Élet a legjobb barátom 1. rész

Két évvel ezelőtt kezdődött a történetünk. Akkor még nem tudtam, hogy ez a kis lény, ez a csöppnyi szeretet fogja megmenteni az életem, megment önmagamtól, a gondolataim végzetes harcától és mindentől, amely nyomasztotta addigi életem. Egy hirdetésben láttam, hogy kiskutyákat árulnak, a fejembe vettem, hogy meglátogatom a tenyésztőt, nem volt szándékomban vásárolni is, egyszerűen csak elmentem, valami megmagyarázhatatlan erő vitt el oda. Utolsó kutya volt a kennelben, maradék. Pont ezért volt szimpatikus. A maradék, ha egy élőlényt nézünk, szánalmat ébreszt az emberben, bennem is ilyen érzések kavarogtak. Azonnal megsajnáltam és hazavittem. Ekkor kezdődött életem legszebb időszaka.
Első közös napunk nem telt zökkenőmentesen. Ez a kis butus, akinek még nevet sem adtam, rendkívül kreatívnak bizonyult, ha a lakás átrendezésén volt a hangsúly. Nem voltam jó passzban, egy szakításon voltam túl, az életem megfeneklett, nem volt munkám, csalódtam mindenkiben, akiben csak lehetett. - Nem értem, minek kellett nekem ez a kis vakarcs? Nincs még így is elég problémám az élettel? Már csak ez hiányzott, hogy ez a kis vakarék is keresztbe tegyen nekem - mormogtam magamban. Ő csak nézett, a tekintete kifejező volt, már-már szavak nélkül is tudott beszélni. Ekkor elszégyelltem magam. - Hogy lehetek ilyen gonosz? Még egy ilyen kis ártatlan lénnyel is könyörtelenül bánok. Szánalmas vagyok, a világ csakis jobb lenne nélkülem - zuhantam ismét magamba. Elővettem a gyógyszeres dobozt, mindennap eljutok erre a pontra, mégsem teszem meg, eddig még megtorpantam. De nem volt kérdés, hogy egyszer megteszem. Aztán a kiskutyám odajött hozzám és belefeküdt az ölembe. Nem volt szükség szavakra, nem volt szükség emberi noszogatásra, faggatózásokra. Ez a kis lény, mindenféle szóbeli megnyilvánulás nélkül, anélkül, hogy bármit is tett volna, egyszer csak élettel töltött meg, mintha az életem új értelmet kapott volna. Nem tudom, hogy csinálta, egyszerűen csak rám nézett, én belenéztem a szemébe és láttam a tekintetében, hogy azt akarja, ne adjam fel. Sírni kezdtem, zokogni. Hirtelen láttam magam kívülről, ahogy ott ülök a földön, mellettem a gyógyszeres doboz és nem értettem, nem tudtam megmagyarázni, hogy jutottam el idáig, mi lett az életemmel, miért akartam véget vetni az egésznek.
Másnap hajnalban arra keltem, hogy kiskutyám, akinek időközben az Élet nevet adtam, bár utólag beláttam, hogy ez nem igazán illik egy kutyára, mégis úgy éreztem, ő jelenti most számomra az életet, végigvizelte a lakást, a bűz, ami elárasztotta a lakást elviselhetetlen volt. Ekkor pillantottam meg, hogy mekkora felfordulás, por van a lakásban. Nem takarítottam legalább három hete, mióta magam alatt vagyok. Belátom, az én hibám az egész, nem vagyok gyakorlott kutyatartó, már rég le kellett volna vinnem elvégezni a dolgát. Lementem vele. Dideregtem a szokatlan hidegtől, amely áprilisban nem jellemző, a hőmérséklet jóval fagypont alatt volt. Vártam, de semmi, Élet csak szaglászott, a bokrokat minden irányból körbejárta, szinte minden fűszálat megvizsgált tüzetesen, de semmit nem csinált. Egy órát fagyoskodtam, könyörögtem neki, hogy csináljon végre valamit, de semmi nem történt. Most ismét elsírtam magam. Megint úgy éreztem, hogy nekem semmi sem sikerül, az élet ellenem van. Beláttam, hogy ez valószínű depresszió, hiszen ez nem lehet normális, hogy ilyen kis semmiségen is elbőgöm magam. A járókelők rám sem néztek. Egy utcán zokogó idegen nő félelmetes jelenség lehet a számukra, olyan tényező, amit figyelmen kívül kell hagyni, akire még ránézni sem szabad. - Az emberek már csak ilyenek - nyugtáztam. Vörös orral, kisírt szemmel, átfagyott végtagokkal felbaktattam kis lakásomba a negyedikre. Kicsi kutyusom természetesen a következő néhány percet a lakásom összepiszkításával töltötte. Ez várható volt, a filmekben is így történik. De hogy az élet is így elbánjon az emberrel, ez felháborító. Mi ez? Csak én vagyok ilyen szerencsétlen vagy az élet tényleg ilyen gonosz? Tényleg ennyire szeret kibabrálni az emberrel? Bezuhantam az ágyba, úgy éreztem, nem akarok kikelni onnan soha. De nem tehettem meg, hisz beköltözött a lakásomba az Élet, aki kiráncigált az ágyamból, az önsajnálatból ismét és megint arra kényszerültem, hogy kimozduljak a lakásból, hiszen eledelt kell vennem a kiskutyának. Már legalább egy hete nem vásároltam be, nem volt semmi élelmiszer itthon, én is lefogytam. Mostanában nem volt kedvem enni, csak sajnáltam magam, csak sírtam, aztán pedig naponta legalább ötször eljutottam arra a pontra, hogy elővegyem a gyógyszeres dobozom.
Kint borzasztó hideg volt, kénytelen voltam kesztyűt és sapkát húzni. A kiskutyám is magammal kellett vinnem, nem hagyhattam egyedül, hisz szétszedi a lakásom. Lementünk a sarki boltba. Vittem a kezemben a kutyusom, amikor megállított a bejáratnál a biztonsági őr. - Állatot tilos bevinni az áruház területére. - szólított le mogorván. - Kérem, csak egy dolgot veszek neki, két perc és máris megyek, hadd vigyem be - könyörögtem. De hiába a biztonsági őr hajthatatlan. Neki ez a munkája, hajtogatta. - Na szép, már megint az emberek! Jó lenne, ha nem is léteznének! - kezdtem ismét. Aztán ránéztem a kutyámra, és erőre kaptam. Hirtelen támadt egy ötletem, és beletettem Életet a retikülömbe, a cipzárt nem húztam be teljesen, hogy kapjon levegőt. Természetesen ficánkolt, próbáltam a karom és a testem közé fogni a táskám, ezzel megtartva a kiskutyát. Végigsuhantam a polcok között, normális körülmények között órákat eltöltöttem volna a kutyaeledeles részlegen, mivel nem bizonyultam eddigi életem során sosem olyan személynek, aki gyorsan dönt, bármiről is legyen szó, így valószínűleg hosszú időn keresztül filozofálgattam volna magamban, hogy melyik eledelt válasszam, amikor is megvettem volna egyet, amit otthon megbántam volna. De most nem volt erre idő, levettem egyet a polcról és beálltam a kasszához, ahol természetesen hosszú sor állt. - Jellemző- durmoltam magamban. - Az élet folytatja a szívatásom, ez már több a soknál - elmélkedtem tovább, míg végre sorra kerültem. A pénztárcám természetesen a táskámban hagytam, elfelejtettem kivenni. Hirtelen kellett cselekednem, nem volt idő elmém megjáratni és valami okosat kitalálni, így reménykedve abban, hogy a helyzet magától megoldódik, kihúztam a cipzárt, hogy kivegyem a pénztárcám, ekkor kiugrott a kutyus a táskából, rá a kassza szalagfelületére. Kapkodtam utána és hosszas elnézés kérés után, kifizetve az eledelt, elhagytam a helyszínt. Hazafele, furcsa mód jobb kedvem lett, viccesen éltem meg a történteket. Ekkor egy férfi hang szólított meg a hátam mögött. - Ne haragudj, a boltban leejtetted a gyógyszeres dobozod- mondta a hang mögöttem. Megfordultam.