Ha fáj,hogy szeretsz

Ezek a gondolatok tipikus példái annak, hogy ha nem mondhatom el annak, akihez szolnak, hát elmondom mindenkinek. Azzal a reménnyel írom le ezeket, a gondolatokat, hátha tanulsággal szolgálnak azoknak, akik valaha őszintén és naivan szerettek valakit. Én egy 27 éves Budapesten élő lány vagyok. Nevezzünk engem Marcsinak. Egy multinacionális cégnél dolgozom, tanulok, szórakozom, csodálatos családom, barátaim vannak.
Joggal tehetik fel a kérdést, hogy akkor mi a probléma?

Nos az élet keserű oldalát 3 évvel ezelőtt ismertem meg, amikor a munkahelyemen megismertem egy általam kedvesnek, aranyosnak tartott fiút. Akkoriban még naivan hittem abban, hogy az emberek mind szépek, és jók. Talán csak rosszul ítéltem meg az engem körülvevő világot. De visszatérve a történet lényegére, igen én is beleléptem a gonosz csapdájába. Már kapcsolatunk elején beleszerettem ebbe a fiúba, akit nevezzünk Lacinak. Erre most biztosan mindenki azt mondja, hogy "na már megint a tipikus love story". De ez nem az a love story amiről, mindenki álmodik. Habár a kapcsolatunk elején azt hittem, hogy megtaláltam azt a férfit, akit mindig szeretni fogok, és boldog lehetek mellette, mára már tudom, hogy habár valóban örökké szeretni fogom, boldog nem lehetek mellette.

És, hogy milyen az, amikor megjelenik életünkben a szó szerint képzelendő "Angyal arcú Szörnyeteg"? Most már sajnos saját tapasztalatból mondhatom, hogy az maga a pokol, fájdalmas gyötrelem. Olyan naivan hittem ebben a férfiban, és annyira elvakultan szerettem azt, akinek mutatta magát, hogy mikor kiderült, milyen valójában, valahol a lelkem mélyén nam voltam hajlandó elfogadni, hogy Ö nem tökéletes, és igen távol áll attól, akinek mutatta magát. Persz többször is megcsalt, a lelkem legmélyéig megbántott, végtelen sokszor. Mindig védtelennek éreztem magam a verbális, és a fizikai bántalmazásaival szemben. Mintha nem is belülről éltem volna át ezeket, a szörnyűségeket, sokkal inkább úgy tűnt, mintha egy brutális filmet néztem volna, amelyben mind a két szereplő végtelenül szánalomra méltó személy lenne, akiknek életüket kivülről irányítanák a végtelenül "kedves és jó indulatú barátok, munkatársak". Hova vezet az, ha nem próbáljuk megoldani a problémáinkat? Hová vezet, ha mások szórakoztatására sárral dobáljuk azt, aki szeret, és akivel együtt vagyunk. Mivel már nem tudtam tovább elviselni szó nélkül a megaláztatásomat (ami legtöbbször a munkatársaim előtt zajlott)Ö megpróbálta az öklével megoldani a problémáinkat. És amikor a bíróság előtt álltunk másfél évnyi jogi huzavona után milyen érzés volt az, amikor a szív és az ész ádáz harcot vív egymással? Az leírhatatlanul fájdalmas.

Amikor a birónő megkérdezte, hogy akarom-e , hogy elítéljék amiért bántalmazott és, hogy erősítsem meg a tanúvallomásomat, majdnem belehaltam a fájdalomba. Olyan érzés volt mintha valaki erős marokkal a szívemet szorongatná. Csak a könnyeim potyogtak és hallottam azokat a dolgokat, amikkel Ö oly sokszor megbántott, felrémlett előttem megannyi szörnyű kép, beszélgetések, sms-ek azokkal a lányokkal, akikkel összefeküdt, neki talán itt ki is merül a kapcsolat fogalma. Láttam, hogy a bírónő szól hozzám, de nem hallottam a hangját, megszűnt körülöttem a világ.

Kis idő elteltével csak annyit tudtam mondani, hogy már nem emlékszem pontosan a történtekre. Ekkor a bírónő sajnálkozva rámnézett és, mivel látta, hogy mennyire megviselt ez az egész, felajánlotta, hogy kimehetek a tárgyalásról, ha nem szeretném végighallgatni azt, ami mondani akar. Miután felszólította ÖT mind vádlottat, hogy álljon fel az ítélethirdetéshez, én akkor döbbentem rá, hogy mi is történik valójában. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem testi sértés miatt ítélték el, hanem az embertelen viselkedéséért. A bírónő külön kihangsúlyozta, hogy azért szabta ki a legsúlyosabb büntetést, mert nem tanúsított semmilyen emberi megnyilvánulást, megbánást az eljárás során.
És vége! Vége a tárgyalásnak. Ekkor a bírónő rámnézett, és tudta, hogy ettől a perctől már egy másik lány néz vissza rá! Csak annyit mondott nekem mielőtt kivonult a tárgyalóteremből: "tudom, hogy ez a szerelem megöl". Igaza volt!

Ez a valóságos történet azoknak is tanulsággal szolgálhat, akik a valamikori sérelmeikért érzett haragjukat az éppen aktuális kedvesükön, szerelmükön, partnerükön akarják kitölteni. Ha olyat bántunk, aki nem tehet arról, hogy egyszer valaki fájdalmat okozott az méltatlan cselekedet. Mert talán jó mókának tűnik fájdalmat okozni annak, aki szeretet, és ezért védtelen velünk szemben, de az nagy igazság, hogy ami nem öl meg, az megerősít, és akkor már hiába szeret, akit bántunk, mert képes lesz szembeszállni velünk.

Ahogy az én kapcsolatom is példázza, az emberi lélek erős, és ha csak egy szalmaszálba is, de képes megkapaszkodni, és új életre kelni. És valóban az a naiv lány, aki hitt a szerelmében, és az Emberben meghalt, amikor beléptem abba a tárgyalóterembe, de abban a pillanatban megszületett az, aki képes volt megálljt mondani az örökös megbocsátásnak. Én döntöttem, vagy az Ö kezében volt a döntés? Jóvá lehet tenni az évekig tartó megaláztatást, és azt a sok fájdalmat, amit ő okozott nekem? Talán. Talán valahol a lelkem mélyén arra vágytam, hogy jóváteszi a dolgokat. Tudom, hogy megbocsátottam volna mindent, hiszen senki sem hibátlan, és ez így van rendjén. Két dolog van a világon, ami végtelen. Az egyik a világűr, a másik az emberi ostobaság! Talán ha a sok "jóakaró"nem szolt volna bele az életünkbe, magunk is megoldottuk volna a problémáinkat. Talán mindketten hibásak voltunk abban, hogy hagytuk, hogy bárki is beleszóljon abba, ami nem az ö dolga. Ki tudja már, hogy mikor, melyik döntés és kinek, na meg meddig jó. Megérte?
Bármi is történt közöttünk, velünk, ebben a szomorú történetben egy biztos dolog volt, van és lesz! Az a biztos, hogy az iránta érzett szeretet soha nem múlik el. Lehet, hogy a nehéz pillanatokban megingott egy kicsit, de megszűnni nem fog soha.