Győzike, szórakozásom forrása

A minap unalmamban leültem a kanapéra, kezembe vettem a távirányítót, és egy mozdulattal életet leheltem a televízióba. Vesztemre.

Unottan lapozgattam a csatornák között, színvonalasnál nívósabb műsorok gördültek tovább, míg hirtelen, mint égi fény Győzike arca világlott fel a képernyőn. Gondoltam, mivel úgyis csak jót hallok a drágámról, ideje, hogy magam is megismerkedjek vele és műsorával. Ha itt van, miért ne? A távirányítót gyorsan el is dugtam magam elől, nehogy egy gyenge pillanatomban felülkerekedjen józan eszem a kalandozókedvemen, és elkapcsoljak, esetleg minő rettenet, sötétségbe taszítsam a képernyőt.

Mire végetért a család életét bemutató fertályóra, szinte transzbaesve néztem magam elé. Inteligenciahányadosom legkevesebb negyven pontot zuhant, de nem kizárható a lehetőség, hogy még többet. Hirtelen sokkomban körülnéztem, és csaknem felsírtam a csalódottságtól; ugyanis semmi zebracsíkosat nem láttam magam körül. Nem értettem, miként élhetek rózsaszín plüssborítású falak nélkül, az ordítás teljes hiányában. Rohantam is hugomért, hogy érvénybe léptessük ezt az új rendszert, hogy felvegyük a Győzike-módit. Mikor odaértem elé, és megszólaltam, megrémültem magamtól. Jó ég! Kiejtésem tiszta, nem sivalkodó! És még csak nem is ordítok. Szégyen! Fertő! De az igazi sokk csak ezután következett. Eszembeötlött, hogy Győzikét, porbancsúszó, hozzájuk képest túlságosan is jól nevelt lelkemre egyedül írt adó, disztingváltan viselkedő, minden felhajtást kerülő személyemet megváltó Győzikét legközelebb csak egy hét múlva láthatom! Vagy soha többé.
Fellélegeztem.