Halálos dallamok

Sivár, kietlen vidéken lépdelt kétségbeesetten egy tizenöt éves lány. Tudta hogy álmodik, de ez nem nyugtatta meg. Szinte valóságosnak érezte az álmot... érezte a hideg szellőt, a száraz földet a talpa alatt. Rettegett... már régóta álmodta ugyanezt, de most tényleg tudatában van, hogy csak álmodik... csak álom! Csak álom! - nyugtatta magát.

Elindult a szokásos úton, egy közeli dombhoz. Mikor feljutott a domb tetejére, elétárult egy félelmetes panoráma. Egy komor, fekete vár állott a túloldalon, előtte egy fekete tó, a vár mögött lévő fák erőtlenül állottak.
Összeszedte magát és elindult. Ahogy lépésenként közelebb jutott, érezte, hogy valami különös erő fokozatosan szívja erejét. Minden lépés egyre nehezebb és fárasztóbb volt. Szaporán vette a levegőt, mert már a fulladás szélén volt...és akkor meghallotta...valaki orgonált. Gyönyörű, mégis szívbemarkoló dallamot játszott. Lassan, fáradtan kezdődött, majd egyre gyorsult. Pár perc múlva már vad futamokat játszott az orgonista.
Közben a lány egyre rosszabbul érezte magát. Teste teljesen elzsibbadt, a hangok átvették felette az irányítást. Egyszercsak felemelkedett és üveges szemekkel megindult a vár felé. Kínzó fájdalom járta át a testét. Felsikoltott. Csontig hatoló sikoltás volt ez, melynek hatására az orgonista abbahagyta a játékot. Valami búgást hallott. Mintha beszéltek volna hozzá, de nem értett belőle semmit...újra sikoltott. Senki nem volt ott, mégis úgy érezte, mintha tőrt döftek volna az oldalába. És valóban...elkezdett vérezni az oldala...elsötétült előtte a világ...

Felébredt... Hevesen zihálva felült az ágyán. Ez az álom minden egyes nappal egyre gyötrőbb volt számára. Nem tudta miért van ez, de rá akart jönni...
Tíz év múlva maga is orgonista lett. Pontosan ezért. Meg akarta fejteni az álom jelentését. Remekül bánt a hangszerrel, környezete tisztelte őt. Más emberek jelenlétében boldognak és kiegyensúlyozottnak mutatta magát... de valójában mégsem volt az...
Egész életében kereste azt a dallamot. Minden létező kottát átnézett, de sehol sem találta. Végül úgy döntött, maga fogja lekottázni. Már nem járt ki emberek közé, már ne beszélt senkivel... az őrületbe kergette a titok, ami az álmában rejtőzik. Minden idejét a dallamnak szentelte. Napokon át dolgozott rajta, fáradhatatlanul.
Azon az estén, elment a templomba. Kész volt a remekmű. Nem érdekelte, hogy még az apácák is ferdén néznek rá, Ő most eljátsza a darabot, amely megkeserítette életét. Miközben játszott ismét úrrá lett rajta a gyerekes félelem. De most nem hagyja magát! Végig fogja játszani! Mire a darab végéreért elájult.

Másnap a saját ágyában ébredt. Nem tudta hogy került ide, de örült neki. Szédelegve kibotorkált a konyhába.
Közben a dallamon járt az agya...ugyanazt a hatást fejtette ki, mint álmaiban. Érdekes...
Pár hét múlva erősen megbetegedett. De nem szólt senkinek. Csendben akarta elhagyni ezt a világot. Csak semmi felhajtás... érezte, hogy számára itt a vég...
Egy estén be is köszöntött. Lehunyta szemét és újra hallani vélte a különös dallamot. Egyre erősödött. Minél hangosabb lett, annál biztosabban érezte: itt van érte a halál.
Azzal lezuhant a semmibe és ebben a percben megfejtette a titkot... eme dal a halál dala. És Ő írta meg a saját halálát...