Ha a sors megérint (1. fejezet) 2. rész

Céltalanul barangolt a mézszínű homokban. Észre sem vette, de már lemenőben volt a nap. Utolsó sugarai még bearanyozták a horizontot egy pillanatra. Teljesen elmerült a természet lágy harmóniájában, amikor egy kéz érintette meg a vállát. Nagyon megijedt. Hátrafordult és egy mélykék nevető szempárral találta szemben magát.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, de azt hiszem eltévedtem. Nem tudnál segíteni?- kérdezte bizonytalanul az idegen.
- Persze, szívesen segítek! Bár nem figyelt arra, amit mondott, mert az idegen hangja és egész valója rabul ejtette. Még soha nem hallott ilyen különösen lágy, kedves hangot. Mély levegőt vett és megpróbálta elmagyarázni, hogy hol is van most, de a fiú nem nagyon értette.
- Honnan jöttél?- kérdezte tőle.
- Innen. - mutatott a meghatározhatatlan távolba.
- Akkor induljunk el arra - mondta a lány hosszú idő múlva.
Lassan sétáltak az egyre szürkülő estében, mintha egyikük sem akarna véget vetni ennek a varázsnak.

Nem tudta megállni, hogy rá ne nézzen. Vonzotta a tekintetét sötétkék szeme, kicsit féloldalas, huncut mosolya és az ajka. Rugalmas és érzéki száj.. De az alakja is lenyűgözte. Magas volt és karcsú. Tisztán ki tudta venni az izmai játékát a könnyű ing alatt.
Szinte érezte, ahogy megérinti…
- Min gondolkozol?- kérdezte az idegen megtörve a csendet.
- Semmin!- felelt ő zavartan, miközben magán érezte a mindent látó, fürkésző szemeket.
- Hová indultál?
- Terelsz?- mosolyodott el ő.
Elpirult. Még szerencse, hogy közben besötétedett, így a fiú nem láthatta.. vagy mégis?
Megesett a szíve a lányon, így megkérdezte:
- Te hogy kerülsz ide? Tényleg tudni akarta.
- Hát..
- Szóval?- követelőzött ő.
- Mindegy, nem fontos!- fordult el gyorsan, nehogy meglássa kitörni készülő könnyeit. Nem mondhatja el, hogy ma van a születésnapja, de nincs senki, akivel megünnepelhetné.
A fiú érezte a lány szomorúságát. Semmit sem akart jobban, mint elűzni a borús hangulatát.
- Gyere ide!- hívta kedvesen.
Amikor odalépett hozzá, karjaiba vonta és ringatni kezdte, fülébe vígasztaló szavakat suttogott.

Csak álltak, némán egymást ölelve.
A fiú érezte, ahogy a lány lelkében dúló vihar alábbhagy. Az ő érzései is megváltoztak. Már nem megvigasztalni akarta. Nem, egészen mást akart.
Megremegett a vágytól, ahogy a karcsú test hozzásimult.
Nem találta a szavakat, pedig annyi mindent szeretett volna mondani.
Feladta. Legyőzték.
Miért ilyen kedves velem? - tépelődött Shannon is. Még soha senki nem volt ilyen gyengéd és türelmes vele.
Hirtelen úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. A rosszkedve elmúlt, helyébe furcsa érzések léptek. Nyugtalanítóak és édesek egyszerre.