Elveszítettem

Elveszítettem.

Most már végleges, érzem a szívemben, érzem minden egyes reszkető zsigeremben, hogy vége. És nem mondom, hogy nem tehettem volna ellene. Biztos, ha akkor sarkamra állok, ha nem hagyom elúszni ezt a másfél évet, ha nem ülök ölbe tett kézzel, és várom, hogy valami isteni csoda a karjaimba küldje őt, hanem lépek, elszánt és kitartó lettem volna, minden másképp alakul. De előbb meg kellett küzdenem magammal, a világgal és az érzéseimmel. A vágyaimmal. Ami nem akár szomszéd sráchoz húzott, hanem a legjobb barátnőmhöz.

Szeretem.

Szükségem van rá, vágyom rá, testestül-lelkestül, minden szívdobbanásom, és porcikám érte ég. Baráti ölelése, játékos érintése tartotta bennem a lelket, tüzelte érzéseim hamvadni képtelen lángját. Napról napra egyre inkább biztos voltam magamban, hogy ez vagyok én és ö a másik felem, egyek vagyunk, és bár annyi mindennel kellene szembenézni, nem csak önmagunkkal, másokkal, szülőkkel, barátokkal és az egész világgal, hittem abban, hogy nekünk menne.

Tévedtem.

Tudom, úgy hangzik, mintha egyáltalán megpróbáltuk volna, de nem így van. Nem volt bennem erő, hogy kipróbáljuk, s nem tudhatom meg már soha többet, hogy benne lett-e volna elég erő, együtt lett-e volna elég erőnk. Soha nem volt az enyém, és mégis. Minden reggel az ő arcával ébredtem, ami szinte beleégett szívembe és szemhéjam mögé, és minden nyomorult, üres reggel hittem abban, hogy ez lesz az a nap. A nap, mikor nem csak mellette ülök az iskolapadban, és lopva teszem magamévá finom illatát, kezének puhaságát. És este… este úgy feküdtem le, hogy mégis boldog voltam, hiszen álmomban, de már akkor, mielőtt álomba merültem, úgy éreztem, hogy az enyém. Tényleg így volt. Egyek voltunk, ö az enyém, én az övé. És hiába mondta a valóságban; én sem gondolhatom komolyan, hogy működne, mégis hittem benne. Ebben az egyetlen dologban hittem, erre építettem fel az életem. Aztán előkerült ez a srác.

Gyűlölöm.

Gyűlölöm, hogy közénk állt, gyűlölöm, mert elvette tőlem az egyetlent, akiért érdemes élnem, és meghalnom, ha úgy kell lennie. Gyűlölöm azért, mert neki mindene megvan, ami nekem soha. Legfőképp Ő. S férfi mivolta. A bátorsága, hogy megszerezze, amit akar. Neki elég volt kedvesnek látszania, elég volt rámenősködnie, hogy Ő megkedvelje. Ennyi, máris sínen vannak.

Reménykedtem.

Az utolsó pillanatig hittem a szavának, hogy köztünk semmi sem fog megváltozni, ugyanúgy legjobb barátok maradunk, ugyanúgy az enyém lesz, de ez nem igaz. A barátság mindig alul marad. Bevallom, reménykedtem benne, hogy nem fog összejönni nekik. Néha még most is elkap egy-egy pillanatra ez az érzés, de aztán sírva tudatosul bennem, hogy ismét csak tévedek. Egészen addig képtelen voltam felfogni a dolgot, amíg meg nem pillantottam őket együtt, amíg nem láttam, amint más érinti, öleli, és csókolja helyettem. Akkor először, és azóta napjában többször is

Meghalok.

Valami összetört, reszketve, sírva, ordítva halt meg bennem. A szívemben, a torkomban, az agyamban, még az ujjam hegyében is üresség maradt. És keserűség. És bűntudat. Nem tettem semmit.

Hagytam elveszni.