Expedíció a bermuda háromszög rejtélyének megfejtése céljából

Huszonöt éves múltam Amerikai állampolgár és kutató révén bejártam már majdnem hogy az egész világot, megmásztam számtalan hegycsúcsot, áthajóztam jó pár óceánt...de a következőket soha nem mertem volna remélni, még a legrosszabb rémálmomban se.
Egyik nap munkahelyemen felkeresett a tengerészeti expedíciókat szervező kapitány, aki közölte velem, hogy részt kell vegyek egy új felderítésben. Egy olyan rejtély megoldásában, amit már sokan megkíséreltek ám hasztalanul, és ha nekünk sikerülne rengeteg pénzt kaszálnánk vele.
Rendben ez eddig szép és jó, de itt jött a csattanó.
- Akkor szedje a holmiját Lisa és készüljön fel... a bermuda háromszöghöz hajózunk holnap reggel!

Ekkor megvilágosodott minden, hogy mért nem oldotta meg még senki sem a rejtélyét e helynek. De, és mert, nincs is vissza út... ez olyan mindent vagy semmit játék. És valljuk be mindig is szerettem a kihívásokat és a kalandokat, veszélyeket, de talán ez még nekem is soknak bizonyult. Saját családom még nincs, szüleim Európában élnek, rég nem hallottam felőlük, mégis úgy éreztem, ha a Bermudában ragadok, van veszteni valóm. Expedícióim során soha nem voltam még ennyire bizonytalan az utat illetően. De úgy látszik ez másokat nem érdekelt, és másnap reggel már a tengeren ringatóztunk csapattársaimmal.

Mindenkin kirajzolódtak az idegességet láthatóvá tevő arcvonások, de szemmel láthatóan nyugodtabbak voltak, mint én. Az ujjaimat tördeltem és a hajó padlózatára függesztettem tekintetem. Nem hagyott figyelmen kívül a sok történet, pletyka és tudományos magyarázat a tengeri háromszögről. Az a sok halott... s mégis voltak, akik baleset nélkül áthajóztak, átrepültek felette. Miért? Hogyan? Bár ezernyi kérdés kavargott fejemben úgy éreztem nem én akarom megadni rá a választ és nem saját bőrömet kívánom vásárra vinni.
A kapitány vígan fütyörészett és a Bermudáról mesélt... mesélt a rejtélyeiről.

- Általában azt mondják, elsüllyednek ezen a részen a hajók, s roncsait soha nem találják a tenger fenekén, sem máshol. Repülőgépek százai zuhantak le ezen a térrészen, szintén nyomok nélkül. Ám mégis legérdekesebb az az eset volt, mikor a hajó nem süllyedt el, de az összes embernek nyoma veszett az óceánjáróról. Cápákra vélekedtek, ám a cápa a csontokat azonnal kiköpi, viszont sehol nem találtak ékszereket, cipőket, csontokat... semmit. - hangja kicsit elcsuklott és mintha magát ijesztette volna meg az előbbi történetekkel, majd harsányan felkurjantott.
– Hát nem érdekes? – és tovább fütyörészett fittyet sem hányva az előbb mondottakra. Bár vállalkozó szellemű kapitányunk olykor igen meggondolatlan ötletekkel és tervekkel tömte a fejünket, melyekbe később be is avatott, azért egy ilyen kihívás csak az őrült embereknek jut eszébe. A televíziósok és a rádiósok is tudták cél irányunkat, s nagyban szóltak a hírek szerte az egész világon, hogy ismét megkísérelik feltárni a Bermuda háromszög rejtélyét...
Egyre közeledtünk a biztos halált ígérő helyre, akár egy vesztőhely...
Mindenki idegeskedni kezdett. A legénység kb. tíz személyből tevődött össze velem együtt.

- Itt vagyunk... – suttogta a kapitány, mintha csak attól félne, ha hangosan beszélne, bekövetkezne a tragédia.
Mindenki összerezzent, majd vártunk… Óráknak tűnő percek múltak csendben, mozdulatlanul, halálra várva. De semmi, a víz nyugodt volt, a levegő enyhén párás.
- Lehorgonyzunk...- adta ki végül a parancsot a kapitány. Mivel addigra már besötétedett, nem végezhettünk semmilyen kutatást a hellyel kapcsolatban.
Nyugtalanul telt az éjszakám, folytonos forgolódások közepette zajra lettem figyelmes.
Majd láttam hogy a kapitány búvárruhát ölt magára, s a vékony fénysugarak melyek a kabin ablakán át szűrődtek e arról árulkodott, hogy hajnalodik.
-Uram, hová készül? – kérdeztem, bár tudtam, hogy útja a víz alá vezet, nyomokat keresve.
- Lisa, én nem várok, aki jön az jön, aki marad az marad a fedélzeten. – szavai izgatottságot sugalltak, némi bizonytalansággal vegyítve.
A legénység még öt tagja készült víz alá merülni, a semmibe.
- Lisa jön, vagy marad? – most követelőzően hangozott minden egyes kiejtett hang.
- Maradok uram.- hátrébb léptem. – Én szívesen segítek a számtani rejtélyekben, mértani rajzokban, földrajzban, de egy ilyen valótlan szerű kutatásban nem.
A kapitány össze húzta szemöldökét majd csak ennyit mondott.
- Netán ha nem jövök többet föl...ég önnel. – azzal lemerült, s a vele tartó öt ember is követte a példát.

Megvallva nem ezeket a szavakat vártam tőle, szidásra számítottam mivel nem tartok vele. Egy kis csalódottságot éreztem, hogy nincs szükség rám, majd mielőtt úgy döntöttem volna, hogy én is lemegyek utánuk, újból átgondoltam, mekkora meggondolatlanság lenne ilyenre tenni fel az életem.
Négyen maradtunk a hajón. Délutánunk nyugtalanul zajlott, várva hátha visszajönnek.
Mindenki le-fel járkált a fedélzeten, és mind kevésbé hittek visszatérésükben. Majd a legénység többi tagja is víz alá merült, hogy megkeressék a kapitányt. Én másodszor sem merültem víz alá, ostobaságnak tartottam, hisz ha a kapitány még nem jött vissza ennyi idő alatt, akkor nincs miért megkeresni.
Egyedül maradtam a hajón. Féltem...már sötétedni kezdett...és még mindig egy lélek nyoma sem tünt fel a messzeségben. Körülöttem mindenütt csak víz...én meg egyedül. Egyik pillanatról a másikra sűrű köd támadt, amitől egy méterig sem láttam el magam körül. Bementem a kabinba és vártam, tehetetlenül ültem a kormány előtt. Sírni szerettem volna, de nem ment.
Ekkor megrázkódott a hajó... Mi történik? Ekkor elkezdett forogni, majd egyre lejjebb süllyedni a vízbe. Hasztalanul kezdtem segítségért kiabálni észrevéve, hogy örvénybe kerültem. Egyensúlyomat elvesztettem majd nekiestem a kabin falának...bevertem a fejemet, a padlóra rogytam, s eszméletem vesztettem.

Fejem iszonyúan kongott... forgott velem a világ. Kinyitottam szemem és reflex-szerűen talpra ugrottam. Nem a hajón voltam. Nem is vízben. Hol vagyok? Emberek sétáltak körülöttem...öregek többségben...fiatalok kisebbségben, nők , férfiak, gyerekek.
Mind mereven maga elé meredve. Nem beszéltek és nem érintkeztek egymással.
-Kapitány úr! – kiáltottam fel örömömben, mikor megpillantottam a tömegben a búvárruhás kapitányt. Szaladni kezdtem, majd nekimentem valaminek...a semminek, olyan volt akár az üveg, átlátszó és szilárd. Eszeveszetten dörömbölni kezdtem az üveg falon, de senki se figyelt rám.
-Elnézést. – érintette meg valaki a vállamat mire úgy megijedtem, hogy sírásba törtem ki, igazából nem is a rémülettől, hanem a tehetetlenségtől. –Eltévedt?
Megfordultam, egy öltönybe bújt férfi szólított meg. Elegáns megjelenése rögtön rokonszenvet váltott ki belőlem. Ő más volt mint a többi ember akik az üvegfalon át kóvályognak.
-Hol vagyok? – kérdeztem hasztalanul.
-Tehát új vagy... –kezdte – ahogyan a földön és az egész világegyetemben van gravitáció, időbeli eltérések, más síkok, távolságok, melyeket nem tudunk felfedni...
A Bermuda gravitációs energiája arányban van a három háromszöget alkotó sziget területével. Ez egy szakadás... a föld hibája, egy luk, egy időbeli eltérés, egy másik dimenzió.
- Nem igazán tudom követni- még mindig nem értettem hol vagyok.
- A föld számtalan helyén elő fordulnak ilyen helyek, csak a Bermuda háromszög a legnagyobb és legészrevehetőbb ezek közül. –folytatta monológját – Sok eltüntet jelentenek nap mint nap a világon, ha hiszed, ha nem mind ide kerülnek, ez a dimenzió egy másik állapota az életnek. A dimenziók sohasem találkoznak, sohasem találkozhatnak! Még mindig a földön vagyunk, ugyan ott járunk, ahol eddig jártál, csak más formában. Nagy ritkán előfordul, hogy látni vélnek bennünket, úgy neveznek minket, hogy szellemek, mert ha látnak is ködös alakban észlelnek a dimenziók eltérése miatt. Akár a félárnyék, amikor a tárgy mögött árnyék keletkezik, ám kis részein átszűrődik a fény és az árnyék körvonala homályossá lesz. Sokan ezt a helyet túlvilágnak... mennyországnak, pokolnak hívják. Pedig csak egy koordinációs hibája a világegyetemnek, ahogy a fekete lyukak a világűrben...
- Na álljuk meg egy pillanatra. - nem értettem miről zagyvál, milyen dimenziókról, szellemekről. –Akkor itt ugyanúgy megy az élet, mint a régi izé dimenziómban?
Felnevetett.
- Dehogy is. Itt mindenki belezavarodott a saját világukba, és nem emlékeznek már az alakokra, formákra. Itt csak lélekben érzed, hogy van valakid, de sohasem fogod átölelni, fizikailag észlelni. Soha nem lesz senkid, akivel beszélgethess...
- Akkor önnel, hogy kommunikálok? Kicsoda ön? Hogy érintett meg?
De az öltönyös alak eltűnt a tömeg forgatagában...
Már értettem mért rohantam neki egy üvegfalnak, de szinte álomszerűnek tűnt ez az egész. Örökre egyedül, lélekként élni...

És most fejezem beszámolómat a sikeres, illetve ki hogy veszi sikertelen expedíciómról.
S ha ez a beszámolót olvassa és hallgatja valaki, akkor az azt jelenti, hogy sikerült a tervem és mégis lehet a dimenziók között fent tartani a kapcsolatot...