éjjeli szösszenet

Kop... majd kop kop...
Pattog a lakkcipő a nedves aszfalton. Visszhangozza ütemét a meszelt fal. Frissen épült házak közt barangol a hangom Idő kevés: jő a nappal a bajjal. Futok, futok lábam remeg, célom... mért pont ide vezet? Agyam mér nem talál jobb helyet? Nézem a véres vörös kezet ezt a finom gyilkos tenyeret Ami csuklóm végén hülyén lifeg.
Szia. Ezt sötétben olvasd éld bele magad... különben nem lesz olyan jó! Sima talp csúszkál a sártól. Úgy lennék... ha élnék, bárhol! Fekete árnyak mindenütt. Köd köpenye, mérhetetlen homály.
Fura groteszk kontraszt kelti bennem a düht Gégém a végén megáll torkom okád. Vért hányva az útra. Holdnak zengett dalát néhány szerelmes kutya fújja - boldogok. Futok, s velem fut a táj, onnan menekül ahova megyek: Elmosódva szívat, nem mutatja magát!
Őrült vagyok, levegő után kapok, minek?

Félek, hátam közepében mérgezett tőr. Talált! Hátra tekingetve, megint csak hátra, mire várva? Egy megnyúló árnyék – sabbaT – földönt. Négykézláb lihegve kúszva a földön. Mocskosan, sáros, tócsás, nedves arccal. Mondom a szavakat. vérkönnyeim és izzad homlokom. Idegesít, hogy újra meg újra törlöm: nem Látok! Fázom. Álom? Csak képzeletem járom? Már most a Végét várom. Mily jó lenne egy csendes este nyáron... nem itt vagyok, lovagolok a bokrosodott halálon. Öntudatlan aggyal rohan a lábam. Cél: még álló egyetlen váram, szerelem tanyája, Pannim kékes háza!
Képzeletem tompa vágya.
Üvöltve kacagok, sírva tör föl a porhüvelyből a hang. Összeázott kabát súlya gyötör, gyenge szellő arcomon végig söpör. Tisztább a kép. És itt a vég. A gyönyörűség. Átugorva a kerítést, kúszva a háztetőre föl. erőt merítve a vérből mi mindig kevés.
Hallhatatlan macska léptek táncolnak fölötted. Fura beszéd, tágítja Alvóm kis fejét.

Felkel kinyitja bábúként az ablakát: hogy eltűnjek! - de ő se tudja... Gyors lendüléssel bent vagyok. Bábúmtól egy pofont kapok.
- Útálom mikor irányítasz! - a vádló...
- Bocs. - Szerény vállrándító "kielégítő" válasz
- Nálunk kopogni szoktak- bíztatsz
/Halandóság, fura szokások, félig nyitva a szám: majd össze rogyok/
Fejemben a gondolatok összefolynak. Behunyom véreres lüktető szemem. Héja selymesen borítja. Nyakamon két kar kulcsolódik, lepel, lenge sál, mi belül valahol talál még valamit belőlem. Mindig tudtam uralkodni magamon, de Ő más. Jelenléte kitárja két karom. Ajka mozog: akarom. Magamhoz szorítom, gyengéden, de biztosan, mint galambot a parkban. Homlokom az övéhez bújik, cirógatásba kezd. Forogni kezd a szoba, kedvesem otthona, hatalomból szőtt kalitka! Piros orcáját csókolom, szorul a hurok tarkómon. Torkomban rég megállt szívem most újra utoljára dobog. S Ő lábujjhegyre áll, félredobja könnyű fürtjeit tökéletes szálak ezreit. Fejem hajtom, derekát tartom, szeretőm szorítom. Forog a szoba, egyre gyorsabban tekereg. Megfeszülnek a fehér kezek. Áruló dallama, sóhaja ordítja: szeret. Felszakad a puha párna, testbőre. Hullik boldog, örömtől duzzadó könnye. Elmosódik mi éles, éles lesz a távol. Fenevad előre tör. Inni kezd, az élet poharából. Két mosoly az éjszakába, mind kettő virít, egy halvány fakó és egy vörös erőtől duzzadó. Egy halott és még élő emelkedik el a földi maradi padlótól. Ledobott sebtiben otthagyott ruhákat fújja a most jött szél.

De kimegy a vámpír haragjától ő is fél. Ki tudja honnan? Sötétség tölti meg a helyiséget, sarkokból indul a "Forgók" felé. Bekapcsolódik a táncba, valami újat járva, majd megszánva őket a szenvedőket, vörösre vált. Mindent vérben forogva látsz, ereidben csontjaidban fogy az erő, az éltető. S Jön amire vársz. Fojtó duzzadó, de mégis megkapó, ahogy majd’ megérint a Charoni hajó, de tart Ő. Visszahúz, mert szeret. Repülsz, áttörve minden határt, és ostoba szabályt, még magát a halált. Szállsz egyszerre több felé, szétrobbansz, lelked csurig, tested akár az ezer éves kő! S kiszárad ajkaidra valaki csókot sző...

...plafont bámuló szemeid lassan jelenbe tévednek. Kezed az ágyat markolássza, senki sincs ott. Gyorsan kapkodott a levegőt az ablak nyitva, itt volt? Ki tudja? De az érzés valahogy hívogat, s várja a további lopott csókokat. Megrázod fejed, próbálod legyűrni gyomrodban a csikarást, izgalom, buta álom... nem történt semmi. De ezt a játékot elméd minden éjjen újra s újra kezdi!