Érzések egy képzelt koncerten

Bentről kihallatszott a zaj, a dobok monoton hangja és a tépett gitár sírása, az üvöltések. Érzem, hogy bent az izzó Pokol vár. Belépek. Zsíros hajú, nyeszlett srác néz a szemembe. Körbenézek: hosszú hajú, fekete ruhás alakokat látok. Egy sarokban kábult szerelmespár bújik egymásba, miközben a radiátorra támaszkodnak, máshol extázisba zuhant emberek ugrálnak, fetrengenek. Elöl, ahol a zenekar játszik, tombol a közönség. Látom, ahogy a zsíros hajú beszél hozzám, de hangját csak nagyon halkan és nagyon messziről hallom. Lassan rájövök, hogy a jegyemet kéri. Szemei vörösek, tekintete kifejezéstelen, azt hiszem, már minden reményét elvesztette, de ez az ő hibája is lehet. Előkotrom a gyűrött jegyet szakadt kabátom zsebéből, és a markába nyomom. Megvizsgálja, bólint, majd beljebb terel.

Ahogy egyre közelebb kerülök a tömeghez, a kép annál zavarosabb lesz. Vörös lámpa rikít a szemembe, cigarettafüst és testnedvek szaga terjeng, teljesen el tudja venni az ember minden olyan képességét, amivel felmérhetné, hogy hova is került: alig hallok, alig látok, és valahogy nagyon furcsa minden. A homályban lassan mégis odakeveredek a pulthoz. A hideg sör talán jót fog tenni. A pultos nyersen elémlöki, sok dolga van még, nem ér rá nyájaskodni. Nem gond. Elteszem a visszajárót, és a színpad felé fordulok. Hátulról valaki erősen a jobb vállamnak jön, majd ugyanazzal a hévvel elszáguld mellettem. A sör egy része a pólómra borult, nem gond, úgyis agyonvizezték. Nem tudom, hogy mit keresek itt, miért jöttem ide. Ez nem az áhított nyugalom. Hol vagyok? És kik ezek itt körülöttem?

Érzem, hogy szédülök. Nem kapok levegőt. Elbódít a szag, a gyenge alkohol és a bömbölő zene, ez a három valami különös masszát alkot, amibe belecsöppenve egyre mélyebbre süllyedek, és hiába nyújtom ki a kezem, nem segít... Behunyom a szemem, és soha meg nem történt képek sorát látom: mintha fegyverrel lőnék a szemembe őket. Gyepes udvaron életem egyetlen szerelmét ölelem át, de nem tudom, ki az. Ismeretlen az arca. Aztán egy romos, fehérre meszelt templom, nyirkos fű, köd, derengő napfény. Sírkövek. Vajon kik nyugszanak ott, a hideg, vizes földben? Egyáltalán meglelték a nyugalmat? Talán. Érzem ahogy testem lassan dől hátra, majd a földre esek. Kinyitom a szemem és látom, hogy még mindig ugyanott állok. Homályosan látom magam körül az alakokat is, de ők nem látnak engem, nem vesznek rólam tudomást. Szédülök.

Egy másik dimenzióban érzem magam, nem abban a világban, ahová születtem. Megfájdul a fejem, és már megint nem látok semmit. A piros fény szinte a zenével egybeforrva lökdösi a tüdőmet és a gyomromat. Nem kapok levegőt. Hirtelen torz arcok rohannak felém, és kis híján átgázolnak rajtam. Mintha az összes vérem a fejembe tódulna, és ettől bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Megfordulok, lassan elindulok a kijárat felé... úgy hívogat, mintha az Éden kapuja lenne.

Mikor odaérek, rémültem lököm félre a zsíros hajú jegyszedőt, lépteim egyre gyorsabbak lesznek, azon kapom magam, hogy már szaladok, futok ahogy a lábam bírja, messze el a zajtól és a dübörgéstől, magam mögött hagyva a ködös termet és furcsa alakokat, csak futok... Amikor megállok, idegen utca vesz körül. Kicsi, fehér házak, mohás tetők, sötét ablakok. Nyirkos diófalevelet fúj elém a hideg szél, más hangot nem hallok, csak a saját zihálásomat és szívem egyhangú lüktetését. Nem tudom, hogy milyen messze vagyok az otthonomtól, azt is csak sejtem, hogy merre menjek majd, ha lesz erőm. De most nincs. Felnézek.

Az utcai lámpa fehér fénye világít a szemembe. Izzadok, mégis ráz a hideg. Elmémben még mindig vitustáncot jár a vörös fény, a furcsa szag, és minden, amit láttam, de nem tudtam felfogni igazán. Hányingerem van, leülök a padkára, és boldog vagyok. Már csak azt érzem, hogy egy könnyes lesz a szemem az örömtől, amiért megmenekültem és életben maradtam.