Hajvágás

A fodrász nehezen látott munkához.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte ezredszer.
- Igen. – válaszolta komolyan a fekete göndör tincsek tulajdonosa. Majdnem derékig érő göndör hajkoronáját az olló alá eresztve.
A fodrász végül nekilátott. Lassan, vontatottan dolgozott, sok-sok alkalmat adva a lánynak, hogy megálljt parancsoljon. De a lány csak nézett maga elé. Látta a nagy tükröt, a sok kelléket, amik a fodrászhoz tartoztak. Látta a barna szemeket, amik hozzá. Amikor leesett az első tincs, az arcán legördült egy kövér könnycsepp. És minden tincset újabb cseppek követtek.
- Szegény – gondolta a fodrász. – Nehéz lehet elveszteni, hiszen a része volt, hozzá tartozott, 25 éven át…- és titokban maga is elmorzsolt egy könnycseppet.
De a lány nem a haját siratta, hanem az éveket, amiktől a hajával együtt meg akart válni.
A fodrász hamarosan végzett. A lány felkelt a székből, s míg a pénzt kereste a tárcájában, végignézett a szalonon. A tincsek élettelenül hevertek a padlón, egészen addig, míg a fodrász össze nem söpörte, és ki nem dobta őket a szemétbe. Furcsa volt, hogy nem érezte a haja súlyát, de egyszerre valami könnyed, lebegő érzés is erőt vett rajta. Mosolyogva köszönt el, és lépett ki az utcára. Aztán fordult vele egyet a világ. Valami eszméletlen súly rántotta vissza a lebegésből, és csapta földhöz hirtelen. Rá kellet ébrednie, a haját kidobhatta a szemétbe, hogy könnyebb legyen, de a múlt örökké húzza majd lefelé…