Ezer könny és ezer ima (1. fejezet)

Az első emlékem még ma is szomorúsággal tölt el.
Nem tudom, hogy tél volt- e vagy nyár, hogy kedd volt esetleg szombat.
De az a nap mindent megváltoztatott.
Azt se kérdezd, hogy mennyi idős lehettem, mert fogalmam sincsen. Csak azt tudom, hogy mit éreztem. Azt, amit azóta is érzek.
Erről eszembe jut egy másik eset, ami a történethez kapcsolódik.
Pszichológia órán ültünk. A tanárnő azt adta "házinak", hogy a következő órán osszuk meg egymással az első gyerekkori emlékünket.
Amikor rám került a sor- hazudtam.
Az emberek többsége két karral tolja el magától a problémákat.
A rosszat.
Vagy ha nincsen elég ereje hozzá, a homokba dugja a fejét.
Hátha magától elmúlik.
Mit értem volna el az őszinteségemmel?
Megrökönyödést és esetleg sajnálatot.
Egyikből sem kértem, ezért előadtam valami szokványos sztorit, olyasmit, amit mindenki hallani szeretett volna. Olyan történetet, amilyet én is szerettem volna magamnak.
Most nem hazudok. Nincsen arcom és lehet jobb is így.
Könnyebb őszintének lenni.
Mintha álarcot viselnék.
Megajándékozlak a képzeleteddel.
Felfedezheted mire vagy képes.
Te alakítasz engem. Te formálsz.
Lehetek sovány és lehetek telt.
Megengedheted magadnak, hogy fekete hajat és kék szemet társíts hozzám.. esetleg barnát.. hm.. zöldet.
Ez egy csoda, amit te hozol létre.
Mint most én, az igazságommal.
A szavakkal.

Délután volt. Sütött a nap, erre tisztán emlékszem, mert a cserepes virágok árnyékot vetettek a szőnyegre.
Itt kezdődött. Anyuval voltam otthon. Néha úgy rémlik, mintha takarított volna, de az is lehet, hogy csak virágot locsolt.
A virág az oka mindennek...
Az emeleten voltunk. Az ablakon beszűrődött a fény.
Az egyik virág felé nyúlt, de elveszítette az egyensúlyát. Az álványba kapaszkodott, ami elborult, róla pedig a virág. Elesett. A földön térdelt és sírt.
Remegett a keze, ahogy a cserepeket próbálta összeszedni.
Nem értettem mi a baj, hát megkérdeztem:
- Anyu, miért sírsz?
Nem válaszolt, csak markolta egyik kezében a törött cserepeket, a másik kezével a földet próbálta egy halomba söpörni.
- Anyu!..
- Apád kedvenc virágát ledöntöttem. Nagyon mérges lesz.
- MIÉRT?
- Mert a kedvenc virága volt. - Nem fog haragudni.
- De. Nagyon.
Nem értettem. Én is löktem már le ezt- azt, de apu nem volt mérges...
- Ne mondd el neki!- könyörgött anyu.
- MIÉRT?
- Ne mondd el! Ígérd meg nekem!- kérlelt.
Még mindig sírt. Talán tudta, amit én akkor még nem.
Megígértem neki és megszegtem a fogadalmamat.
Este.
Anyu a konyhában volt Apu az ágyon ült közöttünk és a tévét nézte. Már amikor hagytuk.
Akkor hajoltam a füléhez és szegtem meg az adott szavam, bár az is megeshet, hogy ő kérdezett rá a virágra.
És elmondtam.
- Anyu borította le.. - súgtam tágra nyílt szemmel.
Apu felpattant és kisietett a konyhába. Hangos szóváltás és kiabálás szűrődött be hozzánk.
Nem tudom, mikor fogtuk meg Hannával egymás kezét.

Remegve néztem tetteim következményét.

Apu karon ragadta anyut és az ajtó felé rángatta
Sírt- megint.
Könyörgött- újra.
De aput nem érdekelte.
Kilökte az ajtón és azt mondta, hogy soha többet ne jöjjön vissza.

Gondolom mégis visszajött, bár nem tudom, hogyan tűntek el a házból a ruhái és egyéb dolgai.
De egyszer csak eltűntek, mintha soha nem is lett volna ott.
Az életemben.
Később értettem csak meg, de akkor már késő volt.
Hosszú éveken át mardosott a bűntudat, hogy elüldöztem az anyukámat.
Álomba sírtam magamat és könyörögtem- had kaphassam vissza.
Megígértem, hogy jó kislány leszek.
De ki hitte volna el nekem?
Én sem hittem magamnak.
Az anyukámnak tett egyetlen ígéretemet is megszegtem.
Pedig soha nem kért tőlem semmit.
Csak akkor.
Én pedig becsaptam, ezért az lett a büntetésem, hogy örökké éreznem kell a hiányát.
És érzem is. Most is.
Lényegtelen, hogy mit tudok azóta.
Hiába mondanám, hogy értem, mikor nem igaz.

Alkoholista volt. Ma már tudom, hogy ezért veszítette el az egyensúlyát, ahogy azt is, miért akarta eltitkolni mindezt apu elől.
Mert megígérte, hogy abbahagyja.

Sok rémisztő történetet hallottam róla, miután elment. Hogy:
Elitta a pénzt. Azt a pénzt, amit apu hagyott otthon neki, hogy tejet és kenyeret vegyen nekünk rajta.
Azt mesélték, hogy sokszor magunkra hagyott bennünket. Étlen- szomjan.
Hogy Hanna egyszer nagyon megbetegedett, amikor elment. Majdnem meghalt.
egyszer én is.. na jó kétszer.
Először, amikor elvettek tőle az orvosok, mert nem tudta abbahagyni az ivást.
Hat hónapra születtem így- nem voltam egy kiló sem.
Mégis túléltem, bár a három hónap inkubátor örök emlékeztetőt hagyott, a fél szememre vak vagyok.
Bár ez szinte szokványos volt abban az időben, hiszen nem takarták le a gyerekek szemét...
A másik megmenekült.
Ezt nap, mint nap megköszönöm Istennek, mert hiszem, hogy a gyermeke vagyok és valamiért különösen vigyáz rám..
Egy példa?
Legyen.
Ezt a történetet a nagymamám mesélte.
Megkeresztelkedésem egyik oka az volt, hogy haldoklottam. A mama megijedt, hogy "pogányként" távozom el ebből a világból, hát szaladta papért a közeli templomba.
a szomszéd néni lett a keresztanyám.
Ez volt a második csoda.

Most harag gyúlt szívedben?
Miért?...
Az enyémben nincsen.
Mert nem értek annyi mindent.
Nincs a TUDÁS a birtokomban, még annyi idő múltán sem. Ezek csak történetek. Emlékek, melyek a benne szereplők érzéseinek lenyomatai.
Csak anyu nincs benne sehol.
Pedig ő tudná a választ.
A kérdéseimre.
Nem tudom, hogy miért ivott. Miért gondolta, hogy el kell menekülnie a valóság elöl.
És ez itt a lényeg.
Ez a titok, ami nem hagy nyugodni.
Miért, miért, miért és megint csak miért?...

Ha lenne lehetőségem megkérdezném.
Visszamennék az időben és másképpen csinálnám.
Szeretném, ha meglenne az a tudásom, ami csak most került a birtokomba.
Már átlátom az összefüggéseket.
Azt kívánnám, hogy ott és akkor a MIÉRTeknek más legyen a jelentésük.
Nem azt kérdezném, hogy apu miért fog haragudni, hanem, hogy mi az a fájdalom, ami miatt az alkoholgőzös mámorba menekül.
De nincsen hatalmam hozzá.
Még a mai napig sem tudom ki Ő.
Csak egy név számomra...
Nem tudom, hogy hány éves és arra sem emlékszem hogy néz ki.
Még a hangjára sem..

Vajon él- e még?
Gondol- e néha ránk?
Nem tudom őt gyűlölni, pedig akartam, mert egész eddigi életemet áthatotta az a mély fájdalom, az az űr, amit maga után hagyott...
A tudat, hogy esetleg én üldöztem el.
Sokszor meg akartam keresni.
Hívtam őt kétségbeesetten.
Vártam.
Szívem egy része még most is várja.
Egy része, amit senkinek nem adtam, mert nem adhattam.
Sokszor mondtam, hogy szerencsés vagyok, amiért nincs anyukám, mert egy emberrel kevesebbet veszítek el.
De tényleg így van?!..
Soha nem éreztem az anyai szív feltétlen szeretetét és a meleg biztonságot nyújtó ölelő karjait.
Csak olvastam róla.
Néha amikor magamat öleltem, azt képzeltem az ő karja fon át..
Ha az utcán sétáltam minden nőben őt kerestem.
Azt az arcot láttam, amire nem is emlékeztem, és azt a hangot hallottam, amit nem is hallhattam.
Semmi sem biztos és a mai napig annyi mindenre nem tudom a választ.
Csak az az egy, hogy a sors keserű iróniája talán, de ő az első, kitörölhetetlen emlékem.