Háborús idők jártak

Hiszem, hogy a világban minden percben meghal és születik valaki.
Az én életem is így kezdődött, két halállal. Anyámat és apámat agyonlőtték. Épp abban a percben, amikor megszülettem. Két halál és egy születés, jó arány.
Sokan haltak meg abban az időben, hisz „háborús idők jártak”.
Oh, hányszor hallottam én ezt a mondatot, ha felelősöket kerestem.
Ezt szajkózta mindenki, főként az árvaház igazgatója. Sokáig nem tudtam, mi vagy ki is az a háború; és miért öl embereket, de legalább volt kit hibáztatnom. Gyermekként emberi tulajdonságokkal ruháztam fel. Úgy képzeltem el, hogy mindig hosszú, fekete kabátban és kalapban jár, ami eltakarja az arcát, kezében pedig gépfegyvert tart, minden percben lövésre készen.

Tervezgettem magamban, hogy megkeresem „Háború urat”; és amikor ott állunk, szemtől-szemben, csak mi ketten, akkor majd kérdőre vonom, hogy miért ölte meg a szüleimet. Mit ártott neki az a két ember. Az a két ember, akik életük legszebb perceit élték át.
Talán irigykedett rájuk?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amíg meg nem értettem, hogy mi is az a háború.
Azután már nem volt kit hibáztatnom többé. Nem foghattam a dolgot „Háború úrra”. Egy fogalomra?

Nem állhattam előtte és nem kérdezhettem, hogy miért tette, amit tett? Próbáltam gyűlölni a katonákat, de nem ment. Ők is csak parancsot teljesítettek. Nem leltem többé a bűnöst, akitől válaszokat kaptam volna. Nem találtam többé a helyemet a világban.
Nevelőszülők tömkelegénél jártam, de senki nem tudott elfogadni és szeretni.
Mígnem Kovácsékhoz kerültem. Kedves, középkorú házaspár voltak, sötét titkokkal.
Nem lehettet saját gyermekük, éppúgy, mint az összes többi házaspárnak, akik az árvaházat látogatták, annak reményében, hogy olyan gyermeket találnak, aki megfelel vágyaiknak, elvárásaiknak. Aztán, mikor rájönnek, hogy mégsem vagyunk olyanok, amilyet szerettek volna, egyszerűen visszavisznek minket és keresnek helyettünk mást. Sokan vagyunk, van választék, hisz mint már említettem, „háborús idők jártak”.

A Kovács házaspár egy dologban azonban különbözött a többiektől. Ők nem a legjobban viselkedő, a legszebb hajú, a legszebb szemű, „álom gyermeket” keresték, hanem azt, amelyiket a legtöbbször vitték már vissza.
Természetesen én voltam az. Az örökké depressziós lény, akit nem érdekel más, csak, hogy felelősöket keressen egy számára értelmetlen mészárlásban. Amikor megkérdeztem, miért engem választottak, Kovács úr lehajtott fejjel csak annyit mondott: vezekelnie kell a bűneiért.
Oly sokszor kérdeztem, mi az a bűn. De ő sosem árulta el, csak annyit felelt, hogy még úgysem érteném.
Íme, egy újabb dolog, amit nem érthetek meg. Valóban ennyire bonyolult lenne ez a világ? Vagy csak én nem vagyok, még elég érett ahhoz lássam az összefüggéseket. Így hát nem tudtam meg, hogy mi az a szörnyű titok, ami miatt vezekelnie kell Kovácséknak és velük együtt nekem is, mert bármennyire is jól bántak velem, sosem éreztem magam családtagnak, csak büntetésük eszközének.

Így teltek el napjaim és az éjszakák… oh, azok a szörnyű éjszakák, azok a folyton gyötrő rémálmok. A létbizonytalanság érzete. Ám mégsem az én álmaim voltak a legszörnyűbbek, hanem hallani nevelőapám éjszakai kiáltozásait. Őt is kínozta valami. Egy rém, mely álmában támad az emberre, amikor nem tud védekezni. Az emlékek, melyek elől a sötét éjszakában nem menekülhetünk. Egyre inkább meg akartam fejteni, mi az, ami nem hagyja nyugodni, ami megkeseríti az álmát, és ezzel együtt az életét, az életüket. Mert mindenki emiatt, a bűn miatt szenvedett. Amíg mi álmainkkal küzdöttünk éjjelente, addig Irma, Kovács úr neje a könnyeivel. Hány éjszakát sírt át az a szegény asszony, meg sem tudnám számolni. Mindig azon csodálkoztam, hogy vannak még könnyei. Tán már nem is voltak neki. Lehet, hogy már csak könnyek nélkül zokogott.
Kutatni kezdtem hát a „rém” után. Már csak így hívtam a megnevezhetetlen és számomra megérthetetlen bűnt.

Tűvé tettem a házat valami nyom után, amin elindulhatok. Hónapokig kutattam a ház minden szobájának minden fiókjában. Mindent átnéztem a pincétől a padlásig, hátha találok valamit. Nem tudtam, mit is kell keresnem pontosan, így hát, gyermekkorom óta összegyűjtött képzelgéseim tárházából szedegettem elő az ötleteket. Kerestem csontokat a pincében, hullákat a kertben, szörnyeket a padláson. Magam sem tudtam már, hogy mi az, ami reális és mi az, ami képtelenség. De nem találtam semmi ilyesmit, csak néhány fényképet a falba rejtve. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel a felfedezéssel, de sejtettem, hogy ezen a nyomon kell elindulnom. Meglepett, amit találtam. Kovács úr katona volt. Része a háborúnak. Ismét ide jutottam. Életem minden szakaszában találkoztam a fogalommal. Végigkísérte minden mozdulatomat. Mindenhol belé botlottam.

Már kezdtem kiverni a fejemből, de most visszatért, „Kovács úr képében”.Csak bámultam a képet, mintha megbabonázott volna. De nem nevelőapámat néztem, hanem a másik férfit, aki a balján állt. Nem tudtam levenni róla a szemem. Vonzotta tekintetemet. Mintha azt mondta volna, nézz rám, hisz ismersz engem. Én vagyok az. De vajon ki lehetett? Éreztem, hogy ő lesz a megoldás kulcsa. Megfordítottam a képet. Volt rajta egy név és egy cím. Az idő vasfoga megrágta már kissé. Alig lehetett kivenni belőle. Nagy nehezen azért el tudtam olvasni. Ez állt rajta: Kovács Károly, Budapest Andrássy u. 123/b. Megvolt, hát a kiindulópont. Meg kellett keresnem őt, a titokzatos idegent a képről.

Ott álltam az ajtóban. A kezemet a csengőn tartva. Nem tudtam, kit és mit fogok majd itt találni. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani. Abba sem gondoltam bele, hogy hogyan fognak fogadni. Zsebemben szorongattam a képet. Vettem egy nagy levegőt és megnyomtam a csengőt. Nem kellett sokat várnom, már nyílott is az ajtó. Kedves, idős hölgy csoszogott ki rajta. Megkérdezte, mit akarok. Nem tudtam neki felelni, csak felmutattam a képet. Ő sóhajtott egyet és kitárta előttem az ajtót. Azt mondta, sejtette, hogy eljön egyszer a pillanat.
Nem értettem miről beszél. Nem tudtam, hogy ki ő.

De már tudtam, hogy mindent meg fogok itt tudni. Nem voltam már biztos benne, hogy tudni akarom, de innen már nem volt visszaút. Ha eljöttem idáig, már nem állhatok meg. Meg kell ismernem a „rémet”- gondoltam. A hölgy bevezetett a nappaliba és leültetett egy kanapéra, ő pedig elment valahová. Szorongás fogott el. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit is keresek én itt? Van-e jogom belefolyni ebbe? Évtizedes titkokat bolygatok fel most. Talán már begyógyult sebeket szaggatok fel újra. De valahogy mégis úgy gondoltam nekem is közöm van ehhez. Jogom van tudni, mi az a bűn, ami miatt vezekelek én is a Kovács családdal.

Kisvártatva egy férfi lépett be. Ismerős volt valahonnan. A vonásait mintha már láttam volna valahol.
Felém nyúlt. Kivette kezemből a képet, és hosszasan nézte. Elmélyülten bámulta. De nem is fotót nézte. Messzebbre tekintett ő. Az emlékek erdejében kóborolt. Visszatekintett nagyon régre. Ekkor eszméltem rá, hogy a férfi, aki most előttem áll, nem más, mint akit képen láttam, Kovács Károly, a titokzatos idegen, aki csábított, hogy keressem meg. Tudtán kívül ő volt az, aki idehívott.
- Honnan szerezted ezt a képet? - kérdezte?
Nem volt a hangjában harag, sem kíváncsiság, inkább csak egy tárgyilagos kérdés volt.
- A nevelőapám pincéjében. - feleltem alig hallhatóan. Úgy álltam ott, mint egy megszeppent kisgyerek, aki valami rosszat tett. Talán valóban így is volt. Gyermek voltam, aki titkok után kutat.
- Ebből a képből mindössze három volt. - kezdte el a történetet – az egyik nálam van, a másik a testvéremnél, a harmadik pedig… (és itt elcsuklott a hangja), a harmadik egy olyan ember kezében, aki már nem lehet köztünk.
Mély megrendülést éreztem a hangjában.
- Egyszer minden titokra fény derül, nem igaz? – kérdezte.
Nem nekem szólt a kérdés, hanem valahová messzebbre. Egy másik világba, egy olyan embernek, aki már nem lehet köztünk.
- Olyan régóta szenvedünk már e miatt a szörnyű titok miatt, hogy kezdünk lassan beleőrülni. Éjjel, nappal csak ezt látjuk magunk előtt. Nem jó ez így, most már muszáj valahogy megszabadulnunk a rémálmoktól. Talán te tudsz nekünk segíteni.
Nem értettem, hogy miről beszél, de én is így éreztem. Nem szóltam semmit, hagytam, hogy folytassa.
- Olyan régen történt már, de minden éjszaka visszatér álmomban. Nem hagy szabadulni. Olyankor úgy érzem, mintha tegnap történt volna. Nagyon jó barátok voltunk, mi hárman. Feri, Zoli (ő a nevelőapám) és én. Zoli a testvérem. Gondolom, erre már rájöttél. Rajta kívül nem volt más rokonom. Édesanyánk korán meghalt, apánkat nem is ismertük, elhagyta anyánkat még a születésünk előtt. Együtt határoztuk el, hogy katonák leszünk. Nagy álmokat szövögettünk. Megvédjük a hazánkat, hősök leszünk. Két ifjú elképzelései. Két olyan ifjúé, akik nem ismerik a háborút. A toborzáson ismertük meg Ferit. Hozzánk hasonlóan ő is nagy álmokat szövögetett. Hamar összebarátkoztunk, aztán már elválaszthatatlanok voltunk. Mindig kiálltunk egymás mellett, megvédtük egymást. Az életünk áldoztuk volna. Míg Feri felesége terhes nem lett. Ekkor megváltozott minden és kezdetét vette a tragédia. Amikor közeledett a szülés, Feri kitalálta, hogy disszidál. Mi megértettük, védeni akarta a családját. Valószínűleg mi is ezt tettük volna. De nem tarthattunk vele. Nem is várta el. Egy szörnyű, viharos éjszaka volt, amikor elbúcsúzott tőlünk, és feleségével együtt elindultak a határ felé.

Nagy volt aznap éjszaka a káosz, senki nem vette észre, hogy nincs ott. Bevetésre kellett mennünk. A parancsnok azt mondta, kémek vannak a közelben, el kell őket kapnunk, mielőtt fontos információkat szolgáltatnak ki az ellenséges erők parancsnokainak. Ketten indultunk el, Zoli meg én. Megadtak egy helyet, ahol megtaláljuk őket. A parancs az volt, hogy öljünk meg mindenkit, akit ott találunk. Nem tehettünk mást, akik megszegték a parancsot, hadbíróság elé állították. Ekkorra már mindketten megbántuk, hogy a hadsereghez szegődtünk. Nem akartunk többé hősök lenni, csak felejteni, annyi vért és halált láttunk, amennyit te, fiam még sosem.

Ám, ami ezután következett, az minden rémálmunkat felülmúlta. Odaérve a megadott helyre találtunk egy kis vadászházat. Megegyeztünk, hogy betörünk és mindenkit lepuffantunk, gondolkodás nélkül. Így könnyebb volt. Ez olyan, mint amikor a szakadékba akarsz ugrani, ha ott állsz a szélén és tervezgeted, hogy leugrasz, sosem lesz erőd megtenni, viszont, ha nekifutsz, akkor nincs megállás. El is indultunk a ház felé. A szívünk a torkunkban dobogott. Fel voltunk készülve a legrosszabbra. Legalábbis ekkor még azt gondoltuk, aztán rájöttünk, hogy mégsem. Betörtünk a házba és gondolkodás nélkül tüzeltünk. Oda sem néztünk. Nem bírtuk volna végignézni, ahogyan eltorzult arccal rogynak össze az emberek. Az egész tárat kilőttük. Senki nem lőtt vissza. Nem is tudtak volna, hisz megleptük őket. Csak ennyi futott végig az agyamon. Megleptük őket, a fegyvereik után sem volt idejük nyúlni. Senki nem mozdult lassan kinyitottuk a szemünket. És a látvány, ami fogadott minket, iszonyatos volt. Ott feküdt Feri és a felesége vérben úszva. Ági lába közt pedig ott feküdt egy kisgyermek, éppen akkor született. Nem jutottak át a határon időben.
Nem bírta tovább, Károly sírva fakadt.
Ott ült előttem, teljesen összeomolva.
- Megöltük őket- zokogott- a legjobb barátunkat, a feleségét és a gyermeküket. Nem tudtuk nézni, kirohantunk. Ott hagytuk őket. Mindhárman meghaltak. Összerogyva ültünk a ház előtt, szótlanul. Csak órákkal később találtak ránk. Még akkor sem tudtunk megszólalni. Visszavittek a táborba. Másnap leszereltek, mondván, hogy ilyen lelki állapotban nem vagyunk alkalmasak katonai szolgálatra. Zolival, azóta nem találkoztam, mióta hazajöttünk. Nem tudtam megbocsájtani magamnak a szörnyű tettet, amit elkövettem és ő sem. Azóta sem tudtam feldolgozni a történteket. Minden éjszaka ez az álom kísért. Megöltük e legjobb barátunkat, a bajtársunkat, a feleségét és még az újszülött gyermeküket is, akit meg akartunk védeni az ellenségtől. Azért menekültek, hogy biztonságban legyenek az idegen katonáktól, és kik gyilkolják meg őket? A legjobb barátaik.

Ekkor ébredtem rá, hogy a gyermek, akiről beszél, én vagyok, és Feri, a bajtárs az apám, Ági pedig az édesanyám. Itt áll előttem a szüleim egyik gyilkosa, a másikkal pedig egy házban éltem. Én voltam a vezeklésének eszköze. Velem vezekelt azért, mert megölte a szüleimet, és engem is. Hát nem ironikus? Itt állok szemtől-szemben azzal, akit évek óta keresek. Választ kaptam a miértre. De nem tudtam hibáztatni egyiküket sem. A sors kegyetlen játéka ez. Megbűnhődött már ez a két gyilkos a bűnéért. Azért küzdöttem eddig, hogy kérdőre vonjam a szüleim gyilkosát, és most itt állok, és úgy érzem, kérdőre vonás helyett, fel kell oldoznom őket a bűneik alól.
- Az a gyermek nem halt meg- kezdtem a mondatba erőtlenül- én vagyok az a gyermek.
Tágra nyíltak ebben a percben könnyes szemei. Így nézett rám egy percig. Nem hitt nekem vagy csak nem tudta felfogni, nem tudom. De az is lehet, hogy már akkor sejtette, amikor meglátott. Tudat alatt talán felismerte bennem apám vonásait. Ám most már tudatosult benne. Valamiért hitt nekem. Térdre borult előttem, átkarolta a lábam, és így könyörgött, hogy bocsássak meg neki.
Megfogtam a kezét és felemeltem.

Nem éreztem gyűlöletet iránta, és nem vádoltam semmivel. Épp annyira ártatlan volt, mint én. Áldozata egy szörnyű világnak. Szenvedett már eleget egy olyan bűn miatt, amiről nem tehet. Eszköze volt csupán valaminek. Mint, ahogyan én a vezeklésnek! Nevelőapámat is fel kellett mentenem! Vezekelt már épp eleget. S én is jobban voltam a gondolattól, hogy felmenthetem. Szabadnak éreztem magam. Nem voltam többé eszköz. Megértettem végre, hogy miért történt minden. Persze a rémálmok nem érnek véget. Sem az enyémek, sem az övüké. Amíg él az ember, kísértik a múlt árnyai. Nem szabadulhatunk vétkeinktől, nem futhatunk el.

Hiszen hová is futnánk? Rémként követnek minket, és álmainkban támadnak ránk, amikor nem tudunk menekülni. Zoli és Károly is tudták ezt. De tudták a megoldást is. Hogy miért nem tették meg évekkel ezelőtt, nem tudom. Talán féltek attól, hogy mi vár rájuk odaát. Hányszor gondolhattak már rá, hogy jó lenne véget vetni a földi szenvedésnek. S hányszor eszmélhettek rá arra, hogy gyilkosként a pokol bugyraiban tölthetik az örökkévalóságot. Vagy talán azt hitték ez maga a pokol? Hogy ők is meghaltak azon az éjszakán és számukra azt jelenti a pokol, hogy örökké abban az éjszakában élnek? Nem tudhatjuk biztosan. Ám most, hogy tudják, itt a földön nem hibáztatja őket senki már bátran merték vállalni a halált. Mindketten ugyanazon az éjszakán saját kezük által vetettek véget életüknek.

Talán jobb is így nekik. Találkoznak Ferivel, és tudom, hogy ő is megbocsájt nekik, és csak annyit mondd majd, hogy nem tehetnek semmiről, hisz „Háborús idők jártak”!