Eva

/A történethez ajánlanám: Nightwish - Eva/

Négy évig ez volt az iskolám… Milyen furcsa, hogy most már nem járok többet majd ide. Négy csodálatos évet töltöttem itt sok kedves osztálytársaimmal. De a legeslegjobb mindvégig Eva volt. Sajnos ezt sohasem mondhatom már el neki. Tegnap örökre eltávozott közülünk…
Már mindenki hazament a ballagás után. Csak Eva padján van egy pár mécses és egy csokor fehér rózsa. Ez volt a kedvenc virága. Pár mécsesben is pislákol még valamicske láng. Elég sötét van már és az egész termet csak a gyertyák pislákoló fénye világítja be. A három sor pad… A fotókollázs az osztály tanulóiról… A száraz kórókkal teli virágállvány, ami jelenleg nagyon illik a hangulathoz.

Aztán a falra tekintek. Négy osztálykép egymás mellett. Istenem, mennyit változtunk! Az első képen még mindenki kissé meglepett, de aztán egyre felszabadultabb a társaság minden egyes képen. De a legnagyobb változást egy lányon látni…
Az első képen csodálatos, hátközépig érő, barnahajú, csillagszemű kislány mosolyog kissé félénken, a többiektől elhúzódva. Igen… ez Eva. Mindig csendes lány volt. Ha a szemébe néztél, mindig láthattál benne valami földöntúlit…
Kilencedikben sok embert megmentett a tanárok szidalmaitól, mikor átadta nekünk a házi feladatait. Sokan csak emiatt nem szekálták. A fiúk könyvmolynak tartották, ezért nem álltak vele szóba. A lányok közül egypáran csak azért álltak szóba vele, mert nem maradt idő a kedvenc sorozat után a házi feladatra…

A tizedikes képen arca kissé sápadtabb, de még mindig kedvesen mosolyog, továbbra is a kép sarkában. Ebben az évben ő volt az egyetlen, aki be mert ülni a félelmetes biológiatanár elé, és az egyetlen, aki meg tudta lágyítani a tanár kőszívét. Sokan hálásak lehettünk volna ezért, de soha nem mondtuk neki egyszer sem, hogy köszönöm…

A következő képen Eva haja nagyon rövid, a szeme alatt karikák is látszódnak…De még mindig édesen mosolyog a kócos haja alól.
Nem erősségem a történelem, és sajnos pont ebben a sorsdöntő 11. évben buktam meg. De ez a kedves lány segített. Egész nyáron tanult velem a pótvizsgára. Néha-néha kirohant a mosdóba, amit gyomorrontással magyarázott. Ekkor kezdtem el gyanakodni…
Egyik nap aztán elsírta magát. Könnyei Napóleon portréját áztatta a tankönyv 112. oldalán. Elmondta, hogy leukémiás és körülbelül egy éve van hátra… Ezt nem tudtam elviselni. A szinte legjobb barátnőm hamarosan meghal?! Én… én ezt nem tudnám végignézni… Elkezdtem zokogni… Összecsaptam a tankönyveimet és hazáig rohantam… Többet nem mentem hozzá történelem-előkészítőre.
Végülis letettem a pótvizsgát.

Az utolsó osztályképhez értem. Eva, mint mindig a kép szélén áll. Haja már nem kislányosan kócos. Inkább fénytelen… És már nem mosolyog…
Fél évig járt még velünk iskolába. Ez idő alatt egyszer sem tudtam a szemébe nézni. És ami még szomorúbb: senki se vette észre, hogy Eva a halálán van…
Egy esős hétfőtől kezdve aztán nem járt többet iskolába. Kórházban volt, befektették. És én egyszer sem látogattam meg…
Lázasan készülődtünk a ballagásra, díszítettük a termet, mikor egy zokogó hölgy jött be… Elmondta, hogy Eva tegnap éjjel meghalt a kórházban, de utolsó üzenete számunkra egy köszönet volt, amiért jó osztálya voltunk… Sírvafakadtam.
Másnap a ballagáson mindenki fekete karszalaggal ballagott; az igazgató is megemlékezett az elhunytról.

Elfogytak az osztályképek. Kinyitottam az ablakot, amin hűs szellő jött a kedves tanterembe. A levegő elfújta az utolsó gyertyát is…
Másnap kimentem Eva sírjához. Vittem neki egy csokor fehér rózsát. Elmondtam neki mindent… hogy mennyire sajnálom, hogy életébe nem mondhattam neki azt, hogy köszönöm… vagy azt, hogy én barátnőmként szeretem őt…

M.W.