Sártavasz
Este volt, amire hazatért. Haza – mert elhatározta, hogy itt akar élni. Nem volt semmije, ami visszahúzta volna a régi életébe. Amikor belépett a házba már a gazda szemével nézett körbe: mit lehetne javítani, hogyan lehetne otthonosabbá tenni. Este még megírt két levelet, majd lefeküdt aludni, s másfél napig küzdött zavaros álmaival. Feltűnt benne Vera, az Álomlány, egyszer hosszú, egyszer rövid hajjal, az öregember, életének megannyi fontos és feledhető állomása. Volt, aki vádolt, volt álomkép, ami csak annyit akart, hogy emlékezzék rá. Másfél napba került, amíg végigálmodta élete folyását, megküzdött minden emlék angyalával, s amikor felébredt olyan kipihent volt, mint még soha életében.
Dudorászva ment végig az úton a kompig. Vásárolni akart pár dolgot, de irtózott attól, hogy Érsekibe menjen. Már nem érzett semmit az Álomlány iránt, legfeljebb arra vágyott, kimondja: „köszönöm” azért, hogy akkor megajándékozta szeretetével, vagy legalább annak illúziójával, valaki még szeretheti, de félt, hogy a mikor meglátja, akkor mégiscsak fel fog támadni benne valami, ami szétrepeszti frissen megszerzett békességét és megkarcolja a lány boldogságát. Már szembe tudott nézni a halál, az éjszaka és az élet angyalával is, de a szerelemtől, a szenvedélytől még mindig félt. Talán pár hét, hónap vagy év múlva már sikerülni fog az is.
Amíg a kompra várt, leült a folyó partjára és kavicsokat dobált a vízbe. Utoljára gyermekkorában próbált meg kacsázni a kavicsokkal, meg is látszott az eredményen: talán kétszer vagy háromszor sikerült kettőnél többször megpattintania a vizet. Nem számított: érezte, hogy ellentétben korábbi éveivel nem kell sietni sehová, s nem mondja ki senki sem a legcsúnyább szót, amit az emberiség több ezer éves törzsfejlődése alatt csak kigondolt: a határidőt. Jó volt mindenről elfeledkezni és újraélni a gyermekkor hangulatát.
A komp ráérősen kúszott át a túlpartra. Útközben meglátta a fát, amihez néhány nap előtt versenyt úszott azzal a lánnyal. Túl sok volt már a harc és a háború, de ez az élmény már túl volt minden szenvedélyen. Eszébe jutott a lány bársonyos bőre, amit kiemelkedett a vízből, s a napsugarak cirógatták. Nem volt benne semmi vágy a nőre gondolva, nem volt több mint egy szép emlék, mint egy kép, amit a múzeumban látni. Annyira furcsa volt. Ha az álomlány meztelenségére gondol, még mindig a hatása alá kerül – de Márta meztelensége más volt. Nem mintha, nem lett volna legalább olyan szép, ahogy a vízből kilépve végigfutott hófehér bőrén a napfény, talán először életében, - de ez a szépség minden érzékiség nélküli volt. Benne volt Éva, ahogy először nézett szembe a nappal, miután az Úr megteremtette – Nő, nagybetűvel, de még nem a szaporodás eszköze, nem a vágy tárgya. Talán társ, valakinek.
Remélte, hogy sikerült kibékülnie édesanyjával és saját magával. – Uram, add meg neki a békédet, ahogy nekem is. – mormolta magában, mintha a mellette álló nagyon jó és régi barátjához beszélne, aki fél szavakból is megérti őt.
Talán gyerekkora óta ez volt az első imája, de ennyire őszinte és önzetlen kérése talán még akkor sem volt.
Csillagvárba érkezve az első útja a postára vezetett. Odaadta a két levelet a postáskisasszonynak, majd hirtelen ötlettől vezérelve, amikor megkérdezte, hogy kíván-e még valami mást, egy levelezőlapot kért bélyeggel. Az írópulton röviden ráfirkantotta:
Glinda, kösz szépen megvagyok. Légy boldog. Élek és van otthonom.
Damnát
majd bedobta a levélszekrénybe.
A posta után rövid keresés után egy kutyasátrat vásárolt magának: elhatározta, hogy amíg nem sikerül tisztáznia a helyzetet, addig nem költözik be a házba, inkább csak mellette veri fel a sátrát. Azután keresett egy könyvesboltot, ami ránézésre nem csak a bestsellerek értékesítésével foglalkozott, hanem időnkint nem aranyozott betűkkel szedett címlapú könyveket is forgalmaz. Az eladó hosszas keresgélés után talált egy könyvet, ami leginkább megfelelt Ábrám (aki tegnap még Damnát volt) azon kérésének, hogy könnyen emészthető formában tartalmazza az építési és lakásfelújítási alapismereteket.
Végül a vasboltba ment, ráérzésre megvett minden szerszámot, ami kellhet a házkörüli munkához, tudva, hogy a feléről legalább megfeledkezett, s amit választott, nagy valószínűséggel felesleges.
A buszpályaudvar közelében talált egy éjjel-nappal boltot, ahol a szokásos ár másfélszereséért vásárolt egy rúd szalámit meg egy csomag tartós kenyeret (állaga alapján lehetett volna akár mosogatószivacs is). Az italospult előtt hosszan álldogált, de végül fancsali képpel inkább két doboz tartós tejet vett. Most már élni akart: emberként, nem pedig az alkohol rabjaként elvegetálni. Nem érzett magában akkora erőt, hogy meg tudjon állni az első kortynál, vagy az első pohárnál. Egyik fele szeretett volna inni és csak inni és elfelejteni mindent, a „sárga föld” akció keretében, de tudta, hogy ez veszélyes út lenne. Benne nincs meg az az erő, ami az öregembert megtartotta az értelmetlennek tűnő életben, sem pedig az az életszeretet, életszerelem, amivel az Álomlány örülni tudott az életnek.
Öreg este volt már, amikor végre hazaérkezett a tanyához. „Haza” ízlelgette magában a szót. Talán inkább bázis, legalábbis ennek a szónak több értelme lett volna. Hiszen a ház nem volt az övé, lehet, hogy pár napon belül tovább kell mennie, még akkor is, ha nincs hova. De az is lehet, hogy erről az alapról, erről a bázisról fogja majd felépíteni az új életét. Valójában egyik gondolat sem töltötte el akkora örömmel, mint az, hogy most végre nyugodtan pihenhet. Talán álmodni is fog, s az álom pihenés, nem pedig viaskodás lesz.
A sátrat a kert legtávolabbi sarkában verte fel, szemben a házzal. Még nem érezte méltónak magát ahhoz, hogy akárcsak a házban betöltse Ábrám bácsi helyét. Leült a földre, s nem gondolt semmire. Csak hallgatta a szellő zizegését, a mocsaras rész lélegzését, távoli kutyák vonyítását, s rájött, hogy az otthon és a haza szónak mégiscsak van értelme. Talán egy-vagy két órát ülhetett ott, amikor sajgó tagjai és a szúnyogok ragaszkodó társasága figyelmeztette a futó idők súlyára. Szentségtörésnek érezte volna, ha meggyújtja a zseblámpáját, ezért inkább a vasboltban vett gyertyát vette elő, hogy újdonsült vászon otthonát a lakályosság illúziójába öltöztesse.
A gyufa sercenése, a kanócon végigfutó láng amint belecsókolt a viaszba régi emlékeket ébresztett benne. Advent, karácsonyi gyertyák, a fény, amit nagyszülei halottak napján az ablakba tettek, az öreg, veszekedős sekrestyés, amint a gyújtóssal végigment a templomon, miközben szidta az ügyetlen ministránsokat, akik összeviaszozzák a templomi szőnyeget; valahol mindegyik képben volt valami szakrális, valami imádságra hívó.
Az öregasszonyok a templomban mindig rózsafüzért mormoltak. Már gyerekkorában is nevetségesnek tartotta, végtelenül unalmasnak, valami olyannak, amit majd a pokolban kell végezniük a tisztátalan lelkeknek, s nem értette meg, hogy a vén, varjú-arcú nénik mégis miért mennek el naponta, s mondják minden nap ugyanazokat az elkoptatott, értelmetlenné sodort szavakat. Mégis, amikor kijöttek a templomkapun, az arcuk szegletében, mintha mosoly bujkált volna, lépteik kicsit szaporábbak, lelkük pedig megbékéltebb lett volna. Milyen varázsos íze volt a szónak, amikor gyerekfüllel azt hallotta: titokcsere – s hogy kiábrándult, amikor megtudta, valójában miről is van szó.
Ábrám (törekedett arra, hogy új nevén gondoljon magára), rájött arra, amit gyermekfejjel képtelen volt megérteni, hogy valójában irigyelte őket, s haragudott rájuk, hogy ők részesei voltak valami titoknak, amit ő képtelen volt felérni. Annak a titoknak, amit az öregember is ismert.
Megpróbálta felidézni a szavakat: Miatyánk, aki a mennyekben vagy…
Aztán: Üdvözlégy Mária… de amikor odáig ért, hogy áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus, eszébe jutott, hogy most valami jelzőt vagy fohászt kellene mondania. Aki… Nem tudta felidézni a szavakat. Aki… A gyertya visszatükrözte a csillagok fényét, s az őt körülölelő békét csak a megakadt gondolat kattogása karcolta meg.
Aki… aki velem van mindig. Asszonyunk…
Nem számolta ki a tízet, csak mondta az imát, egészen addig, amíg át nem ért egy másik világba.
S ezen az éjszakán már nem a halál vagy a sötétség, hanem a nyugodalmas jó éjszaka angyala látogatta meg.
Közjáték
A létra tetején állt, s megpróbálta az ereszcsatornát kitisztítani, amikor meglátta a közeledő autót. Bár kissé színezett üvege volt, nem volt nehéz észrevenni, hogy csak egy ember ül benne. A kocsi az a típusú luxusterepjáró volt, amit az újgazdagok csak a városban szoktak használni, robosztus felépítésével pótolva azt, amit férfiasságukból vagy méltóságukból hiányzónak éreznek. A vezető nem törődött a kátyúkkal, s a nyári szikkadtságban hatalmas felhőt húzott maga után. Ábrám elmosolyodott arra a gondolatra, hogy a mikor kiszáll, a vezető elegáns ruháját új, sárgás árnyalatra fogja festeni a lehulló por.
Tévedett. A kocsi gazdája, bár látszott rajta, hogy a legjobb üzletekből szerezte öltönyét, a legjobb akarattal sem volt elegánsnak mondható. Köpcös termetén úgy állt a zakó, mint egy harmadosztályú statisztán Caesar tógája. Ábrám elégedetten nézte, hogy a kinti meleg hogy megcsapja a kocsi légkondicionált klímája után, mintha spricnivel fújtak volna rá, arcán kicsiny izzadtságcseppek gyöngyöztek, de somolygását elrejtve, barátságosan köszöntötte:
- Jó napot!
- Maga írt? – támadt rá köszönés nélkül. Ennek sem volt gyerekszobája, gondolta Ábrám – Látom, már magáénak is érzi a házat. Persze, lerobbant viskó, de ha az ember eldózerolja, egész repi kis kócerájt lehet felhúzni rá. Persze egy kicsit távol van mindentől, de azért egy jó kocsival nincs két óra a város. Helybeli? Akkor meg minek is magyarázom.
Nézze, köszönöm, hogy elintézte az apósom temetését, az embernek sok dolga van, nem ér rá minden ilyesmivel foglalkozni, de nyugodtan hagyhatta volna a tanácsra is. Szóval ezzel azt akarom mondani, hogy emiatt nem adom olcsóbban, tudom jól mit ér ez.
Ábrám érezte, hogy elfehérednek az ujjai a vésőn, amivel a bekeményedett rétegeket próbálta meg lefejteni. Legszívesebben a látogató fejébe verte volna puszta kézzel, hogy megnézze tényleg olyan üres-e, mint amilyennek látszik, de inkább uralkodott magán.
- Nem akar leülni? – A vendég arca elfintorodott, ahogy az öreg kerti székre nézett.
- Nem. Nincs sok időm, csak az apósom iránti tiszteletből jöttem le, hogy megnézzem, mégis ki az, aki be akar költözni az ősi családi fészekbe.
- A felesége nem akart lejönni?
- Ilyen hőségben? Nem. Rám bízta az egészet. Azt mondta, gyűlöli az egészet, legjobb lenne lelocsolni benzinnel és aztán egy gyufaszállal – huss! – jót nevetett saját tréfáján. Ábrám előtt megjelent a kép, de közben egyre inkább fizikai undort érzett a másik iránt. Igaz, hogy eleget színészkedett életében, munka, karrier, üzlet, szex, de még egyszer sem volt ilyen nehéz, hogy a kultúrember maszkját viselje.
- Mennyiért hajlandó eladni?
- Hát, még le kell zajlania a hagyatéki eljárásnak, meg az illeték és minden, de ha gondolja, már előre megegyezhetünk, aztán írunk róla egy fincsi kis átdátumozható szerződést… – s mondott egy olyan árat, amire válaszul Ábrám legszívesebben füttyentett volna egyet, de irtózott attól, hogy most az öregember hagyatékán kufárkodjon:
- Rendben. Megkeresem az ügyvédemet és előkészítem a szerződést. Jövő pénteken megfelel? – látta, hogy a másik feje, ha lehet, még jobban elvörösödik. Majd megüthette a guta, hogy nem magasabb árat mondott. Ábrám régen érezte ennyire jól magát, énjének az a része, amit kis gonosznak szokás mondani, most ünnepelt. Ezt Isten biztosan, de még az öregember is megbocsátotta volna.
- Rendben, itt van a telefonszámom. Még valami?
- Igen… Szeretnék beszélni a feleségével.
- A feleségemmel? Minek? Hisz nem is ismeri.
- Ábrám bácsiról. Mégiscsak én voltam mellette, amikor meghalt.
- Megkérdezem, de nem akarom felzaklatni. Nagyon érzékeny szegénykém. Tudja már bogaras, meg szenilis is volt az öreg, talán jobb is, hogy ilyen csendben ment el, mielőtt még teljesen bekattan. Jól van, megkérdezem, de nem hiszem, hogy beszélni akarna magával. No, mindegy, öröm volt magával üzletet kötni, a jövő héten várom, a címemet tudja, a telefonszámom pedig rajta van a névjegykártyámon. Viszlát. – Beszállt a kocsijába, s elviharzott. Az egész nem tartott annyi ideig, hogy leülepedjék a por, aminek kíséretében érkezett.
Egyedül volt. Nem folytatta a megkezdett munkát, inkább leült a székre, amire a másik nem volt hajlandó, s végignézte a földet – először a tulajdonos szemével. Most már lebonthatja a sátrat, s beköltözhet a házba. Az öregember szobájához nem fog nyúlni, az szentségtörés lenne. A lány szobájához talán igen, de nem most. Az öregember a fia szobájában adott neki szállást, tehát abba költözik be. Nem tudta miért, de valami ünnepélyes várakozás töltötte be, ha új, egyébként a józan ész szerint teljesen értelmetlen életére gondolt. Rájött, hogy látni akarja, hogy milyen lehet télen vagy halottak napján ez a táj, s hogy éleszti újra a tavaszi eső.
Most, hogy már van egy kis darabka földje, még akkor is, ha könnyen befogja a szem, és egy háza, ha nem is palota, már nem gyökértelen a világban. Van otthona és helye.
Újra a régi lakásban
A következő napokban kénytelen volt elszakadni a tanyától. Verával összegyűjtöttek már nem kevés pénzt, s ha eladja az autóját, már elég a vételárra. Szerencsére egyik ismerőse lakásközvetítéssel is foglalkozott, s pár telefon után vállalta, hogy régi otthonukat bebútorozottként bérbe adja – nem nagy pénz, de elég arra, hogy remeteszinten meg tudjon élni belőle az elkövetkező hónapokban. Aztán meg majd csak lesz valahogy.
Tehát Ábrám felkerekedett, hogy visszatérjen a Városba, s két nagy kartondobozba összeszedje mindazt az emléket, ami megmaradt korábbi, damnáti életéből.
Az ajtó mögött feltárult a magára hagyott lakás kriptaillatú hangulata. Idegen volt. Vera rendezte be: minden puritán, célszerű, modern, világos volt, skandináv-stílusú, ahogy mondani szokták, de mindez csak a lakberendezési katalógusok világát tükrözte, s nem az asszony jelenlétét. Az emlékeknek nem volt boldogság illata, csak fertőtlenítő és por szaga.
Ahogy végigsétált a lakáson kétségei támadtak, hogy a személyes emlékekkel meg tud-e tölteni két kartondobozt. A ruhák rendben voltak, szépen, tisztán, összehajtva: ezeket zsákokba rakta, hogy majd valami jótékonysági szervezeteknek adja. Nem érezte szentségtörésnek: egyik ruha sem Vera volt, hanem az, amit a divatról gondolt. Egyik ruhához sem kötötték szép emlékek. Halványan emlékezett arra, hogy volt egy fekete, kopottas bőrkabátja, amiben megismerte. Nagyon nem illett hozzá, talán éppen ezért is jegyezte meg.
Újságok: papírgyűjtés. Könyvek: egy részük a dobozba, más részük az asztalra, s meghagyja a barátjának, hogy válogasson belőlük, s a többit ő ajándékozza el. Már lendült a keze, hogy a piperéket kidobja, de aztán félúton megfagyott a mozdulat, s inkább a kartondobozba rakta.
Eredetileg úgy tervezte, hogy az egész napot ezzel tölti, de már egy óra múlva úgy érezte, végzett.
Kiment a teraszra, hogy rágyújtson. Körbenézett: idegen volt a város, ha egyáltalán valaha is az otthona volt, már nem az. Azt máshol találta meg. Jól esett arra gondolnia, hogy a „megtalál” igének múlt idejét használhatta.
Talán csak az iratok voltak hátra. A fiókban az első dossziéra nyomtatott betűkkel a Vera szó volt – nem is volt vele sok gond: bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok, orvosi papírok poroszos rendben, mintha csak arra készült volna Vera, hogy a végére pont annyi hely maradjon, hogy be lehessen sorolni saját halottas levelét is – kartondoboz. Alatta a garancialevelek, ezekre sem lesz többé szükség, legfeljebb a kocsi törzskönyvére, de az alatt még egy újabb mappa, amit még sohasem látott, rajta Vera gyöngy betűivel: „Damnát”. Mielőtt kinyitotta volna, leült a földre, mintha attól félt volna, hogy gonosz szellemek törnek elő belőle. Verának nagyon szép írása volt. Damnát nem értett sohasem a grafológiához, ezért sohasem tudta eldönteni, hogy ez a lélek harmóniáját tükrözte, vagy éppen ellenkezőleg, a szép, míves betűkkel akarta elrejteni lelke titkait.
Fényképek… Felül az újabbak, s alattuk, mintha idő visszafelé folyhatna, az egyre régebbiek. Az egyik a tavalyi nyaralásukon készült, a másikon első karácsonyozásuk látható. Emlékezett, Vera valami narancsos-gesztenyés szárnyast sütött: finom volt, de zamata nem idézte a csendes éjt… És legalul Damnát egy fiatalkori képe, kicsit megfakult színekkel, s hátoldalán csak egy szó: „szeretem”. Nem volt semmi több. Talán csak magának írta oda emlékeztetőül, hogy évek múlva (soha nem jön el már ez a pillanat) vissza tudjon emlékezni arra a szerelemre, amit férje iránt érzett, talán valami ősi, tudattalan asszonyi boszorkánysággal, az írott szó erejével akarta örökkön élővé tenni ezt a szerelmet, Isten tudja csak.
Csak nézte azt az egyetlen szót, s hirtelen, ráomlott a felismerés, hogy Vera nincs többé. Már nem csak az olyan apró szertartások hiányoztak, mint az hogy, nincs kivel kávét főznie, nincs kinek borotválkoznia esténként: ebben a pillanatban döbbent arra rá, hogy az, aki egyedül kimondhatta ezt a szót: szeretem, örökre elhallgatott. Eddig a tompa fájdalom elfojtott minden érzést, de most, ettől az egyetlen szótól hirtelen minden feléledt benne. A szerelem, ami az évek során elszürkült, de mégis szép volt, valami olyan szép, amit csak visszagondolva tud igazán értékelni az ember. Csak kezében tartotta a képet és rázta a zokogás. Valami régi érzés, valami vesztett boldogság szakadt fel benne, de a lelke mégis felszabadult. Órákig csak ült, s bár már elapadtak a könnyei, nem tudta a szemét levenni arról az egy szóról.
Fájó volt este bezárni a lakásajtót, de érezte, hogy ezzel a mozdulattal most már valóban lezárja a múltat. A múltat, amiből nem marad semmi más, csak a tudat, hogy mit nem szabad, s az egyetlen szó: „szeretem”.
A szó, amit Vera csak leírt, de szinte soha nem mondott ki, mert ahogy mondta, nem volt olyan hangulata. Talán, ha nem csak leírja, ha ki is mondja, vagy ha ő szerette volna annyira, hogy Vera magától is megvallja, minden másképpen lett volna… De nem. Vera akkor is halott lenne, legfeljebb még jobban fájna. De ez a szó: „szeretem”, mégiscsak ott volt és tanúsította, hogy nem volt minden hiába.
Csak most döbbent rá, hogy mégiscsak volt élete, de már örökre elveszítette.
Éjszaka volt már, amikor végre hazatért a tanyára. Néhány forduló volt, amíg a lány szobájába behordta a kartondobozokat és a többi holmit, amit nem volt szíve kidobni. Hajnal volt már, mikor friss szokása szerint kiült a ház elé, a vén diófa alá, s semmi másra nem figyelt, csak arra, hogy a fülledő éjjelen néha támadó meleg nyári szellő hogyan simogatja a bőrét, s viszi magával minden borús gondolatát.
Talán el is bóbiskolt, mert hirtelen csak annyit érzett, hogy valami nedves ér a kezéhez: az öregember kutyája volt. Nem látta azóta, hogy az öregember meghalt. Ki tudja, hol kóricált, de visszatért. Loncsos volt, látszott, hogy nem volt gazdája.
- Hát, nem lesz mellettem jó dolgod, de ígérem, hogy amit én eszek, abból te is kapsz… Csak ne menj újra világgá…
Kanyarított neki is egy szelet kenyeret. A kutya, akinek nem volt neve boldogan rágta, s szeméből csak úgy ömlött a hála.
Akkor még sokszor írhatod ezt ;-)