Harangszó

A harangszó maga a nyugalom. Méltóságteljes emlékezés, mindig ugyanolyan és mégis mindig más. Nekem, a harangszó a nyári meleget, az elpilledést, a hegyekkel övezett kis falu poros utcáit, a bágyadt ragyogást jelenti, s valahányszor meghallom, gyermekkorom jut eszembe.

A délben megkonduló harang szava méltóságteljesen hömpölyög végig a tájon. A hőség szinte emberfeletti, még az állatok is alig-alig mozdulnak. Minden békés. Egyedül a gyerekek elevenek. Élvezik és élik az életet. Reggeltől estig megállás nélkül rohannak. Ha elfáradnak, pihennek néhány percet, beszélgetnek, majd ismét rohannak focizni, tengózni, ugrálni, vagy esetleg az erdő hűvösén lelnek újabb kalandokra.
A gyerek olyan nyílt, mint a harangszó. Őszinte.
A harang sem válogat, mindenkinek ugyanúgy kondul. Áradását semmi sem akadályozza.
Van, aki mégis ellenáll áradásának, visszaveri, mint a házak rideg fala, s érintetlen marad. De akad, aki magába issza, mint a közeli erdő, s bensejében még hosszú ideig szól, majd lassan, nagyon lassan, akár az erdő lombrengetegének suttogása szélcsend idején, elül, de nem tűnik el teljesen. Ahogy az erdő is magában hordozza a harangszó áradását, úgy mi is. Ha mégis elfelejtenénk, minden délben újra emlékezhetünk.

Erre emlékeztet a szívünk dobbanása is, mely önfeledt áradással veszi birtokba egész testünket, majd önmagába visszahúzódva kicsit magunkra hagy, csak azért, hogy aztán ismét velünk legyen.
És nem kérdez, nem gondolkodik, de nem is pihen, csak teszi a dolgát. Pillanatról pillanatra szolgál. Velünk örül, ha boldogok vagyunk, kicsit szomorú, ha elkedvetlenedünk, és fáj, nagyon fáj, ha boldogtalanok vagyunk.
De tudja, hogy mindez csak játék. Az örömöt bánat, az elesést talpra állás, a borút derű követi, mert ez az élet rendje.

A harang mindenkit megszólít. Fáradhatatlanul, mert értünk is szól. Ujjongva kondul, mikor születünk, majd csendesen kísér, mint gyermeket, és nem fárad. Kissé meghatottan, méltóságteljesen zúg, mikor párt választunk, s akkor sem hagy magunkra, ha hűtlenek leszünk hozzá. Fáradtan, könnyes szemekkel köszönti gyermekünk születését, s ezután Őérte is szól.
S amikor elmegyünk, ránk emlékezik szelíd kondulásával, búcsút int, de egyben utat is mutat egy másik világba. Minden kondulása egy-egy fájdalmas kiáltás eltékozolt napjainkért, majd ahogy csendesedik, lelkünk is egyre békésebb lesz, megadja magát sorsának. Aztán lassan elhallgat.
És amikor újra megszólal, már ismét erőteljes, nyelve egyre hevesebben csókolódzik össze a haranggal, érces hangja a feltámadás ígéretét kiáltja szerteszét, hogy az élet örök és elpusztíthatatlan.