Fekete fátyol - V. rész - 16.

Dia kiitta teája maradékát, és unottan lapozott egyet a magazinban, amit olvasott. Már belemerült egy Fábry Sándorról szóló cikkbe, amikor odaszaladt hozzá az egyik nővér:
- Jöjjön! A barátjának felszakadt a varrása, újra meg kell műteni! Dr. Sirgid és Dr. Fore amikor odaértek, a földön feküdt. Valószínűleg elvesztette az eszméletét.
Diát az ájulás környékezte. Elsápadt, és eldobta a magazint:
- Micsoda?! Mikor…? Hogyan…?
- Jöjjön!
Dia követte a nővért az első emeletre, Sanyi szobájához. Egy takarítónő épp felmosta a földről a vért, egy nővér meg kicserélte az ágyneműt.
A lány földbe gyökerezett lábbal állt.
Nyelt egyet. Eszébe jutott, hogy Sanyinak talán azért szakadt fel a varrása, mert hanyattesett… meg amikor átkarolta a mellkasát…
Dia behunyta a szemét borzalmában.
- Ne… ez nem lehet… nem…
- Rosszul van? – kérdezte a nővér.
Dia a fejét rázta.
- Nem… jól vagyok… el tudna vezetni a műtőbe?
- Egy műtét órákba telhet…
- Nem baj! Hol a műtő?!
- A harmadikon – nyögte a nővér. – Elvezessem oda?
- Igen! – bólogatott Dia.

Nem sokkal később már ott ült a váróban, keze lába remegett.
A nővér hamarosan feljött, és csendesen így szólt:
- Eljöttek érte!
Dia felnézett.
- Ide tudná őket hívni?
- Hogyne, persze. – a nővér elment. Dia sóhajtott, a kétszárnyű ajtóra meredt, amin nagy betűkkel ez állt:

MŰTŐ

„Bárcsak kinyílna végre, és Sanyi kifutna!” – gondolta Dia meggyötörten. Nagyon hiányzott neki a fiú, és az aggódástól teljesen kimerülve hallgatta a közeledő lépteket. Mindjárt itt lesznek Sanyi szülei. Már csak pár méter… mindjárt itt lesznek…
- Dia!
Már itt is vannak. Dia kábultan felállt, kezetfogott Lawren Andrással, akinek egy kis seb éktelenkedett a homlokán, Kindes László embereinek támadására emlékeztetve. Lawrenné Diához hasonlóan sápadt volt a megrendültségtől. Férje leültette, majd helyetfoglalt Dia mellett.
- Mikor hozták a műtőbe? – kérdezte halkan.
Dia megrázta a fejét. Nagyon kivolt. A szeme csípni kezdett. Jó időbe telt, mire rájött, hogy sír.
- Nem… nem tudom… - kézfejével megtörölte a szemét. – Nem kellett volna… megmondanom neki…
- Mit? – kérdezte Lawren András, zsebkendőt nyomva a lány kezébe.
- Köszönöm… - Dia kifújta az orrát. – Nagyon dühös lett apámra, amikor meghallotta, hogy megtámadták a szüleit… nem bírtam vele… el akart rohanni… el is rohant, de egy orvos visszahozta… utána veszekedtünk… nagyon rossz kedve volt… lejöttem… és… és…
Dia a tenyerébe temette az arcát. Lawren András magához ölelte:
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Ha valakinek belelőnek a vállába, nem halhat meg, és nem tud válságos helyzetbe kerülni, de igen, fennáll a veszélye, hogy felszakad a varrás. Sanyi hamarosan makkegészséges lesz, majd meglátod.
- De az én hibám! – zokogta bele Dia Lawren András vállába. – Ha én nem fogom le, nem dühödött volna fel annyira… akkor minden… minden…
- Ne félj, Sanyinak kutya baja se lesz – dörmögte a férfi, a lány hátát simogatva. – Tud vigyázni magára, igaz, kicsit meggondolatlan, de nem lesz baj.
- Még egy hibám van… - hüppögte a lány. - Mondtam neki, hogy komolyan megátkozom, ha nem fejezi be… és ő… ő azt mondta, nyugodtan átkozzam meg százszor is, nem érdekli… nem fejezte be… és én elvégeztem egy taszító bűbájt… elesett… aztán felpattant, és elrohant… az én hibám… minden az én hibám…
- Ugyan már, nem tehetsz róla, hogy felszakadt a varrás. Egyikőtök se tehet róla. Tény, hogy mindketten kicsit meggondolatlanok vagytok, de ez még nem jelenti azt, hogy ti is vagytok a bűnösök.
Dia bólintott, de még mindig nem nyugodott meg.
- Annyira… fáj, hogy nem voltam vele kedvesebb, mint kellett volna… olyanokat vágtunk egymás fejéhez, mint mikor legutóbb… amikor azt hittük, végleg csak barátok maradunk… szeretem Sanyit! Annyira… fáj…


Az órák vánszorogtak. Dia előregörnyedve bámulta a földet, Sanyi szülei pedig se nem hallottak, se nem láttak.
Nagy sokára kinyílt az ajtó, és kitolták Sanyit a műtőből. Dia és a Lawren házaspár egyből felálltak, mikor kilépett Dr. Fore és Dr. Sigrid.
- Minden rendben? – kérdezte nyomban visszafojtott hangon Lawren úr.
- Igen, hála az istennek, bár sok vért veszített. Sajnos fennállt a veszélye, hogy elveszítjük a seb mérete miatt, de még idejében meg tudtuk műteni. Reméljük, többet nem fog felszakadni a varrás. – Dr. Sigrid elhallgatott. Ákos doktor Diához fordult:
- És te? Jól vagy? Elég sápadtnak látszol. Rosszul érzed magad?
- Nem… - rázta a fejét Dia. Kicsit megkönnyebbült, hogy Sanyit megműtötték, és túl van rajta. – Milyen most az állapota?
- Még elég súlyos, de hamarosan jobban lesz. Talán holnapután bejöhetnek hozzá. Még magához se tért az altatásból. Azt ajánlom, menjenek haza, és aludjanak egy jót. Rájukfér ennyi izgalom után!
- Köszönjük, mindent köszönünk.
Lawrenné, Dia, és Lawren András elindultak az autóhoz. Mikor elindultak, Dia tekintete elidőzött a sötét égen.
- Viszlát, Sanyi. Holnapután találkozunk. Remélem, jobban leszel…

Sanyi állapota azonban nem volt kielégítő két nappal később se. Fáradékony, étvágytalan volt, szinte átaludta a napokat. Dr. Fore azt tanácsolta Lawrenéknak, hogy várjanak a látogatással.
- Egyenlőre csak alszik, és mást se csinál. Ez a sok vérvesztés miatt lehet. A sebe elég nagy, állandóan megfigyelés alatt kell tartanunk. Még nem tudjuk, meddig fog lábadozni, de még egy hétig biztosan.
Dia ettől a hírtől nagyon lelombozódott. Szerette volna már viszontlátni barátját, de egyenlőre ez lehetetlennek bizonyult.
Órákig ücsörgött Sanyi szobájában, és üveges szemekkel bámult kifelé az ablakon. Éjjelente rémálmok gyötörték. Úgy érezte, évekig sínylődik már, amikor végre megengedték, hogy látogatást tegyenek Sanyinál.
Mikor Dia belépett Sanyi szobájába, majdnem elsírta magát. Sanyi halottsápadtan feküdt, infúziót kapott, vállán a jól ismert vastag kötés. Harmatgyengének látszott, mégis felemelte a kezét, mikor meglátta a lányt, és erőtlenül rámosolygott.
Dia odalépett az ágyához, és sokáig könnyes szemmel nézte.
- Hiányoztál – suttogta.
Sanyi szeme tompán és fénytelenül csillogott.
- Te is nekem – súgta vissza.
- Sanyi, én… sajnálom az egészet… én vagyok a hibás…
- Dehogy – felelte halkan a fiú. Kinyújtotta a kezét, megfogta Diáét, és enyhén megszorította. – Nem te vagy a hibás… a sors a hibás. Én is… sajnálom. Bocsánatot kérek.
Dia bólintott, leült egy székre, és gondterhelten sóhajtott.
- Baj van? – kérdezte Sanyi.
- Dehogy…
- Hát akkor? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott!
- Nem, csak… - Dia elakadt. Nem tudta, mit mondjon. Az előbb alig várta, hogy találkozzanak, most meg azt kívánta, Sanyi bárcsak hozzá se szólna. Megpróbált rájönni, mi okozhatta e nagy rosszkedvet, ami hirtelen rátört, de nem talált választ. Úgy vélte, talán nem szereti rossz állapotban látni barátját. El kéne mennie? És ha maradna, mi történne?
Sanyi is elmerült a gondolataiban. Gépiesen szedegette kifele a cérnát a paplanjából, és hallgatott. Végül halkan megszólalt:
- Dia…
- Igen?
- … mondd, te most… haragszol rám?
Sanyi kifejezéstelenül nézte a lányt. Dia felpillantott, tekintetük találkozott egy pillanatra, aztán…
- Nem tudom. – Dia sóhajtott, és feltette a lábát a másik térdére.
Sanyit nem nyugtatta meg a bizonytalan válasz, de mielőtt újra megszólalhatott volna, Dia megelőzte.
- Miért kérded?
- Hát… furán viselkedsz.
- Furán?
- Ühüm.
Dia kicsit nyugtalan lett.
- Fogalmam sincs, miért viselkednék furán. Azt se tudom, haragszom-e, és ha igen, miért? Inkább magamra kéne haragudnom, nem rád!
- Magadra? - csodálkozott Sanyi. Annyira meglepődött, hogy elnevette magát. – Miért?
- Sanyi, viccelsz velem, vagy tényleg ennyire nem érted?
Sanyi a fejét rázta:
- Lehet, hogy kicsit naiv vagyok, de akárhogy is próbállak megérteni, akkor se sikerül.
- Sanyi, nem emlékszel mi történt azelőtt, hogy összeestél?
- Összeestem? – pislogott a fiú. - Mikor?
- Amikor felszakadt a varrásod!
- Ja... arra emlékszem. Miért?
- Amikor elrohantál… megátkoztalak…
- Na neee! Ugye nem azt akarod mondani, hogy biztos te vagy mindenért a felelős?!
Dia kedvetlenül megvonta a vállát.
- Végülis, meglehet, nem?
Sanyi a fejét csóválta.
- Ostoba vagy. Ez nagyobb hülyeség, minthogy én Bádi Andival találkozgattam. Figyusz! Egyszer és mindenkorra meg kell tanulnod, hogy TE – NEM - TEHETSZ - SEMMIRŐL!
- Jól van, jól van – nyugtatta Dia. – Hiszek neked, bár… bár… magamban azért…
- Ne folytasd! – szakította félbe a fiú. – Ejtsük a témát! De azonnal!
- Te hoztad föl – motyogta a lány csüggedten.
- Igen, de most ezt fejezzük be! – türelmetlenkedett Sanyi. – Inkább mesélj, mit csináltál, amíg… szóval, amíg engem megműtöttek?
- Aggódtam – vágta rá a lány.
- Azon kívűl?
- Semmi mást.
Sanyi felnevetett.
- Ennyire azért nem kellett volna! Különben is, már tök jól vagyok. Alig várom, hogy visszatérjünk Mardigóra.
- Hát igen… - sóhajtotta a lány. – Jó lenne. Tudod, amikor meghallottam, hogy felszakadt a varrásod, édesapád vállán sírtam, mert egyszerűen nem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy én vagyok a hibás.

Sanyi hitetlenkedve nézett rá.
- Ezt komolyan mondod? Apám vállán sírtál? Úristen, Dia, ezt azért nem gondoltam volna… bűntudattól sírni! Ki hallott már ilyet? – Sanyi hangjából egyszerre érződött a szemrehányás és a döbbenet.
- Sanyi…
- Hm?
- Igazából azért tudok sírni, mert amikor utoljára láttuk egymást, veszekedtünk, és azután megkaptam a hírt… nagyon aggódtam miattad! Egyszerűen… nem tudom, miért, de nagyon megvisel az egész. Ha neked valami bajod esne még egyszer… hát azt nem bírnám ki! – Dia hirtelenjében sírva fakadt. Eszébe jutott Dr. Sigrid mondata: „Majdnem elveszítettük”. Belehasított a szörnyű gondolat, mi történne, ha Sanyi meghalna.
- Jól van, jól van, semmi baj! – suttogta ijedten a fiú. Nehézkesen felült, és magához ölelte. – Nincs gond! Én jól vagyok, fel fogok épülni! Értem nem kell aggódnod! Csak ne sírj!
- Az orvos azt mondta… majdnem meghaltál a seb nagysága miatt…
- Ugyan! Ha ezt is mondta, már elmúlt a veszély. Hiszen már tök jól érzem magam! Hé, hallod? Minek kell sírni? Tőlem aztán nem szabadulhatsz meg könnyen! – nevetett a fiú. Eltolta magától Diát, és két kezébe fogva az arcát mélyen a szemébe nézett. – Soha nem foglak itt hagyni. Engem szitává se fognak, sőt, rám se mernek majd lőni. Ha meggyógyul a vállam, újra én leszek Lagerfelt legdicsőbb lovagja! Na, most pedig ne sírj, mert akkor begurulok! – elengedte Dia arcát, és visszahanyatlott a párnára. – Most pedig menj le nyugodtan az automatához, és szedd össze magad.
- Inkább maradnék.
- Ha akarod! Legfeljebb nem unatkozom. – Sanyi ásított. – Ha kikerülök innét, bepótoljuk azt a sétát, amibe az a fickó bekavart. Meg aztán jót tenne egy séta a Duna-parton is, nem?
- A Duna-parton? Tudod, hol van?
- Arra még emlékszem.
- Akkor rendben. Felőlem mehetünk. Úgyis négy éve nem jártam arra.
- Na látod.

Egy ideig mindketten hallgattak. Sanyi a paplanját bámulta, Dia pedig kicsit elkalandozott. Végül ő szólalt meg először.
- Sanyi… kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Mondd… mit fogunk csinálni?
Sanyi a homlokát ráncolta.
- Mit fogunk csinálni? – kérdezte lassan. – Nem értelek…
- Úgy értem… mit fogunk csinálni akkor, ha… ha mondjuk Lagerfelt után is együtt maradunk?
Sanyi felvonta a szemöldökét. Fogalma sem volt, hogy juthatott ilyen a lány eszébe.
- Annyira érdekel, vagy mi?
- Hát… azért, mert… annyira ragaszkodunk egynáshoz, és nem tudom, mit csináljak…
- Mi az, a feleségem akarsz lenni?! – tört ki Sanyiból a nevetés. – Egyáltalán honnan jutott ilyen az eszedbe?!
Dia nem nevetett vele.
- Tizenhat évesek vagyunk, Sanyi, és elég jól érezzük magunkat így.
- Hogy így?
- Hát úgy, hogy járunk. De mi lesz ennek a vége? Vagy mi lesz a folytatása? Miután kijártuk Lagerfeltet, hova megyünk? Egyáltalán közös lesz a jövőnk?
Sanyi a homlokát dörzsölgette, aztán leeresztette a kezét, és sóhajtva Diára nézett.
- Miért foglalkozol ilyenekkel? Senki se tudja, mit hoz a jövő. Ezzel még korai foglalkozni.
- Nem, Sanyi! Egyáltalán nem korai… hiszen jövőre kijárjuk Lagerfeltet! És akkor hogyan tovább?
- Én lehet, hogy visszamegyek a Földre – közölte a fiú. – Te pedig… hát nem tudom. Ha viszont együtt maradunk… az ördögbe is! Minek foglalkozunk ilyen hülyeséggel?! Mégcsak felnőttek se vagyunk! Senki se foglalkozik ilyen kérdésekkel!
- Én viszont igenis tudni szeretném, hogyan tovább.
Sanyi végleg elvesztette a türelmét.
- Aggódsz, hogy vénlánykorodra se vesznek el, vagy mi? Azt várod, hogy most azonnal elrohanjak egy ékszerboltba, és megkérjem a kezed?! Vagy menjek el egy jósnőhöz, hátha meglátja, együtt leszünk-e?! Fogd már fel, hogy nem tudom, nem látok a jövőbe!
Dia mélyen kifújta a levegőt. Felállt.
- A szüleid is látni szeretnének. Mennem kell. – megfordult, és elindult az ajtó felé.
- Várj!
Dia megtorpant, és kérdőn Sanyira nézett.
- Gyere ide.
- Minek?
- Gyere ide!
Dia a fejét rázta.
- Sietnem kell, még a…
- Nem érdekel – szakította félbe a fiú. – Gyere már ide! Kérlek!
- De miért? Miért kell odamennem? Majd holnap, ma nem…
- Gyere már!
Dia kénytelen-kelletlen újra odalépett az ágyához.
- Na mi az?
Sanyi felnézett rá, és megfogta a kezét.
- Dia, én nem akartalak megbántani.
- Most ezért hívtál ide?
- Nem… vagyis részben igen. Válaszolj két kérdésemre: Miért problémázol ezen? Velem akarsz élni, vagy mi?
- Inkább ne most beszéljünk erről. Majd később…
- Nem később! Tudni szeretném. Az igazat.
Dia lehajtotta a fejét. Sanyi felült.
- Dia, ha te nagyon szorongsz amiatt, hogy elhagylak vagy ilyesmi, akkor megnyugtathatlak: egyenlőre fölösleges paráznod. Szeretlek, de tényleg nem tudom, mit hoz a jövő. De persze – tette hozzá Dia arcát látva -, ha együtt élünk majd, közösen megbeszéljük a JÖVŐ ügyeit. Pontosabban a JÖVÖNK ügyeit. Jó?
Dia bólintott, és leroskadt Sanyi ágya szélére. A fiú megfogta a kezét, az arcát fürkészte.
- Ostobaság az egész. Emiatt nem kéne haragudnod rám.
- Nem is azt mondtam.
- Jó, nem mondtad. De ettől függetlenül…
- Nem haragszom.
- Hazudsz. Látom rajtad. Nézd, én mégsem lehetek egy csodabogár… Ha kételkedsz a hűségemben, akkor viszont ne is számíts közös jövőre. Remélem, megértetted. Csak ennyit akartam mondani.
Dia hallgatott. Kiszabadította a kezét.
- Azt hiszem, hagyni kéne az egészet. Nem bízol meg bennem, és így elég nehéz fenntartani egy kapcsolatot – mondta Sanyi dühösen.
Dia rámeredt.
- Te most… szakítani akarsz?
- Én nem. Dehogyis. De úgy látszik, te igen.
- Dehogy! – tiltakozott Dia.
- Hát akkor? Miért nem bízol meg bennem?
Dia sóhajtott.
- Nem tudom.
- Nem szeretsz?
- De igen!
Sanyi legyintett.
- Igazad van. Nincs értelme vitatkozni. De legalább bízz már meg bennem!
- Én… én csak...
Sanyi becsukta a szemét. – Inkább menj.
Dia bólintott. Felállt, és szó nélkül kiment a szobából.


Nem sokkal egy hét után végre kiengedték Sanyit a kórházból.
Azóta nem beszélt Diával, amióta a lány felhozta a „jövős” témát.
Mikor azonban Dia meglátta Sanyit, egyszeriben elszégyellte magát. Szerette a fiút, és megbízott benne. Úgy szerette, mint eddig soha senki mást se a Földön, se Mardigón.
Lawrenék, akik nem tudtak a veszekedésükről, előrementek, Dia meg hátramaradt a frissen felgyógyult Sanyival.
Sanyi nem szólt egy szót sem. Mogorván hallotta, ahogy szülei vidáman beszélgetnek arról, milyen jó, hogy kiengedték a kórházból. Dia se szólt, pedig szívesen megtette volna. Észre se vette, hogy Sanyi szándékosan lassan megy, így szülei már szinte hallótávolságon kívűl voltak. Aztán megállt, és Diára nézett.
- Mi bajod van?
- Nekem? Semmi. Azt hittem, szóba se állsz velem.
Sanyi újra elindult.
- Miért tennék ilyet? Elvégre a barátnőm vagy.
Dia csüggedten válaszolt:
- Kár, hogy nem úgy viselkedünk. Pedig… hidd el, nem akartam, hogy… összevesszünk. Szeretlek, Sanyi!
Sanyi megtorpant, és visszanézett rá.
- Tudom – felelte halkan.
- Akkor miért…
- Dia, Sanyi! Mi a csudát csináltok?! Így holnapra se érünk haza! – kiáltotta oda nekik Lawren úr.
- Mindjárt – vetette oda a fiú, Dia szemébe nézve. Végül nyelt egyet, visszafordult, és folytatta útját.
Dia felzárkózott mellé.
- Figyelj, Sanyi… igazad volt, nem kellett volna felhozni azt a témát, hiszen… még te se tudhatsz mindent. Csak… kíváncsi voltam, te… te vajon milyen jövőt jósolsz.
- Nem vagyok jós! – csattant fel a fiú, és megszaporázta lépteit. – Különben is, minek loholunk egymás nyomában?! Úgy tudtam, a bizalom az egyik legfontosabb kelléke egy kapcsolatnak! De te nem bízol meg bennem, és csak az érdekel, hogy mi lesz veled felnőttkorodra! Félsz, hogy vénlány leszel! Téged csak ez érdekel! A jövő! Hát engem meg a jelen érdekel! Komolyan, ha visszamegyünk Mardigóra, úgy elhúzok mellőled, mint a huzat! Azt se tudom, minek járunk! Én voltam a hülye, már rég le kellett volna zárnom ezt az egészet, nem rózsákat meg leveleket küldözgetni!

Sanyi nem nagyon fogta fel dühében, miket vág Dia fejéhez – vele ellentétben azonban a lány minden szót hallott, és fel is fogta. Minden szót. Sanyi arca kivörösödött a dühtől. Egyszeriben úgy feldühödött, hogy le se tudott higgadni.
- Miért nem keresel magadnak olyan srácot, aki hozzád hasonlóan csak a jövőre gondol, hogy legyen hol élnie?! Mert te is csak erre gondolsz! Hogy nehogy az utcán kelljen kuporognod! Majd más! Majd más ellát, mi?! Tudod mit, Dia? Hagyjál békén! Zárjuk le ezt az egészet, jó úgyse származhat belőle! Úgyse bírlak elviselni! Úgyhogy szállj le rólam, keressél magadnak mást, engem felejts el! Én is majd keresek egy normális csajt! Legalább jól fogom magam érezni! – Sanyi lassacskán lehiggadt, és mogorva hallgatásba burkolózott. Dia megállt, és döbbenten nézett utána. Jól hallotta, amit Sanyi mondott?
Már pedig igen jó a hallása. Úgy látszik, Sanyinak elege van belőle. Meg is mondta, hogy keres mást. A kapcsolatunknak ezennel – gondolta kábultan –, vége.

Dia lehajtott fejjel ült a konyhában, magába roskadva. Mikor Sanyi elviharzott a vacsoraasztaltól, mondván, hogy nincs étvágya, már szülei is meghökkentek.
- Mi baja van Sanyinak? – kérdezte Lawren András, vacsora után.
Dia az abroszt bámulta. Nagysokára válaszolt:
- Szakítottunk. Elege van belőlem. Azt mondta… keres magának… mást.
- Micsoda? – horkant fel a családfő. Még a kávéját is kiöntötte. – Sanyi ezt mondta?!
- Igen – sóhajtotta Dia. – Alighogy visszaérünk Mardigóra.
A Lawren házaspár döbbent pillantást váltott.
- Köszönöm a vacsorát – motyogta Dia, és felállt. – Finom volt. – felvánszorgott a lépcsőn, és csendben benyitott.

Sanyi az ablaknál állt, Diának háttal. Dia habozva megállt a küszöbön. Most mit mondjon, ezek után? Azt, hogy összepakol és elmegy?
Beharapta az ajkát, és félőn pislogott Sanyi felé.
Pár pillanatig semelyikük nem mozdult, végül Sanyi megszólalt:
- Miért nem jössz be?
Dia nyelt egyet, és belépett a szobába.
- Csukd be az ajtót!
Dia becsukta. Tétován tett egy lépést Sanyi felé.
- Miért kellett becsuknom? Úgyis nemsokára megyek!
- Hová?
- Te mondtad, hogy menjek el...
- Becsuktad az ajtót?
- Be. De úgyis...
Dia elhallgatott. Sanyi megfordult, felkapta az íróasztaláról a kulcsot, odament az ajtóhoz, és kulcsra zárta. Dia egyre jobban meghökkent.
- M... miért zártad be? – nyögte.
Sanyi a lány felé fordult. Keze lassan lecsúszott a kulcsról. Összehúzott szemöldökkel méregette Diát.
- Sanyi... – motyogta Dia. – Én... elmegyek, ha kiengedsz.
- Nem mész sehová.
- Öh...
Sanyi tekintete az ágyra siklott.
- Miért nem ülsz le? – kérdezte, és fejével az ágyra bökött. Dia leült.
- Nem értelek, Sanyi. Mi...
Sanyi tett egy lépést felé.
- Ostabaság az egész – morogta.
- Micsoda?
Sanyi a hajába túrt, és tett még egy lépést Dia felé.
- Nem tudom miért mondtam. Nem igaz.
Dia a homlokát ráncolta.
- Nem volt igaz, amit mondtam, na! – csattant fel Sanyi dühösen, de Dia tudta, hogy csak önmagára dühös. – Hülye voltam. Én... én soha nem gondolnám ezt komolyan.
Megint lépett egyet.
- Hülye vagyok. Ez van. – lehajtotta a fejét. – Még az aprócska örömöket is elrontom. Ilyen vagyok. Hát szeretsz-e még, Dia, így?! Szeretsz-e még, tudsz-e még szeretni?! Ha meg sem érdemlem, mondd meg! Tudsz-e még olyan szenvedélyes szerelemmel szeretni engem, ezek után?! Tudsz-e úgy szeretni, mint régen?! Akarsz-e úgy szeretni?! – hangja elhalkult. – Mondd meg... – suttogta, szinte már szenvedve. – Mondd meg, Dia, szeretsz-e még?!

Dia egy szót sem bírt kinyögni. Azt hitte, Sanyi komolyan beszélt, amikor veszekedtek.
Szeme könnybe lábadt, mikor Sanyi ránézett.
- Igen, Sanyi – bólintott, és visszanyelte könnyeit. Újra bólintott. – Szeretlek.
Sanyi már-már hitetlenkedve nézett rá. Dia megpróbálta összeszedni magát.
- Igen, szeretlek. Még ezek után is. Tudlak még mindig ugyanúgy szeretni. Igen.
Sanyi újra lehajtotta a fejét. Csend telepedett rájuk, végül Dia mély levegőt vett.
- Sanyi, én… hát… nem is tudom, mit mondjak. Kicsit mellbevágott, amit mondtál – pontosabban ordítottál. Nem tudom hova tenni. Most meg szidod magad, merthogy ilyet kiejtettél a szádon. Hát mit csináljunk, komolyan? Egyszer ki nem állhatjuk egymást, egyszer meg… jaj istenem, Sanyi! Mire jó ez?
A fiú a szavakat kereste. Kerülve Dia tekintetét, a padlóra meredt.
- Áh… mondom, hogy marha vagyok.
- Nem, Sanyi. Valahol meg tudlak érteni. Nézd… senki se tökéletes. Az élet néha furcsa meglepetésekkel szolgál. Megértem, hogy kivagy. Én is kivagyok magamtól. És szerintem egyetlen megoldás lehetséges.
Sanyi felemelte a fejét, és ránézett.
- Mi?
- Nem vetted még észre, hogy erőltetjük egymás társaságát? – kérdezte Dia. – Nem vetted észre, hogy egyikőnknek se ártana egy kis szünet?
- De ez szakítás…
- Nem, Sanyi, ez nem szakítás, ez csak szünet. Szoktak ilyet csinálni. Házasságban is. Előfordul, hogy a két fél nem tudja egy idő után elviselni egymást, de ez persze átmeneti helyzet. Csak helyre kell rázódnunk.
- De…
- Semmi de, Sanyi! Csak meg kell nyugodnod. Ha visszatértünk Mardigóra, eleresztjük egymást, aztán, ha hiányzom neked, vagy te nekem, újból együtt leszünk.
- És addig… addig mit lehet csinálni? – kérdezte óvatosan a fiú.
Dia elnevette magát.
- Mindent lehet! Na jó… azért nem mindent… például ne kezd ki senkivel, és ne verekedj, ha megkérhetlek…
- Nem is szoktam! – fortyant föl Sanyi.
A lány eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
Rendületlenül folytatta:
- … és ne egyél túl sokat, mert a végén elhízol nekem! Amúgy pedig tőlem annyit lógsz a fiúkkal, amennyit akarsz.
- És… mondjuk… ha csak… kicsit…?
- Kicsit...?
- Persze nem akarok kikezdeni senkivel, se egyéjszakás kalandot meg semmi… csak… izé… dumálni a csajokkal…
- … meg a menőt játszani. Tudom, tudom – legyintett Dia fáradtan. – Tőlem! Mondom, csak ne szedj fel senkit, mert akkor… - mély levegőt vett, és hagyta, hogy a mondat befejezetlenül lógjon tovább a levegőben. A súlyos csend megtette hatását. Sanyi nyelt egyet.
- Inkább hagyom a fenébe – morogta, és lekászálódott az ágyról. – Nem húzom ki a gyufát!
Dia vállat vont.
- Ahogy gondolod, Sanyi.

A srác elgondolkozva nézett rá, végül eléguggolt, és két kezébe vette Dia arcát.
- Hogy tudsz még mindig szeretni engem, Dia? – kérdezte halkan.
Dia elmosolyodott, megfogta Sanyi egyik kezét. Sanyi kedvtelve nézte, mit csinál. Mindketten az összekulcsolt kezükre néztek. Sanyi is elmosolyodott.
- Egyszerűen. Úgy, ahogy te engem.
Sanyi kicsit elcsodálkozott, aztán felállt, hátrébblépett, és a szoba közepére vezette Diát a kezénél fogva. Dia mosolyogva tűrte.
A fiú magához húzta Diát, és úgy tett, mintha táncolni akarna. Dia elnevette magát.
- Most mi olyan vicces? – mormogta Sanyi.
- Semmi... – rázta a fejét Dia nevetve, és Sanyi erős vállára tette a kezét. Sanyi kilépett balra, aztán jobbra. Dia azonban jobbra indult el, összegabalyodtak, majd hatalmas puffanással a földön kötöttek ki.

Alig bírtak levegőt venni a nevetéstől. Sanyi négykézláb odamászott Diához, aki még mindig a földön hevert, és nevetett. Csak akkor hallgatott el, amikor Sanyi fölé hajolt.
Kicsit zavartan nézett fel a fiúra. Sanyi sem nevetett már. Tekintete vadul cikázott Dia arcán, mintha valami titkos helyet akarna megkeresni rajta. Dia visszafojtotta a lélegzetét. Sanyi lehunyta a szemét, fejét közelebb dugta Diáéhoz. Mellkasa vadul hullámzott, mikor megcsókolta a lányt. Dia átkarolta a nyakát. Sanyi lassan átölelte őt. A lány viszonozta a csókját. A szívében lakozó forróság minden porcikáját elöntötte. Sanyi kinyitotta a szemét, és a szemébe nézett, de Dia lehúzta őt magához, és megcsókolta. A fiú ajkai épphogy érintették Dia ajkát, majd feljebb vándorolt. Lélegzetük felgyorsult. Dia érezte, hogy Sanyi még szorosabban öleli át. Keze Sanyi karjára csúszott, megadóan hagyta, hogy a fiú beletúrjon a hajába. Kezét Sanyi inge alá csúsztatta, mire a fiú mélyet lélegzett. Ajkaik újra és újra megtalálták egymást.

Dia mondani akart valamit, de nem tudott. A szenvedély minden gondolatot kitörölt a fejéből. Lassan kinyúlt, és kigombolt egy gombot Sanyi ingén. A fiú meglepetten bámult rá. Dia kicsit félve rámosolygott, majd hátrahajtotta a fejét, Sanyi odadugta a fejét hozzá, és végigsimította a nyakát.
Mind a ketten megdermedtek, majd kinyitották a szemüket. Sanyi a karjaiban tartotta a lányt, szeme élénken csillogott. Nyugtatólag rámosolygott.
- Na – mondta halkan, és megsimogatta Dia arcát. – Ez jó volt.
Dia csaknem elnevette magát. A fiú mosolya lehervadt az arcáról, és Dia szemébe nézett.
- Most olyan furcsa érzésem lett – motyogta. Dia szinte remegve viszonozta a tekintetét. Sanyi újra lehajolt hozzá, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.
Ismét kinyitotta a szemét. Némán bámulta karjai közt Diát, és nem szólt. Megfogta Dia kezét, töprengve nézte. Csókjuk édes volt, és forró; most már Sanyi is remegni látszott. Szíve olyan hevesen kalimpált, hogy azt hitte, menten kiugrik a helyéről. Nem tudta már, mit tesz; akaratlanul is mélyet lélegzett, újra és újra megcsókolta Diát, ajkai lejjebb vándoroltak, aztán vissza. Dia érezte, hogy a rémület lasssan elhagyja a testét, és mérhetetlen boldogság veszi át a helyét. Sanyi szinte fáradtan megölelte, aztán rávette magát, hogy megszólaljon.
- Annyira... – motyogta. Örömmel tapasztalta, hogy a szíve a beszédtől kezd megnyugodni. Dia a mellkasára hajtotta a fejét, és felnézett. Sanyi becsukta a szemét. - ... annyira jó, hogy itt vagy... – fejezte be végül elfúló hangon.

Dia felsóhajtott, és most ő csókolta meg.
Sanyi összerándult, aztán nekidöntötte a fejét Diáénak.
- Fú... – motyogta. – Most... – elhallgatott. – Üljünk föl, kérlek – szakadt ki belőle. – Megőrülök. Nem... nem szabad ennyire... ennyire...
- Ennyire mi? – kérdezte Dia halkan. Sanyi megsimogatta a haját.
- Ennyire elragadtatnunk magunkat – fejezte be végül.
- Persze, hogy nem.
Sanyi elengedte Diát, és felkönyökölt.
- Kicsit furán táncolunk, mi?
Dia elmosolyodott.
- Az nem kifejezés. Az biztos, hogyha táncparkettre mennénk...
Elnevették magukat. Sanyi lehajolt hozzá, és futó csókot nyomott Dia homlokára.
Dia Sanyi ingjén a gombokat birizgálta elgondolkozva.
- ... mindenki rajtunk röhögne – fejezte be halkan.
Sanyi zavartan megvakarta a fejét.
- Na jó – sóhajtott fel. Nagy-nehezen feltápászkodott, és kinyújtotta a kezét Dia felé. A lány megfogta, és hagyta, hogy Sanyi felhúzza.
- Próbáljuk meg újra, jó? – dörmögte Sanyi. – Lépés jobbra, lépés balra, jobbra, balra, igen, ez lesz az... nem, Dia, nem jobbra, balra... jaj...!