Emlékkép (Egy koldus emlékére)

Halkan, sejtelmesen, mint távoli harangszó kondul meg szívemben az emlékezet. Árad, hömpölyög az idő nagy óceánja. A múlt a jelenbe folyik, majd egybeolvad a jövő távlatával. Mélyen elfogódva tekintek az opál színű ölébe. Az áttetsző homályból egy tengerkék szem, egy kedves arc suhan felém. Szívemben elviharzott percek emléke rezdül. Vissza- visszatérő dallamok áradnak felém. S még körülfon a varázs aranyos ködével, feldereng lelkemben egy csodát hozó hajnali pillanat emlékképe.

Azon a reggelen, mintha minden más lett volna, mintha a nap is szebben sütött volna, mintha a szellő is huncutabbul simogatott volna. Mintha ezernyi színes virág pompázott volna körülöttem, hogy körüllengjenek illatukkal. Mosolyogva álmodoztam, s élveztem, ahogy a napsugarak táncot jártak arcomon. Nem figyeltem a város zajára, teljesen betöltött valami egészen furcsa érzés. Valami, amit még csak nem is sejtettem...talán a várakozás öröme, a titok, ami ott rejtőzködött a levegőben, keresve a megfelelő pillanatot, hogy végre megmutathassa magát.
Ráérősen lépegettem az aranysárga levelekkel borított aszfaltos járdán és mélyeket szippantottam a levegőből.
Aztán egyszer csak a semmiből, hirtelen ott termett előttem egy Koldus. Kopott, piszkos ruhában, fésületlenül... Hirtelen összerezzentem, mikor megállított és tekintetünk összefonódott.

Bátortalanul fogott bele mondókájába... hogy most jött ki a börtönből, éhes, szomjas, de nincs pénze és ha tudom segítsem ki néhány forinttal...
Volt valami különös melegség a hangjában, ahogy hozzám szólt, s természetes alázat, ahogy kért...
Én ösztönösen nyúltam a táskámba a pénztárcámért és egy pillanatig sem gondoltam, hogy nem mond igazat.
Kivettem a pénzt és szótlanul odaadtam neki.
Ahogy szemébe néztem, szinte hívogatott, csalogatott fénylő ablakszemei. Egy titokzatos mosoly simult át arcáról arcomra. Hirtelen oly picinek éreztem magam mellette. Óriásnak tűnt, elérhetetlennek.... mégis, annyira vágytam megízlelni csillogó szemeiből a fényt.

Vágytam megpihenni tekintetének kék szigetén. Minden gondolatom kiesett belőlem, megszűnt körülöttem minden, mélységes csend és béke költözött belém....
Csak néztem...mintha nem is lettünk volna, mintha nem is lettem volna, mintha beleolvadtam volna a nagy Mindenségbe...semmivé lettem, hogy Minden lehessek, hogy néhány pillanatra haza térhessek!
Nem tudom mennyi ideig álltam így, mert az idő, mely a halandók végzetét megszabja, most nem volt úr felettem.

Aztán úgy tetszett, mintha a messzeségből a búcsú szava rezzent volna. Fátyolos lett a szemem. S mint aki hirtelen álomból ébred fel, testem kész volt mozdulni, s
én sietve köszönés nélkül mentem tovább. Csendes mélabú nehezedett rám. Már nem tudtam visszafojtani a torkomban tornyosodó gombócokat, utat törtek maguknak és szemeim zugából csordogálni kezdtek....sírtam, sírtam és nem értettem miért.
Vagy mégis?

Hirtelen megtaláltam valamit, majd ugyan olyan hirtelen el is veszítettem, mintha emlékeim függönyéről legördültek volna az emlékképek és valósággá váltak volna.
Mintha csak azt mondta volna...
Látod? Létezem! Ott vagyok benned! Csak emlékezz!
Vágytam. És sírtam. Vágytam a Pillanatra, arra az érzésre, amit akkor éltem meg, mikor a Koldus szemébe néztem.
De most már tudom, ez a Pillanat sosem illan el, ez örökre itt marad bennem, hisz sehonnan nem jött és sehová nem megy...