Elvesztegetett idő

Szenteste van.
A karácsonyfán az égők vidám táncot járnak, fényük visszatükröződik a szemedben.
Szép.
Csak nézem és érzem a percek múlását. Érzem, hogy valamit elszalasztottam, az évek telnek és én elfelejtettem a legfontosabbat, azt az egyetlen dolgot, ami örökül adatott nekem- az isteni ajándékot.
Azt a csodát, hogy a szívem szeretetre született...
Ó, megtanítottak cipőt kötni, arra is, hogy télen melegen öltözzem, de azt senki nem tanította meg nekem, hogy hogyan szeressek...
Hogy hogyan tudnék igazán és jól szeretni, mert szeretni tanulni kell.
Ma érzem, hogy valami hiányzik és ma látom azt a láthatatlan falat is, amit az idő emelt közénk, s ha kinyújtom kezem, kőtömegébe ütközöm és akárhogy próbálom, nem tudok áthatolni rajta...
Túl vastag és erős már..
Ó, és lehet késő- nem akarod, hogy tudjam, tudjam mi rejtőzik az ezernyi álarc mögött, amit magadra öltöttél védekezésül, azért, hogy a tettek ne ejtsenek olyan mély sebet, és a szó ne tudjon úgy fájni...
Mert ezt viszont jól az eszünkbe vésték- bensőnkbe égett az ige:
"- Ne mutasd, ha valami bánt, a problémád sajátod, neked is kell megoldani hát - egyedül. Ha mégis könnyet ejtesz - tedd úgy, hogy senki ne lássa, mert sírni gyengeség!.."

De vajon tényleg így van- e?
Tényleg akkor vagyok gyenge, ha hagyom, hogy egy pillanatra lelkem mélyére láss?
Tényleg az - e a gyengeség, ha hagyom, hogy észrevedd legördülő könnyemet?!
Nem, nem hiszem..
Nem hihetem!...

Csak ülsz gondolataidba merülve.
Talán Te is a tegnapi vitánkon tűnődsz...
-Sajnálom!- ajkam némán formálja a szót, de nincsen bátorságom kimondani.
Nincsen hozzá bátorságom, ahogy az összes többi alkalommal sem volt..
Miért is vesztünk össze? Nem is emlékszem..
Sós lett az étel, vagy becsapódott egy ajtó.., s ahelyett, hogy hálát adtunk volna amiért az asztalra étel került és a fejünk felett van tető- mélyen megbántottuk egymást.Szó szót követett és ezek a szavak a lényünket összekötő híd közé újabb éket vertek...
Talán az utolsót.
Pedig akkor rájöttem valamire - arra, hogy több igazság létezik a Földön- létezik az enyém, a tiéd és másoké.
Az igazság abban az adott pillanatban nem más, mint érzéseink lenyomata. Az én igazságom a megélt tapasztalatok, kudarcok örömének- fájdalmának szövevényes hálózata, amit az idő alakít, csiszol, átformál.
Ezért más a Te igazságod is, hiszen a múltad a Tiéd- csak a jelenben osztozunk..
Hát csoda, ha sokszor elbeszélünk egymás mellett?
Meglepő, hogy képtelenek vagyunk meghallani, amit a másik mondani akar?
Nemcsak meghallani kéne, hanem megérteni és átérezni.. megérteni mi rejlik a szórengeteg mögött, hogy a dühödt szavak mélyén titkon kétségbeesés és magány bújik. Mert valahol minden veszekedéssel azt az igényünket próbáljuk a nem megfelelő szavakkal kifejezni, hogy úgy érezzük elhanyagolnak minket és nem törődnek velünk..

Tegnap sem a becsapódó ajtó volt a baj, csak egy ölelésre vágytam egy fárasztó nap után, de könnyeket hagytam magam mögött...
A végső türelem húrja megfeszült- bármikor elpattanhat.
Ez megrémiszt.
Megrémiszt a tudat, hogy elveszíthetem azt, ami egykor az Égből adatott nekem.Naív kisgyerek módjára azt feltételeztem, az ajándékot- mivel én kaptam- az enyém és nem kell rá vigyáznom.
Azt hittem nem veheti el tőlem semmi és senki.
Tévedtem.
Vajon mibe kerül nekem ez a tévedés?
Őrült harc dúl szívemben, életemben először átérzem az összes elvesztegetett percet...

Bármit is vágtunk egymás fejéhez - nem gondolom, hogy rosszabbak lennénk, mint mások..- de mégis..
Egyformán vagyunk rosszak, hiszen hibát- hibára halmozunk. Nézzünk magunkba:
- Lehetünk-e jobbak, mint bármelyik bűnöző, mikor hazugságokra építettük az életünket és az évek folyamán megöltük a meghittséget, a békét, a csodát.
A varázslatot.
Azt a varázslatot, amit egykor ketten hoztunk létre a szó és az érintés erejével.
Ó, nem akarom ezt.. kapar a torkom és a sós könny csípi a szemem.
Nem ezt ígértük - az a kötelék, mely minket összekötött nem erre volt hivatott!...

Kezed az enyém mellett pihen. Csak egy apró mozdulat lenne s meleg ujjaid tenyerembe simulnának, mint régen.
Fohászkodom az Égiekhez úgy, ahogy kisgyermekként- adjanak erőt és bátorságot, a mozdulat félúton ne maradjon el...
És most eszembe jut minden: hányszor akartalak magamhoz szorítani, mikor láttam valami bánt...
Hányszor akartam elmondani, hogy mindennél fontosabb vagy nekem, de a szó nem zavarta fel a csendet...
Most is súgnám:- Nem lesz semmi baj!..
El akarom hinni...
Lehunyom szemem és azt képzelem, rám nézel, szemedben a karácsonyfaégők fényének függönyén át meglátom a bizonyosságot - van remény.
Remény, hogy újra kezdjük, és most mindent jól csináljunk... ha akarjuk és hiszünk benne azzal a hittel, ami a tiszta szív ajándéka.
A szívé, mely ledönti a falakat és kitárja kapuját a lehetőségeknek.
Amely igent mond a szeretetre..
Mint most én.

Ujjaim lassan tiédbe fonódnak... lehetőséget adok arra, hogy elhúzhasd kezed, de nem teszed.
Rám nézel, nem szólsz semmit, csak elmosolyodsz.
Ennyi most elég.. elég lesz holnapig.
S mi lesz azután? Nem számít.
Most nem..

Ez a szenteste más, mint a többi. Ma tudom, amit tegnap még nem, hogy minden amire valaha is vágytam- magamban hordoztam. Csak választanom kellett melyik úton indulok tovább és beismerni, hogy az álmaimat te teszed teljessé általad válnak valósággá és elérhetővé.
A szeretetedet, amit egykoron birtokoltam elvetted és elrejtetted, ahogy minden kincsed, mert nem tudtam értékelni - igazán értékelni..
Mert azt gondoltam ez jár nekem, anélkül, hogy viszonzásul bármit is adtam volna.

Kezed bizalommal pihen kezemben és engem ettől az apró gesztustól valami megmagyarázhatatlan nyugalom tölt el.
A szeretett vonásokat fürkészem és tudom - ma minden megbocsátható.
Kevés az időnk, a javát már elveszteggettük. Nem tudhatjuk a jövő mit tartogat számunkra- lehet, csak a most a miénk és Holnap már késő lesz.
Késő, hogy elmondjam, hogy megpróbáljam szavakba önteni túlcsorduló érzéseimet. A szív bármikor megszűnhet dobogni, és ha én most nem mondom ki, lehet soha nem lesz rá lehetőségem...
Bizonytalan minden a világon, de azt akarom, tudd - szeretlek, azt akarom, ha minden összedől körülöttünk, ebben az egyben ne kételkedj soha.
Ettől a perctől életem hátralevő részében megpróbálom helyrehozni vétkeimet, bepótolni az összes elmaradt ölelést és ki nem mondott szót.
Lehet, hogy nem csinálok majd mindent jól és hibázni fogok, de tudom, hogy te sem leszel előrébb semmivel, mert szeretni - igazán szeretni mától tanulunk...