Farkasverem

A férfi a falat támasztva ácsorgott. Sötétkék farmert viselt, fekete pulóvert, világos elnyűtt bőrkabátot. Fekete, kócos, ázott haja a rendezetlenül lógott az arcába, eltakarva szemeit. Keze a zsebében pihent.
Az óra éjjel fél tizenkettőt mutatott, mikor a nő kilépett a repedezett falú, vörös neonokkal ékített ház vasbéléses ajtaján, aznap éjjeli első cigijére. Oldalra sem nézve, biccentett a kidobónak, majd elővette apró, fémcsatokkal díszített táskájából a cigarettát. A szemközti falnak támaszkodó sötét alak nem keltette fel a figyelmét, valami vesztes férj, aki még gyürkőzik a lelkiismeretével – gondolta. Ha ma nem jön be, hát majd holnap.
- Adhatok tüzet? – szólalt meg az árnyékból a férfi, Karen keze pedig megállt a levegőben. A rekedtes, kesernyés hang, akár az égetett, erős szesz a torkot, most a fülén lefolyva az idegeit borzolta végig. Egyszerre bántóan és kellemesen zsibbasztón.
- …élsz? – suttogta a lány maga elé.
- Azt mondják a dohány öl. – a füleiben újból végigégett a régfeledett borostás hang, kétértelműsége okán hideget és szárazat hagyva maga után. Azt hiszi te is benne voltál. – Hadd segítsek.
A férfi ellökte magát a faltól, a lányhoz lépett és tüzet adott neki. Karen hipnotikus gépiességgel teleszívta tüdejét a füsttel, szemeit lehunyni képtelen a férfi arcára meresztve.
- Hadd találjam ki. Ez a kopasz a barátod és azt szeretné, ha még egy cigit elszívnál itt kint.
- Vigyázz a szádra öcsi! – A nagydarab kidobó csuklóján megfeszült a hamis, aranyozott karperec.
- Szerettelek téged.
- Gwain…
Fegyver závárzata kattant. „…én is szerettelek…”


- Szóval.
- Szóval?
- Ennyit igazán megérdemelnék. Hogy legalább válaszolj.
- Válaszoljak…
- Ugyanmár! Ne legyél ilyen szánalmas, melankolikus fasz, aki annyit vesz csak a világból, amennyit vissza tud ismételni. Nem ezért húztalak ki onnan.
- Mégis miért?
- Mit miért? Miért húztalak ki? Na ez mára már egy jogos kérdés, egyre nehezebb megválaszolnom magamnak is.
- Hh.
- Ennyi? Egy fintor. Mondok valamit. Egy használhatatlan szemét vagy, Gwain, tudod? Mintha megnyúztak volna és most egy ruhabábuhoz beszélnék, amire ráhúzták az átkozott bőrödet. Hulla vagy!
- Igazán…?
- Hagyd ezt az egyszavas visszakérdezgetést, nem akarok kibaszott pszichológust játszani, bármennyire is el akarod hitetni velem, hogy annak kéne most lennem. Nézd meg magad! Láttam már hullát eleget, és fogadok te is fel fogod ismerni. Fénytelen, semmibe bámuló szemek, csodálkozó, buta arc: hulla! Kár volt fáradnom veled…
- Mi van…Karennel?
- Tessék?
- Él? Karen él?
- Hó…most már beszélgetünk is. Szép fejlődés. Egyesség: megmondom mi van a csajjal, ha ennyire telik az eszedből, azt is, hogy hol találod. Te pedig cserébe mesélsz nekem. Fifti-fifti üzlet, ahogy lennie kellett volna. És persze ne hagyd ki a korhatáros felét se, amit papa nem engedett, hogy megnézzek. Valahonnan onnantól, hogy minden rendben volt, a terv szerint…valahonnan onnantól folytasd!
- Hhhh…mit akarsz hallani, Spencer?
- Azt te retardált segg, hogy ki és hogyan baszta kereszbe az évszázad legnagyobb dobását és méginkább, hogy Hol van a Pénz?
- A pénz?
- Még egy ilyen visszakérdezés és esküszöm...
- Szóval nincs meg a pénz. Hhh.
- Egy árva büdös vas se. És, bár meglep, hogy meglep, azt reméltem talán te kibökhetnéd ki vitte el. Minthogy akkor még éltél, és én ismertelek élőként: látnod kellett ennyi dohányt, rajta kellett tartanod a fél szemedet, akkor is, ha már csak annyi volt meg az okos fejedből.
- Az az igazság…
- …hogy?
- …hogy


A támadás váratlan, mintha egy álomból riasztana fel. A sötétített üvegű, kék kisbusz, a megváltás kék kisbusza valahogy út közben az ördögé lett. Bármi is történik, onnan kezdtek el lőni, ezt ne felejtsd el!
- Vissza! Boyle, ne a kisbusz felé! – ordítja Gwain, de a férfi szavát elnyomja az ébredező szörnyeteg morgása. Automata fegyverek kapcsolódnak a szemből porzó lövésekbe, mindkét oldalról. Az áramszünet, a biztonsági rendszer fagyása megfeszítette az idegeket, a dühítő bizonytalanság az első lövéssel gyilkos bizonyossággá szakadt, most az egész banda egyként veti magát a testet bontott ellenségre. Pirányák zabálási őrülete.


- …fogalmam sincs mi ütött ki balul. Fogalmam sincs honnantól szakadt meg a kötél, csak akkor eszméltünk föl mikor már zuhantunk. Emlékszel arra a napra, mikor előadtad a nagy ötletedet? Lorgon lopott kincse, a beépülés…ez az egész…
- Emlékszem.
- Csütörtök volt.
- Hetedike.


- Őszinte leszek…ez nem olyan ’az egyik ráül a hintára, a másik meg meglökdösi’ mulattság. Ez nem olyan, amit megunsz félúton és kiszállsz. Ez hullát, vagy milliomost csinál valamennyiünkből, de nincs átmenet, nincs alacsonyabbra kötött hinta gumiülőkével, óvó néni papírzsepivel. Nincs átmenet! Ezt így hatan meg tudjuk csinálni, és csak így! - Így kezdte Row - akiről sosem lehetett tudni kire néz - aznap csütörtökön.
Rókamája van, azt mondják.
A terv egyszerű és őrült. Éppen amilyennek lennie kell. Egy bármilyen szervezetben hat alacsony beosztású személyzetis együttes, jól megtervezett és időzített ’hibája’ kell, hogy egy nagy csomó pénz eltűnjön. És ha olyan pénznek kél lába, ami nem is létezett, értelemszerűen kényes keresni. De milyen szervezetben van ilyen?


- …a negyedik hónap vége felé, ahogy azt előre tudni lehetett, kezdtek megmutatkozni a feszültség jelei. Közeledett a határidő.
- Ez várható is volt, mondtam neked.
- Mondtad.
- És te összemelegedtél a mézesmadzaggal.
- Karen…
- Karen, ja. Kiderült, hogy kell egy csinike, ezért vettem be. Különben sosem vettem volna be. Hh. Nők. Utálom őket. Azt, amit kiváltanak a férfiakból. De te, Gwain, te ennél okosabb voltál.
- Lassanként, anélkül hogy észrevettük volna…Karen és én közel kerültünk egymáshoz. Lorgon úgy tűnt eleinte, hogy fatökű. Rá se hederített, ő pedig nem akart hajrázni. Gyanús lett volna. Ehelyett nekem bőgte ki magát a garázsban, hétről hétre, ahogy nem jött a várva várt előléptetés. Elkeseredett volt, és sebezhető. Aztán egy nap, a nagyember végre fennakadt a csalin…


- Jó reggelt. – köszönti a titkárnő. Őszinte szemeiről elvonják a tekintetet a hamis mellei. - A főnök vár. Le se pakolj!
Karen tettetett zavartan indul el a folyosón, magában Row, a terv kiagyalójának szavait forgatja. „Amint, beérsz Lorgon magához hivat. Szárazon közli veled, hogy megüresedett egy hely a pénzügyben és te vagy rá a legalkalmasabb. Te nem tudod eldönteni kérdezz-e, vagy ne, nyekegsz, erre ő türelmetlen lesz és kizavar, mondván, hogy majd a szópós kis titkárnője eligazít.”
- …megesik az ilyen, de az üzlet nem állhat meg. Amíg Jennings kijön a korházból, maga veszi át a helyét. Értve?
- Én…igen…ömm..hát…

Clemence Lorgon arcán talán már elhaltak az idegek, az izmok mindössze orrszarvú bőrét képesek tartani, mimikát festeni nem. Ha igaz, hogy Rownak róka mája, van, Lorgonnak róka szeme, és ezek a szemek most hidegen villannak az üvegfalú luxusiroda törtfehér fényében. A testi vágy, azt mondják, sosem pusztul ki teljesen a szívből. Bármilyen mélyre ássa a felejtés, bármennyi földet szór rá az idő, lassan gyökeret ereszt és átfurakszik a felszínre.
- Nem is tudom, mit mondjak… - darálja szemlesütve a lány, kóctalan haját rendezgetve. Bájos és törékeny, mint egy üveg királylány. – Ígérem, nem okozok önnek csalódást, Mr. Lorgon.
- Határozottabb nőnek hittem. Remeg, mint a kocsonya.
Karen gyomrában ugrik valami. Nem, mert a nagyember megette a színlelést, hanem mert a nagyember hangja egy fakéregnyit lágyabbra váltott, frissen csírázott, nyálkás vágy issza át. Egy szép nő tévedhetetlenül hallja az ilyet. Nem fogja kiküldeni, a szopós kis titkárnőjére bízva, mint Row mondta.

„Te vagy az, aki ezt meg tudja csinálni. Okos. Precíz. Mindenki, aki körülötted dolgozik, a bűvöletedbe kerül majd, és annyira lefoglalja, hogy ezt leplezze, észre sem veszi, mit csinálsz valójában. Lorgon pedig érzéketlen a nők iránt. Már rég elrohadt belül. Miatta ne aggódj.” Row, és az ő róka mája. A lány megszólalásig hasonlított Lorgon mostoha húgára, akit fiatalon vesztett el. Ezt a biztosítékot Row megtartotta magának.
- Határozottabb nőnek hittem. Remeg, mint a kocsonya.
Gwain jut az eszébe, a férfias álla, hánya-vetett bőrkabátja, izmos karja. A garázsban a portán kezdett, most már a kameráknál dolgozik, ahogy a terv szól. Tegnap meg akarta őt csókolni.
Aztán a gondolat a névvel együtt kipárolog és ő engedelmeskedve az utasításnak odalép a maffiavezér magasított bőrtrónusa mellé. Nem remeg a keze, nem rebben a szeme. Talán a szíve sem ver.


- Szóval kikezdett vele? Ezt nem is tudtam…
- És Karen kiborult. Sosem engedtem volna közel, de…kiborult. Attól féltem otthagyja az egészet, hogy összeomlik.
- Hhh… Mind összeomlanak, ha ez kell a célhoz. És ha kiborulnak, nincs mit tenni, nem bírsz mit tenni. Vigasztalod őket, amíg el nem vesztél. Persze, hogy kiborult. És véletlenül éppen neked…


A lány viaszos merevséggel csukja be maga mögött új irodája ajtaját, majd ahogy menthetetlenül forrósodni érezi szemeit, guggolva a falnak veteti hátát és az ujjába harap. A táskájában megcsörren a mobil. Gwain az.
- Hagyd ezt abba! – szól a telefon szívtelenül. – Vesz az irodai kamera.
- Te rohadt mocsok szemét aljas… - Karent tehetetlenül rázza a zokogás, kilátástalanul, sarokba szorítva érezi magát. Ez a férfi mindenhol látja őt és minden szitokszóval egyre közelebb és közelebb kerül a szívéhez. Nem akarja hallani a hangját. Nem akarja elképzelni az arcát. Így bemocskolva. Sehogy sem.
- …Figyeltél?
- …mhh…mi…? – Sehogy.
Mindenhogy.
- Najó ebből elég! Szedd a sátorfádat és gyere le liften, aztán tovább a tűzlépcsőn egészen az alagsorig! Markolj fel pár aktát, hogy kevésbé legyen feltűnő! Ott várlak.

Gondolatról gondolatra, lassan felfal az aggodalom.
A percek alig őrölnek. Valamit elrontott, valakinek gyanút keltett. Bajban van. Csessze meg!
A mélyülő árnyékok között, a férfi úgy érezte ezer és ezer rejtett kamera, gyanakvó szem figyeli árgusan minden mozdulatát, ahogy várja a nőt, akit nem is kell ismernie, akihez semmi köze nem kell, hogy legyen. A bujkáló vadat a bizonytalanság fojtja halálra. Az űzöttet a fáradtság. A sebzettet a kétségbeesés. Űzötten, sebzetten és bujkálva a saját érzései elől, Gwaint abban a pillanatban csak egy hajszál választja el, hogy kirántott fegyverrel ne rohanjon fel a tűzlépcsőn.
Nyílik az ajtó. Ő az. Kopog a cipője.

A férfi berántja az árnyékba, mielőtt megmutatja magát egy pásztázó kamerának. Közel tartja magához. Suttogásra zárva.
- Higgadj le, Karen! – saját magadnak szólsz. „Higgadj már le!” – Mindent elrontasz…
„Mindent, ha belehabarodsz ebbe a nőbe!”
- Undorodsz tőlem? – kérdez vissza esztelenséget. „Igen.”
Csók a válasz. A legrosszabb válasz és az egyetlen is.
- Ne hagyj magamra, Gwain! Nem tudok visszamenni oda…
Az élet számunkra nem több, mint a halál folytonos kerülése. Nincs karmunk, agyarunk. Meztelenek vagyunk egy farkasokkal teli veremben, egymásba kapaszkodunk, hogy legalább a hideg és a magány ne marjon meg. Egymás ajkai közt suttogjuk gondolatainkat, hogy ne vesszenek el a meddő viharban. Benned vagyok, és te örökké bennem leszel.


- Te meghúztad a garázsban? Bahh…te tényleg nem vagy normális! Mindannyiunkat vágóhídra küldhettél volna…ha ezt tudom esküszöm…
- Kívülről fújtam már minden kamerát. Vak pontban álltunk…nem tartott soká, hogy gyanút keltsen, és tudtuk, hogy nem lesz több. Számunkra egy táncra futotta.
- Nem tudtam, hogy ilyen kibaszott nagy poéta vagy, és ha őszintét akarsz, nem is ezért vettelek be! A melóról beszélj! Mi volt aztán? Abban az utolsó egy hétben kellett valaminek lennie!
- Karen összeszedte magát. Nem tudom mit gondolt, mit érzett, de megcsinálta a részét. Végre úgy tűnt, a kezünk között a siker. Én viszont szétestem. Dekoncentrált lettem, folyton ő járt az eszemben, megőrjített a gondolat, hogy ő is így érez, és az még jobban, ha nem. De akárhogy is, rendben folytak a dolgok.


Még egy utolsó csendes, holdfénnyel és várakozással teli éjszaka a kriptában. Lassan természetessé válik a fegyverek jelenléte, a narkócsomagok és smasszerek látványa. A romlott masina megannyi eleme, melybe ők, akár egy számítógépvírus fészkelték magukat pusztításra, vagy pusztulásra kárhoztatva. Huszonhárom óra múlva az áram kialszik, elfeketedik az épület. Mindenki figyel, gyanakszik, de nem lát és nem hall senki sem. Harminchat óra múlva elhagyják az országot, hatan a világ hat égtája felé. Ki Ázsiába, ki az öreg, ki az új kontinensre. Ki az égbe, ki a föld alá.
- Feszültnek tűnik. – veti oda a lánynak, idegent játszva, amikor az kijelentkezik a kocsijával.
- Igen? – „Talán holnap látlak utoljára.”
- A stressz csak a fejben létezik, miss. – kapcsolódik be a másik őr. A neve Joel és nagyon furcsa könyveket olvas. – A negatív szellemek átrágják magukat az auráján, szépkislány. Ne engedje nekik!
- Joel, kávéért indultál. – a pillantás felér egy homlokhoz szegezett pisztollyal.
Kettesben. Megint és talán utoljára. Van ezekben a pillanatokban valami, valami elszomorítóan tiszta. Az ilyen pillanatok döbbentik rá az embert, hogy igazán fontosat talált és veszített el. Az átlagos napok fátyolától mentesen, elszomorítóan tisztán és vitathatatlanul érzem és érzed, milyen ostobák vagyunk mind a ketten. Milyen szerencsések voltunk, mert találkozhattunk és elszomorítóan, tisztán ostobák, hogy bármi szétválaszthatott.
- Szóval, mit tanácsolsz a negatív szellemek ellen? – mosoly és szavak. Halovány ruha.
- Ne engedj be senkit ma este.
- Nincsenek látogatóim.
- Joel, mindjárt visszaér a kávéval.
- Szóval…
- Szóval, ha akarok valamit mondani, még az előtt kell, hogy visszaér.
- És akarsz valamit mondani?
Ha ketten véletlenül egy égtáj felé hagynák el az országot harminchat óra múlva, ahhoz mit szólnának a negatív szellemek?
Néma csend. Halovány ruha.
- Ne engedj be senkit ma este…
- Jó éjt, Gwain.
- Neked is, Karen.


- Emlékszem arra a napra. Pár seggfej, az ő emberei lerobbantak a város szélén, tele csomagtartóval. Nekem kellett felvennem őket és hallgatni a süketelésüket egész úton vissza. De térjünk egy huszáros vágással a lényegre, kezdem elveszteni a türelmem!
- Karen másnap reggel nem jött be. Emlékszel, mondtam, hogy gond lehet, azt mondtad utána jársz.
- Hívtam, de nem értem el. Akkor azt gondoltam berezelt és felszívódott, de dél tájban betolta a picsáját. Te már nem találkoztál vele. Mindegy, innen már nem volt megállás. A te részedet mondd! Óra tízkor kinyomtad a kamerákat a piros szinten.
- Menetrend szerint. Boyle lecsapta az áramot. Mire a tartalék generátor átváltott, mi már a széf fölött volnunk. Minden a helyén. És…


- A fenébe…mit gondolsz mennyi lehet ez? – kérdezi Gwaint. De azt nem érinti meg a hónapok óta álmodott pillanat, a nyitott széf ajtaja megmagyarázhatatlanul a fellélegzés helyett újabb kötelet szorít a nyakán.
- Szedd a táskába és tűnjünk innen!
- Ezzel a pénzzel életünk végéig királyok leszünk!
Hat különböző pozíció, véletlen együttes hibájának hála, és azon az utolsó éjszakán úgy sétálnak végig Lorgon erődjében, a fekete folyosókon, alvó kamerák alatt, a tűzlépcsőn át a garázsba, mintha csak egy parkban tennék. Sehol egy égő lámpa, hogy árnyékot fessen a tökéletes terv alá. A garázs kihalt, mint a sír, a sötétített üvegű kék kisbusz a megbeszélt helyen várakozik, indulásra készen.
És végül lámpa gyúl, a busz fényszórója rájuk világít, a gyanú falra ugró, hatalmas ember árnyékait pedig pillanattal később golyózápor darálja fel. Onnan kezdtek el lőni, a megváltás kék kisbusza felől, ezt ne felejtsd el.
Gwaint egy kocsi alá sodorják a golyók. Nem tudja mikor, és hogyan keveredik alulról bele, de kihajt a garázsból, átszakítva a sorompót, a saját eszméletét. Kék-piros fények közt alszik.

Ezzel a pénzzel életünk végéig királyok leszünk. Ki az égben, ki a föld alatt.


- Tudod mindez a sok szar alapján, én a következő képpen látom a helyzetünket. Áruló volt a csapatban, Gwain. Te, én vagy a nő, mindenki más meghalt.
- Ez már nem érdekel, Row. Sem a lé, sem hogy kin ugrott. Csak mondd meg, hol van?
- Hogy aztán egy jót keféljetek az újhold örömére? Tudod, haver, amikor összekapartam magam, először arra jutottam, hogy teneked kellett lenned. Mert az a nő egy segg, magától menni se tudna, de te elég régi motoros vagy, hogy átbassz mindenkit, még engem is. De ahogy rád találtam, újra át kellett gondolnom. És lassan nem maradt senki más. Felfogtad végre?
- Mondtam, hogy…
- Az a ribanc, Gwain! Az egészet magára játszotta meg, még azt is eltervezte, hogy elcsavarja azt a kockafejedet. Mindent és Lorgon, bassza meg, most esik csak le, nem csinált valami nagy balhét, hogy üresen találta a malacperselyt. Senki nem csinált balhét, pedig valakinek egy nagy táskányi nem létező dohányt kellett találnia a hullák alatt.
- Erről szólt a terved, hogy nem lesz balhé…
- Nem fogja szétkürtölni, vérdíjat tűzni a fejünkre! De sajátjai körül kitakarít egy ilyen maflás után, nem? Te nem ezt tennéd?
- Hová akarsz kilyukadni?
- Lorgon rájött út közben és két szopatás között ajánlatott tett a nőnek. Én nem tévedek ekkorát az emberekkel. Karen egyedül segg lett volna ehhez! A nagyember felhasznált minket, hogy még jobban eltüntesse a lét, ami így is kínos volt, hogy nála van. Hát ellopatta néhány balekkal. Már csak egy gyenge pont kellett közülük…te.
- Karen…
- …áh a francba is Gwain! A fene ismeri ki magát ennyi aberrált faszon, mint ti! Hhh. Mindegy, sóhajtozd csak, hogy Karen, Karen, majd le fog esni neked is. Hamarosan dobogni fog újra a vér az agyadban és rájössz, hogy van több is, amit elmondanál a rüfkének a nevén kívül. Ez a pina átjátszott az ellenségnek. És ha én nem lennék, már meg is rohadtál volna, ezt ne felejtsd el!
- Ha tudod, hol van…
- Egy sztrip bárban dolgozik a külvárosban, testhez álló meló. Töröm a fejem mért nem a Bahamákon pirítja a luvnyáját, talán olyan hülye volt, hogy nem biztosította előre a harminc ezüstjét.
- Ha tudtad, hogy hol van, miért nem kerested őt is meg?
- Megkerestem. Még előtted. De mondtam, hogy akkor még azt hittem, te voltál.
- És?
- Mi és?
- Most mi lesz?
- Azt majd te eldöntöd. Én lelépek. Ha van eszed, kinyírod, még mielőtt kinyitja a száját és meggondolod magad.
- Row?
- Hm?
- Soha többé ne lássalak.
- Én se téged, Gwain. Én se téged.


- Tudja az évek során megtanultam felismerni az embereket a maguk valójában, minden álarc nélkül, csontig csupaszítva. Maga Mr. Spencer, hiéna.
- Nem túl hízelgő.
- Hagyja a nevet, a tulajdonságokra figyeljen. Tudta, hogy a hiéna állkapcsa a legerősebb az összes ragadozóé közül?
- Persze.
- De nem ez teszi azzá, ami. A legektől kipusztulhatna az egész brancs. De, szemben mondjuk a gepárddal, aki mindent feláldoz a futásért, az oroszlánnal, aki a falkáért a vérét pusztítja, a hiéna igazi túlélő. Nem érdekli a presztízs, a vad becserkészése, a gyilkolás láza, ezek mind csak eszközök, egyedül az eredmény, az eredmény az, ami számít. A több a kevesebb felett, a könnyebb a nehezebb felett. Ha kell vadászik, ha kell rabol, ha kell dögöt zabál.

- És a konzekvencia?
- Ön Mr. Spencer, nem kételkedem benne, képes megszerezni, amit akar. De ha választani kell a között, hogy kockára tesz-e mindent, vagy a biztos felé megy, maga az utóbbit választja, mert maga hiéna, nem nyavalyás oroszlán.
- Ez egy érdekes elmélet.
- Amint meghallottam, hogy visszatért a városba, hogy összehívott egy bandát a régiekből, tudtam, hogy én vagyok a célpont. Az én, hogyismondjam, megőrzésre átvett pénzem kell a mohó gyomrának. És abban sem kételkedem, hogy képes megszervezni egy efféle akciót, de…
- …de lenne könnyebb út is.
- Látom, kezdjük érteni egymást.