Famion palotája - IV. rész - 4.

Calistar a köpenyébe rejtette el az ellenszert, aztán lezuttyant a pilótaülésre. Kezébe vette a botkormányt, de azért vetett egy gyors oldalpillantást Sanyi bekötött karjára.
- Fáj?
- Höh?
- Fáj? A sebed.
- Ja... öö... nem.
Calistar biccentett. Ismét felemelkedtek a levegőbe.
- Nagyon remélem, nem kell többet visszajönnünk – morogta a férfi.
Sanyi hallgatott.
- Kérlek, Lawren, legközelebb használj fegyvert! Feleslegesen rejtettél el nem tudom mennyi tőrt a lábadnál.
Sanyi elpirult.
- Rendben, mester.

Az út további részében nem esett szó köztük. Sanyi kibámult az ablakon, és Diára gondolt. Vajon miért hívatta őt Eleshar? Miért nem tud megbízni benne a lány? Mivel szolgált rá hogy gyanakodnék? Hisz’ ő mindent megtesz a kapcsolatukért! Akkor meg miért nem működik?
Mikor ismét a keskeny sikátorokban baktattak, Calistar utasította Sanyit, hogy nézzen körül abban a romos házban, ahol Famionnal találkoztak.
- És ön hova megy, Calistar mester? – hökkent meg a fiú.
Calistar mogorván mordult egyet, és nem felelt.
- Na gyerünk, menj már! – szólt rá, mikor Sanyi még mindig értetlenül ácsorgott a bejáratnál.
Sanyi így hát kivonta a karját, másik kezébe kapott egy tőrt, és körülnézett.
A szétszabdalt holttestre nem vetett egy pillantást sem. Nem akarta, hogy bármi megzavarja őt a nyomozásban.

Észrevette a felfelé vezető lépcsőt. Óvatosan rálépett az első fokra, ami nagyot reccsent. Lassan felment a lépcsőn, belépett egy tágas szobába, és felkattintotta a villanyt.
Takaros kis szoba tárult a szeme elé. A furcsa alakú ablakokból beszűrődött a délutáni napfény, az ágy egy hatalmas szekrény mellett állt. A padlón nagy, szőtt szőnyeg terült el, rajta kerek kis asztal.
Sanyi odalépett a szekrényhez, és kinyitotta. A meglepetéstől hátralépett, a lábai összeakadtak, és seperc alatt a földön találta magát.
- Vááá!
A szekrényben egy igen furcsa külsejű öregember ült, összekötött kézzel és összekötött lábbal. Szájába rongyot dugtak, sápadt arca leginkább halottéhoz hasonlított, fogai sárgásan fénylettek, haja lenőtt, ápolatlan volt. Úgy tűnt, már jó ideje ott ül.
Sanyi, túljutva első döbbenetén, felállt, és kitépte a rongyot az öregember szájából.
- Ki maga?
Az idegen ránézett.
- Menj innen, kölyök, ha jót akarsz magadnak!
Sanyi az övébe tűzte a tőrét, és karbafont kézzel méregette a foglyot.
- Nekem csak ne parancsolgasson! Halljam, ki maga és hogy került ide?
- Fiú, ha nem tűnsz el innen, csúnyán pórul járhatsz! Nehogy kiszabadíts már! – hördült fel, mert Sanyi lehajolt, és kardjával elvágdosta a köteleit.
És ekkor elszabadult a pokol.

Az öregember egy csapásra megváltozott. Felállt, hátravetette a köpenyét, a fogai megnőttek, füle végleg benőtte magát a fejébe, és pillanatok alatt vérszomjas fenevaddá vált. Egy ugrással Sanyin termett, aki meglepetésében elejtette a kardját.
Sanyi felordított a fájdalomtól, mikor a szörnyeteg a bekötött karjába mélyesztette a fogait. A látása elhomályosult, tompán érzékelte, hogy a szörny letépi róla a kötést, és szemügyre veszi a sebét.
Calistar nem tud segíteni. Magának kell megtennie. Győznie kell.
Sanyi nyögve az oldalára fordult, és előkapta az egyik tőrét. A szörny odakapta a fejét.
- Mit képzelsz te, kölyök? – sziszegte, és fogaival kettétörte Sanyi tőrét.
A fiú elkerekedett szemmel bámult rá.
- Ezt... hogy csinálta? – nyögte.
A válasz elég kényelmetlen módban érkezett: a szörny megragadta Sanyi tunikáját, felemelte a levegőbe Sanyit, megpörgette a feje fölött aztán kivágta az ablakon. Sanyi üvegszilánkok záporát érezte magán, miközben tehetetlenül repült. Hassal zuhant a fűbe, s nem kapott levegőt. A mellkasa iszonyatosan fájt.
Nem tudott mozdulni. Még a szemét sem bírta kinyitni a fájdalomtól.
Úgy érezte, eljött a vég. Az is lehet, hogy megbénult. Vagy...
PAFF.

A szörny elegánsan landolt Sanyi mozdulatlan teste mellett. Kezével, ami még emberi volt, de az átlagosnál jóval vastagabb, kitapogatta a fiú lábából a tőröket, kihúzta, és azokat is kettétörte. Sanyi eközben pedig tehetetlenül hevert.
Miután a szörny megszabadította áldozatát az összes fegyverétől, készült, hogy átharapja a torkát, de ekkor egy kard áthasított a testén. A szörny hangtalanul omolt össze.
- Calistar mester! – akarta kiáltani Sanyi, de nem tudta. S amikor valaki végigtapogatta őt, aztán morogva elment, Sanyi rájött, hogy nem Calistar mester volt az.

Lassan leszállt az este. Sanyi félálomban feküdt a füvön, teljesen ugyanúgy ahogy lezuhant, bár már elég kényelmetlen volt a testhelyzete.
Az még inkább fokozta rosszullétét, hogy ahol az arca a földbe fúródott, hangyák masíroztak fel-alá, némelyik még a fiú orrára is felmászott, amitől Sanyi majd meg őrült.
Már úgy tűnt, el is aludt, legalábbis össze-vissza álmodott mindenfélét. Aztán két kar erősen megragadta a karját, és a hátára fordította.
- Lawren, minden rendben?
Sanyi zavartan nézett Calistarra.
- Nem... nyögte. – Nem tudok mozdulni...
- Hogy hogy nem tudsz? Mi történt veled?
- Nem tudom... találtam...

Calistar ekkor vette észre, hogy Sanyinak a kötése nincs a helyén. A seb ismét gennyesedett. Azonnal elővette az ellenszert, megtámasztotta Sanyi fejét, és beleöntötte a fiú szájába.
- Egész délután téged kerestelek – mondta a férfi. – Elmentem beszélni pár bányásszal, abban reménykedve, hogy te is találsz valamit. De azt nem hittem, hogy... Úristen, Lawren, hogy néz ki a lábad? Olyan mintha valaki szétmarcangolta volna!
Sanyi nyelt egyet.
- Nem tudom... Én nem vettem észre semmit... de... találtam egy megkötözött öregembert aki szörnyé változott és kihajított az ablakon, eltörte a tőrjeimet...
Elhallgatott, mert látta Calistar megdermedt arcát.
- Calistar mester...?
- Lawren, te... találkoztál... egy... szörnyhalottal! A szörnyhalottak csak Rtuz-on fordulnak elő, de az egész világon hallottak róluk. Ők azok, akiket haláluk közben szörnnyé változtattak, és megkötözve elrejtettek valahova, ezáltal életet lehelve beléjük. Felfoghatatlan az erejük, könnyedén át tudnának harapni egy vasfalat is. Rettentő gyorsak és erősek. Ha pedig valaki találkozik velük... – elhallgatott.
- Fel tudsz állni, Lawren?
Sanyi a fejét rázta.
Calistar a hajába túrt. Egyre idegesebbnek látszott.
- Rendben van. Úgy tűnik, nincs komoly bajod: csupán megbénítottak egy időre. Egy ideig nem tudsz magadtól járni. De holnap reggelre elmúlik. – Talpra állította Sanyit, felkapta, és sietve visszaindult a házba.

Sanyi a felső emeleti szobában feküdt az ágyon. Calistar összehúzta a függönyöket a törött ablak előtt, és elhozta a túlélőcsomagot az űrhajójukból. Letelepedett a kis asztal mellé, és készített két szendvicset. Aztán odament Sanyihoz aki már félálomban volt. Homlokán verejtékcseppek ültek, egész testét átjárta a fájdalom.
- De mitől van ez? – kérdezte a fiú nyöszörögve.
- Holnapra jobb lesz. Tessék... egyél.
- Köszönöm.
Calistar a függönyökre nézett.
- Gwedmir mester nagyon jó harcos... darabokra tudta volna szaggatni ezt a szörnyet!
- Gwedmir mester? – Sanyi lenyelte a falatot.
- Igen. Van tehetsége hozzá hogy lássa a szörnyhalottakat. Nagyon elbűvölő...
Sanyi majdnem kiejtette a kezéből a szendvicsét. Calistar a homlokára csapott.
- Jaj, nem úgy értettem. Úgy értem, hogy... öhm... az ereje... elbűvölő...
- Aha.

Sanyi megfigyelte Calistar arcát, ami egy kissé mintha pirosabb lett volna. Majdhogynem felkuncogott.
- Én... már régóta ismerem – folytatta Calistar. – Egyszer megemlítette, hogy sokszor volt Rtuz-on...
Sanyi nem szólt.
- És most valahogy... eszembe jutott. Sajnálom, hogy nincs itt... akkor megelőzhette volna a tragédiát. Egy szép nő, tele élettel és mennyi veszélyt rejteget magában...
Sanyi összevonta a szemöldökét. Lehetséges volna, hogy Calistar...?
A férfi tovább hümmögött.
- És senkit sem enged magához...
Mintha keserű hangnemben mondta volna. Sóhajtva leült az asztalka mellé, és révedezőn maga elé bámult.
Sanyi ujjongott. Egészen biztos volt benne, hogy Calistar elszólta magát. Calistar szerelmes Gwedmirbe!
El is határozta magában, hogy megpróbálja összehozni őket.
- Tényleg veszélyes ellenfél lehet – mondta.
- Hm? – nézett rá Calistar, mintha most vette volna először észre, hogy a fiú is ott van. Lassan bólogatott. – Igen, valóban. Messze földön híres lehet... nem tudom.
- Hogy érti, hogy nem enged senkit magához?
Calistar láthatólag kényelmetlenül érezte magát.
- Hm... hát... nem enged... mindig tart 3 lépés távolságot... pedig én mondom, nem kéne...
Sanyi beharapta az ajkát. Calistar szerencsére nem látta hogy tanítványa fülig érő szájjal vigyorog. Aztán a fiúnak még egy ötlete támadt, hogyan tudja kiszedni a férfiból, hogy tényleg szereti-e a mestert.
- Minden nő ezt csinálja, nem? Legalábbis... gondolom, hogy félnek valamitől. Az első találkozás mindenkinek... kétséges.
Calistar meghökkenve nézett rá.
- Hiszen ők a gyengébbek – folytatta Sanyi, megpróbálva uralkodni magán. – Ők nem olyanok mint a férfiak. Érzékenyebbek és sok dolgot... másképp látnak. Dián is észrevettem ilyet.
- Dián?
- Igen! Nagyon féltékenyek tudnak lenni a lányok de nem értem miért. És sose hiszik el az embernek ha szeretik őket... ezért mindig mindent be kell vetni. – Sanyi most már pukkadozott a nevetéstől ezért gyorsan beleharapott a kiflijébe.
Calistar elgondolkozva meredt a fiúra.
- Nos, ilyen korban a szerelem is új. De még a felnőtteknél is. De a szerelemben nem számít, mennyire különbözünk. Szerintem.
Sanyi lenyelte a falatot.
- Lehet – mondta. – Gwedmir mester kitűnő példa, nem, mester?
- Lawren...
- Ő sem tesz különbséget.
- Lawren, kérlek...
Sanyi azonban kíméletlenül folytatta:
- Csodálom, hogy nincsen eddig senki, aki beleszeretett volna.
- Lawren, Gwedmir mesternek nincs ideje ilyesmire...
- Honnan tudja? Különben is, az nem normális, ha nincs ideje keresni magának valakit. Annyira nem kéne beletemetkezni a tanításba.
- Nagyon sok a munka...
- És? A munkának nincs helye a magánéletben, és a magánéletnek sincs helye a munkában – de egymás mellett kellenek, hogy legyen. Sőt, az a fontos hogy az ember elég merész legyen... szeretni.
Maga Sanyi is meghökkent a szavain. Fogalma sem volt róla, miket hord össze.
„Jézus, miket beszélek?”
Tény, hogy mestere rendesen megizzadt.
- Huh, fiam, te aztán ontod a bölcsességeket! De nem értelek...
- Miért? – kérdezte Sanyi élesen.
- Hogy jött ide az, hogy az embernek az a fontos hogy merjen... szeretni? Nem értelek, Lawren.
- Gwedmir mester... – szólt nyomatékosan Sanyi, de rájött, hogy hibát követett el. Calistar összevonta a szemöldökét. Arca ellenségessé vált s hűvösen így felelt:
- Nem hinném, hogy bármi köze lenne bárkinek is hozzá, hogy én merem-e szeretni az egyik kollégámat, vagy sem. De azért köszönöm a tanácsot, mégis: szeretném inkább magam tisztázni az érzéseimet.
- Persze – bólogatott Sanyi. – Nem is úgy értettem, hogy...
- Elég – emelte fel a kezét a férfi. – Nem akarok erre több szót vesztegetni. Ideje lepihenni.
Calistar ezzel odament az ajtóhoz.
- Ön hol alszik, mester? – kérdezte Sanyi.
A mester visszafordult.
- Nem alszom – felelte. – Én őrködöm.
Azzal lekapcsolta a villanyt, leült a szekrény előtt és a falnak vetette a hátát.

***

Sanyi nem bírt elaludni. A fájdalma enyhült, és már fel is tudott ülni. Úgy tűnt, Calistar csak elbóbiskolt, mert nem vette észre.
A fiú töprengve nézte a férfi sötét körvonalait. Tudta, hogy túl messzire ment a kérdezősködésével. Calistarból többet nem tud kiszedni. Arra nem is gondolt, hogy maga Calistar hozza fel a témát.
- Elgondolkoztatott, amit mondtál, Lawren.
Sanyi összerezzent. Tehát Calistar mégiscsak ébren van.
- Oh.
- Furcsa, de szavaid igazan szóltak. De miért is mondtad el mindezt nekem? Nincs szükségem szerelmi tanácsokra egy gyerektől. Megkérdezhetem, mi késztetett rá, hogy megoszd velem ezt a felfedezésedet?
Sanyi nyelt egyet, végül megrántotta a vállát.
- Nem is tudom, csak úgy eszembe jutottak. Nem voltam biztos benne, hogy jól láttam.
Calistar értette a célzást. Fürgén talpra ugrott.
- Lawren Sándor – kezdte vérfagyasztó hangon -, nem szeretem ha beleavatkoznak a magánéletembe! De ha már így állunk, én csak annyit mondok: verd ki ezt az egészet a fejedből!
Sanyi beharapta az ajkát.
- Kiverem – biztosította a férfit.
- És feküdj le aludni!
- Már fekszem is, mester. – Sanyi vigyorogva a párnájára hajtotta a fejét és betakarózott.
Calistar felhorkant a sötétben, és a hajába túrt.
„Szemtelen kölyök!” – dühöngött magában. „Hát mit képzel?”
Hirtelen Sanyi megszólalt:
- És bocsánatot kérek, mester. Sajnálom, ha...
- Aludj már!
Maga Calistar sem értette, miért ordibál Sanyival, és miért utasítja el a fiú bocsánatkérését. Talán az bosszantotta, hogy Lawren segíteni próbált neki?
Sokáig csak állt gondolataiba merülve. Az ágy felől egyenletes szuszogást lehetett hallani: Lawren tehát elaludt.
Calistar odalépett a fiúhoz, és óvatosan felhúzta a tunikája ujját, hogy megnézze a sebét. Most már talán teljesen begyógyul.
Kissé elkeseredett. Lawren gyengébb, mint gondolta. Ez egyfajta csalódással töltötte el.
De hát mit vár a fiútól? Hiszen még csak gyerek, persze, hogy sokszor megsebesül!
Lenézett a kicsit sápadt arcra. Lawren három év alatt felnőtté vált. Megnőtt, férfias arcán bajusz és szakáll serkent. És habár gondolkodása is érettségéről tanúskodott, belülről mindig az az ügyetlen kisfiú marad.

De aznap éjjel valami megváltozott. Lawren úgy beszélt vele, mint férfi a férfival, ami bosszantotta a mestert. Úgy érezte, mintha nem Sanyival, hanem egy vadidegennel beszélgetett volna, aki ráadásul szemtelen is.
Sanyi felmordult álmában, aztán, mintha tudná, hogy Calistar nézi őt, a szemhéjai felpattantak, és egyenesen a férfi arcába meredt.
- Baj van – nyögte ki.
- Baj?
- Keresnek minket!
- Tessék?
De Sanyi nem felelt. Felült, belebújt a cipőjébe, és lendületesen elindult az ajtó felé, de Calistar elkapta a karját.
- Állj meg, Lawren! Rosszat álmodtál.
- Nem, Calistar mester. – és egyszeriben Lawren megint azzá a vadidegenné vált. – Nem álom. Ha itt maradunk, minket is felrobbantanak!
A tanár nem mozdult.
- Hát nem érti?! – kiabált rá Sanyi.
- Nem, Lawren, nem értem. Feküdj vissza!
- De...
Calistar azonnal döntött és cselekedett. Váratlanul felkapta Sanyit, és visszarakta az ágyába.
- Fel ne keljél, megértetted?
Sanyi szája kiszáradt a váratlan meglepéstől.
- Fel akar robbanni?
- Alvás! – parancsolt rá Calistar.
Sanyi nemsokára ismét álomba merült. Calistar kimerülten leült az őrhelyére.
Egyre nehezebben tudta elviselni a fiút. A sok aggodalom teljesen kikészítette az idegeit.
Máris olyan érzése támadt hogy a reggelt se éri meg. Pár perc alatt megőszült a egyre furcsább Lawren Sándor mellett.
„Hihetetlen” – gondolta, s kimerülten lehunyta a szemeit.

Másnap reggelre Sanyi már sokkal jobban volt, és habár a lába még mindig elég csúnyán nézett ki, bicegve el tudott indulni Calistar után.
- Már alig fáj a lábam! – újságolta lihegve. Alig tudott lépést tartani a tanárral.
- Visszamegyünk a bányákhoz – közölte vele Calistar.
- Vissza? Miért?
Calistar nem felelt. Sanyi már messziről látta az „Idegeneknek belépni tilos és életveszélyes” táblát. Legnagyobb meglepetésükre egy férfi ácsorgott a feketekőszén bányánál, s mikor meglátta őket, rögtön odasietett hozzájuk. Barna bányászruhát viselt, hóna alá csapta a sisakját, arca csupa borosta volt.
- Calistar mesterhez és Lawren Sándorhoz van szerencsém? – kérdezte. Egyik szeme idegesen rángatózott.
- Igen – felelte Calistar, miközben a háta mögé tolta Sanyit, aki mindudatlan meg akart nézni valamit.
- Szörnyhalottak támadták meg a bányákat – panaszkodott a bányász. – És egész Rtuz lángokban ég!
- Hogy micsoda?
A bányász a háta mögé mutatott, a magas hegyek irányába. Már messziről is látszott, hogy füst száll fel onnan.

Calistar arcán árnyék suhant át.
- Azt mondták nekünk, ez a bosszú azért, mert lagerfelteseket hívtunk – mondta a bányász. – Pedig mi nem is hívtuk magukat!
Calistar ezt hallva megragadta a férfi karját.
- Hogy micsoda? Hát nem maguk kértek segítséget?
- Nem – felelte a bányász megszeppenve.
- Egyikük se?
- Egyikünk se! Még a lakosok se!
Calistar pár pillanatig a bányász arcába meredt, végül elengedte.
- Akkor tehát így állunk – mormogta. – Csapda az egész. Ördögi kör. Gyerünk, Lawren! Megtisztítjuk Rtuz-t a szörnyhalottaktól. Maguk meg – fordult oda a férfihoz -, oltsák el a tüzeket! Hamarosan a fővárosba megyünk.
A bányász biccentett és elsietett.
Calistar előhúzta hüvelyéből a kardját, és sietős léptekkel megindult a bányák hosszú sora mentén. Sanyi megszeppenve bicegett utána.

Sanyinak erős kételyei támadtak saját harcolási képességei iránt. Nem volt benne biztos, hogy sántikálva tud harcolni egy szörnyhalottal szemben.
Igen nagy volt a baj. Mire a sor végére értek, a hátuk mögött a bányákból kiözönlöttek a szörnyhalottak. Sanyi térde kicsit remegett.
- Nagyon sokan vannak! – kiáltotta kétségbeesetten. Látta, hogy egy szörnyhalott felé vágtázik, ezért aztán ordítva rohamra indult. Ekkor jutott eszébe, hogy az új kardja van nála, ami gyógyításra is képes. Megállt, és odaérintette a lábához. Egy pillanattal később pedig már ugrándozva ünnepelte a gyógyítását.
- Ne idétlenkedj! – reccsent rá Calistar, épp kettészelve egy szörnyhalottat.
Lawren újult erővel vetette bele magát a harcba. Több pofont is kapott a vastag kezektől, többször elesett, de szorgalmasan aprította az ellenséget.
- Nesze! – nyögte, és kardjával mellbeszúrt egy halottat.
Ekkor Calistar felordított a háta mögött. Megperdült, és döbbenten látta, hogy az egyik szörnyhalott fojtogatja a mesterét, akinek a kardja gazdátlanul hever a földön.
- Ne!

Sanyi átszökkent pár szörny teteme felett, felkapta Calistar kardját (ólomsúlyúnak érezte), és hátulról ledöfte a Calistart fojtogató szörnyet.
Calistar lezuhant a földre. Feltápászkodott, a nyakát masszírozta.
- Ah...! Ez jól jött most, Lawren! Köszönöm.
Sanyi azonban már nem figyelt rá, mert épp egy szörnyhalottal viaskodott, ami folyton rátámadt. Sanyi oldalra gördült a közeledő kezek láttán, felpattant, térdelve megfordult, adott ellenfelének egy jobbegyenest, és...
... és máris a levegőben lógott, a szörny kezei között.
Fejjel lefelé elég furcsa volt látni a csatát. Megfigyelhette a lábakat, de aztán zuhant is a földre.
- Ne, ne, még nem láttam eleget! – tiltakozott a srác, aztán szemenszúrta kardjával ellenfelét.

Fél órával később Sanyi kimerülten rogyott le a porba. Fehér tunikája csupa mocsok volt, arcán horzsolások nyomai. Haja szanaszét állt, szíve őrülten kalapált a sok ugrálástól.
Mellette Calistar ült. Épp a sebeit ápolta a köpenye szélével.
- Jól harcoltál – szólalt meg halkan. – És eszedbe jutott hogy milyen kardot kaptál. Már vártam, hogy mikor jut eszedbe.
Körülöttük nagy halomban hevertek a szörnyhalottak tetemei. Pár kéz még levágva is mozgott. Sanyi igen undorítónak vélte, ezért gyorsan ráugrott a kézre.
- Miért mászkál a keze?! – fakadt ki dühösen.
- Mert külön-külön is élnek a testrészeik, gondolom – felelte Calistar. Felállt, leporolta a ruháját. – Ideje indulni a fővárosukba – szólt. Sanyi bólintott, és felzárkózott mellé.
- Mester – szólt bátortalanul. – Gondolja, hogy Famion...
- Igen, Sanyi, azt gondolom, hogy Famion csalogatott ide. De azt nem, hogy miért.
- És... nem lehetne... elfogni valahogy... ?
- Famiont? – Calistar keserűen felnevetett. – Nem, Lawren. Ahogy láthattad, igen ravasz tud lenni.
- Igen – bólintott Sanyi keserű ábrázattal.

Hirtelen hiányozni kezdett neki Dia. Ha legalább itt lenne! Sosem gondolta hogy az embernek bizony sokszor van lányra szüksége. Igaz, neki csak egy lányra lett volna szüksége. Kindes Diánára, aki nagyon szerette őt.
- Olyan jó érzés hogy az embert szeretik! – sóhajtott fel.
Calistar kicsit zavartan nézett rá.
Sanyi kinyitotta a szemét.
- Oh... hoppá... sajnálom – motyogta elvörösödve. – Nem akartam hangosan.
Calistar pár percig nem szólt.
Aztán végül sóhajtott.
- Furcsa, te sok mindent nem akarsz hangosan.
Sanyi nyelt egyet.
- I... igen... előfordul, hogy mégis hangosan... öö... kimondom.
A tanár megcsóválta a fejét.
Ekkor egy kapu elé érkeztek. Hatalmas volt, lehetett magasságban 40 méter; tölgyfából készült, és cirádás betűk díszítették.
- Általában zárva tartják – magyarázta Calistar. – És őrök engedik be az embert, de...
Ebben a pillanatban a hatalmas tölgyfakapu két szárnya kivágódott, olyan erővel, hogy Sanyiék ijedten ugrottan hátra.
Még fel sem ocsúdhattak meglepetésükből, amikor több ezer Rtuz-i rohant ki rajta ordítozva.
Calistar ide oda kapkodta a fejét, végül villámgyors mozdulattal kinyúlt, és odarántott magához egy Rtuz-it.

- Mi történt?
A férfi arcán verítékcseppek gyöngyöztek. Egyik karja fel volt kötve. Alig bírta kinyögni:
- Nem... nem tudták... elállítani... a... tüzet... vé... végünk van! – azzal kiszabadította magát, és elrohant a többivel együtt.
- Itt valami nincs rendjén – mormogta Calistar. A mellettük rohanó tömeg még mindig kifelé hömpölygött a fővárosból – feltehetőleg az űrkikötő felé.
- Menjünk! – indítványozta végül a férfi, és szembe fordult a kapuval. – Nézzük meg, meddig terjedt el a tűz.
Féloldalasan átsiklottak a menekülők között. Lassan fogyott a sor; Sanyi orrát hamuszag csapta meg.
- Mester, de ha itt tűz van... – kezdte a srác habozva, de nem fejezte be a mondatot.
Egyre beljebb értek. Hamarosan látni lehetett ismét a füstöt. Hamun és ágakon lépkedtek, az elégett fű ropogott a talpuk alatt. Még mindig lángolt néhány ház. Előttük pedig, Rtuz csarnokából szintén lángnyelvek csaptak ki.

Calistar összevonta a szemöldökét.
- Nézzünk be! – szólt halkan, egy füstölgő házromra pillantva.
Sanyi megfogta a kilincset, de az ajtó egyből kiszakadt a helyéről, és nagy csattanással a földre zuhant.
- Oh... – nyögte a fiú, és átgyalogoltak az ajtón.
A ház elég furcsán volt berendezve. Itt nem voltak hagyományos ágyak; helyettük egy szőnyeg szolgált fekvőhelyül. Nem voltak könyvek, de még polc sem, de egy sámliszerű készítmény állt a ház közepén, előtte kisebb fadarabok bicskával.
- A családfők mindig faragnak – dörmögte Calistar.
- Hogy-hogy itt nem fáznak? – hitetlenkedett Lawren körülnézve. Lehajolt az egyik szőnyeghez, ami furcsán kidomborodott. Mikor kibontotta azt a valamit, meredten bámult a belsejébe.
- A Rtuz-iak jobban tűrik a hideget – felelte Calistar -, de a tűztől egyenesen rettegnek. Mindent hidegen esznek, és nem... Lawren...?
A fiú nem felelt. Végül lassan térdre rogyott a kupac mellett.
- Mi az, Lawren?

Calistar odalépett Sanyi mellé. A szőnyegben egy megégett gyerek feküdt. Arca teljesen eltorzult, mert leégett róla a bőr; teste is felismerhetetlenné deformálódott.
- Alig lehetett hatéves... – szólalt meg Sanyi rekedt hangon.
Calistar bólintott.
Miközben a halott gyereket nézték, váratlanul a lábdobogás és kiabálás zaja elült. Aztán megreccsent a ház, és repedezni kezdtek a falak.
- Mi a...
Calistar és Sanyi felnéztek.
- Össze fog dőlni! – kiáltotta Sanyi rémülten. Felnyalábolta a szőnyegkupacot, de Calistar rádörrent:
- A gyereket ne hozd magaddal! Futás!
A föld hullámzani és repedezni kezdett. Sanyi tántorogva követte mesterét az utcára, azonban ijedten tapasztalták, hogy mindenütt dől össze és remeg minden.
- Rtuz! Fel fog robbanni! – kiáltotta Calistar.
- De hát az nem lehet! Hiszen...
Sanyi mozgást érzékelt a talpa alatt. Lepillantott.

A földből is lángnyelvek csaptak ki, hirtelen villám cikázott át az égbolton, s a föld egyre jobban remegett.
- Vissza kell mennünk a hajóhoz! – ordította Calistar, s futva megindult a fővárosból kifelé.
Azonban már késő volt. A kapu kidőlt, a házak összeroskadtak, sűrű kőtörmelék-záport zúdítva Sanyi fejére. Közben a talaj egyre jobban égett. Sanyi már érezte is a tűz melegét, s úgy döntött, jobb lesz talán ezt kihagyni.
- LAWREN, GYERE MÁR!
Sanyi botladozva indult el Calistar felé, aki már a kapu romjain állt.
- LAWREN!
Sanyi futott, ahogy bírt, de ebben a pillanatban a villám belecsapódott a még nem összeroskadó házak egyikébe, ami mellett Sanyi elhaladt, s egyenesen Sanyira dőlt, aki hanyattesett, s ordítását rövid időn belül elnyelték a hatalmas kövek.

- LAWREEEEENNNNNNNN!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Calistar odarohant a romokhoz, hogy megpróbálja megmenteni a fiút. De hiába, egyetlen követ sem tudott megmozgatni.
- Lawren!
Calistar zihálva veselkedett neki újra a romoknak, de erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak.
Habár már nem lángolt a talaj, egyre nagyobb rések keletkeztek rajta.
Calistar a köveket bámulta. A tanítványát megölték!
Nem törődött a földrengéssel. A szél vadul lobogtatta a haját, de ő egyrecsak a köveket nézte.
Hirtelen nyögés ütötte meg a fülét. A kövek alatt!
- Lawren?
Az egyik kő egy kicsit megmozdult. Calistar minden erejét összeszedve segített neki, s végül ketten sikerrel kiszabadították a fiút.

Úgy tűnt, Sanyinak kutya baja. Bár az arcán véres horzsolások voltak, a szája és a feje vérzett, tunikája több helyen elszakadt, mindkét könyökénél vér csillogott a ruháján, de ennek ellenére ügyesen kievickélt Calistar mellé.
- Hála Istennek! – sóhajtott fel Calistar. Sanyi felszisszent a lábába nyilalló fájdalomtól.
Ekkor azonban a föld megnyílt alattuk, és a kövek a nyílásba hulltak – Sanyi kardjával együtt.
- Jaj, ne! – nyögött fel a srác. Óvatosan, féloldalasan beszélt. – Mester... annyira sajnálom...
- Ne ezzel törődj – intette le Calistar. – Gyerünk innen, de gyorsan!
A füsttől és nehéz levegőtől fulladozva kitántorogtak a kapun. Miközben elhaladtak a bányák mellett, hatalmas robbanás rázta meg a területet. Sanyi és Calistar a levegőbe repültek, és jó 30 méterrel odébb értek földet.
Calistar felemelte a fejét, és a bányákra nézett.
Már csak egy halom füstölgő rom maradt a helyükön.
- Tehát végül kudarcot vallottunk – szólt halkan.

Sanyi alig várta, hogy visszaérjenek Lagerfeltbe. Félig bóbiskolt már az úton. Calistar nem szólt, de látszott rajta, hogy bántja a kudarc. Famion túljárt az eszén, és sikerrel elpusztította Rtuz-t. A lakosok meghaltak, még mielőtt elérték volna a menedéket jelentő űrállomást.
A bolygó végül akkor robbant szét, amikor Calistar felszállt a levegőbe. Kis híján ők is porrá perzselődtek.

A sok izgalom még a fájdalmait is eltompította. Calistar nem sebesült meg nagyon, csak a feje vérzett, Sanyi viszont úgy festett, mint aki egyenest a II. világháborúból jött vissza.
Amikor azonban Lagerfeltnél földet értek, döbbenten látták, hogy hatalmas felfordulás keletkezett. A legtöbb diák kint ült, bekötött karral vagy lábbal. Mardigói tűzcsillapítók locsolták az iskolát, s még a tanárok arca is kínt tükrözött.
Sanyi lebicegett a rámpán, és homlokráncolva körülnézett. Calistar mögötte lépkedett.
- Mi történt itt? – kérdezte Eugilától.
- Megtámadták Lagerfeltet – hangzott a válasz. – Ablakokon keresztül szörnyeket juttattak be az iskolába, hogy felgyújtsák azt.
Sanyi még a hallottakat felfogni sem volt ideje, mert máris egy nagy hajzuhatag eltakarta a kilátást, és a nyakába borult. A fiút bosszantotta ez az ölelés, így hát gyorsan lefejtette magáról Dia karját.
- Sanyi! De jó, hogy újra látlak!
A fiú megpróbálkozott egy mosollyal. Dia döbbenten nézett végig rajta.
- Jézusom, hogy nézel ki? Mi történt Rtuz-on? Sikerült elkapni Famiont?
Sanyi leült egy farönkre, és vizsgálgatni kezdte a sebeit.
- Nem – felelte. – Rtuz felrobbant.
- Micsodaa?
A srác vállat vont.
- Nem tehettünk semmit.
Ekkor odalépett hozzájuk egy orvos, és nekilátott lekezelni a fiú sebeit.
- És itt? – bökött fejével Sanyi az iskolára, mire a gyógyító ingerülten rászólt, hogy ne mozogjon.
- Sikeresen megmenekültünk, bár az egyik terem így is meggyulladt. De amúgy minden rendben.
Sanyi kétkedve nézett Diára.
- Hát azt látom... – morogta, végignézve a sebesült diákseregen.
- Jól van, megsebesültek néhányan, de nem halt meg senki! – csattant fel Dia váratlanul.
- Most mit üvöltesz?
- Nem kell megjegyzéseket tenni, jó?!
- Dia, mi bajod van?
- Semmi! – azzal a lány felpattant és elviharzott.

Dia mozdulatlanul állt az ablak előtt, kezét karba fonta. Szemét a távolra szegezte, s meg sem hallotta az ajtónyikorgást maga mögött.
- Dia?
Nem válaszolt. Nem bírt válaszolni.
- Dia! – odaléptek mögé, s két kéz gyengéden a vállára nehezedett.
Most sem mozdult.
- Dia, haragszol rám?
A lány nagy levegőt vett.
- Nem.
- Hát akkor? Mi volt ez a kirohanásod?
Dia a fejét rázta. Maga sem tudta, mitől borult ki ennyire. Elfordult.
- Semmi.
- Ne mondd ezt! Ne fordulj el tőlem! Mondd, mi baj?
- Csak...
Sanyi maga felé kormányozta az állát és a szemébe nézett.
- Csak?
Dia végül úgy döntött, megosztja a fiúval észrevételét.
- Nem tudom, jó-e a kapcsolatunk. – bökte ki végül. – Amikor... beszélünk... már... nem olyan mint rég. Amióta elmentél Rtuz-ra...
- Nem olyan, mint rég? Miért? Már megint mit csináltam rosszul?
- Mindig veszekszünk...
- Nem is igaz! Dia, mi van veled? Teljesen megőrültél!
- Nem, szerintem éppen Te vagy az, aki megőrült!
- Na de...
- Szerintem szakítanunk kéne – vágta rá Dia zordan.
Sanyi hitetlenkedve lépett hátra.

- Mi van?
Dia felpillantott, s látta, hogy Sanyi arca eltorzul a dühtől.
- Mégis, mit követtem el hogy megutálj?!
- Nem tudom, megváltoztál...
- Nem, pont ez az, hogy nem! Először féltékenykedsz, most meg szakítani akarsz?!
- Ne érts félre...
- Csak nem szerettél bele valami pojácába?!
- Nem! Én téged szeretlek!
- Akkor miért akarsz szakítani?!
- Azért, mert megváltoztál, folyton veszekszünk, és nem tudjuk megérteni egymást!
- Dehogynem!
- Ne áltasd magad, Sanyi!
- De én nem akarok szakítani!
- Én viszont igen!
- Dia, ne tedd ezt! Nem teheted!
- Miért? Én jót akarok!
- Inkább szünet, de szakítás... nem, Dia, én ELLENZEM ezt a döntésedet, amit meggondolatlanul hoztál.
- Az egy dolog.
- Micsodaaa?! Dia, ezt nem gondolhatod komolyan! – s Sanyi kétségbeesetten kiáltotta: - Szeretlek!
- Tudom.
- Akkor ne tegyél tönkre!
- Nem...
- De igen, tönkreteszel, ha most itt hagysz! – Sanyi megragadta a lány vállát.
- Nem érted, Sanyi? Én... nem akarlak tönkretenni, csupán arra próbálok rávilágítani, hogy ahogy a kapcsolatunk jelenleg működik, az rossz.
- Rossz? – ismételte Sanyi.
- Igen! Folyton veszekszünk, eltűnsz... és én nem bírom ezt!
- Nem tehetek róla, hogy küldetésem van, amúgy pedig a veszekedések... ezen az állapoton lehet változtatni.
- Mégis, hogy?
- Megváltozunk! Te is meg én is!
- Ez nem fog menni!
- Dehogynem. Csak meg kell próbálni! – erősködött Sanyi.
- De Sanyi... annyiszor megpróbáltuk már...
- Hát akkor megpróbáljuk még egyszer! – a fiú közelebb lépett hozzá.
- Tudom, hogy ezt szeretnéd, de...
- Ha tudod, hol itt a gond? Úgy beszélsz, mintha arról akarnál meggyőzni, hogy nem vagy méltó hozzám, és úgy viselkedsz mintha nem szeretnél!
- Ez nem így van – rázta meg a fejét Dia.
Sanyi átkarolta a lányt, és nekiszorította fejét.
- Nem hiszek neked – suttogta rekedten. – Bizonyítsd be...
Dia felsóhajtott.
– Össze vagyok zavarodva, Sanyi. Időre van szükségem.
Sanyi bólintott, és kinézett az ablakon.
- Oké, értem. Ne aggódj. Én tudok várni.

Folyt. köv.