A gondolat öl. Nem hagyja az embert élni. Keserűséget okoz. Halált.
Bámultam a hóesést, és gondolkodtam. Vajon meddig tart? Létezik egyáltalán hó istennő, aki ezt szabályozza?
Könnyű, hűvös szél fújt. Fekete szövetkabát volt rajtam. Kezeimet a kabátom zsebeibe dugtam. Itt akarok meghalni. Itt, ezen a dombtetőn. Innen csodálatos a kilátás, és hó vesz körül.
Kezem ökölbe szorult. Rossz döntés volt, ugyanis a benne lévő penge megvágta azt. Meleg kezdett folyni a kezemen, ezért kénytelen voltam kivenni a kabátzsebemből, ha nem akartam, hogy az egész zseb véres legyen. A vér lassan lefolyt a kezemen, le a hóba, amit kitágult pupillákkal néztem. Hát igaz. Gyönyörű a vér színe…
Miközben megvágott kezemet bámultam, nem tudtam mit kezdjek. Újra a hóesésre esett pillantásom. Érdemes lenne meghalni? Érdemes lenne itt hagyni a hóesést? Valamiért egy pillanatra a megnyugvás szó jutott az eszembe. Megnyugvást jelentene számomra a hóesés?
- Hiszen a francba is, téli gyermek volnék, nem igaz? – bukott ki a számon ez a mondat. Szerencsére egyedül voltam a dombtetőn, így senki nem hallotta, amint épp magamtól kérdezek magától értetődő kérdéseket. Felsóhajtottam, és leültem egy közeli padra. Még mindig szivárgó kezemmel kivettem a pengét a zsebemből, és eldobtam azt. Nem, ma nem vágom át az ereim. Ma a hóesést fogom bámulni… tehát ott ültem a padon, és bámultam a hóesést.
Nem tudom mennyire járhatott az idő, de már sötétedett. Még mindig a hóesést bámultam, mikor valaki leült mellém, és ez kizökkentett a halálos gondolkodásmenetemből.
- Zavarok? – kérdezte, és én rögtön megismertem a hangjáról.
- Nem. – feleltem, bár nagyon is zavart, hogy itt van. Látta, mennyire megtört vagyok. Utáltam, ha így látnak. Sebezhetőnek éreztem magam. Gyengének.
- Ugye nem megint meg akartál halni?- kérdezte, és hangján hallani lehetett, mosolyog.
- De.
- Butaságot csinálsz, tudsz róla? – nézett rám mély barna szemeivel.
- Nagyon jól tudom, mit cselekszem. De te is tudod az okát…- válaszoltam, szinte már sírva.
- Azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük…
- Nem! Én nem tudom megérteni… Miért csak barátok lehetünk? Eddig is nagyon jól megvoltunk. Most miért töröd szét a szívem?- fakadtam ki.
- Nem akarom széttörni… Csak távol akarlak tartani magamtól. - mondta, és homlokon csókolt.
- De miért? – vontam kérdőre, és tudtam nagyon jól, úgy sem tudom meg.
- Nem mondhatom el… Sajnálom. De ettől függetlenül tudnod kell, borzasztóan szerelek, és nem akarom, hogy meghalj. Nagyon sokat jelentesz nekem, és ha most meghalnál… soha nem tudnám megbocsátani magamnak. Most viszont mennem kell.
- Mikor látjuk egymást?
- Nem tudom. Talán egy hónap múlva.
- Kaphatok legalább egy búcsúcsókot? - kérdeztem, és ő erre újból mosolyra fakadt. De ez egyáltalán nem vidám mosoly volt, sokkal inkább szomorú.
- Igen. – súgta, és közel hajolt hozzám. Ajkunk összeért. Féltőn csókolt. Éreztem, hogy könnyek folynak le az arcomon. Ujjával gyengéden letörölte azokat, és csak csókolóztunk a sötét éjszakában. Úgy éreztem örökké fog tartani, de aztán…
Aztán véget ért. Magához ölelt.
- Ígérd meg, hogy nem halsz meg…- suttogta.
- Ne menj el… - kérleltem sírva.
- Kérlek, ígérd meg nekem!
- Megígérem…- mondtam fuldokló hangon. – De te is ígérd, meg hogy visszajössz…
- Megígérem. – mondta, aztán elengedett. Egy utolsó csókot lehelt az ajkaimra, aztán felállt, és elment. Én pedig ott maradtam a padon, sírástól fuldokolva, átkozva istent, és a hóesést…