Élet? Vagy valami hasonló? (I.-VII. Rész)

I. rész

Még ősz van. A fákról lehullottak a levelek, várják, hogy eljöjjön a tél, és álomba szenderülhessenek. Már a varjak is megérkeztek. Reggelente is csak a károgásukra ébredem. A suliban is elkezdődött már a hajtás. Az élet forog, és sok bajon kell átverekednie magát az embernek. Dolgozat történelemből, egy felelés fizikából, mind-mind meglepetés szerűen zúdul a diákokra.
De talán kezdenek rendbe jönni a dolgok. Lehetséges? Nem. Sajnos nem. Ha, az rendbe jövésnek számít, hogy másba lettem szerelmes, akkor bizony nem. De legalább a reménytelen szerelmet “lecseréltük”. Az újról meg remélhetőleg hamarosan kiderül, hogy mennyire is az-e vagy sem. Talán több esélyem lesz Áronnál, mint ami Sebinél volt. Áron csak egy évvel jár felettem, és még előnyt is jelenthet, hogy Marcsi, az egyik legjobb barátnőm, az osztálytársa. Kiszedte belőle, hogy mikor született. Hát nem nagy az eltérés. Egy év, 4 nap. A korkülönbség legalább nem lesz akadály.

Még szerencse, hogy menzás vagyok. Ha nem így lenne, biztos, hogy nehezebben szúrtam volna ki Áront, a “tömegből”. Már akkor, mikor először kísérte Tomit ebédelni, már akkor elkönyveltem magamban, hogy helyes. Sőt. Nagyon is helyes. De nem kifejezetten érdekelt, hiszen a szívem Sebié volt. Teljes mértékben. Hiába tudtam, hogy nem lesz nála esélyem. Nem is az az 5 év különbség volt a baj.
Inkább, hogy nem tetszettem neki. Főként… És nem is igazán egyezett a stílusunk. Ő, egy diszkós lélek, aki repper nadrágban járkál. Én? Én csupán egy rocker lelkű lány, aki már a külső jegyeit is kezdte “rockeresíteni”. Feketében kezdtem járni. Igyekeztem minden ruhából a sötétet kiválasztani. Igaz, ekkor még lelkileg csak a zenei ízlésem tükrözte a rockerségem. Az egyéniség? Teljesen divatmániás… Nem csoda. Hiszen ha úgy vesszük, a divat hatására kezdtem el rockot hallgatni. Az már más kérdés, hogy a stílusommá nőtte ki magát, de mégis csak egy pecsét, hogy nem magam találtam rá, hanem a tömeg után kajtatva valósítottam meg. De ez akkor nem érdekelt. Nem is gondolkodtam el rajta. Az volt a fontos, hogy a többiek rockernek lássanak.

Meghiszem, ez a stílus sem tetszett igazán Sebinek. Nem foglalkoztam vele. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ha szeret, akkor elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ugyanúgy, ahogyan ezt én tettem vele szemben. Sajnos az a HA szócska ott éktelenkedett minden felé irányuló gondoltomban. Ha fiúról volt szó, nem létezett senki más, csak Ő.
Szépen éltem az álomvilágomban és a képzelgéseimben. De elkövettem egy hibát. Megszegtem azt, hogy fiút sohase hívjak fel. (Így utólag elgondolkodva rajta, nem hinném, hogy ez volt a legnagyobb gond…) El akartam Őt hívni moziba. Mindent gondosan kiterveltem. Nem úgy kérem Sebit, hogy úgy jöjjön el, hogy ketten megyünk. Vittük volna Kingát is. Összeszedtem minden bátorságom és felhívtam. Az lett, amire számított az eszem. Elküldött. Érthető is. A két korosztálynak mások az elvárásai. Hiába. Akkor egy világ omlott össze bent a lelkemben.

Az ez utáni napok. Hát. Láttam már jobbakat is. Kínszenvedésnek éreztem mindent, ami Sebestyénre emlékeztetett. Csak arra bírtam koncentrálni, hogy nekem most szenvednem kell. A legrosszabb dologra, amire ilyenkor figyelni lehet. Utólag már tudom, hogy nem magamba zárkózni, hanem még inkább a világ felé kellett volna nyitnom, de mindannyian tudjuk, hogy utólag okosnak lenni nagyon könnyű. De azt is elkönyvelte mindenki magában, hogy egyszer fent, és máskor lent. Én azt a bizonyos “lent” időszakot éltem. De beállt a változás. Eljött a felemelkedés is. Egyre jobban kezdtem megismerni Áront. Sebi helyett, már inkább Ő járt az eszemben. Sokkal kellemesebb volt róla elmélkedni. Az érzelmeim is egyre erősödtek iránta. A haverságom iránta barátsággá nőtt, a barátság szeretetté, és a szeretet szépen, lassan szerelemmé vált.
És most itt vagyok. Itt vagyok, egy új reménnyel teli szerelemben.
Holnap péntek, ami a gólyabált jelenti. Ifjú hetedikes gimnazista révén nagyon várom a holnap délután eseményeit. Azért van bennem egy kis idegesség is. A műsorunk. Egyszerű dolog, ha úgy vesszük. Van benne szenzáció, és cikis helyzet is bőven. Ördögből angyalok… Az ördög szerep, nekem személy szerint sokkal jobban bejön, mint az angyal. Ez azért az esetemben szerintem érthető.

Sokat próbáltunk rá. Most mindenki izgul, hogy jól sikerüljön. De miért is ne sikerülne jól? Maradjunk a pozitív hozzáállásnál. Hiszen, van benne egy remek meglepetés, ami reméljük, nagy felüdülés lesz a diákok körében. Kiderül. Idővel minden kiderül. Ha eljön a holnap…

II. rész

Eljött. Hát persze, hogy eljött a holnap. Holnap minidig van. Ha majd eljön a világ vége, és a “bolygónkon” nem marad majd senki, akkor is lesz holnap. Örökké létezni fog ez a szó.
Az éjjel nem sokat tudtam aludni. Az idegesség miatt, és a gondolataim sem hagytak nyugodni. Egyre csak Áron járt az eszemben, és a mai gólyabál. A várható rock-koncert. Álmodoztam is a mulatozásról eleget. Elképzeltem mindent. Tövéről, hegyire. Ahogy vele együtt pogózunk, ahogy mellette a láncban összekapcsolódott emberekkel rázzuk a fejünket. Ahogyan beszélgetünk. Ahogyan egyre közelebb kerülök hozzá lelkileg, és ő is hozzám. Röviden az egész programot lepergettem az agyamban. “Akár egy médium.” Gondoltam.
Itt ülök kémia órán. Teljes görcsben van a gyomrom. A tanár sem kínoz minket. Sejtheti, hogy így is eléggé zaklatott idegekkel rendelkezünk. Már csak egy óra van hátra. És elmehetünk. Ahogy peregnek a másodpercek, úgy az idegesség is nő a testünkben. Tik-tak, tik-tak. Most úgy őszintén? Kit érdekelnek a kémiai alapismeretek? Nem azt mondom, normális esetben foglalkoztat a dolog, és szívesen hallgatom. Szeretem ezt a tantárgyat, de nem akkor, amikor a gyomorgörcstől összenyomorodva próbálok Áron feliratokat biggyeszteni a füzetem hátuljára. Egész szépre sikerülnek. Nem csoda, hiszem vagy 5 percig készítettem csak az “á” betűt…

Éljen. Csöngettek. Még túlélünk egy órát és mehetek ebédelni. Hátha le tudok nyelni pár falatot. Aztán még haza is kell érnem, ahol szintén nem kevés dolog vár rám. De nem rohanok a dolgok elejébe. Még csak nyelvtan óra lesz, nem a gólyabál. Kétlem, hogy magyarozni fogunk. Az osztályfőnök úgyse fogja ezt megtenni velünk. Nem úgy ismerem. Nem “kitolós” típus.
Jól gondoltam. Tényleg nem az. Megbeszéltük, hogy mi lesz a délutáni program. Hányra kell jönni, mikor indul a műsor, mi lesz a program, ecete rá, ecete rá. Amint a csengő megszólalt, hogy utunkra engedjen minket, bevágtuk a dolgainkat a táskába, gyorsan magunkra hámoztuk a kabátokat is, és gyors ütemben a Bogáncs étterem felé vettük az utunkat, ahová ebédelni járunk.

Ahogy kiléptünk az iskola épületéből hűvös szellő csapott meg bennünket. Nem meglepő. Már novembert írunk. A tél kezd beköszönteni. A fagyos szél a vastag pulóverek ellenére átjárta az egész testemet. Mintha ezernyi apró tűt szurkálnának belém. Nem kellemes érzés, az egyszer biztos. De túl lehet élni, mindenki érezte már. Meg ezekben a pillanatokban nem is igazán foglalkoztatott, hogy fázom-e, vagy sem. Különben is, a gyors gyaloglás egészen felmelegítette a testemet.
A Bogáncs ajtaja – mint ilyenkor mindenhol lenni szokott – be volt zárva, hogy a hideg késő őszi idő ne tudjunk beszabadulni az előtérbe. Ezért is siettünk be, és gyorsan becsuktuk magunk után az ajtót. Ugyanilyen sebességgel levetettük felesleges ruháinkat, előkotorásztuk az ebédjegyet, és lengőajtón keresztül beestünk magába az étterembe. Egész “csinos” belülről is. Nem első osztályú, de a menzai ebédek légköréhez képest ég, és föld. Pontosan megfelelt a kellemes beszélgetéseknek, és a sokszor nem túl bizalomgerjesztő menüknek, amiket elénk raktak. Bizonyára, amit csak úgy magának rendel az ember, és nem a 420 Ft-os, gondosan megszervezett menüből álló literszámra főzött ételt, fogyasztja az ember, az nagyon is finom lehet. Sajnos még nem volt lehetőségem megkóstolni. De ami késik, az nem múlik, tartja ezt a mondás, és az élet számos területén bizony igaza is van.

Az ebédből csak néhány falatot tudtam lenyelni. Most már itthon vagyok, és szedegetem össze a holmikat. Nem gondoltam volna, hogy az idegességet lehet még nagyobb mértékben fokozni, ami bennem rejlik. Pedig igenis lehet! Sőt. Már kezdte súrolni az idegesség legmagasabb határát, mikor összerendeztem a kellékeket. Szépen, gondosan pakoltam össze. A trombitám gombjait beolajoztam, hogy semmiképp se ragadjanak majd, elraktam a fekete pólót, és a fehér lepedőt, a piros topott az előadás utánra, amiben a buli további részében leszek. A hajpántot, amire házilag, saját kezűleg szerkesztettem két szarvat, hogy hiteles ördög lehessek. Egyszóval mindent elraktam. “Úgyis itthon hagyok valamit!” – gondoltam magamban. Mindig így van. Hiába szedelőzködöm a legnagyobb körültekintéssel egy-két dolog mindig, kicsusszan a kezeim közül.

Egyelőre a sejtésem még nem igazolódott be. Még minden itt van. Hármat kopogtam az asztalon, amire a holmijaimat raktam. De nem csak az enyém volt ott. Ott volt Kingáé és Szmöréé egyaránt. Néhány emberkével neki kellett magunkat vetni a sok-sok hajpánt celofánba való becsomagolásához, amiket az osztályfőnökünk fog kiosztani egynéhány embernek, mikor már angyalokká változunk. Ügyeskedéseim közepette talált rám Cintia. Eléggé kétségbeesett volt az arca. Ugyan ilyen lelki állapotú hangon kérdezte:
Szeki! Nincs még egy fekete pólód? Én otthon hagytam az enyémet!
Ő… De, azt hiszem, van még egy! – cókmókjaim közül előhalásztam a fekete pólómat – tessék. Ez jó lesz?
Igen. Nagyon köszönöm! Az életemet mentetted meg vele!
“Szeki, az életmentő.” Nem is hangzik olyan rosszul, de azt hiszem, maradok a mindenki által ismert Szekinél, aki valamikor vicces, valamikor rossz kedvű és valamikor bunkó.

Ütött az óra. Elkezdődött. Sorba áll az osztály. Még ünneplőben: a lányok a hagyományos szoknya-matrózblúz ünnepi szerelésben, a fiúk fehér ingben és fekete nadrágban. Mindenki az előírásnak megfelelően. Hármas oszlopban. Kingától kikönyörögtem, hogy had álljak én Gyöngyi mellé, hiszen tudtam, hogy Áron őt gólyáztatja. Semmiképpen sem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Mindent ki kell használni. Egészen megnyugodtam ekkora. Azon kezdett el járni az agyam, hogy hogyan fog három ember egyszerre kimenni az ajtón. Tudom, tudom. Érdekes gondolatok ezek ilyenkor, és felesleges is rajta gondolkodni, mert magától értetődő, hogy nem férünk ki egyszerre, és szét kell válnunk, de megnyugtatott ezen gondolkodni.

Nem is olyan rossz! Sőt! Kifejezetten szórakoztató ez az egész. Aranyos szokások, és régi, de mégis még mindig szórakoztató poénok. Mint az is, hogy tegyük le az esküt. Ami igazándiból annyit takar, hogy lefektetjük a földre azt a papírlapot, amit még a tornaterembe való belépés előtt adtak a kezünkbe, és rá volt nyomtatva, csupa nagybetűvel, hogy ESKÜ. Ismételhettük a már megszokott gólyaeskü szavait, benne a már ismert feltételekkel. Kicsit sokáig tartott a beavatás, de azért eljött az is, amit igazából vártam: a gólyajelvények átadása. Az a pillanat, amikor megint láthatom Áront. És pontosan mellettem lesz. Viszont, amikor megkaptuk a jelvényeket, lelombozódott a kedvem. Főleg azért, mert megláttam, hogy mi is az valójában. Bár én már láttam részleteket a jelvényből, és volt róla elképzelésem, hogy mi lesz, de mikor összeállt a kép, és rajtam volt, akkor elakadt a lélegzetem. Még az a tudat sem nagyon adott oxigént, hogy Marcsitól kaptam meg őket. Jókedvű dühöngés volt lakos bennem. Az járt a fejemben, hogy jól megszorongatom a torkát annak, aki kitalálta ezt a fajta megjelölést. Nem volt más a jelvény, mint egy rózsaszín sapka, hasonló, mint ami a törpéknek van, egy ugyanolyan anyagból készül kendő, amit az oldalamra kötöttek és egy csodálatosan szép orvosi papucs. Az a jól ismert, kék színű nejlon zacskó, gumírozott széllel, melyet a cipőnkre kell húzni. Az összkép borzalmas volt. De ez a lényeg! Minél égőbb, annál jobb.

De nem volt idő borzongani a kirívó kiegészítőnkön. Sietni kell! Mindenki fejében ez a két szó forgott. Át kell öltözni, összeszedni a holmikat, amik kellenek. Nekem pluszba be kellett fújnom a trombitámat, hogy ne legyen hideg, és, ezáltal ne csússzak le fél hanggal a többiektől, mikor énekelnek.

Újra ugyanott voltunk, mint egy fél órával ezelőtt: sorban állva. Az egyetlen különbség csak annyi volt, hogy hármas helyett, kettes oszlop volt. “Legalább az ajtón minden gond nélkül kiférünk!” Gondoltam magamban, és kicsit el is nevettem rajta magam, de nem tartott sokáig. Most már visszatért az idegesség, és győzött minden más gondolatom felett. Az sem tett sok jót, a lelki állapotomnak, hogy rengeteget kellett várni, mire elindulhattunk. Addig is csak egyre jobban felkorbácsolódtak az idegeink. Kimondták a végszót: Indulhatunk.

III. rész

A tornateremben szinte teljes sötétség volt. Csak a műtűz halvány fénye világította be egy kicsit a teret. A látvány kellemes érzést keltő. De befutott a meglepetésünk is. Szépen, - szerepéhez képest – méltóságteljesen besétált az egyik tanárunk. Irgalmatlanul utáljuk azt a tanárt. De most pont jól jött. A közönség számára láthatatlan volt, hogy a Műtűz mögött volt egy emelvény. Arra állt fel a pedagógus. Ez teljesen azt a hatást keltette, hogy a máglyán ég. De hát, hogy is néz ki egy ördög csapat máglyarakás nélkül? Mint egy pöttyös labda pöttyök nélkül.

Megszólaltak az ismerős sorok: “Hogyha eljönnek az ördögök, hogyha eljönnek az ördögök, hogyha eljönnek az ördögök, lesz, jaj! Lesz, jaj!”. A Lokomotív Gt jó ismert száma. Az osztály bevonult. Elindult az ördögi körtánc, a dobogás a cipőkkel, és a kezek magasba emelése. Következett a Pearl Harbor, Égi Háború című film egyik betétdala. Villognak a fények. Mindenki csak afféle filmkockákat lát. Semmi mást. Egy-egy mozgásrészletet csupán. Végül lekapcsolódtak a fények. Teljes sötétség lett. A színfalak mögötti öltözködés következett. Gyorsan magukra kaptuk a lepedőket, én még a trombitám is kezembe vettem, majd feszülten vártam, hogy felkapcsolódjanak a fények.

Nem várattak sokáig a lámpák felkapcsolásával. Bevallom, azt akartam, hogy soha ne kapcsolódjanak fel a fényszórók. Abban a pillanatban csak azt akartam. De nem kerülhettem el. Elkövetkezett a Vég. Felkapcsolódott a világítás. És el kellett kezdenem. Ott és azonnal. Négy-ötszáz ember előtt. Megkérdeztem az osztályfőnökömet, hogy kezdhetem-e. Bíztatóan bólintott. Hát, rendben. Mély levegő, és egy, két, há’! Felszólalt az Omega Kócos kis ördögök dala trombitán előadva. Miközben fújtam, azon könyörögtem magamnak, hogy ne rontsam el. Különösebb probléma nem is volt vele. Egy-két hangelcsuklást leszámítva. Az első refrénig egyedül kellett végigszenvednem a dalt. Aztán mikor beléptek a többiek is énekkel, akkor már felszabadult a világ. Szebb volt minden, és nem volt már kínszenvedés játszani azt a dalt.
Vége a dalnak. De a jó értelemben. Megkönnyebbülést éreztem, mikor vége lett az ismert dallamnak. Túl vagyok rajta. Igen. Túl vagyok. Meghajoltunk, és visszamentünk a terembe. Átvettük kényelmes ruháinkat, megkerestük a hozzátartozókat, rájuk tukmáltuk a felesleges holmijainkat, és irány a bál! Még utánunk volt néhány műsorszám. Voltak közöttük jók is. Leírni felesleges, hiszen úgysem lehet írásban tükrözni, amit ott átéltek az emberek.

Az ünnepély befejeződött. Elkezdődött a parti. Megkerestem Áronékat és vártuk a koncertet. Áronom rengetegszer mutatta az ördögvillát ujjain. Ifjú rocker. Akár csak én. Örültünk, hogy lesz egy jó koncert, amit élvezni lehet. A banda már javában hangolt. Élvezettel töltötte el a szívemet, ahogy hallgattam a gitárhangokat.
“Belecsapunk a betonba!!! Indul a tánc haverok!” Mintha ezt mondták volna a mikrofonba. Mindenesetre a szavak hiánya ellenére elkezdődött a “tánc”. A hosszú hajakat csak dobálták a gazdáik. A látvány arra hasonlított kívülről, mint mikor egy kutya rázza ki bundájából a vizet. A tombolók egyik fele nyomta a pogót. Az emberek, úgy pörögtek ott, mint a flippergépben a golyó. Egyre jobban belejöttek a srácok. Mind a banda, mind pedig a közönség. És amiről álmodtam nem maradt el. Ott álltam, őrjöngtem, ráztam a fejem, majd éreztem, hogy valaki átkarol. Mikor felnéztem egy kicsit, láttam, hogy Áron az, aki összeakaszkodva akar velem rázni. Nem kellett még egyszer kérnie. Magamhoz szedtem még Kingát, és őrületes headbangbe kezdtünk. Csak ráztuk a fejünket, és csak ráztuk. Őrjöngő tömeg. Vad lesz ma a buli, a pokolnál hangosabb!* (* Ossian - A pokolnál hangosabb)

“A bulinak vége! Jó éjszakát mindenkinek!”
Halhattuk ezeket a borzalmas szavakat a frontember torkából, akinek a hangját a mikrofon kissé eltorzította, és a visszhangos terem, szinte teljesen felismerhetetlenné tette. Áronnal ketten maradtunk csak. Ott ültünk a padon, és azon siránkoztunk, hogy belefájdult a nyakunk a buliba. De megérte! Áron hanyatt feküdt az egyik tornatermi padon, hogy egy kicsit “alátámassza” a nyakát. Én meg figyeltem helyette. Figyeltem, hogy mikor jön az énektanár, mert Áronnak székeket kellene pakolnia. Hiszen nyolcadikas, és ők szervezték nekünk az egész gólyabált. Mikor megláttam a tanárnőt szóltam neki, hogy keljen fel, aztán gyorsan a hátam mögé bújt, vagy ha nem is pont oda, de úgy elrejtőzött, hogy a pedagógus nem vette Őt észre.

A diszkósoké a terep. A sötét ruhás, hosszú hajú alakok helyét átvették a tarka-barka öltözésű, a legújabb trendeket követő frizurájú emberek. Mind-mind rázni akart. Csak kicsit másképp, mint mi. Nem csupán a fejét, hanem az egész testét. Eléggé undorítónak tartom, mikor például két lány egymáshoz simulva leszbikusnak tetteti magát, hogy néhány srác szeme jobban megakadjon rajtuk. Igaz, a leszbikusság jele már nálunk is itt vannak. Az osztályomban állandóan ölelkezünk. “Szeretethiány”. Mindig erre gondolok, mikor visszaemlékezem egy-egy nap estéjén, hogy mi történt az elmúlt 18 órában. Őszintén bevallom, nekem is jólesik az ölelés Kingától, vagy Gyöngyitől. Vagy éppen valamelyik másik jó barátnőmtől. Meg is érdemlem. Elég sok mindenen keresztül mentem az utóbbi időben.
Ez egy merénylet ellenünk! – Hallottam a szavakat Kingától.
Igen, tudom, de nézd a jobbik oldalát!
Miért, az is van?
Persze! Miénk a legjobb gólyajelvény…! És a legégőbb!
És ez a jobbik oldala? Szép. Mi lehet a rosszabbik. – és kicsit duzzogva otthagyott.
Egyedül maradtam. Áron sehol. Talán a hármasban lehet. Visszamentem a tornaterembe, leültem az egyik padra, és merengtem a gondolataimban. Egyszer csak leül mellém Tamara és Dorottya. Maguk közé zártak. Tamara kérdezgette tőlem, hogy mi bajom.
Semmi! Nincs semmi bajom!
De mi a baj? Vége tért a “te világod?”

Így próbáltam lerázni. De feltűnt a megmentőm. Áron jelent meg, és várakozóan nézett rám. Nagy nehezen kibökte a felém irányuló kérdését, hogy megyek-e, és otthagyom a két lányt. Naná, hogy megyek! Megmenekülés, ha nem kell ott maradnom és tovább hallgatni a faggatásokat. Egyenesen a hármas terembe vettük az utunkat. Szinte teljesen üres volt. Egy-két ember üldögélt bent csupán. Ott volt Marcell és Karolin. Rockerek. Nem csodálom, hogy csak a teremben ülnek. Ki akar bemenni a sok diszkós közé, és rángatni magát, mint egy félőrült? Ugyan már. Az nem a mi stílusunk.

Ott ültünk egymás körül. Négyen. Áron, Karolin, Marcell és én. Ment a duma, meg sem lehetett volna állítani. De a beszélgetéssel párhuzamosan folytak az ökörködések. Áron és Marcell nagyon elvoltak. Marci a fejére húzott egy orvosi papucsot, és úgy rohangált fel, s alá. Később még egyet az arcára rakott, de azt úgy tette, hogy a két fülében akadtak meg a papucs gumírozásai. Áron is benne volt a játékaiban. Keresett ő is egy papucsutánzatot, és annak segítségével emelte fel a tanári széket. Sosem nyúlnak a tanári székhez. Vagy ha mégis, azt is valamiféle “védő felszereléssel” teszik meg. Gyűlölik az ofőjüket. Nem is csodálom. Igaz, én nem nagyon ismerem, mert – szerencsére – engem nem tanít, de mikor volt nálunk helyettesíteni, nem nagyon zártam a szívembe.

IV. rész

Siettem. Nagyon siettem. Próbáltam minél hamarabb visszajutni a hármasba. De nem ugyanúgy. Egy kis változás azért volt. Felvettem a gólyajelvényem. Megígértem, hogy megmutatom nekik, hogy milyen. Kinga unokanővére kérdezte, hogy minek veszem fel. Úgy nézek ki benne, mint egy komplett idióta. Könnyedén válaszoltam neki: “Úgysem tévednek sokat!” Félreértés ne essék, tényleg egy kissé zakkant személyiség vagyok. Hihetetlendolgokat képes vagyok megtenni, és úgy viselkedni, amit más el sem tudna képzelni.

Ahogy beléptem a terembe minden tekintet rám szegeződött. Valahogy nem lepett meg. A rózsaszín “kiegészítők” nem éppen mindennapi látványt nyújtottak. Főleg rajtam. A nagy “kőrokkeren”. Lesz ez még így se! Majd ha hétfőn belibbenek a suliba. Lesz ámuldozás, és röhögés.

A pokol már kezdett kitörni szűkös fogdájából. Székek, üvegek röpködtek a fejünk felett. Visongatások. A seprű is előkerült valahonnan. Áron és Marci fel alá rohangáltak a teremben. Áronnál a szék, amit pajzsként használt Marci ellen, aki a seprűvel támadta őt, majd szerepcsere. De baleset is történt. Az első, hogy Áron elesett. Kétszer is. Az első esésénél rögtön odamentem, hogy felsegítsem. Mikor visszaültem a helyemre Karolin igazságot érző pillantásába érkeztem. Ő már tudta. Tudta, hogy tetszik nekem Áron. De nem szólt egy szót sem. Csak nézett rám azzal a bizonyos tekintetével, és hallgatott.
“Menjünk már a Pizzázóhoz! Ott van egy csomó tanár! És töritanár be van b. szva!” - szólalt fel valaki. A társaságot sem kellett sokáig unszolni. Mindenki rohant a kabátjáért, és nekiveselkedtünk a hosszúnak koránt sem mondható útnak. Két-három perc alatt ott voltunk az étterem előtt. Nem érdekelt minket, hogy november van, és lassacskán mínusz fokokat fog írni az időjárás. Benéztünk a pizzázó melletti kis vendéglőbe. Ott ült a gimnázium tanári karának színe java. Amíg a tesitanár megivott egy pohár sört, addig a történelemtanítónk lehúzott kettőt. Érthető volt, hogy már nem igazán volt magánál. Áron még rá akart tenni egy lapáttal. Kérdezte, hogy kinek kell kóla, mert akkor bemegy, és vesz egyet. Volt jelentkező. Bement. Addig mi feszült jókedvvel figyeltük mi történik. A hatás nem maradt el, amint kilépett Áron az ajtón, a kólával a kezében és átadta a gazdájának, kidőlt a társaságból a röhögés. Alig bírtuk abba hagyni. Nagy nehezen kiültünk a fapadokra és hosszasan beszélgettünk.

Szóba került ott minden. Humor, tanárok, pletykák, sex… Tudom, elég furcsa, egy 13-14 évesekből álló társaságban a sexről beszélgetni. De a mai fiatalság már csak ilyen. Korán érik. Idővel előkerültek a cigis dobozok. Ennek igazándiból nem örültem. Minek az? Főleg ilyen fiatalon. A későbbi időkben sem látom hasznát. Igaz, a gyártónak jó. Rengeteget keresnek vele… a sok fiatal mind megveszi, mert azt hiszi, hogy ez a menő. Pedig ha elgondolkodnak rajta, hogy igazából mi haszna is van… Semmi. A legtöbb ember, akit megkérdeztem, hogy valójában miért is cigizik, annyit válaszolt, hogy azért, mert megnyugtatja. Ugyan már! Az elején még lehet, de aztán csak függőséggé válik, és nehéz róla leszokni. Egyszerűbb megnyugvási módszer az, ha fog valami tárgyat, amit a földhöz vághat mérgében, vagy elmegy sétálni. Ha már függő az ember, a rákok kezdenek éhesek lenni. És akkor meg kell őket etetni. Ahhoz, hogy kiéheztessük őket, nagy lelki erő kell, és ez a legtöbb embernek nincs elegendő. Legalábbis a sajátjából. Segítséggel egyszerűbb a leszokás. De sokan túlságosan hiúk ezt belátni.

Telik az este. Egyre jobb kedvűbb a társaság. De semmi nem tart örökké, sajnos. Csörgött a mobilom. Anyám volt az. Már aggódott. El kell mennünk. Áron is összeszedte a dolgait, majd elment. Otthagyott engem. Na jó. Nem egyedül, mert voltak ott még rajtam kívül, de ott hagyott. Kicsit szomorkodtam, de nem volt vészes, hiszen az egész estét vele töltöttem. És nagyon-nagyon jó volt.
Hazafelé caplattam, egyedül. Nem is a földön jártam. Egy láthatatlan légpárna volt a cipőm talpa, és az aszfalt között. Mindent gyönyörűnek éreztem. Elővettem a telefonom, hogy felhívjam Kingát, mert ezt a temérdek jó dolgot nem tudtam sokáig magamban tartani. Úgy éreztem, felrobbanok tőlük. Sokáig csörgettem. Nem vette fel. Gyöngyinél próbálkoztam. Épp éreztem, hogy ő fel fogja venni, de lemerültem. Ezt a pechet! Majd holnap elmondom neki Interneten! Addig csak nem felejtem el.

Szombat. Gyűlölöm a szombatot. Mit csináljak én szombaton? Rendszerint mindig itthon kuksolok. Unatkozom, Internetezem, tévét nézek. De ezek a megszokott dolgaim most nem mentek olyan könnyen. Minden gondolatom Áron körül forgott. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből. Ki volt az a félőrült, aki azt mondta, hogy a szerelem az életben a legszebb? Had kapjam el a torkát. Rengeteg fájdalommal jár. Ha reménytelen, akkor még többel. De ezt mindenki tudja. Vagy ha még nem, az élete során úgyis át fogja élni. Nincs menekvés.
Vasárnap éjjel van, és nem tudok elaludni. Már megint csak álmodozom. Elképzelem, ahogy holnap találkozom Áronnal. Ahogy belibbenek a suliba, az anarchiás pólómban, a fekete nadrágomban és cipőmben, és a gyönyörű rózsaszín gólyajelvényemben.

V. rész

Szépen összekaptam magam. A fekete szemceruza némileg ellensúlyozza a szemem alatt lévő karikákat, amik a tegnap éjjel álmodozási akcióm eredményeképpen kerültek oda. Hamar felébredtem ma reggel. Nem bírtam most sem aludni. A gyomromban lévő bizsergető érzés nem hagyta, hogy nyugodtan aludjak. Felöltöztem, bepakoltam az iskolatáskám, sőt, még az ágyamat is bevetettem. Ez nálam nagy szó. Nem vagyok egy rendrakós típus. Anyám sokszor meg is ölne, hogy rumli van a szobámban. Én szobám, én kúpoldám.
Mindig Kingával megyek suliba. Most is így van. De ahhoz képest, hogy milyen korán felébredtem, megint elkéstem a találkahelyünkről. Nincs olyan nap, hogy ne így lenne. Sajnálom. Nem bírom, ha időhöz kötnek. Mindjárt beérünk a gimibe. Azzal tömi a fejem, hogy mennyire gáz ez a jelvény. Szerintem egész tűrhető. Na jó, a színét leszámítva. A rózsaszín enyhén szólva nem az én világom. Ahogy Kingának sem. Azért nyomja nekem az egész úton a szövegét. Kicsit már unom is, de eltűröm, hiszen ő is az egyik legjobb barátnőm, és érdekel a véleménye. Akármennyi is unom a helyzetet.

Következik az elkerülhetetlen. Belépünk az ajtón, és rögtön ledobjuk a táskáinkat. Elővesszük a jelvényeket, és magunkra öltjük. Az aulában szétnézve, hát, látható, hogy az iskola többi tagjai jót szórakoznak rajtunk. Szépen, nyugodtságot színlelve lépdelek fel a lépcsőn. Tudom, hogy amint felérek az első emeletre, ott lesz a fél nyolcadik osztály, és jót nevetnek majd rajtunk, Áron is.
- Jól nézel ki! – nevet a szemembe Áron.
- Hallod? Jól nézel ki. – Marcsi nem bírta kiállni, hogy ne ismételje meg, amit Áron mondott nekem. Mindig is ilyen lány volt. De én ezt is szerettem benne.

Szerencse, hogy feljött velünk Marcsi a huszonegyeshez. Ha ő lent marad az első emeleten, akkor Áron is. De így ő is feljött. Beszélgettünk. A legfontosabb téma az volt, hogy én mikor fogok az iskolarádióban énekelni. Élvezte, ahogy szenvedek. De nekem is tetszett. Az igazat megvallva nem is olyan rossz gondolat, hogy én is énekeljek. De egyedül soha. Ha még jön velem énekelni egy-két ember, akkor nyugodt szívvel. Úgyis régen égettem le magam. Már alig várom. Nem tudom, hogy mit magyarázhat a malacka, így hívjuk a rajztanárunkat. Ami a tömzsiségére utal. Alacsony termetű, de szélességben annál hosszabb. Mikor bejön a terembe, észre sem vesszünk. Mérete ellenére kegyetlen egy tanár. Pitiáner dolgokért képes üvölteni velünk. Az óráin váltakozva fogtak el az érzések. Van, mikor olyanok, hogy fogjatok le, mert ha két perc múlva nem fejezi be megölöm. Kilököm az ablakon, aztán azt hazudjuk, hogy túlságosan kihajolt egy levélért, amit le akart rajzoltatni velünk. Van, mikor az forog a fejemben, hogy megőrülök, ha nem mehetek el innen, és erre nem sokszor van lehetőség. A leggyakrabban sírógörcs kerülget az óráin ülve. Nem vagyok sírós típus. Sírni sem nagyon tudok, de ez a nő mindig a sírás határára kergetett.

Olyan boldognak érzem magam! Minden szép. Ezek a gondolatok is régen kavarogtak a fejemben. Az, hogy én boldog vagyok, rég elfelejtett fogalom volt. Mostanáig. De Áron megszépíti a napjaimat. Kitölti minden percemet. Tudom, hogy nemrég arról regéltem, hogy a szerelem nagyon fájdalmas dolog. Tényleg az, de vannak szép pillanatai is, amit át kell élnünk. Alig várom, hogy ma is beérjek a suliba. Igaz, hogy ma fogok énekelni.Édes kedves szám. Nem a szívem csücske, mit ne mondjak. Egy NOX számot kell énekelnünk. Nem baj. Csak Áront lássam. A többi nem érdekel.
Ma miért nincs olyan jó napom? Itt szomorkodom matek órán. Nincs Áron suliban. Azt is elhalasztotta, hogy éneklek a sulirádióban. Egyik osztálytársa, a Zoli meg felvette a mobiljára. De legalább megvan Áron száma. Zolitól kunyiztam el. Szünetben, azaz mindjárt fel is hívom. Kimegyünk az udvarra Gyöngyivel és Kingával.
- Ilyet kihagyni, öregem! – “támadtam le”
- Micsodát?
- Ma énekeltem a NOX-ot!
- Ne má’! B.sszus!
- De miért nem jöttél suliba?
- Ő… Mindegy, majd elmondom.
- O.K. Amúgy hoztam egy EMINEM cd-t is.
- Miért, azt hallgatsz?
- MI?? Fú. Szerencséd, hogy nem vagy itt! Azért hoztam, hogy széttörjük. Na hali
- Hali.

Röviden ennyi volt közöttünk a párbeszéd. De valahogy úgy éreztem, hogy tényleg sajnálja, hogy nem hallotta, ahogyan éneklem. Sebaj! De azt az EMINEM-es mondatát azért megjegyeztem. Majd délután írok neki sms-t. Hátha lesz valami.
Ahogy sejtettem. A vérnyomásom körülbelül százhat annál járhat. Az egész egy egyszerű sms-el kezdődött. Mindent szépen kiterveltem. Egy igen félreérthető sms-t írtam neki: “Szerencséd, hogy nem a szemembe mondtad, hogy EMINEM-et hallgatok. Bokán is rúgtalak volna. De nem, nem bántalak, mert… Pedig még rágót is vettem. Vigyek holnap is? Vagy jó lesz az, amit most rágok? :)” A válasz nem sokkal később érkezett. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy várjak a visszaírásra. Sebinél már megszoktam, hogy sohasem ír. Annyira megijedtem, mikor megcsörrent a mobilom. A szívem már ekkor elkezdett nagyon zakatolni. Mikor már kezdtem volna olvasni az sms-t, hívást kaptam. Áron volt az. Felvettem, de amint ezt megtettem, lerakta. Nem értettem a dolgot, de nem nagyon vettem róla tudomást. Az üzenetet olvasva mosolyra húzódott a szám. A homályos fogalmazás megtette a hatását. Az iromány ennyi volt: “Nem bírnál megölni, mert… Miért is? Hozhatsz rágót, de az is megteszi, amit rágsz” (megj. : Ez volt a lényege. Nem igazán szeretném nagyon elrészletezni az üzeneteket. Nem is igazán emlékszem rájuk. De a lényeget kiemelem belőlük.)

Lüktet a vér a fejemben a sok idegeskedéstől. Nagyon felment bennem a vérnyomás. Most már tudja. Tudom, hogy tudja. Nem baj. Végül is ezt akartam. Megint nem fogok aludni az éjjel. Érzem. Annyi baj legyen. Csak lenne már holnap…
Annyira aranyos! El nem lehet mondani. Reggel szállingóztam Kingával a folyosón a tornaterem felé, pont jött szembe Áron. Egyből köszöntem Neki. Olyan furcsán nézett, de nagyon helyes volt. Egész tesiórán másról sem tudtam beszélni, csak Róla. Eléggé az agyukra mehettem az osztálytársaimnak. Nem jött ki más szó a számon, az Áronon kívül. Nem bírtam ki, hogy bent maradjak a teremben, szünetekben. Nem ment. Muszáj volt kint lennem, hátha éppen kikukkant Áron az ajtón. Sikerült is egyik szünetben elkapnom.
- Áron! Akkor kérsz rágót?
- Aha! – elővettem a rágómat, és kivettem belőle Neki egy darabot. – Mi az? Mégsem rágod meg?
- Nem jó az? Akkor add vissza. Tessék, itt van az enyém! – kivettem a számból a rágót és úgy tettem, mintha oda akarnám Neki adni.
- Aranyos vagy. – Kikerekedő szemekkel néztem rá. Észre vehette a pillantásom furcsaságát. Egyből hozzátette: - Csak vicceltem!

Annyira helyes. Csak olvadozom itt az órákon, és össze-vissza rajzolgatok. Szerintem kitalálható: szív, és benne egy Áron felirat. A “szokásos” rajzolások minden szerelmes lánynál. Hiába vagyok rocker, attól még nem bírom megállni, hogy ne rajzolgassak. Odafigyelni az órai tananyagra úgysem tudok, így legalább lekötöm magam valamivel.
Nem bírom megállni. Muszáj sms-t írnom Áronnak. Teljesen furcsa érzés. Egyszerűen nem bírom megállni. Elrohantam a mobilomért, és elkezdtem pötyögni egy üzenetet. Nem emlékszem sajnos, hogy mi is volt pontosan, de a lényeg: “Tudom, hogy nem vagyok aranyos. Hogy is lehetne aranyos az az ember, aki azzal fenyegetőzik, hogy bokán rúg, vagy éppen megfújt.” Egyszerű választ kaptam, aminek a lényege az volt, hogy ne mondjak ilyen butaságokat, és keressem meg őt holnap a suliban, valami fontosat akar nekem mondani.

VI. rész

Valami fontosat… Például, hogy hagyjam végre békén Őt. Annyira félek. Félek attól, hogy el fog küldeni. Az még minidig jobb lesz, mint amit Sebi tett velem. Nem beszélte meg velem az egész dolgot, és hagyta, hogy reménykedjek. Legalább nem kell feleslegesen reménykednem. Annyira félek!

Én nem értem. Esküszöm nem értem a pasikat. Hogy lehetnek ilyenek? Az egész történetet nem értem. El vagyok kenve. Nem, nem, nem értem. Ugye, mondta Áron, hogy keressem meg, mert szeretne nekem valami fontosat mondani. Nehezen összeszedtem a bátorságom, és megkerestem Őt. Felkészültem rá, hogy elküldjön. Az osztályukban találtam rá. Éppen a táblára írt egy nagyon kicsi ceruzával. “Nézzétek milyen kicsi cerkája van az Áronnak!” hallatszott hátulról egyik osztálytársának a hangját. Félreérthető mondtad, az egyszer biztos. De a kimondója jól tudta ezt, és így is szánta. Áronra néztem, elmosolyogtam rajta, ahogy azzal a kicsi ceruzával próbált valamit a táblára karcolni. Nagyot nyeltem, és megszólaltam:
- Tessék. Mondjad.
- Mit?
- Akartál nekem valamit mondani. Tudod, az sms. – Áron a telefonja után nyúlt. Láthatóan zavarban volt.
- Mikor? Nem. Nem akartam semmit mondani. – mondata befejeztével elfordult.
Teljesen el vagyok szomorodva. Tudom, hogy van valami, amit mondani akar nekem. Csak fél tőle. Ő is fél tőle, mint Sebestyén. Ő is inkább elfutott az elől, hogy elmondja, hagyjam békén. Miért ilyenek a fiúk? Ha már megkerestetik magukat azzal a címszóval, hogy akarnak valamit mondani, akkor ne futamodjanak meg. Nincs ezen a földön egy nő sem, aki érti a férfiakat???

Annyira szomorú vagyok. Legszívesebben elsírnám magam. De azért sem teszem meg. Annál sokkal erősebb vagyok. DE AKKOR IS ANNYIRA PISZKÁLJA, A CSŐRÖMET!!! Nem bírom kitalálni, hogy baja volt. Egyszerűen nem megy. Miért volt annyira zavarban? Vagy egyáltalán miért fél elmondani, amit akart? Ennyire rossz, vagy micsoda? Ehhez én kevés vagyok. Felfogni a pasik gondolkodásmódját.
“Vajon igaz az az elmélet, hogy a nők a Vénuszról, a férfiak pedig a Marsról érkeztek? Miért ne lehetne? Annyi mindenben különbözik a két nem. Nem csupán a testi adottságokra gondolok. A lelkünk is teljesen különbözik. Azok a fiúk, akik még bőszen az agglegény korukat élik, nem szól nekik másról az élet, mint a sexről. Míg a lányok? Őket is foglalkoztatja, de nem vállalják fel nyíltan. Mars-Vénusz különbözet. De akkor mi van azokkal a pasikkal, akik a normálisabb csoportba tartoznak? Ők a Vénuszon voltak rabszolgák, és megfigyeltek néhány apró trükköt, hogy hogyan szeretnénk, ha velünk viselkednének?” Nagyon belemerültem a gondoltaimban. De azt hiszem, hogy ezek a kérdések teljesen jogosak.

Minden megvilágosodott előttem. Azért ehhez is kellett egy kis segítség, ami Karolin által érkezett. Az egész, egy ártatlan éneklésnek indult. A gólyahét sajnos a végéhez közelített. Péntek. A napnak vége, és ennyi volt, épp elég.* (* OSSIAN – Ennyi volt ) Még a nyolcadikosok akarták megcsinálni, hogy az egész hetedik osztály felvonultatják, és a két Ritának elénekli a hepi-börsztdéj-tú-jút. Sajnos, ez nem jöhetett létre, mivel EGYESEK nem voltak rá hajlandók, azzal az indokkal, hogy nem kötelesek megtenni. Pedig nem lett volna gázos szívatás. Semmi durva nem lett volna benne. De ők azért sem… De én eldöntöttem, hogy megkérem Kingát és Györgyit, hogy jöjjenek át velem a hármas terembe, és énekeljük el trióban. Mégis csak jól fog nekik esni, hogy a születésnapjukra énekelnek nekik. (Meg ha Áron bent lesz a teremben, akkor duplán jól járok) Megbeszéltük, hogy én kezdem az éneklést. A jól ismert strandoló kislány egyik részletével. (Csak azt nem értem én, a néni mért sikít… ÁÁÁ! *sikítás*) Ezután elkezdjük hárman énekelni a közismert angol dalt. Ezekben mind nem is volt hiba. Bár mikor elkezdtük, kissé elpirultam. Főleg a sikításnál. Áron ezt nem látta. Nem volt bent a teremben. De próbáltam arra koncentrálni, hogy ne rontsam el a falt, ezért nem foglalkoztam a tényekkel. Végre vége van. Hihetetlen, hogy egy ilyen fél perces dal is milyen hosszúnak tűnik néha. De számomra még nem fejeződtek be a “megpróbáltatások”.

Az éneklés utolsó hangja után következett az, amit másnak sohasem kívánok. Kb. öt ember “támadt le” egyszerre, hogy nekem tényleg tetszik-e az Áron. Erre mit mondhattam volna? Kissé duzzogós hangon mondtam, hogy igen. – Neki is tetszel, csak fél megmondani! – válaszolt a kijelentésemre Karolin. Éreztem, hogy egyre jobban elvörösödik az arcom. A színe a friss sebből kifolyó vérre emlékeztethetett. Ezek után már nem volt semmi más vágyam, csak, hogy kijuthassak a hármasból, és elmeneküljek a saját termünkbe. Persze pont ekkor futottam össze Áronnal. Nem nézhetett rám furcsán. Vérző vörös arc… kapkodott léptek… érdekes látvány lehetett, no. Nincs mit szépíteni.

De mi van, ha csak átverés az egész? Mi van akkor, ha csak ámítanak? Nincs semmiféle olyan, hogy bejövök Áronnak. Kábítás az egész. De ha nem teszek semmit, akkor elhalaszthatom a nagy szerelmemet. Választanom kell: írok neki, és leégetem magam, ha hazugság volt, vagy maradok a fenekemen és elhalasztom a lehetőséget, mert igazat mondott Karolin. Döntenem kell. “Bevállalja? Igen, vagy Nem?” Csernus Imre bácsi megszokott jelmondata…

BEVÁLLALOM!!! Egyszer élünk. Miért ne? Talán még jó is kisülhet belőle. Ha meg rossz irányba fordulna a történet, akkor ismét szívtam egyet a szerelemben. Már úgyis megszokhattam. Sebi is hátat fordított nekem. Nem minthogyha valaha is felém fordult volna. Nem tette soha. Csak vártam, és álmodoztam. Hiába éreztem, hogy talán még lehet belőle valami. De persze nem lett belőle kézfogás sem. Csak egymás mellett ülés… Zenekaron. Hiszen a szólam társam. Harmadik trombitában. Nagyon imádtam zenekarra járni. Mert az azt jelentette, hogy látom őt. Igaz, ez nem minidig jött össze, hiszen ha havonta kétszer bejárt próbára már boldognak mondhattam magam. De én ennek a tudatával is alig vártam, hogy péntek legyen, és indulnom kelljen a zeneiskolába. Most is mennem kell. Hiszen ma van a hét utolsó munkanapja. Ez ma már nem tölt el akkora örömmel, mint a “Sebi-láv” idején, mert ha ott lesz ő is, tudom, hogy nyakig belepirulok, mert eszembe jutnak a kavarásaim. Majd úgyis kinövöm. És elmúlik a szégyenérzetem. Ehhez idő kell sajnos, de eljön majd, mert jönnie kell.

Előkerestem a telefonomat, és egy üzenetet kezdtem el belepötyögni. “Nagyon szeretlek ám, tudod? …” – kezdtem az üzenetet. Ha lúd, legyen kövér. Ha már egyszer eldöntöttem, hogy megírom ezt az smst, legyen őszinte, és csak az legyen benne, amit érzek. Ezután, a kérdés után még odabiggyesztetem egy-két mondatot, hogy megbántottam, vagy mi a probléma, mert mostanság alig szól hozzám. Remélem, válaszol… De csak jókat. De tudjátok mit? Még ha nem is jó tartalmú lenne a válasza, akkor is írja meg! Jobb úgy, ha megtudom, hogy van-e esélyem, mint, hogy hónapokig bizonytalanság van, mert VALAKI nem volt képes azt mondani, hogy hagyjam békén. Persze, hogy az a valaki Sebestyén volt.

VII.rész

EZT NEM HISZEM EL! EZ KÉPTELENSÉG, HOGY VELEM MEGTÖRTÉNJEN!!! VALAKI ÉBRESSZEN FEL! MONDJÁTOK, HOGY ÁLMODOM, MERT EZ TÚL SZÉP AHHOZ, HOGY IGAZ LEGYEN!!!
De nem álmodom. Hála az anarchista szellemeknek! Tényleg igaz. Áron visszaírt. Leírta, hogy tudja, hogy szeretem – így utólag… - és hogy nem bántottam meg semmivel, és hogy csak töketlen volt megmondani, hogy próbáljunk meg. Valószínűleg zenekar alatt kaptam meg az sms-ét. Csak nem hallottam, mert a telefonom nagyon halk.

A próba után csippantott egyet a figyelmeztetője. Jelezte, hogy üzenetem jött. Mikor elolvastam, körülbelül olyan érzés kerített hatalmába, mintha elszívtam volna egy marihuánás cigarettát. Repülni tudtam volna. Marcsi addigra már pont elment. Pedig ő lett volna az első, akinek elmondanám. Épp egy perccel azelőtt szállt be a kocsiba, mielőtt megszólalt volna a figyelmeztető jelzés. Pech. Egyik nagyon jó barátom észrevette, hogy mennyire is boldog vagyok. Röviden elmeséltem neki a sztorit, és bocsánatot kértem, hogy nem várom meg, de most minél hamarabb haza kell érnem.

A fellegekbe jártam. Mintha felhőkön lépdeltem volna egészen hazáig. Még mindig hihetetlen. Áu! Megcsíptem magam. Eléggé fájt. Ez bizony a valóság. Nem hiszem el. Annyira hihetetlen, hogy nekem barátom legyen. NEKEM! Aki nem a világ szépe, és nem is túl kedves. És mégis! Egy barátom, akit én nagyon szeretek. Hogy ő mennyire szeret, még nem tudom. Talán egyszer kiderül, hogy annyira, mint én, vagy még jobban.
Mit válaszoljak neki? Mit kéne? Valami aranyosat? Vagy csak egy simát, hogy “köszi drága, én is imádlak…” Maradok az egyszerű változatnál. Nem írok neki semmit. Ekkor jött egy újabb üzenet. Ebben az állt, hogy ráérnék-e vasárnap, hol, és mikor. Jaj, szívem, én ezt honnan tudjam? Túlságosan gyatra a fantáziám ahhoz, hogy ilyeneket kitaláljak. Visszaírok neki valamit, hogy mondja meg ő, mert ilyen téren lelki szegény vagyok.

Nehezen tudtam a karaktereket a telefonomba táplálni. Sötét úton mentem hazafele. Csak a mobilom fénye világította meg az utat. A talpam alatt gödrök, és mélyedések kucorogtak egymás mellett. Egyikbe, másikba bele is léptem. Majdnem el is estem, annyira be voltam mélyülve a telefonos levél írásába. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog rá válaszolni. Igaz, ez eléggé egyértelmű dolog, mert vagy megmondja a pontos helyszínt és az időt, vagy csak az egyiket, vagy egyáltalán nem mond semmit, és rám bízza, hogy találkozzunk.

A válasz nem sokra az én levélkém elküldése után következett. A három lehetőségben benne volt. De csak azt írta meg, hogy mikor. Fél kettő. Rendben. Na, de hol? Gondolj, gondolj, gondolj. Aha! A gimi előtt pont jó lesz. Úgyis ott ismertük meg egymást. Nem igazán tudom, hogy miért pont ez jutott eszembe, de hát, akinek a szellemi képessége nem tud többet. Eléggé romantikussá vált emiatt az üzenet. Hiszen úgy írtam meg, hogy a gimnázium előtt találkozzunk, mert ott ismertük meg egymást. Tudom, tudom, olcsó Holywood-i szöveg.
Ennyi telik tőlem. Nem vagyok az a romantikus alkat. Szerintem, ezt meg lehet érteni. Bár, mindenkinek szüksége van néha gyengédségre. Még ha nagyban állítja is, hogy neki nincs rá szüksége, és nem kell neki egy cseppnyi gyengédség sem. Az az ember, akkor úgy tud hazudni, mint a vízfolyás. Ahogy ezen elmélkedtem, megérkezett a válasz sms. A találkozás lefixálva. Vasárnap, fél kettő, a gimi előtt. Én már annyira várom.

De mit fogok csinálni? Mármint úgy értem, hogy ha találkozunk, akkor mit fogok mondani? A nyakába ugrok, megcsókolom, és a szemébe mondom, hogy imádom? Nem, ez nem így megy. Különben is, nem hinném, hogy képes lennék életem első csókjára már vasárnap. Nekem még arra fel kell készülnöm lelkileg. Hiába szeretném, hogy megtörténjen, de ahhoz sajnos idő kell. Elég sok idő.
Fogalmam sincs, mi lesz, ha eljön a vasárnap. Sosem voltam még ilyen helyzetben… Áhh! Én ezt nem fogom tervezgetni. Ideges vagyok miatta, jobban is a kelleténél, de hiába tervezem el, úgysem úgy fog történni, ahogy a fejemben megszületett. Különben is. Ha minden úgy történne, ahogyan megterveztük, semmi meglepetés, és izgalom nem lenne az életünkben. Akkor meg mire lenne jó? Nem minthogyha annyira szeretnék élni, de most legalább jóra fordult egy kicsit ez a sors, amit én kaptam.

A szombati nap, szinte kínszenvedésekkel telt. Csak a másnapra tudtam gondolni. Nem volt fontos semmi más, csak, hogy végre lefekvésre kerüljön a sor, és álomra hajthassam a fejemet. Már anyukámmal is megbeszéltem, hogy holnap nem megyek a mamához ebédelni, ami nálunk afféle hagyomány. Minden vasárnap elmegyünk a mamámhoz egy kiadós ebédre. Ilyenkor ő húslevest főz, a Főzzünk száz embernek szakácskönyvéből, rántott csirkét, és sült krumplit készít nekünk. Minidig megkérdezi, hogy mi legyen az ebéd, de állandóan csak azt az egyhangú választ kapja, hogy rántott húst sült krumplival. Szegénykém már mindig mondja, hogy úgy szégyelli magát, mert folyton, folyvást ez az ebéd.

Kamuztam anyámnak. Nem mondtam el neki, hogy Áronnal találkozom. Még csak az kéne. Aztán éjjel nappal hallgathatnám, hogy én így pasizok, meg úgy pasizom. Á-á. Köszönöm szépen, én ebből nem kérek. Azt mondtam neki, hogy Marcsihoz megyek megnézni az unokaöcsémet, aki egy vadászgörény. Biztos nagyon aranyos állat, de most nekem fontosabb, hogy találkozzam életem szerelmével. Tudom, hogy eléggé szemétség, de nem tehetek róla. Ő az első barátom.

Folyt. köv.