilizálatlannak tartották őket. De mikor a koboldok látták, hogy a varázslók a fejükre nőhetnek, előálltak ezzel a javaslatukkal a Varázsló Tanácsnak. És megalakult a Gringotts.
De a Roxfort a legfontosabb a három pillér közül. Az iskola mindig ugyanilyen volt. Mikor elkészült ezer évvel ezelőtt, pont így nézett ki, mint ma és pont így működött. Csak a kviddicspálya épült hozzá, a növényház is bővült valamelyest, meg a diákok egyenruhája változott a korral, de maga a Roxfort mindig is ilyen volt. Változatlan és örök, ahogy szokták említeni a költők a verseikben, ha az iskoláról írnak. Ezért tiszteletbeli hatalma van a másik kettő fölött, mégpedig úgy, hogy a mindenkori igazgatónak szava volt a Tanácsban és van a Minisztériumban, sőt, a Gringottsban is.

A Roxfort a felügyelet szerepét tölti be a háromlábú széknél, megtámasztja a varázsvilágot, és nem hagyja eldőlni.
- De hogyan? Hogyan van ilyen hatalma a Roxfortnak? – kérdezte Ron kíváncsian.
Mordon ravaszul elvigyorodott és a fiúkra szegezte vesébe látó üvegszemét.
- Rajtatok keresztül – mutatott rá az auror, és folytatta, mielőtt Harryék értetlen kérdésekkel kezdenék bombázni. – A Roxfort tanárai és diákjai mindig is nagy befolyással bírtak, és ha a szükség úgy hozta, beavatkoztak a Minisztérium ügyeibe. Két koboldlázadást is a Roxfortnak köszönhetően sikerült befejezni. Az igazgató közvetítő volt a két másik pillér közt. Az iskola tehát a folytonosság fenntartója.
Ez előtt még sosem került rá sor, hogy a Minisztérium Roxfortot is az ellenőrzése alá akarta vonni, mindig adóztak annyi tisztelettel az iskolának, hogy meghagyták a régi rendszerben. Az az Umbridge nőszemély teljesen példátlan esemény volt a Roxfort történelmében.
- És hogy értetted, hogy két pillér már kibillent?
- Természetesen úgy, hogy a Roxfort már nem képes fenntartani a folytonosságot. Nagyot csorbult az ereje Dumbledore halálával. És most a Gringotts is a Minisztérium ellen fordul.

Mordon hátradőlt a székben és vadul forgatta mágikus szemét. Majd kis szünet után még hozzátette:
- Tudjátok fiúk, nem vagyok biztos benne, hogy az a fennmaradt egy pillér megéri-e, hogy szembeforduljunk a Gringotts-szal.
Harry és Ron felvonták a szemöldöküket, de hallgattak. Harry is pontosan erre gondolt. Ismerte a Minisztérium vezetőségét, s abban biztos volt, hogy egy lyukas üstöt se bízna rájuk, nemhogy egy intézmény vezetését.
Harry és Ron még kétszer-kétszer kipróbálták a szélkavarás varázslatát, ami hangosan már elég jól ment nekik, gondolati szinten azonban csak néha. Mordon véget vetett a tanulásnak erre a napra, és lezavarta Harryéket vacsorázni, majd a rendrakás után ő is követte őket.
A vacsora volt az az időszak, amikor összeült a ház lakóinak minden tagja, Mr és Mrs Weasley, Muriel néni, Harry és két barátja, és a kis Paulina. Bill már hónapokkal korábban kiköltözött innen, Roxmortsban bérelt egy lakást, hogy közel legyen feleségéhez. A Rend többi tagjának, Mordonnak, Tonksnak, Lupinnak pedig megvolt a saját lakása, csak néhanapján aludtak a főhadiszálláson.

A vacsorát Paulina fejezte be a leggyorsabban, mert alig evett valamit, Ron padig hajlamos volt a szemébe mondani a kislánynak, hogy ha így folytatja, olyan sovány lesz, mint egy csontváz. Paulina jókat nevetett ezen, és Hermione utasítására elment fogat mosni.
- Mrs Weasley – szólította meg Hermione az asszonyt, mikor a kislány kilépett a konyhából. – Amiről beszélgettünk korábban… tudja…
Mrs Weasley egy pillanatig ráncolta a homlokát, majd felcsillant a szeme.
- Igen, igen – bólogatott. – Elhatároztad végre?
Hermione is bólintott de csak úgy, mint aki valami kellemetlen dologba egyezik bele.
- Miről beszéltek? – kérdezte Ron, aki megelégelte a tudatlanságot.
- Arról, hogy a kis Paulinának végre szülőkhöz kell kerülnie – válaszolta Mrs Weasley. – Nem maradhat tovább itt, ez veszélyes neki.
- És kinek akarnád adni Hermione? – tudakolta Harry.
A lány megtámasztotta a fejét az asztalon és abbahagyta az evést.
- Mikor Franciaországban jártunk a szüleimmel, összeismerkedtem egy kedves varázsló házaspárral, akiknek nem lehetett gyereke. Nagyon rendesek voltak, még a nyári mágiatörténet dolgozatomban is segítettek… Úgy gondoltam, hogy rájuk bíznám Paulinát. Már megírtam nekik a levelet, és visszaírták, hogy nagyon örülnének neki.
Harry a fejét hajtogatta, de csak észrevétlenül – nem tetszett neki Hermione ötlete.
- És mikor akarsz indulni, kis drágám? – kérdezte Mrs Weasley, miközben Harry és Ron segítségével lepakolta az asztalt.
- Minél előbb, ha lehet. Arra gondoltam, hogy mugli módon utaznánk, mert az biztonságos, meg…
-… meg pokoli hosszú – vágott közbe Harry.
Hermione megvonta a vállát. Muriel néni a torkát köszörülte.
- Van némi befolyásom Varázsközlekedési Állomáson – kezdte a néni. – A korábbi minisztériumi státuszomat visszaállították, szóval elméletileg ingyen utazhatok az állomáson. Én is, és akit viszek. Szóval, mi lenne, ha holnap felkerekednénk, és így öten, Hermione, a kicsi, Harry, Ron és én szépen ellátogatnánk Párizsba. Ott már csak a helyi hop-hálózatot kell használnunk, és pillanatok alatt az ismerőseidnél leszünk.
- Az nagyon jó lenne Muriel – szólt közbe Mr Weasley. – Egy nap alatt fordulnátok, biztonságosan.
A többiek bólogattak, de Hermione, aki éppen szólni készült, észrevette, hogy a kislány a lépcsőről hallgatja, mit beszélnek.
- Paulina…
- El akarsz küldeni? – kérdezte a kislány számonkérőn.
Hermione egy pillanatra nagyon zavarban volt, nem épp így akarta közölni Paulinával a hírt.
- Nézd, ez egy veszélyes hely, és mi nem vigyázhatunk rád mindig…
- Ugyanazt mondod, mint az anyukám – morogta halkan a kislány, de mindenki hallotta a konyhában.
- Tessék?
- Elmondták az árvaházban. Azért hagyott ott, mert ő nem tudott vigyázni rám.

Hermione erre nem tudott mit szólni. Jobb híján felállt és a kislányhoz ment, de Paulina zavartalanul folytatta.
- Azt mondták, azért hagyott el, mert megijedt. Te is megijedtél?
- Én… én… - hebegett Hermione. – Paulina sajnálom, de én se vagyok kész erre.
- Nem is kell, majd belejössz! – mondta hevesen a kislány, és ezzel mosolyt csalt Muriel néni és Mr Weasley arcára. Hermione azonban egyre kétségbeesettebb volt.
- Nem maradhatsz velem, értsd meg – jelentette ki Hermione.
- De… de nem maradhatnék még egy kicsit?
- Holnap el kell mennünk…
Paulina egy pillanat alatt felfújta magát és kipirult arccal nézett Hermionéra. Számára a lány döntése egyértelműen kegyetlen volt.
- Utállak! – csattant fel a kislány is kiment a konyhából.
Hermione szomorúan nézett utána és ledobta magát az egyik székre.
Harry és Ron egymásra néztek, és mindketten ugyanarra gondoltak.
- Hermione… - szólította meg Harry a lányt. Hermione kelletlenül felemelte a fejét, szeme fátyolos volt. – Miért hoztad el az árvaházból, ha most másra akarod bízni?
Hermione hosszú hallgatás után válaszolt, hangja szokatlanul bizonytalan és csendes volt.
- Én… én csak tizennyolc éves vagyok Harry – hajtogatta a fejét, majd arcát a kezébe temette és mélyet sóhajtott. – Hogyan vigyázhatnék rá?
- Már egy hónapja velünk van – mondta Muriel néni. – Ragaszkodik hozzád.
- Épp ez a baj! – válaszolta a lány. – Én nem nevelhetem, másra kell bízni… és legfőképp nem itt. Ha velünk van… ha velem van, csak veszélyben lenne.
Felpattant a székről és idegesen járkálni kezdett a konyhában.
- Nem kellett volna elhoznom onnan! – mondta hirtelen. – Az árvaházban kellett volna hagynom.
- Pont olyan vagy, mint Dumbledore! – vágott közbe Harry, és ezt nem dicséretnek szánta.
- Hogy érted? – értetlenkedett Hermione. A többiek is a homlokukat ráncolták.
- Ő is folyton hibásnak érezte azokat a döntéseit, amiket az érzelmeire hallgatva hozott meg. Ezért mondtam, hogy olyan vagy mint ő. Hermione, te a legokosabb lány vagy, akit csak ismerek, de nem kellene mindig az eszedre hallgatnod.
- De hát rosszul döntöttem… - hajtogatta a fejét Hermione.
- Nem – mondta Harry határozottan. – Döntöttél, és az eredményét még nem láthatod. Nem tudhatod mi lett volna vele, ha ott hagyod, de ez már nem is lényeges. Új döntést kell hoznod. Csak ez számít.

Hermione abbahagyta az ideges járkálást, és Harryre függesztette barna szemeit.
- Ezt jól megtanultad – jegyezte meg.
Harry elmosolyodott, de a lány még mindig zaklatott volt.
- Muszály elvinnem innét! – nyögte Hermione. – Nem maradhat itt… Beszélek vele!
Azzal kiviharzott a konyhából. Harry és Ron lassan követték az emeletre és a szobáikba mentek. Csöndben végigdőltek ágyukon, kényelmesen elhelyezkedtek, és a plafont bámulták, de a pihenés csak pár percig volt zavartalan.
- Harry! – szólalt meg egy csendes hang Harry mögött, a párna alól, mire mindketten összerezzentek. – Harry Potter!
- Mi ez? Ki beszél? – forgatta a fejét Ron, de Harry már tudta, mi szólongatja.

Azonnal ugrott, és kikapta párnája alól a kis ikertükröt, mely halványan világított. A tükörben Ginny arcát látta.
- Mi ez, Harry? Mintha Ginny hangját… Hűha! – kiáltott fel Ron, mikor meglátta húga arcát a tükörben.
- Sziasztok! – köszönt a lány, de szokásával ellentétben most nyoma sem volt vidámságnak az arcán.
- Honnan van ez a tükör? – kíváncsiskodott Ron.
- Siriustól kaptam, majd később elmesélem… Mondd Ginny, találtál valamit?
A lány komolyan bólintott.
- Igen, megtudtam, kicsoda Rose Montgomery, de… jobb lenne, ha személyesen elmondhatnám. Ez így nem az igazi. Mikor tudsz jönni?
- Holnap nem, de holnapután biztos – felelte a fiú.
- Az remek lenne – derült fel Ginny arca egy percre -, szombat lesz és lemehetünk Roxmortsba. Ott találkozhatnánk.
Harry elmosolyodott.
- Rendben. A Három Seprű mögött találkozzunk, de vigyáznunk kell, hogy ne vegyenek észre.
- Jó, akkor szombaton. Vigyázz magadra!
Ginny arca eltűnt a tükörből, Harry pedig a levegőbe bokszolt örömében, Ronnal együtt. Végre! Egy újabb nyom a horcruxok és a háború vége felé.

*

A péntekre virradó reggelen az indulni készülő társaságból Harry kelt elsőnek. Mire Hermione és Paulina lebotorkáltak a lépcsőn, Harry már el is készítette a gyors reggelit, mely pirítósból, tojásból és egy csésze teából állt.
- Ron hol van? – kérdezte Hermione és nagyot ásított.
- Alszik, mint a bunda – válaszolta Harry, aki már teljesen ébren volt, az ásítós perceken is túl volt már.
Miközben Harry és Hermione még javában tömte magába a reggelit, Paulina gyorsan befejezte és egy szó nélkül a fürdőszoba felé ment. Harry nézte, ahogy a kislány elvonul, majd Hermionéhoz fordult.
- Hogy viselte, mikor beszéltél vele? – kérdezte suttogva a fiú.
Hermione lenyelte a falatot, de olyan képet vágott, mintha a torkán akadt volna.
- Nagyon rosszul – sóhajtott szomorúan a lány. – Azt mondta… azt mondta, hogy én is elhagyom, mint az anyja. Este óta egy szót se szól hozzám.
- Ne csodálkozz rajta – mondta tárgyilagosan Harry. – Az árváknak nem könnyű, nekem elhiheted. Foggal-körömmel ragaszkodnak azokhoz, akiktől szeretetet kapnak.
Hermione lesütötte a szemét, és unottan folytatta a reggelizést.
Az emeletről hallatszó ajtócsapkodás jelezte, hogy Ron is felébredt, s valóban, a fiú pár pillanat múlva roppant morcos képpel megjelent a konyhaajtóban.
- Mu-mu-muszály volt ilyen korán felkelni? – ásította a fiú, és megdörzsölte fáradt szemét.
- Minél korábban vissza kell érnünk Ron – válaszolta Hermione. – Nem maradhatunk ott sokáig.

Ron után nem sokkal Muriel néni is felébredt, szokásos vidám hangulatát Harryékre is kisugározta, akiknek jó kedvvel ment az öltözködés – kivéve Paulinát, aki továbbra sem szólt semmit.
- Nos, felkészültetek? – kérdezte a néni, mikor a négy fiatal felhúzta cipőjét, kabátját és felsorakoztak a nappaliban. Harryék bólogattak, Paulina makacsul elfordította a fejét.
- Helyes, akkor Hermione, te menj elsőnek Paulinával együtt.
Hermione előre lépett és megfogta a kislány kezét. Paulina engedelmeskedett, és egy pillanatra elfeledte minden bosszúságát, mikor látta, hogy a kandalló felé mennek, aminek lángjai közé Muriel néni most zöld port szór. A lángok kissé felcsaptak, ahogy smaragdszínűre színeződtek, s Paulina ijedten felsikkantott. Hermione befogta a kislány szemét és nyugtató szavakat mondott neki.
- Ne félj, nem fog megégetni. Nyugi…
Végül beálltak a tűzbe, ahol a langyos lángnyelvek csiklandozták a két lányt, Paulina még fel is kuncogott egy kicsit, de Hermione magához szorította, kimondta úti célját és eltűntek.
Mikor Harry is átjutott a tűzön, utolsónak, körülnézett a Foltozott Üst kocsmahelységén, ami kongott az ürességtől. Egyedül Tom, a kocsmáros volt itt, aki felderült arccal már jött is eléjük, de Muriel néni elhárította a kiszolgálást.
- Köszönjük, de most nem kérünk semmit Tom, sietünk – azzal már el is indult a fogadó hátsó kijárata felé, nyomában Harryékkel.

A hátsó kis udvar ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Csak néhány kuka foglalta el itt a terület nagy részét. Harry felpillantott a magas falak közt a szabad ég egy kicsiny szeletére, melyen szürke, haragos felhők úsztak. Harry már ezen a védett helyen is megborzongott a gondolatra, hogy kint micsoda szél süvíthet.
Muriel néni előhúzta hosszú, elegáns pálcáját és hármat koppintott a hegyével az egyik tégladarabra. Paulina kíváncsian figyelte a műveletet.
A harmadik koppintásra egy kis lyuk jelent meg a téglán, ami hamarosan átjáróvá szélesedett, s feltárult mögötte az Abszol út kacskaringós utcája.
Hermione az elképedt Paulinához fordult.
- Isten hozott az Abszol úton.

Harry igencsak meglepődött, mikor kiléptek az utcára a magas falak védelme mögül: ott ugyanis egyáltalán nem süvített a szél – legalábbis annyira biztos nem, hogy a felhők szinte röpüljenek az égen.
- Várjatok, megkeresem a köpenyem… - szólt Harry, és kutatni kezdett a Feneketlen Zsákban.
Azonban akármilyen erősen koncentrált a láthatatlanná tévő köpenyére, az nem akart megjelenni a kezében.
- Mi az, nincs meg? – kérdezte Ron.
- Nem értem… pedig úgy emlékszem, hogy már a Black-házban bele tettem.
Harry tanácstalanul vakargatta a fejét.
- Remek! – morgott Ron. – A varázspálcádat nem hagytad otthon, csak hogy teljesen védtelenek legyünk?
- Nyugi Ron, nem vagyunk veszélyben – nyugtatta Hermione, bár Harry sejtette, hogy a lány szavai nem fedik tökéletesen a véleményét.

Hermione kézen fogta a kislányt és Muriel nénivel előre mentek, hogy megmutassák Paulinának a valaha szebb napokat látott utcácskát, melynek üzletei zárva voltak – s nem csak Halloween és a közelgő halottak napja miatt. Az üzletek falain, ajtóin körözött halálfalók képei voltak láthatók, melyeken a Minisztérium felhívásai is helyet kaptak. A régi, megszokott körözési plakátok helyére néhány új is került, s volt egy szöveg, melyen a koboldokkal kapcsolatos óvatosságra intették a mágusokat. Koboldok fotói nem voltak közzé téve, Harry szerint azért, mert a Minisztérium csak a sötétben tapogatózik.
- Miattuk kell elküldened? – kérdezte Paulina Hermionétól, aki először meglepődött, hogy a kislány újra beszél hozzá, de gyorsan válaszolt.
- Igen, kicsim – bólogatott szomorúan Hermione. – Veszélyes most itt lenned, mert háború van. De ahova küldelek, ott biztonságban leszel.
- Engem nem érdekel a biztonság! – kardoskodott a kislány.
- De engem igen – ingatta a fejét Hermione. – Nem akarom, hogy bajod essen.

Ahogy egyre messzebb távolodtak az időközben bezárult átjárótól, Harry még mindig az eget nézte, és a száguldó felhőket, amik mintha örvénylettek volna egy pont körül, melyet még takartak a magas házfalak.
- Dementorok… - sziszegte Harry a fogai közt és előhúzta pálcáját. A mellette haladó Ron ugyanígy tett.
Elhaladtak a régi varázskelléktár bolt mellett, aminek bedeszkázott ablakai alatt szétgurult üstök és össze-visszadobált ládák hevertek, elhagyták a Kviddics a javából üzletet, Fred és George Varázsvicc boltját, ami a többi üzlettel ellentétben meleg fényt árasztott ablakaiból, és Florean Fortescue Fagylaltszalonját is, ami már több mint egy éve kihalt volt, s Harryben lassan az is tudatosult, hogy a ködös utcán egy teremtett lélek sincs rajtuk kívül.
Mikor kiléptek a Fagylaltszalon takarásából, feltárult az égnek az a pontja, ami körül a felhők őrült keringőjüket járták. Harry szeme elé a legtermészetellenesebb látvány tárult, amit el tudott képzelni: vagy ötven fekete dementor raja örvénylett körbe-körbe, szüntelenül, körülöttük pedig a felhők egy halálos gyűrűbe áramlottak. Ahol egyesültek, a dementorok raja közt egy tölcsér nyúlt le, valahol egy mugli utcára. Egy tornádó söpört végig London utcáin, lerombolva üzleteket, házakat – bár Harry ezt csak elképzelni tudta, nem látott belőle semmit. A csak varázslók számára látható Abszol út házai eltakarták a mugli Londont, csak az eget mutatták, s az ott lejátszódó barbár támadást.

Harryt iszonyatos düh fogta el ennek láttán, s pálcáját a dementorok rajára szegezte. De mielőtt rájuk ereszthette volna a patrónus bűbájt, Muriel néni meglátta, mire készül és megragadta a kezét.
- Ne! – figyelmeztette a néni. – Magunkra vonnád a figyelmüket.
- El tudom űzni őket! – morogta Harry dühösen.
- Őket igen – vágott vissza a néni, majd lerántotta Harry kezét -, de őket már nem!
A másik irányba mutatott, ahol a házak fölött újabb csoport dementor készült támadásra.
- Hány ilyen szörnyeteg van? – kérdezte nyávogva Paulina, s rémülten nézte a fekete lényeket.
- Több, mint kéne… - dünnyögte Ron és lassan elindult tovább az utcán, indulásra ösztönözve a többieket is.
- Mi lesz, ha bántanak minket? – remegett a kislány.
- Mással vannak most elfoglalva – nyugtatgatta Hermione, majd lehajolt és felvette a kislányt, így vitte tovább. – Érted már, miért kell, hogy elvigyelek innen? Nagyon veszélyes itt maradnod.

Paulina nem szólt egy szót sem a továbbiakban. Az ötfős társaság végigmasírozott az Abszol úton, figyelve mindenre – az égre és a földre is körülöttük. Harry gyakran hátranézett, nem követi-e őket valaki, Ron és Muriel néni pedig a jobbra-balra nyíló sikátorokba kukucskált be.
Körülbelül húsz perces lassú menetelés után az Abszol út kiszélesedett és egy jó ötven méteres, kör alakú térbe torkollott, ami a kopott, ferde tábla szerint az El tér volt.
A tér ugyanolyan macskakővel volt leborítva, mint a környező utcácskák, körülötte magas épületek emelkedtek, mindegyik a varázslók valamelyik intézménye volt – lakóházak itt nem voltak. A tér közepén pedig egy érdekes, madarakat ábrázoló szobor volt, amit a legenda szerint maga Hollóháti Hedvig emelt, de erre semmi bizonyíték nem volt.
Harry elcsodálkozott rajta, mennyi fontos épület kapott itt helyet. A tőlük balra lévő épület a homlokzatára vésett aranyszínű felirat szerint a Transzformációs Kutatóintézet főépülete volt.
Jobbra a Jósok Brit Szövetkezetének központja emelkedetett a bejárat melletti címer szerint.
Ezen kívül még három intézmény kapott helyet a téren, ezek közt volt az Obskurus kiadó és a Próféta egyesült székhelye, a Londoni Mágus Könyvtár impozáns épülete és Harryék úti célja: a Varázsközlekedési Állomás.

Az Állomás épülete Harryt egy gyönyörű vasútállomásra emlékeztette. Széles, masszív fala a fél teret elfoglalta, bejáratát csillogó üvegajtók alkották, melyek hívogatóan álltak tárva-nyitva a kietlen El térre. Magasan a homlokzaton egy gyönyörű rózsaablak díszítette az építményt.
Harry, Hermione és Paulina csak egy pillanatra állhattak meg csodálkozni, mert Ron és Muriel néni a bámészkodást kihagyva rögtön tovább indultak. Harry ezen nem lepődött meg, sejtette, hogy a két aranyvérű mágus már jó párszor járt ebben az épületben.
Mikor beléptek a kitárt ajtón, egy nagy terembe jutottak, amit oszlopok tartottak. A padló masszív kőlapokkal volt lefedve, melyek most koszosan, elhanyagoltan fogadták a belépőket – akárcsak a Minisztérium ápolatlan parkettája. A mennyezetet egy freskó díszítette, ami seprűn lovagló varázslókat és boszorkányokat ábrázolt, akik egy csapat madárral együtt repültek az égen, a felhők között. A freskó szereplői mozogtak, körbe-körbeszálltak a terjedelmes mennyezeten.
Harry jobb és bal oldalán az ajtó mellett fényesre csiszolt lovagi páncélok strázsáltak, akárcsak a Minisztériumi Titkárság emeletén, vagy a Roxfort folyosóin.
A bejárattal szemben, a terem túlsó végében kis, fél méter magas, forgóajtókkal ellátott paraván állt, ezen mehetett át az, aki megvette a jegyet a jobb oldalon húzódó jegypénztáraknál. A fülkékben most csak két álmos arcú boszorkány támasztotta a fejét, sőt az egyikük el is aludt és hangosan horkolt.

A teremben csak néhány ember ácsorgott egy-egy csomaggal a lábánál, s ha Harry szeme nem csalt, az egyik magas, kék hajú nőnél egy Feneketlen Zsák volt. Harryékkel együtt az utazásra várók összesen lehettek vagy tizenöten.
- Várjatok itt, ne menjetek sehová – utasította őket Muriel néni, majd elindult az ébren lévő jegypénztáros fülkéje felé.
Pár másodpercbe telt csak, míg váltott vele néhány szót, s úgy tűnt, felmutatta a minisztériumi igazolványát is. Vidáman tért vissza Harryékhez.
- Minden rendben van, már indulhatunk is – mondta és a forgóajtók felé mutatott. – Sikerült megbeszélnem, hogy elsők közt a mi zsupszkulcsunkat állítsák be.
Muriel néni elindult a paraván felé, közben Harry loholt utána.
- Muriel néni – szólította meg Harry a nőt. – Valamit nem értek.
- Mit nem értesz, Harry? – vonta fel a szemöldökét a néni.
- Miért kell egy ilyen állomás, ha a zsupszkulcsokat kiviszik a helyszínre? Amikor önhöz indultunk Ronékkal, Mr Weasleynek a Minisztériumban kellett leadnia rendelést egy zsupszkulcsra, amit aztán kiraktak a Hermelin-dombra.

Muriel néni udvariasan végig hallgatta Harry kérdését, majd mosolyogva válaszolt.
- Nos valóban Harry, a legtöbbször használt közlekedési mód a helyszínre szállított zsupszkulcs. A hagyományos zsupszkulcsok majdnem háztól-házig viszik az embert, bár bevett szabály, hogy a valódi céltól párszáz méterre rakják ki az embert – biztonsági okokból. Az Állomásról csak egy másik állomásra utazhatsz, másik országba – miközben beszélt, megérkeztek egy forgóajtóhoz, ami gond nélkül átengedte mindannyiukat. A paraván után egy széles, tíz méter hosszú folyosó várt rájuk.
- Ezek a kulcsok házakhoz nem visznek el – folytatta Muriel néni -, és ugyanakkor rendelhető zsupszkulcsokkal nem utazhatsz másik varázsló kormányzószerv által ellenőrzött területre. Vannak persze kivételes alkalmak, mint a Kviddics Világkupa, mikor nem lehet minden egyes utazót az állomásokra irányítani, mert túlzsúfoltság lenne. Ráadásul olyankor célszerű volt rögtön a döntő helyére küldeni az embereket, hogy ne okozzanak akkora káoszt.
Harry figyelmesen végighallgatta a nénit, de mikor átértek a folyosón, a néni befejezte a beszédet – bár Harry ebben utólag nem volt biztos, mert onnantól, hogy belépett a gigantikus csarnokba, semmit se hallott, amíg az elképedése agya minden sejtjét lefoglalta.
A legnagyobb épített térbe érkezett, amit valaha látott. Az üvegkupolás, acélszerkezetes épület nagyobb volt, mint a Roxfort nagyterme, a Minisztérium átriuma vagy a Gringotts főterme.

A folyosó egy magas peronra vezetett, ahonnan lépcsősorokon lehetett lejutni magába a zsupszkulcs-indító csarnokba. Ez gyakorlatilag sima, az egész terem hosszában végigfutó, itt-ott hatszög alakúvá kiszélesedő járdákból állt. Aki megkapta a jegyét és a zsupszkulcs induló számát, azt pici táblák irányították le a megfelelő járdához, azon végigmenve pedig a helyes hatszöghöz, ahol meg kellett várni, míg megjelenik a zsupszkulcs. Minden pontos időrend szerint működött, amiről az utazók a magasban lebegő órákról tájékozódhattak.
A peronról még több ajtó nyílott, különböző helységekbe. Ahogy Harry barátai nyomában elhaladt mellettük, vetett egy pillantást mindegyik táblácskájára. Volt köztük seprűtároló, zsupszkulcs ellenőrző központ és transzportáló helység – itt állították be az utazásra a kulcsokat.
- Ez… ez fantasztikus! – hápogta Harry, s mikor Hermionéra pillantott, látta, hogy a lányt is lenyűgözi a látványt, bár a szemében nem volt teljes mértékű döbbenet – nyilván már látott képet az Állomásról valamelyik könyvében.
- Hű! – kiáltott fel a kislány, mikor beléptek a csarnokba, és azóta is ezt mondogatta, néha halkan, néha hangosabban.
- Na, gyertek utánam, tíz perc múlva működésbe lép a kulcsunk – sürgette őket Muriel néni, miután az egyik órára sandított.
Muriel néni már el is indult a 150-170 feliratú táblával jelzett soron. Harry volt a sereghajtó, de mikor a transzportáló helység mellett lépett el, az ajtó hirtelen kivágódott, s valami oldalba lökte Harryt. Úgy megijedt a kicsapódó ajtótól, hogy elesett, de ösztönösen előrántotta a pálcáját.
- Harry! – kiáltotta Ron és visszaszaladt barátjához, de Harry addigra már talpon volt.
- Megmondtam ezerszer, hogy ellenőrizd kétszer is azt az átkozott kulcsot, mielőtt útnak indítod! – kiabálta a szakállas férfi, aki óvatlanul kicsapta az ajtót. Mögötte lépkedett egy megszeppent arcú fiatalember, aki valószínűleg gyakornok lehetett és nem rég állt munkába, mert Harry emlékezett az arcára még korai Roxforti éveiből.
- A múltkor is Kenyába küldtünk egy vámpírt, aki Izlandra akart menni, és máris a nyakunkon volt a fél Minisztérium, és hátrányos megkülönböztetéssel vádoltak! – folytatta a férfi, majd észrevette Harryt és a pálcát tartó kezére sandított. – Az meg mire kell magának?
- Semmire… - dünnyögte Harry és elrakta a pálcát.
- Legközelebb vigyázzon mielőtt kinyitja azt a nyavalyás ajtót! – dörrent rá Ron az Állomás alkalmazottjára. Ő nem volt olyan elnéző, mint Harry. – Fellökte a barátomat.
- Miről beszél? – vágott vissza a férfi morogva. Látszott rajta, hogy rossz napja van. – Vagy egy méterre van az ajtó a „fiatalúrtól” – Harrynek egyáltalán nem tetszett a hangsúly, ahogy a férfi beszélt vele. Egy pillanatra kedve lett volna megint előkapni a pálcáját, de aztán letett a dologról. Bosszúsan leporolta a nadrágját és Hermione után indult, aki Paulinával és Muriel nénivel érdeklődve figyelte az eseményeket, de nem avatkoztak közbe.

Jó száz métert mentek a járdán, mellettük hosszú korlát futott, ez választotta el őket a másik járdától. A csarnokban még közel tíz ember készült az utazásra. Mikor Harryék megérkeztek a 167-es indító helyhez, szépen körbeálltak a hatszög szeleteiben, egy oldal üresen maradt. Harry megfigyelte, amint tőlük két sorral jobbra egy kínai pár ebben a percben érint meg egy fényes aranygömböt. Pár pillanattal később pedig szőrén-szálán eltűntek. Harry remélte, hogy Peking helyett nem Wellingtonban kötöttek ki, ahogy emiatt saját utazásuk miatt is aggódott kissé.
- Most már csak várnunk kell egy kicsit – magyarázta Muriel néni leginkább Paulinának, akinek fogalma sem volt, mire várnak így. – Még hét perc és megjelenik a gömbünk…
Harry a várakozás percei alatt még néhány dolgot észrevett a csarnokban, amik eddig elkerülték a figyelmét. Az egyik érdekes dolog a két legszélső járda helyén húzódó öreg vasúti sínek voltak. A sínek egyik végén arany gömbök várakoztak a levegőben lebegve, hogy a csarnok elején, a síneken guruló kocsikra lebegtetett nehéz faládák megérkezzenek. Mikor a gömbök hozzáértek a ládákhoz, nyomban eltűntek – ki tudja hová. A megüresedett kocsik a másik sínen tértek vissza a csarnok elejére.
A másik dolog a magas peron folytatása volt, mely végighaladt a csarnok mindkét oldalán, s falain kandallók sorakoztak egymás mellett, akárcsak a minisztériumi átriumban. Harrynek ekkor megint sürgős kérdeznivalója lett, de Hermione szemfülesebb volt – előbb észrevette, hát előbb megkérdezte.
- Muriel néni – kopogtatta meg Hermione a néni vállát. – miért nem jöhettünk ide a kandallón át? Tele van kandallóval a terem.
Muriel néni megcsóválta a fejét.
- Ezek le vannak zárva – jelentette ki a néni. A múltkor történt valami probléma a transzportáló helységben, ahol a teljes hop-hálózat központja van. Benne volt a Reggeli Prófétában, nem olvastad?
- Öhm… elkerülhette a figyelmemet – felelte a lány.
Ekkor viszont olyasmi történt, ami senkinek nem kerülhette el a figyelmét, csak azét, aki teljesen süket volt: egy sziréna hangja hallatszott a csarnokban, s rögtön ezután egy nyugodt, tájékoztató jellegű női hang.
- Figyelem! Biztonsági közlemény: varázslókat kérünk a transzportáló terembe. Harmadfokú biztonsági riadó… Figyelem! Biztonsági…
A hang még kétszer elismételte a szöveget, aztán elcsendesedett.
- Mi történhetett? – nézett körbe Harry, és látta, hogy a peronon három varázsló rohan kivont pálcával a kérdéses ajtó felé, ami oldalba találta Harryt.
- Hah! Biztos megint elszúrtak valamit – legyintett Ron nemtörődöm mosollyal az arcán. – Kész bolondokháza van itt, mióta…

Ron nem tudta befejezni a mondatot, mert a következő hang, ami betöltötte a csarnokot, mindenkibe belefojtotta a szót. Sistergő, sziszegő hang hallatszott, ahogy a lezárt kandallók újra működésbe léptek, s azonnal zöld lángokat okádtak magukból a kéményük felé.
- Nem arról volt szó, hogy ezek nem működnek? – vonta össze a szemöldökét Hermione.
- Ez lehetett a biztonsági probléma – vélte Ron, s Harry úgy fél percig igazat is adott barátjának.
Ekkor azonban a működésbe lépett kandallók lángja újra a magasba csapott és száz kandallóból száz állig felfegyverzett, menetelő lovagi páncél lépett ki.
- MI A FENE?! – bődült el Harry, majd ijedtében hátraugrott, mikor megjelent előtte az arany gömb – a zsupszkulcs.
- Gyorsan! – sürgette őket Muriel néni. – Fogjátok meg!
- Mi történik? – sipította ijedten Paulina.
- Mit akarnak ezek?
- Mi folyik itt?

A csarnokban mindenki megijedt, vagy értetlenül nézte az eseményeket. Nem fogták fel hirtelen, hogy mit jelent egy seregnyire való páncélkatona – hiszen ilyen sereget még soha senki nem látott több száz éve.
A menetelő páncélok döngő léptekkel masíroztak, zavarbaejtően mély huppanással leugrottak a peronról, s megindultak Harryék felé. A bal oldali kandalló sorhoz ők öten álltak a legközelebb, s dermedten nézték, ahogy a páncélosok most előhúzzák hosszú kardjukat és a válluk fölé emelve haladnak tovább.
- Úristen! Mit akarnak csinálni? – Hermione sem tudott tovább hideg fejjel gondolkodni, lassan úrrá lett rajta a félelem, ahogy mindenkin. Voltak, akik megpróbáltak elfutni, de a peronon tovább menetelő katonák a kijáratokat zárták el elsőnek. A többi pedig haladt feléjük rendületlenül.

Ennek már a fele sem volt tréfa. Harry az órára nézett, s megállapította, hogy még egy perc, mire indul a zsupszkulcs. Nem fognak időben elmenekülni.
- Harry! Mit művelsz? – kiáltotta Muriel néni, mikor látta, hogy a fiú elengedi a zsupszkulcsot és elhúzza pálcáját.
Ron ugyanígy tett.
- Maradjatok! – parancsolta Harry szigorúan. – Ne engedjétek el a kulcsot!
Harry és Ron a páncélosok felé siettek, akik már csak húsz méterre voltak a zsupszkulcs-indító helytől.
- Immobilus! – mondta ki Harry magában a varázsigét, s pálcája vége kékesen felizzott. A páncél, amit megcélzott, az átok hatására enyhén megingott, majd mintha mi sem történt volna, menetelt tovább.
- Mi…? – nyögte Harry és megismételte a bűbájt, ezúttal hangosan. Az eredmény ugyanaz lett.

Közben Ron is próbálkozott szinte mindennel, ami a tarsolyában volt: gumiláb rontással, lábbilincselő átokkal, hátráltató ártással, de semmire sem ment. Végső elkeseredettségében, mikor az egyik katona már csak pár méterre volt tőle, Ron meglendítette a pálcáját és elkiáltotta magát:
- Peponium caput!
A páncél sisakja csodák csodájára halloweeni sütőtök-lámpássá változott. Ron öröme nem tartott soká. A páncél ugyan megállt egy pillanatra, megzavarodva a furcsa helyzettől, de aztán újra felemelte a kardját és ment tovább.
- Jaj ne! – kiáltotta Hermione, mikor a páncélosok már rémisztően közel voltak. Paulina is sikított torka szakadtából és Muriel néni szemében is ideges félelem tükröződött, mint mikor a miniszter fenyegetőzött Harry letartóztatásával.
- Wingardium Leviosa! – suhintott Harry a pálcájával, s az egyik páncélos kezéből kiröppent a kard.

Harry kaszált egyet jobbra, majd balra a varázspálcával, s a lebegő kard ugyanígy tett. Út közben leszelte a lefegyverezett páncél feltartott karját, amivel a pallosáért akart nyúlni, s még lefejezett két másik lovagi ruhát is. A legurult sisakokban nem volt semmi, üresen tátongtak. Nyoma sem volt vérnek, vagy csonkolt testrésznek. A lefejezett páncélok össze-vissza tántorogtak, végül egymásnak mentek és elestek.
Ron is alkalmazta Harry ötletét: repesztő átokkal sújtotta a tökfejű páncélt, mire a halloweeni lámpás szétfröccsent. A páncél megingott, majd nekidőlt egy társának és a földre rántotta.
Ez azonban nem segített Harryéken, akik visszahátráltak a zsupszkulcshoz. Tíz páncél lassan körbevette őket, a többi rendületlenül haladt tovább, a többi rémült utazó felé, akik szintén próbálkoztak mindenféle átokkal, de azok lepattantak a páncélokról. Harry volt, aki a legnagyobb sikereket elérte a kard elcsenésével, de semmire se jutott vele.
Már csak három méter…

A páncélok döngve tették meg utolsó lépéseiket.
- Ne! Csináljatok valamit! – sírta Paulina.
Két méter…
A vállhoz tartott kardok a magasba emelkedtek, a páncélok feje fölé.
- Muriel néni! – kiáltotta Hermione és magához szorította Paulinát.
Egy méter…
A páncélok megálltak. Magasba emelt kardjaik nem sújtottak le. Fenyegetően megmerevedtek, mint egy szobor, sakkban tartva az embereket.
- Huh… - Ron látványosan sóhajtott egyet, pálcája ernyedten csüngött az oldalánál.
Harry barátjára nézett és intett a fejével. Ron megértette és hátranyújtották kezüket Hermione és Muriel néni között, ujjukkal megérintették a zsupszkulcsot.
- Mindjárt, mindjárt… - suttogta Muriel néni. – Hét másodperc… hat… öt… négy… három… kettő… egy.
A zsupszkulcs azonban nem indult sehova. Elmaradt a hirtelen rántás a köldöknél, a száguldó kavargás félreismerhetetlen érzése. Nem mentek sehová, a páncélok pedig körbezárták őket feltartott kardjaikkal.
- Mi történt?
- Hogy lehet ez?
- Ne!

Kiáltották többen is, akik hasonló helyzetben voltak, mint Harryék. Paulina megállás nélkül sírt, Hermione és Muriel néni is ijedten pislogott, Ron és Harry idegesen ziháltak.
Harrynek élte leghosszabb öt percét kellett végig várnia, mire bármiféle magyarázatot kaphatott a történtekre. Várakozása akkor ért véget, mikor a tájékoztató hangszóró újra megszólalt – ám most nem a szokásos nyugodt, női hang szólt belőle, hanem egy magas, vékony férfihang.
- Hölgyeim és uraim, kedves boszorkányok és varázslók! – kezdett bele a hang, s Harry nyomban rájött, hogy ez nem egyszerű tájékoztatás lesz.
- Kérem, nyugodjanak meg – folytatta a férfi, akinek nagyon ismerős volt a hangja Harrynek. – Amint látják, a katonáim nem bántják önöket, soha nem is állt szándékukban. Pár percen belül kikísérjük önöket az Állomás területéről, remélem, megértik, hogy a tervezett utazásaikról sajnos le kell, hogy mondjanak egy időre.
A Varázsközlekedési Állomás ettől a perctől a Gringotts Bank tulajdonát képezi, és annak hivatala tartja ellenőrzés alatt. Mindez a Brit Mágiaügyi Minisztérium igazságtalan és erőszakos politikája miatti megtorlásnak minősíthető. A mai naptól fogva Nagy Britannia mágikus közlekedése sosem látott csorbát fog szenvedni mindaddig, amíg a Minisztérium nem vizsgálja felül az elmúlt három évben hozott koboldellenes törvényeit. Amennyiben a Minisztérium nem tárgyal velünk, jelen intézkedés hivatalos hadüzenetnek minősül, és további intézkedéseket von maga után.

A csarnokba dühös sugdolózás és felháborodott kiabálás hallatszott; Harryék egyelőre szóhoz se jutottak a megrökönyödéstől. Ahogy végignézett barátai arcán, Harry a legkülönbözőbb érzelmeket látta kiülni rájuk. Hermione kissé lenyugodott annak hallatára, hogy nem fog bántódásuk esni, így most már tudott gondolkodni – ez látszott is rajta, mert úgy forgatta körbe a fejét a teremben, mint aki máris egy problémán töri az agyát. Ront elfutotta a pulykaméreg, füle enyhén vörös színt öltött, kezei ökölbe szorultak, de olyan erősen, hogy félő volt, összetöri a pálcáját. Paulina továbbra is szipogott és megszeppent pillantásokat vetett a fenyegető, kővé dermedt harcosokra. Muriel néni kissé zavartnak tűnt, de ijedtsége elszállt. Már elengedte a használhatatlan aranygömböt, és most Paulinát fogta kézen, majd halkan megszólalt, amivel sikerült figyelmet nyernie.
- Jól van, akkor most… most menjünk, jó? – pillantott körbe a társaságon. – Azt mondták, elengednek minket… Ron, azt tedd el, most úgyse tehetsz semmit! – utasította a néni, mikor unokaöccse varázspálcájára tévedt a szeme. – Harry, te is! Ne mutassunk ellenállást. Gyertek utánam.

Lassan lépett egyet a legközelebbi páncél felé, és mikor az meg se moccant, kissé bátrabban előrelépett. A páncél hirtelen cselekedett, amitől Muriel néni és a kis Paulina is felsikkantott, de félelmük alaptalan volt. A páncél leeresztette a kardját, s ezzel együtt szép, dinamikus mozdulattal hátra lépett. Pallosa most lábánál nyugodott.
Muriel néni megindult a páncélos harcosok közt a legközelebbi lépcső irányába, s amilyen gyorsan csak tudtak, a kijárat felé igyekeztek. Így tett a többi ember is, csak egy bolond mágus volt, aki még mindig szórta átkait a katonákra. Azok végül megelégelték a bosszantást, és egyikük fejbe kólintotta a varázslót a pallosa lapjával. Nem eshetett komolyabb baja, de kábán eldőlt, mint egy zsák.

Mikor Harry felért a lépcsőn a peronra, elnézett a száz katona feje fölött. A csarnokban minden úgy működött, mint a karikacsapás. A lovagi páncélok egy pillanat alatt elfoglalták az Állomást, s Harry néhány színes ruhába öltözött koboldot pillantott meg, akik a kandallók felé igyekeztek. Nem a Gringottsban látott vénségesen vén koboldok voltak, hanem fiatalok – bár Harry nem volt képes megállapítani a korukat, mert nem tudta meddig él egy kobold -, és voltak köztük fiúk, lányok egyaránt. Legtöbbjük vörös vagy zöld zakószerű, nagy gombokkal ellátott kabátot, barna vagy fekete nadrágot és csúcsos orrú csizmát viselt. Barna, vörös hajuk hosszú fonatokban lógott vállukra, és mindegyiküknél kis bőrtáska volt.

Volt köztük azonban egy, aki máshogyan öltözött. A transzportáló helység ajtaján lépett ki épp, mikor Harry levette a szemét a fiatal koboldokról. Harry egy pillanatra megdermedt a felismeréstől, s keze ökölbe szorult: a fekete csuklyás kobold volt, aki meggyilkolta Cornelius Caramelt. A kobold rögtön elmosolyodott, mikor meglátta Harryt, aki félelmét félretéve megindult felé.
- Harry! Gyere már, nem maradhatunk itt! – szólt idegesen Hermione, mikor látta, hogy Harry lemarad.
- Menjetek csak, majd én is jövök – hárította el Harry a további sürgetést.
- Biztos? – kérdezte tétován Ron és a mosolygó koboldra nézett.
- Persze, nem lesz baj…
Harry most végre jobban szemügyre vehette a merénylőt. Valamivel idősebb volt, mint a jelen lévő többi kobold, de barna haja még nem kezdett őszülni. Kis kecskeszakállat viselt, orra és füle hegyes volt, de ettől eltekintve embernek nézett ki. Magasságában alighogy lekörözte Paulinát, és valószínű, hogy ezzel el is érte végleges méretét. Sötétbarna zakó és nadrág volt rajta, ugyanolyan szabású, mint a fiatalokon, efölött fekete útiköpenyt, lábán pedig ugyancsak fekete, felfelé kunkorodó orrú csizmát. Nagyon előkelő koboldnak látszott.
- Nem gondoltam, hogy te is épp itt leszel, Kiválasztott – mondta üdvözlés helyett a kobold.
- Ahogy én sem gondoltam, hogy te itt leszel – felelte Harry.
Egy hosszú pillanatig egymást nézték, s Harry eltűnődött rajta, vajon a koboldok is tudnak-e legilimentálni.
- Te tudod, ki vagyok, nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy te ki vagy – mutatott rá Harry, s a kobold nyomban válaszolt is.
- A nevem Ampók. A Gringotts segédhivatalnoka vagyok… voltam – javította ki magát egy pillanattal később. Harrynek ismerősen csengett a név, de nem tudta, honnan.
Ampók folytatta:
- Most fontosabb feladatom van. A Bank vezetői megbíztak az új rendszer kidolgozásával, az érdekeink érvényesítésével, és…
- Gyilkossággal? – vágott közbe dühösen Harry.
A kobold felvonta a szemöldökét, és most nem mosolygott. Csendesen válaszolt:
- Mondtam, hogy ne sajnáld Cornelius Caramelt. Gyilkos volt, aki nem érdemelt jobbat…
Ampók meglepetésére Harry elnevette magát.
- Gyilkos? Csak azt ne mondd, hogy bevettétek, amit Caramelről írtak a Hírverőben!
Koboldok kenyérbesütése, vízbefojtása, na neeem… ezt nem hiszem el. Caramel egy gyáva öregember volt, kizárt, hogy ilyennel próbálkozott volna…
A kobold zsebre dugta a kezét és türelmesen megvárta, amíg Harry befejezi a mondandóját.
- Amit a Hírverőben írtak, valóban túlzás volt, de mint a legtöbb pletykának, ennek is volt valóságalapja. Caramel rengeteg olyan intézkedést hozott, ami koboldéleteket követelt.
Harry már nem nevetett, figyelte Ampók szavait.
- Koboldölőnek nevezted, mikor legutóbb beszéltünk…
- Igen, mi neveztük el így egymás közt. Két éve a Minisztérium megbízásából végeztünk fúrásokat London utcái alatt – magyarázta Ampók. - A miniszter új építményekkel akarta bővíteni a mágusok hivatalait, mert a felszínen már nem volt több biztonságosan ellenőrizhető hely.

A szakembereink mondták, hogy az alagút, amit a belváros hosszában akarnak kibányászni, bármikor beomolhat, mert laza talajba futottunk, de a minisztérium nem hallgatott ránk. Becsapták a bányászainkat, akik a gépeket kezelték – olyan szerződést írattak alá velük, ami kötelezte őket a munka teljes elvégzésére, bármilyen körülmények közt. A mágusoknak nem fűlött hozzá a foga, hogy a földet túrják.
- A barlang meg beomlott, igaz? – kérdezte Harry, s közben bólogatott.
- Pontosan – sziszegte Ampók. – És a Minisztérium semmiféle módon nem fejezte ki a sajnálatát, sőt, fizetni sem voltak hajlandók, mert nem végeztük el a munkát. És ez csak az egyik volt az igazságtalanságai közül. Caramel undorodott a varázslényektől, az óriásoktól, a sellőktől, a kentauroktól, de legjobban tőlünk. Az aranyunk kellett neki. Minket nevezett kapzsinak, zsugorinak, mert felhalmozzuk az aranyat. Csakhogy mi nem más aranyát vettük el, s ha mégis, akkor jogosan!
- És most mit fogtok tenni? Bosszút álltok minden máguson a halott társaitok miatt?
- Nem – rázta a fejét Ampók. – Megmondtam, Kiválasztott, nekem nem minden varázsló az ellenségem. Ez nem bosszú! A Minisztérium tett valamit, ami helytelen, mi pedig tisztességes bánásmódot követelünk magunknak a jövőben. A Minisztérium tette meg az első lépést a háború felé, nem mi. Ők ontották az első vért!

Harry bólogatott, közben tekintete a fiatal koboldokra tévedt, akik most a kandallók előtt álltak és a fojtogató kék porból szórtak a zöld tűzbe. A lángok elhalványultak és kékre színeződtek. Harry összeráncolt homlokkal fordult vissza Ampókhoz.
- Mire jó ez az egész? – kérdezte Harry a tevékenykedő koboldokra pillantva.
- Ó, nem mondtam még? – Ampók gonoszul vigyorogva nézett Harry szemébe. – Megbénítjuk a hop-hálózatot. Többé nem tudjátok használni a kandallóitokat, csak arra, amire egy tisztességes tűzhely való.
Harry felnézett és gondterhelten sóhajtott egyet.
- Ebből komoly háború lesz – mondta Harry, és igyekezett nem fenyegető hangot megütni. – Scrimgeur nem fogja annyiban hagyni.
- Tudjuk. De van még néhány trükk a tarsolyunkban.
- Azt látom – jegyezte meg Harry. – Hogyan csináltátok?
Ampók ravaszul kuncogott, és közben elindult a kijárat felé. Harry követte, közben beszélgettek.
- Nos, a te segítségeddel, igazából.
- Mi?

Ampók megint nevetgélt, láthatóan élvezte a pillanatot, mikor beavathat egy varázslót, hogyan is járt túl az eszükön.
- Tudod, Kiválasztott, mikor kiterveltem ezt a támadást, először is kellett keresnem egy alkalmas házat, ahonnan ide tudunk jönni a kandallón át. Mi koboldok ugyanis nem használhatjuk a varázslók kandallóit. Elvileg nincs is rá szükségünk, de egyáltalán – a mi tűzhelyeink nincsenek rákötve a hop-hálózatra. Kellett egy mód, hogy a sereget ide hozzuk. És ehhez találtam a nyáron egy remek elhagyatott házat, amiről nem sokkal később kiderült, hogy a tiéd, Kiválasztott…
- Az én házamat használtátok, hogy idehozzátok a sereget? – hüledezett Harry.
- Pontosan – bólogatott Ampók. Megvolt a tűzhely, a hop-hálózatra kötve, nekünk csak ki kellett tágítanunk egy kis mágiával, hogy mind a száz ferrum** beférjen.
Harry hitetlenkedve csóválta a fejét, így hallgatta a kobold szavait.
- Azt hittem a ház elhagyatott, ezért ott hagytam egy páncélt teljes nyugalommal. Később, mikor megtudtam, hogy hívatlan vendégek érkeztek, el kellett tüntetnem a nyomokat. Éjszaka betörtem a házba és a páncélt a Minisztériumba vittem, hogy kicseréljem rá a Titkárság előtt álló ócska díszeket.
- Szóval őket is sakkban tartod?
- Igen, minden fontos intézményeteket. Szépen sorra kerül majd a Minisztérium, a Szent Mungo, az Azkaban. Mindent mi fogunk irányítani addig, amíg megbízható vezetőséget nem állítotok fel. Nem fogjuk bántani őket – megölni semmiképp sem. Caramel más volt… személyes indítékaim voltak… ezt… ezt majd máskor, ha ráérünk beszélgetni, varázsló.
De nézd a jó oldalát ennek, Kiválasztott! – ragyogott fel a kobold arca. – A ferrumok ügyelnek a halálfalókra is.
- Szóval segítetek nekünk? – kérdezett rá Harry arra, ami a legjobban foglalkoztatta. Ez a remény vette rá, hogy odamenjen Ampókhoz, ahhoz a koboldhoz, akivel alig egy hónapja vívott kilátástalan küzdelmet egy fullasztó porfelhőben.
- Nekünk egy működőképes varázsvilág kell, és amit a halálfalók akarnak, az minden, csak nem működőképes – válaszolta egyszerűen a kobold, de Harry ezt várta.
Közben kiértek az előcsarnokba, ahol Harry észrevette, hogy az ajtónál álló két páncélkatona is mozgékonyabb lett. Kivont karddal álltak az ajtónál és figyelték a kilépőket. Ron, Hermione, Muriel néni és a kis Paulina már az El téren várakoztak Harryre.
- És hogyan jöttetek át ezeken a kandallókon? Le voltak zárva…
- Ó, tényleg, majd el felejtettem! – mondta a kobold és benyúlt kabátja zsebébe. – Ehhez is te nyújtottál segítséget, mikor legutóbb a házadban jártam, Kiválasztott. Megláttam ezt a remek ruhadarabot, és egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, úgyhogy… - bűnbánó arccal Harry felé nyújtotta a láthatatlanná tévő köpenyt, mely ezüstösen csillogott a reggeli ködös fényben -… kölcsönvettem.
- Te löktél föl, mikor kivágódott a transzportáló helység ajtaja, igaz? Ott voltál, láthatatlanul. Akkor nyitottad meg a kandallókat.
Ampók bólogatott. Megérkeztek az üvegajtóhoz, ahol a kobold megállt az egyik páncél mellett és megveregette annak fényes pajzsát.
- Nos, köszönök minden segítséget, Kiválasztott. Apropó segítség! – kapott észbe a kobold. – Elgondolkoztál azon, amit mondtam? Hogy kölcsönösen hasznára lehetünk egymásnak?
- Nem igazán – hazudta Harry és szúrós szemeket meresztett Ampókra. – Tudod, nehezen tudok elgondolkodni bármin is, ha a padlóba verik a fejemet.
Ampók megint nevetett.
- Sajnálom, hogy olyan durva voltam, varázsló. De te voltál olyan izgága! De ha kell, hát elmondom mégegyszer – arca hirtelen nagyon elkomolyodott, nyoma sem volt rajta viccelődésnek. – Itt egy új rend épül. Ez a kezdete valószínűleg egy kimerítő háborúnak, de mi igyekszünk kevés vért kiontani. Mondom Kiválasztott, nem megtorlást akarunk, hanem egy olyan Minisztérium alapjait lefektetni, ami nem azt nézi örökösen, hol tud ártani és keresztbetenni. Gondolom te is megtapasztaltad már a vezetőitek árnyoldalát…
Harry nem bólogatott, de figyelmesen hallgatta Ampókot.
- Hogy mihez kezdtek a Haláltalannal***, az a ti dolgotok, pontosabban a te dolgod. Mindenkinek meg lesz a feladata ebben a háborúban, és ezek közt te csak az egyik kulcsszereplő vagy.
Mivel jelenleg mindketten szövetséges nélkül vagyunk, azt ajánlom, fontold meg, milyen világnak örülnél jobban: annak, amit én ajánlok, vagy annak, amit a Haláltalan.
Harry mélyen Ampók szemébe nézett, és érezte, hogy a kobold igazat mond. Lassan bólintott.
- Megfontolom – mondta a koboldnak, azzal kilépett az ajtón. Barátai a hidegben dideregve, aggódó szemekkel nézték.
- Ja, és Kiválasztott! – szólt utána Ampók. – Sok sikert a továbbiakban!

----------------------------
*1689: ekkor fogadták el Nagy Britanniában a Jogok törvényét, ami a polgárháború után létrehozta a protestáns monarchiát és meghatározta a korona és a Parlament közti viszonyt.
Mivel ekkor alakultak ki a mai Egyesült Királyság alapjai, erre az időpontra tettem a varázslók világának intézményesülését is. Ez beleillik a képbe, mert 1692-ben történt a Mágusok Nemzetközi Szövetségének Csúcstalálkozója, ahol döntöttek a két világ szétválasztásáról. Tehát ez előtt kellett történnie egy rendkívül fontos eseménynek, nevezetesen annak, hogy a muglik a feudalizmusból lassan áttérnek a fejlettebb államformákra és a varázslók és a hiedelemvilág nélkül is képesek működő társadalmat kialakítani.

**ferrum: latin, jelentése vas.

***Haláltalan: ez Voldemort, ugyanis a vol de mort francia szóösszetétel azt jelenti, hogy halál nélküli, vagy elrepülni a halál elől. Mivel a koboldok teljesen máshogyan viszonyulnak Voldemorthoz, mint bármelyik varázsló, akár auror, akár halálfaló, ezért úgy gondoltam, hogy ideje egy új elnevezést bevezetni. A koboldok értelemszerűen nem emberek, nem az ő civilizációjuk részei, ezért egy ilyen mágus, mint Voldemort, szerintem leginkább az alapján híresedik el köztük, hogy nem lehet megölni – emiatt nem olyan, mint egy normális ember.