Epilógus - A lámpás

Kisgyermekként azt képzeljük, hogy a világ tele van csodákkal. Hiszünk a mesékben és a legendákban, és tudjuk, hogy egy nap eljön a végzetünk. Előttem egy ilyen világ képe jelenik meg. Magunk vagyunk a hatalmas világban. Nem függünk semmitől és senkitől. Nincs nagyobb úr felettünk, a jelennek élünk, nem pedig a jövőnek. De ki vagyok én, hogy saját világot teremtsek magamnak, hisz egyedül vagyok akár egy hervadt szirom a rózsabokor alatt.


*
Bűn és bűnhődés.  Ez a világ körforgásának egyik alapja. Felelnünk kell a tetteinkért, és ez alól senki sem kivétel. Hiába vagy a mennyek vezetőjének lánya, hiába vagy te az Úrnak szolgája. Neked is, ahogy minden halandó embernek bűnhődnöd kell.
Én jól tudom, hogy a vezeklés és a bűnbocsánat is részese az életünknek, de ha már egyszer a sötétséget választottuk, onnantól nincs megállj, és a jutalmunk majd végrendeletünk is egyben.
Engem a szerelem ejtett rabul. Hosszú karjai magukkal rántottak a mélybe, és nem tudtam szabadulni tőlük. Édes ajkával, hívogató szavakkal csábított magához a sötétségnek fia. Nem tudtam küzdeni ellene, hisz életemnek eme szakaszáig, azt se tudtam, hogy mi a szerelem. Évek óta csak távolról figyeltem az emberek viselkedését. A háborúktól mindig elfordultam, a betegségek nem érdekeltek. Csak a boldog, szerelmes emberarcok vonásait fürkésztem, és kerestem a titkot, amit végül én magam fedtem fel. Ki tudna ellen állni egy valós férfi csóknak? Nekem tilos volt, akár csak az első életnek az almafáról enni. De ahogy Ádámnak és Évának el kellett hagynia a paradicsomot, úgy nekem sem volt maradásom tovább az égiek között. Végül csak egy letaszított lámpás lett belőlem.
Villámokat szórtak utánam, szárnyaim elvették, és ősi erőm is a feledés homályába veszett. Gyenge voltam, és védtelen. Idáig a kezem által a tövisből újonnan nyíló virág lett, és a rossz idő után, ismét napsütés árasztotta el a világot. Most pedig én hozom a sötét korszakot a Földre, és a rózsák melyek kezemhez érnek úgy korhadnak el, akár egy folyót átívelő fahíd. Lelkem elkárhozott, és ennek fejében sosem lehetek igazán boldog. Tettem felborította az ősi egyensúlyt, és ember ellensége ember lett. A vérem erőt, szívem örök életet ad, de örök sötétséget hoz gyilkosom fejére. Követőim nem ismernek határokat, alattvalóim pedig szörnyű és keserves halál áldozataivá válnak. Kit eddig szerelmemnek tekintettem, csak egy csaló, és átkozott lény, akinek végig csak a vérem kellett, és az én áldozatom mellyel ő irányítja fajtájának sötét énjét. Többé a nap nem akadály a számára, az ezüst tőr, holmi játékszerként vesz részt az életében, nem pedig halálos fegyverként. Nincs több remény, és nincs több vezeklés. A Földtől az égiek elfordultak, és nincs, ki segítsen. Én a fényből táplálkozom, azonban ha a Földet eléri a sötétség, velem együtt az egész emberiség meghal.
Alattvalóim és követőim csalódtak. Egy tóparti viskó szolgált egyedül otthonomként, de ez kevés volt ahhoz, hogy a szívem alatt hordozott gyermeknek teljes értékű életet nyújtsak. Mindent veszni hagytam, és nem törődtem semmivel és senkivel. Lámpámmal késő este az erdőt jártam, hogy némi fényt adjak az ott élőknek, és hogy eszembe jutassa a régi pompát, amiben születtem, és amiben felnevelkedtem. Folyamatosan, amikor a növekvő hasamhoz érek, ez jár a fejemben, hogy én ezt nem adhatom meg a születendő gyermekemnek. Étlen és szomjan fog meghalni saját anyja kezében, és mindez annak az átkozottnak hibájából, aki magához édesgetett, majd elevette tőlem mindazt, ami engem illetett.
A viskómtól nem messze, megalakult egy falu Clarity Village, ahol némi menedéket találhattam.  A fény falujának is lehetne nevezni, hisz minden energiát én adtam a lakóknak, hogy érezzék, van egy védelmezőjük. Engem sosem láttak, hisz nem hagytam.
A viskómból figyeltem nap, mint nap, a vízhez járó embereket, és tapasztalatot gyűjtöttem a földi élethez. Olyan voltam akár egy régi kórból érkező időutazó, aki nem ismeri mi az a telefon, és hajó. Egy család telepedett le a kikötő mellett, és átvették a vezetői pozíciót a horgászat felett. Egy középkorú házaspár vezette a kereskedelmet. A nő alig múlhatott el harminc, a férfi pedig talán a harmincötöt üthette meg. Éreztem szenvedésüket, hogy habár boldogok együtt, de mégis várnak a meg nem érkező csodára, a gyermekáldásra. Ahogy éreztem vívódásukat, a lelkem egy darabját éreztem megrándulni, ugyanis semmilyen életérzés nem szorult belém, kirekesztettségem óta. Döntések, döntések hátán, de az idő lejárta egyre jobban közeledett.
Tavasz, majd nyár, ősz és végül tél. Lejárt a kilenc hónap, és a gyermek a hasamban, aligha akart bennem élni tovább. Nem volt maradása, azonban nekem még kevesebb idő jutott. Segítségért kellett, hogy kiáltsak, hisz egyedül nem ment. Soha eddigi életemben nem tapasztaltam meg egy élet szültését sem, és ennek a tudatnak a hiányában, aligha volt esélyem egyedül megszülni a gyereket.
- Segítség! Kérem, segítsen valaki – a fájdalomtól alig tudtam kinyögni bármiféle más mondatot, csak hagytam had sodorjon az ár, ami már évek óta nem hagy nekem nyugtot. Éles nyilallások fúródtak a hasamba, és járni is alig tudtam. Rémes sikolyok hagyták el a szám, és a fájdalom úgy hasított belém, mint egy villám a fa törzsébe. Nem csak az égiek, de a földiek sem törődtek velem. Jajveszékelésem senki nem hallotta, senki nem sietett a segítségemre. Mit törődtek volna egy bűnös asszony, hívó szavával? Valljuk, be bűnös vagyok, és nem is akármilyen bűnnel. Elárultam a világomat, sötétséget hozva ezzel a Földre. Nekem nincs maradásom se, itt se a pokolban.
- Segítsen valaki! – kiáltottam ismét, egy hatalmas fájdalom kíséretében. Rettenetesen fájt, és éreztem, ahogy egy meleg folyadék hagyja el a lábam közét, ami melegséggel töltött el. Érezni kezdtem a lábamat, de a fájdalom aligha múlt el. Fázni kezdtem, és ennek tetejében a hó is megeredt. Vissza akartam fordulni a viskómba, de túl távolinak láttam, és nem találtam vissza a megfelelő úton. Minden reményem elszállt, és csak vártam a simogató halált, hogy végre szembe nézhessek vele, és megkapjam a rám kiszabott büntetést.
Amikor már minden reményszikra elhalványult előttem, akkor vettem csak észre, hogy különös hangokat hallok felém közeledni.
- Itt vagyok! Segítsenek… kérem – ziháltam a levegőt, annyira kiabáltam torkom szakadtából!
- Merre van?
Hatalmas megkönnyebbülés volt, hallani egy ismeretlen férfi hangját. Talán nem veszett el minden, és élhetek tovább. A fénysugarak egyre erősebben világították meg az arcom.
- Itt vagyok… erre – kiabáltam a fény után.
- Azonnal ott vagyunk. – válaszolta vissza egy újabb hang, egy nőé.
Tudtam, hogy kik ő. Ők az a házaspár, akik minden áldott nap a viskóm mellől vitték el a napi vizet. Ők voltak a kikötő kereskedelmi vezetői… Éreztem őket. Már nem csak a saját fájdalmam borította be elmém, hanem most már az övükét is. Olyan érzékenyen érintett az ő sorsuk, hogy a bűntudatos lelkem, nem bírta el az őket ért terhet. Átvettem tőlük a szenvedést. Ez is büntetésem egy része volt… az égiek nem voltak bolondok.
Szemhéjaim ólomként nehezedtek szemeimre. Kezdtem feladni, és hiába tudtam, hogy jönnek és megmentenek, ha én már a halál küszöbén kopogtatok. Meghalok és magammal viszem titkomat a sírba.
- Ne adja fel! – egy pillanat se kellett, és a férfi ott termett mellettem feleségével. Egy hatalmas plédet terítettek rám, és azonnal a férfi karjaiban találtam magam. Az ölébe vett, és haza vitt magukhoz. Éreztem izmos karjait magamon, és teste melegét átvette az én testem.
Azonnal megfeledkeztem a hasamból jövő szúrós fájdalomról, és csak a meleggel foglalkoztam. Nem féltem tovább a haláltól… de hirtelen ismét éreztem a belém csapódó nyilakat. A baba igencsak türelmetlenül várta kijövetelének percét, és nem bírta tovább. Meg akart születni, holott én őt egyáltalán nem akartam. Csak a bűnömre emlékeztet, és arra, hogy megfosztott életem pompájától.
- Nyomja… Ne adja fel, ilyen könnyen – a férfi kizökkentett saját önző kis monológomból, és közben fel sem tűnt, hogy egy régi ház vörös színű szobájában fekszek egy hatalmas zöld ágyneműs francia ágyban. Jelen pillanatban nem tudtam a kényelmemmel foglalkozni.
A férfi szétterpesztette két lábamat, a forró vizes vödör pedig ott volt pontosan mellette. A fájdalom teljesen elvakított, és csak a belőlem áradó nyögésre tudtam koncentrálni. Életet adni fele annyira sem könnyű, főleg ha már szülőben is alig maradt némi élet. A vajúdás közben lepergett előttem teljes életem, az égben eltöltött hosszú évszázados időszak, hol örök fiatalságom és szépségem ejtette rabul az embereket, azonban ezt felváltotta a komor és sötét időszak, amit itt, a Földön kellett élnem. Elvesztve fiatalságom, hatalmas pocakkal, és koszosan.
Végül egy kép jelent meg előttem, egy kislány, akinek könnyek borítják az arcát. Sír és nem tud betelni a tőlem kapott élettel. Abban a percben, ahogy megláttam a férfi karjában, egyszerűen jó érzés árasztotta el a testem, és boldog voltam. A kezembe adták, és én azt se tudtam, hogyan fogjam meg. Egyik percben még átkozni tudtam volna a bennem élő lényt, de most mindent megtennék azért, hogy ne vegyék el tőlem. Kezdtem elveszíteni az erőmet, azonban a kisember egyre szaporábban vette a levegőt, amitől én csak még boldogabb lettem. Kínomban nevettem és sírtam. Vártam a még nagyobb csodát, aki megragadja a kis csecsemőt mellettem és magával viszi, oda ahol többé nem esik bántódása. Az én lelkem már kárhozatra van ítélve bűneim miatt, de őt még megmenthetem.
Végkimerülésem közepette, nem tudtam a gyermekre koncentrálni hisz fájdalmaim voltak. A nő, ki végig a kezemet fogta kivette kezemből a síró gyermeket, és magához ölelte. Ringatta a karjában, és közben altató dalokat suttogott a fülébe. Éreztem, ahogy szeretettel látja el a lányomat, és ez megnyugvást adott a számomra.
Ez volt az a pillanat, amikor nyugodtan nemet mondhattam a létnek. A lámpám örökre kialudt, sötétség hullott ránk. Én búcsút vettem az életem egyetlen jó részétől, a gyermektől, kinek én adhattam életet, tudtam, hogy el fognak jönni érte, és feloldozzák őt az én bűneim alól is…